2015. február 14., szombat
Bővített kiadás II. T.Horváth Éva Hommage a' Fischer Ernő kiállítása (2015) - Frissítve és 2025-ben tovább bővítve
I. fejezet: Az útkeresés
T. Horváth Éva budaörsi kiállításának bővített változatát is részben hasonló képpen fogom megfogalmazni, mint az előző blog bejegyzésben Kölűs Judit tárlata kapcsán tettem. Annyiban azonban változik a megközelítés, hogy Éva alkotó munkájának előtörténetét itt részletesebben taglalom majd, mivel a megnyitó szöveg csupán az elmúlt húsz év távlatából vizsgálja az összefüggéseket. Bármennyire is furcsának tűnik, de egy-egy ilyen összefoglalónak majdnem monografikus szerkezetűnek kell lenni, mivel a rész és az egész egysége adja azt az értelem egészet, amely az egész értelmét mindig alapjaiban meghatározza. Fischer Ernő életművének feldolgozása szempontjából is fontos kérdés ez, hogy lássuk, aktuális e még az a művészetfogalom, amit Ő annak idején vallott. És az, hogy a művészetvallás szempontjai mennyiben érvényesek még ma, illetve érvényesek voltak e akkor, amikor ez alapján alkotott. Mert az értelem egésze messze túlmutat a festői problémákon, mivel mindig egzisztenciális kérdéseket vet fel.
Mint több bejegyzésemben, most is újra visszatértem az értelem egész kérdéséhez, az annak tudható be, hogy T.Horváth Éva eddigi munkásságának számbavétele, jó alkalom e probléma elemzésére. Az Ő életútja a legkevésbé rendhagyó közöttünk, mivel a pedagógiai és művészeti területen szerzett három diplomája, alapvetően predesztinálta az alkotó pályára. Neki nem kellett megküzdeni a kívül állók gondjaival, a szakmai elismertség jogosultságával, mivel minden olyan képesítéssel rendelkezett, ami ehhez szükségeltetik. Gyakorló pedagógus volt, majd főiskolai rajz tanár, és ennek ellenére mégiscsak az élete derekán került olyan szellemi közegbe, ahol rátalált alkotó munkájának igazi értelmére. Sok oka lehet ennek, de az Ő elmesélése szerint kezdetben főleg önbizalom hiánya akadályozta meg abban, hogy a kifejezési vágyát az alkotás területén szabadjára engedje. Bár szeretett rajzolni, de az általános és középiskolás éveiben ebben a tantárgyban voltak nála önmagukat eredményesebben érvényesítő osztálytársai, akiknek a sikerei mellett fel sem merült benne, hogy felsőfokú tanulmányait ezen a területen folytassa. A tanítóképző főiskolán viszont már kiemelkedett a csoporttársai közül a rajz, a festés és a kreativitás területén, ezért bátorították tanárai, hogy folytassa tanulmányait a tanárképző főiskola rajz szakán. Másod diplomás hallgatóként került Szegedre, Vinkler László növendékeként, ahol Fischer Ernő volt a tanszék vezetője. Megerősödő önbizalommal fejezete be az iskolát, és ezt követően harmad diploma megszerzésére, beiratkozott a képzőművészeti főiskolára is. Itt Bráda Tibor volt a mestere, de főleg Kiss Tibortól és Patay Lászlótól kapott biztatást a tudatos alkotói pálya megkezdéséhez. Először Barcsay Jenő munkáinak hatására, geometrikus kompozíciókat festett, majd belső szorongásainak feloldására figurális és absztrakt szürreális képeket.
Az eddig felsorolt tanintézményekben szerzett tapasztalatai mellett, és azzal párhuzamosan voltak más motivációs tényezők is, amelyek Évát a festészet felé sodorták. Először talán meg kell említeni, hogy a családi háttérben festő nagybátya révén gyerekkora óta nem volt ismeretlen számára a festészet területe. Ezért a néha felötlő kifejezési vágyát minden rajzi előképzettség nélkül is nagy bátorsággal festette meg, legyen az önarckép, ikon, portré, csendélet, akt vagy éppen falusi utcarészlet. De több képzőművész körben is megfordult, és rendszeresen rajzolt stúdiumokat modell után is. Ezeknek a munkáknak a bemutatásával érdemes kezdeni a múltbéli visszatekintést, mert itt már megmutatkozik az az elemi erő és kifejezési vágy, ami az iskolák által néha lefékeződik, de majd a felszabadultabb alkotói periódusokban újra erőre kap.
Főiskolai tanulmányrajzokat és a kötelező házi feladatként festett képeket most nem mutatom be, egyrészt azért mert itt elsősorban az alkotói pálya kibontakozását szándékozom előtérbe helyezni, másrészt pedig ez egy sokkal átfogóbb tanulmányt igényelne, ahol külön elemezni kellene a didaktikai és az impulzív megnyilatkozásokat is. Ezért sokkal fontosabbnak érzem a főiskolás évek alatt szabadon készített munkákat, mert ezek már az alkotói útkeresés irányába mutatnak. A konstruktív, valamint a szürreális absztrakt és figurális művek olyan alkotások, amelyek a kezdeti próbálkozásokon és a stúdiumokon túl, már az önálló világlátás első megnyilatkozásai.
II. fejezet: A Fischer korszak
A második csoportba azok a képek tartoznak, amelyek részben még mindig a szürreális képek átdolgozásán alapulnak, vagy annak következményei. Itt már nem érvényesül olyan erősen az új technikai eszköz, az íróka használatából adódó rajziság előtérbe kerülése, mert elsősorban a tematikai változáson van a hangsúly. Ha meg is jelenik némi átrajzolás, vagy az új képeknél a hagyományos olaj festés keveredik a rajzosabb megoldásokkal, akkor is az új tartalmi megközelítés a lényeges szempont. A riadt tekintetű, szorongó, önmagukba zárkózott figurákat, amelyek itt még pszichés terheltséget sugárzó élő alakok, felváltják a formai megoldásra jobban koncentráló, a lelki dimenzióktól eltávolodó szimbolikusabb formák. Ezek sok esetben emlékeztetnek az európai festészet keresztény tematikájában ismert bibliai jelenetek ábrázolás módjára és alakjaira, de csak nagyon ritkán lehet egy-egy konkrét történet elmesélésének tekinteni. Sokkal általánosítóbb narratívák ezek, amelyek egyszerre lehetnek szakrális vagy profán ihletettségűek. Amikor megjelenik néha a kereszt motívuma, amely határozottan utal a golgotai jelenetre, akkor is csak kísérő jelensége az előtérben csoportosuló, félig absztrakt emberalakok szürreális formavilágának.
Ide tartoznak még azok a képek is, amelyek elsősorban külső formai megoldásuk miatt idézik fel a szakralitást, ugyanis triptichonok, illetve szárnyas oltárok. Tartalmi tematikájuk elég absztrakt ahhoz, hogy sok esetben nehéz valamiféle bibliai jelenettel beazonosítani. De akad közöttük olyan is, amely kimondottan profán témához kötődik, mint a papagájokat ábrázoló hármas osztású, összehajtható táblakép.
A harmadik csoportba sorolható művek esetében akár a figurális, akár az absztrakt szürreális formaképzés előzményei végképp eltűnnek T.Horváth Éva munkáiból, és helyüket átveszi egy korábbi időszakra visszautaló, konstruktívabb képszerkesztés. A figurális és a tárgyi ábrázolásra utaló formaképzés lazábbá válik, majd az erős rajziság ellenére is, egyre inkább a festői összhatásra terelődik a képi tartalom. Itt érhető tetten leginkább Fischer Ernő festészetének mélyebb megértése, és a gyakorlatba való átfordítása. Mert a katedrális témakör, valamint a bibliai jelenetek történeti megjelenítéseivel rokonítható, és a Fischer kompozíciók felszíni hasonlóságát őrző művek mélyebb tartalma Éva alkotásaiban, elsősorban a kép lényegének megjelenítésében realizálódik. Háttérbe kerül a verbálisan körül írható narráció, és főszereplővé válik a vizuálisan átélhető képi tartalom.
Az eddig felsorolt tanintézményekben szerzett tapasztalatai mellett, és azzal párhuzamosan voltak más motivációs tényezők is, amelyek Évát a festészet felé sodorták. Először talán meg kell említeni, hogy a családi háttérben festő nagybátya révén gyerekkora óta nem volt ismeretlen számára a festészet területe. Ezért a néha felötlő kifejezési vágyát minden rajzi előképzettség nélkül is nagy bátorsággal festette meg, legyen az önarckép, ikon, portré, csendélet, akt vagy éppen falusi utcarészlet. De több képzőművész körben is megfordult, és rendszeresen rajzolt stúdiumokat modell után is. Ezeknek a munkáknak a bemutatásával érdemes kezdeni a múltbéli visszatekintést, mert itt már megmutatkozik az az elemi erő és kifejezési vágy, ami az iskolák által néha lefékeződik, de majd a felszabadultabb alkotói periódusokban újra erőre kap.
Az útkeresés képei I.
Főiskolai tanulmányrajzokat és a kötelező házi feladatként festett képeket most nem mutatom be, egyrészt azért mert itt elsősorban az alkotói pálya kibontakozását szándékozom előtérbe helyezni, másrészt pedig ez egy sokkal átfogóbb tanulmányt igényelne, ahol külön elemezni kellene a didaktikai és az impulzív megnyilatkozásokat is. Ezért sokkal fontosabbnak érzem a főiskolás évek alatt szabadon készített munkákat, mert ezek már az alkotói útkeresés irányába mutatnak. A konstruktív, valamint a szürreális absztrakt és figurális művek olyan alkotások, amelyek a kezdeti próbálkozásokon és a stúdiumokon túl, már az önálló világlátás első megnyilatkozásai.
Az útkeresés képei II.: Konstruktív képek
Az útkeresés képei III.: Absztrakt szürreális képek
Az útkeresés képei IV.: Figurális szürreális képek
II. fejezet: A Fischer korszak
Ebbe a három csoportba rendezett alkotások jellemzik a nyolcvanas évek közepéig tartó időszakot, amikor T.Horváth Évát az egyéni alkotói útkeresése újra Fischer Ernőhöz vezette, aki akkor a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdiót irányította. Tanár úr azt a tanácsot adta Évának, hogy elsősorban rendezze belső lelki életét, majd teremtse meg a feltételeit annak, hogy olyan alkotói közösségben dolgozhasson, ahol mások munkáinak viszonylatában kontrollálhatja saját alkotásait, és egy ideig térjen vissza a stúdiumi munkákhoz is. Ekkor, az említett stúdióban ismerkedett meg az az öt ember - Bíró Judit, T.Horváth Éva, Kölűs Judit, Csengery Béla és Alföldi László - akik pár év múlva az "Öten" alkotó csoportot alkották. Az együtt dolgozás egy idő után túlterjedt a képzőművész kör keretein, és a budaörsi műhelyben folytatódott, ahol Fischer Ernő szintén szellemi irányító volt. Innentől kezdődik az az időszak, amikor Éva műveire jellemző lesz a Fischer hatás, ami nemcsak a felszínesnek tudható technikai eszközök használatában nyilvánul meg, hanem a mélyebb világ látásának egészét befolyásolja.
Először nézzük meg az új technikai eszköz, az íróka használatának formai megjelenéseit, ami elsősorban a régebben készült absztrakt szürreális képek átdolgozásán valósult meg. Az egymásba fonódó organikus formákat lassan lefedi a felületet beborító ornamentika, amely tartalmában változtatja meg a képek mondanivalóját.
A Fischer korszak képei I.
A második csoportba azok a képek tartoznak, amelyek részben még mindig a szürreális képek átdolgozásán alapulnak, vagy annak következményei. Itt már nem érvényesül olyan erősen az új technikai eszköz, az íróka használatából adódó rajziság előtérbe kerülése, mert elsősorban a tematikai változáson van a hangsúly. Ha meg is jelenik némi átrajzolás, vagy az új képeknél a hagyományos olaj festés keveredik a rajzosabb megoldásokkal, akkor is az új tartalmi megközelítés a lényeges szempont. A riadt tekintetű, szorongó, önmagukba zárkózott figurákat, amelyek itt még pszichés terheltséget sugárzó élő alakok, felváltják a formai megoldásra jobban koncentráló, a lelki dimenzióktól eltávolodó szimbolikusabb formák. Ezek sok esetben emlékeztetnek az európai festészet keresztény tematikájában ismert bibliai jelenetek ábrázolás módjára és alakjaira, de csak nagyon ritkán lehet egy-egy konkrét történet elmesélésének tekinteni. Sokkal általánosítóbb narratívák ezek, amelyek egyszerre lehetnek szakrális vagy profán ihletettségűek. Amikor megjelenik néha a kereszt motívuma, amely határozottan utal a golgotai jelenetre, akkor is csak kísérő jelensége az előtérben csoportosuló, félig absztrakt emberalakok szürreális formavilágának.
A Fischer korszak képei II.
Ide tartoznak még azok a képek is, amelyek elsősorban külső formai megoldásuk miatt idézik fel a szakralitást, ugyanis triptichonok, illetve szárnyas oltárok. Tartalmi tematikájuk elég absztrakt ahhoz, hogy sok esetben nehéz valamiféle bibliai jelenettel beazonosítani. De akad közöttük olyan is, amely kimondottan profán témához kötődik, mint a papagájokat ábrázoló hármas osztású, összehajtható táblakép.
A Fischer korszak képei III.
A harmadik csoportba sorolható művek esetében akár a figurális, akár az absztrakt szürreális formaképzés előzményei végképp eltűnnek T.Horváth Éva munkáiból, és helyüket átveszi egy korábbi időszakra visszautaló, konstruktívabb képszerkesztés. A figurális és a tárgyi ábrázolásra utaló formaképzés lazábbá válik, majd az erős rajziság ellenére is, egyre inkább a festői összhatásra terelődik a képi tartalom. Itt érhető tetten leginkább Fischer Ernő festészetének mélyebb megértése, és a gyakorlatba való átfordítása. Mert a katedrális témakör, valamint a bibliai jelenetek történeti megjelenítéseivel rokonítható, és a Fischer kompozíciók felszíni hasonlóságát őrző művek mélyebb tartalma Éva alkotásaiban, elsősorban a kép lényegének megjelenítésében realizálódik. Háttérbe kerül a verbálisan körül írható narráció, és főszereplővé válik a vizuálisan átélhető képi tartalom.
A Fischer korszak képei IV.
Míg az alább következő két kép még mindig az elemzett harmadik műcsoporthoz tartozik, és az úgynevezett "Fischer korszak" reprezentáns darabja, az absztrakt mivoltával mégis eljut az autentikus önkifejezés egyedi világába, ahol az individuum legbelsőbb sajátosságai jutnak érvényre.
A Fischer korszak képei V.
Ezzel megszüntetve megőrződik az a hatás, amit a mester irányító útmutatásaival adhat a tanítványnak, hogy most már beépítve önálló alkotói gyakorlatába, olyan alkotásokat hozzon létre maga is, amely jó esetben visszahathat a mester egyes munkáira. Ezt példázza a budaörsi kiállításon is látható, 1995-ben festett, T.Horváth Éva virágcsendélete, és Fischer Ernő 1999-ben festett virágcsendélete, amely Éva által készített alapra készült. Most nem térek ki ezeknek a műveknek a részletes elemzésére, de a bejegyzés végén, mellékletként bemutatok belőle egy részletet. Mert a téma közismertsége és a formatartalom előtérbe kerülése jó alkalmat kínál sok alkotáslélektani probléma megvilágítására. A Modell, a vázlat és a mű című, 2014.december 14-én írt bejegyzésben már írtam erről.
A Fischer korszak képei VI.
Időrendileg a kilencvenes évek közepén lezárul T.Horváth Éva munkásságában a "Fischer korszak, de öt évvel korábban párhuzamosan megindul már egy másik úton is, amely alapja lesz a későbbiekben a továbblépésnek. Abból a szempontból még mindig kötődik a mester életművéhez, hogy Tanár úr tenyérnyi rajzainak diavetítés által felnagyított élménye inspirálja Évát, a lepedő képek megfestésére, illetve az első fázisban azok megrajzolására. De mielőtt bemutatom ezt a korszakot, tisztázzuk, hogy mi is az a lepedőkép. Ma már elfogadott önálló műfaj az úgynevezett szabad vászon, de huszonöt évvel ezelőtt a fogalom a szakirodalomban ismeretlen volt. Ezért, a tényleges elöregedett ágylepedőkről kapta a nevét, mivel ezekre készültek a képek. A felfeszítetlen, falra akasztott, vagy a földre terített lepedőkre rajzolt figurák és jelenetek, méretüknél fogva sajátos hatást keltettek. A vázlatszerűségük, valamint a részletekbe menő kidolgozatlanságuk, megőrizte az első impulzus szabad kiáramlását, és frissességükkel újfajta minőséget jelentettek.
A Fischer korszak képei VII.
Azért is volt fontos állomás ez Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely életében, mert ezeknek a képeknek láttán ötlött fel Tanár úrban, hogy érdemes lenne a saját életművéből is hasonló méretűre felnagyítani egy-egy művet. Persze Ő alapnak nem az agyon mosott lepedőkre gondolt, hanem vászonra, vagy rosszabb esetben farost lemezre, és műfaji tekintetben is a hagyományos olaj technikára. Ez a munka meg is kezdődött a nyolcvanas évek végén, és ennek az együttműködésnek az első darabja, Fischer Ernő: Golgota című képe, vegyes technika, 110 x 140 cm, 1990. Bár előző blog bejegyzésben már részletesen leírtam ennek a műnek a genealógiáját, de itt összehasonlítás végett érdemes még egyszer felidézni.
A Fischer korszak képei VIII.
Fischer Ernő (1914-2002): Golgota
Hogy még szemléletesebben láthassuk mester és tanítvány kölcsönös egymásra hatását, felidézem még Fischer Ernő, 1997-ben festett Archaikus mozgás című művét, aminek az alapját szintén Éva készítette, és alcímként ott is szerepel a Golgota megnevezés. Először a Budaörsi Műhelyben készülő alapot láthatjuk, majd a kész művet.
%2Bm%C3%A1solata%2Bm%C3%A1solata%2Bm%C3%A1solata.jpg)
Fischer Ernő (1914-2002): Archaikus mozgás (Golgota)
Az összehasonlító példák által láthatjuk azt a tartalmi különbséget, amit a felnagyított méret ellenére, a hagyományos technika alkalmazása módosít a képen. De még így is érdemes megfigyelni azt a szemléletbeli váltást, ami a hét évvel későbbi művön megjelenik, a korábbihoz képest. Itt már nem T.Horváth Éva munkái követik Tanár úr alkotási módszerét, hanem Éva alkotásainak hatása érhető tetten Fischer Ernő ezen művénél, mint az előzőekben bemutatott Virágcsendélet című kép esetében is. De a fordítottja is megfigyelhető, egy-egy tovább fejlesztett lepedőkép esetében, amikor Évánál is visszajönnek bizonyos hasonlóságok a régebbi megközelítésből.
A Fischer korszak képei IX.
T.Horváth Éva lepedő képei esetében van egy külön csoport, amely nem fehér alapra készül, hanem főleg feketére, vagy egyes esetekben angolvörösre. A fekete alapon a fehér kontúrok még jobban érvényesülnek, mint a fehér alapon a színesek, és ezzel még hangsúlyosabbá válik a rajziság szerepe. Lendületes, dinamikus vonalvezetése érezteti az egylélegzetű, gyors letétet, amely az alkotói szabadságot juttatja érvényre. Fischer tanár úr szerette ezeket a képeket. Egy probléma volt velük, hogy Éva szerette volna úgy kiállítani, ahogy készültek, a mai szóhasználattal élve szabad vászonként - blindráma és keret nélkül - a falra akasztva. Ezzel nem tudott megbarátkozni Fischer Ernő, ezért aztán utólag fel lettek feszítve, és így lettek kiállítva 1994-ben, amit Tanár úr nyitott meg.
A Fischer korszak képei X.
A lepedő képek sorozatban igaz kisebb számban, de voltak fekete és angolvörös vászonra készült művek is, ahol a fehér kontúr még jobban kihangsúlyozta a dinamikus, lendületes formaalkotást, és a felszabadult, egylélegzetű rajzi letétet.
III. fejezet: Az anyag előtérbe kerülése.
A most következő munkák 1997-ben, az említett művésztelepen készültek, és még csak csíráiban jelzik azt a fordulatot, ami majd ennek hatására, az elkövetkező két évtizedben végbemegy. Nagy vonalakban fogalmazhatnánk úgy is, hogy lényegében három fő csoportra bonthatjuk Éva eddigi alkotásainak sorát; az első periódus az útkeresés szakasza, a második a Fischeres korszak, a harmadik pedig az anyagok előtérbe kerülése, és a térbe való terjeszkedés időszaka. Természetesen ennél sokkal differenciáltabb változásokat is meg lehet figyelni, de a mostani összefoglaló szempontjából, ez a szakaszolás útmutató lehet a nagyobb egységek tekintetében.
Az anyag előtérbe kerülése I.: A Neupacban készült képek
Mindhárom említett időszakra jellemző, hogy T.Horváth Éva annak ellenére, hogy megvoltak a fő irányvonalak, amik egy adott időszakban meghatározóak számára az alkotói munka tekintetében, párhuzamosan viszont mindig rajzol és készít más jellegű munkákat is. Így, mivel annyira sokszínű a tevékenysége, nehéz betartani azt a célt, amit a bevezetőben megfogalmaztam, hogy egy-egy ilyen bővített kiadásban a monografikusság szempontjait betartva, mindent bemutassak. Ahogy az első időszakban egyáltalán nem tértem ki a főiskolai tanulmányok ideje alatt készített munkákra, a most tárgyalt korszakban is csak azokat az alkotásokat veszem sorra, amelyek ezt a periódust fő vonalaiban meghatározzák, illetve azokat, amelyek ennek kibontakozásához hozzá tartoznak. Pedig a kétezres év elején sorra nyílnak olyan kiállítások Éva műveiből, amelyek főleg a kisebb méretű alkotásokat és a rajzi munkákat helyezik előtérbe. Ilyen például a 2001-ben rendezett négy kiállítása közül három, a Nyírő Galériában, a Nyitott Műhelyben és az Artus Galériában, ahol a először Flórák és gésák, majd Alföldi Lászlóval közösen Kép-más-ok címmel, és végül Szabó Ildikó Kedd verseihez készült rajzokból nyílik tárlata. Természetesen ezek az alkotások is zömmel vegyes technikával készülnek, és a rajz mellett a kollázs szinte mindenütt megjelenik a művekben, de csak az Artus-ban láthatók olyan fej sorozatok, ahol az 1997-es művésztelepen szerzett tapasztalatai érvényesülnek. Itt egyszerre van jelen a korábbi ábrázoló rajz az absztraktabb megfogalmazással, és azzal az újfajta formaképzéssel, amit Kovács László műveinek ismeretében fejlesztett tovább, és alakított a saját világához. Az anyaghasználat is bővül a kollázs mellett a fűrészpor, a deksztrin és a gipsz használatával. Mielőtt tovább mennénk, nézzünk meg ezekből a művekből néhányat.
Az anyag előtérbe kerülése II.: Fejek
Ebben az időszakban a döntő lépést a térbe való kilépés jelentette, ami ugyancsak visszavezethető az 1997-es Neupack-i művésztelep élményeihez. Ott egy óriási térben dolgoztunk, és mindenkinek az volt a feladata, hogy a papír és a kő felhasználásával olyan méretű műveket hozzunk létre, ami alkalmas egy hangárnak a betöltésére. Akkor technikusi segítség nélkül nem tudta megvalósítani elképzeléseit, ami egy nagyméretű paraván rendszerből összeállított labirintus lett volna, mert a szerkezeti vázat nem volt ki elkészítse. A kétezres évek elején én vállalkoztam erre a feladatra, és készítettem számára több tucat 2 x 1 m-es, zsanérral összeköthető kereteket, amire egy-két év alatt felépítette az első, térbe kiterjeszkedő képrendszerét. Fordítottja volt ez az őskori barlang rajzoknak, mert míg ott a dombormű szerű falfelületre, kihasználva a térbeli lehetőségeket is, állatfigurákat rajzoltak, itt mindenféle ábrázolás nélkül, a sík felület vált dombormű szerűvé, valamint különféle áttörésekkel, áttűnésekkel és festői eszközökkel létrehozott látvánnyá, ami absztrakt voltában a barlangszerűség hangulatát idézte vissza. Tehát a valamikori hordozó felület vált itt művé, érzékeltetve a mű megvalósulásában az anyag szerves részvételét, alakító és formáló hatását, ami lényegében így az alkotás tartalmává vált. Korszerű szóhasználattal élve, lehetne ezt térinstallációnak is nevezni, de míg ebbe a műfajba tartozó alkotások esetében az esztétikai tartalom sok esetben nagyon redukáltan van jelen, hogy élni hagyja a térben megvalósított élmény hatását, addig Éva munkájában a festői látványnak elsődleges a szerepe. Minden felület színbeli megmunkáltsága, faktúrája, textúrája és plasztikai kidolgozottsága a festői összhatásnak van alárendelve. A térben való átjárhatósága főleg arra szolgál, hogy a látvány sokszínűségét feltárja.
Az más kérdés, hogy a további elképzelések szerint ebben a festőileg kialakított téri labirintusban az alkotó, más társalkotók bevonásával, különféle táncszínházi jelenetek előadását is tervezte, de ez nem valósult meg. Kiállító hely hiányában maga a labirintus sem lett eddig bemutatva, csupán fotózás céljából volt felállítva, Budaörsön a Zichy majorban. De így félbemaradt alkotásként is jelzi azt az irányt, amit T.Horváth Éva annak idején szeretett volna követni az összművészeti produkciók felé. Ezt egy ars poétika szerű szövegben maga úgy fogalmazta meg, hogy a "Síktól a térig és vissza, majd azon is túl."
Az anyag előtérbe kerülése III.: Paravánok
Az előbb látott labirintus bemutatásának sikertelensége időlegesen visszafogta Éva alkotói kedvét a nagy méretektől, de nem adta fel teljesen az eredeti elképzeléseit, mert kisméretű paravánok és leporellók készítésével folytatta a térbe való kiterjeszkedést. Ezek az alkotások, ha kis méretben és csak modell értékűen is, de azt a látásmódot folytatták, ami a nagyméretű paravánokkal elkezdődött. A művészkönyvekkel is ebben az időben kezdett foglalkozni, és ott a lapozhatóság egymásutániságában rejlő elbeszélő lehetőségeket igyekezett kihasználni. Ez a vizuális történések és mese szövések folyamatszerűségében az időben való kiterjeszkedést is jelentette.
Az anyag előtérbe kerülése III.: Kisméretű paravánok és művészkönyvek
Mielőtt tovább vizsgálnánk T.Horváth Éva munkáiban a térbe való kiterjeszkedés folyamatát, vissza kell térni három kiállítás erejéig az anyaghasználat kibővítéséből, és az eddig még nem alkalmazott műfajok megjelenéséből adódó, új képi megoldásokhoz. Az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2003-ban bemutatott tárlaton bizonyos értelemben megjelenik már a talált tárgy használata, de egyenlőre csak mint hordozó eszköz. Lomtalanításokon gyűjtött szekrényajtókra és különféle deszka lapokra készülnek abban az időben Éva alkotásai, amelyek sajátos installálásuk miatt, megint tovább feszegetik a táblakép kategóriába való besorolhatóságukat. De itt jelennek meg először a tépett hullámpapírból készült applikációk is, amelyek kissé mélyített doboz keretben lettek kiállítva, ami viszont csökkenti a talált tárgy hangsúlyozását, és így inkább visszautal a hagyományos képre. Mindenesetre a keretezésen túl az igazi újszerűséget az anyagok előtérbe kerülése jelentette. A fa alapra készült képeknél az eredeti alap jórészt lefedésre került, de a felületek fűrészporos megmunkálása így is hagyta érvényesülni a fa természetességét. A hullámpapírok anyagszerűségét is sok esetben háttérbe szorította a figurális rajziság, és a festői színgazdagság. A páccal festett monokrómabb színvilág mindkét esetben jobban hagyta élni a fa és a papír anyagszerűségét. Szilágyi Ákos költő és esszéíró megnyitó szövegében az anyag apoteózisának nevezte a látottakat, és ezzel megelőlegezte azt a fejlődési ívet, amit az azóta eltelt bő tíz esztendő kiteljesített.
Ennek a kiállításnak részletes elemzésére egy külön blog bejegyzést szántam, mert a 2025. novemberében nyíló retrospektív jellegű kiállítás egy része erre az anyagra kell hogy épüljön. Ebben a az írásban az összes bemutatott kép egyenként is látható, ezért itt csak az elérhetőség linkjét adom meg, illetve az egybe olvashatóság miatt ide másolom ennek bevezető szövegét.
%20m%C3%A1solata.JPG)
Sok ok miatt, de főleg 2020-tól megjelenő covid miatt, Évának 2018 óta nem volt nyilvános kiállító teremben bemutatkozása. De ezzel nem szünt meg a kiállításainak sora, csak először egy ismert régi formában, az úgynevezett lakás tárlatban, majd az általunk eddig nem ismert kerti kiállításokban folytatódott a műveinek bemutatása. A lakás kiállításra 2023-ban Szigetszentmiklóson az Arnolfini Fesztivál keretén belül került sor. Itt sem volt új a bemutatott anyag, mert 2015-ben a budaörsi Könyvtár Galériában a Hommage a' Fischer Ernő című kiállítás egy része került más rendezéssel bemutatásra. Kiemelve a pizzás dobozokat, itt ugyancsak egyrészt az installálás megváltoztatásával jött létre az új tartalmom, de másrészt főleg a megnyitó szöveg által kapott új értelmet a tárgyegyüttes. Míg a budaörsi kiállításon viszintesen két sorban egyenként felfüggesztve lettek kiállítva a megmunkált pizzás dobozok, és így képtárgynak voltak tekintnhetők, addig a lakás tárlaton ikonosztáz szerűen egy-egy tablón együttesen lettek csoportosítva.
Zsubori Ervin által írt kiállítás megnyitó szöveg és címadás lényegesen megváltoztatta a látványában alig változott tartalmat. A Commedia dell'arte Itáliában a 16. század közepén kialakult rögtönzött szinjáték ismert szereplőivel azonosítva, megnevezve és ezáltal megszemélyesítve az egyes dobozokat, új karaktert adott a műveknek. A Pizzeria dell'arte-re változtatott összefoglaló cím elkerülhetetlenül önmagában is utal a színjáték műfajára és a kialakulásának helyére, Itáliára, és magára az ételre, ahol a pizza nemzeti eledel. Így a művészettörténetileg szakszerű kompozíciós elemzés helyett, gasztronómiai leírást és címet kaptak az egyes művészileg átalakított és megformált dobozok, amely a látvány megváltozása nélkül, más tartalmat és értelmezést adott az egyes alkotásoknak. Persze maga a helyszín is hétköznapibbá tette a kiállítási szituációt, és a konyha közelsége profánabbá változtatta az eredetileg onnan származó dobozokat, szemben a kiállító helyiségben elhelyezett szakrálisra utaló műtárggyal. Ez a metamorfozis folytatódott az ugyan úgy installált dobozok esetében a kerti kiállításokon, csupán a helyszín módosulásával. A megváltozott kontextus egy csoportos tárlaton az által, hogy milyen műtárgyakkal szerepel együtt, ugyancsak átírja az értelmezés lehetőségét és így a tartalmat is.
A múltba való visszatekintésből, ahol sorba vettük Éva életművének alakulásait és kiállításait, elérkezve a mába, összegző módon le kell vonjuk a tanulságokat, és ennek ismeretében előkészíteni a következő retrospektív bemutatkozás kiállítási koncepcióját. Mint a fentiekben utaltam rá, hogy a Fugában 2017-ben és Újlipótvárosban 2018.ban, majd az azt követő nem nyilvánosan rendezett kiállítások jó előkészületeknek mutatkoztak a következő feladat megoldásához. Mint láthattuk, hogy az egyes művek megszületése és létrejötte után lényeges hangsúly van a bemutatáson is. Ez hol kevésbé, hol lényegesen mindig módosítja a tartalmat és az értelmezés lehetőségét. Viszont mielőtt a rendezés módjáról kezdünk gondolkodni, vissza kell térni az egyes művekben tettenérhető változásokra, amelyekre a Fuga kiállítás bemutatásánál már részben utaltam. Külön blog bejegyzésben az Egy kiállítás rekonstrukciója- FUGA (II.)-ben láthatóvá teszem azt az elmozdulást, ami a 2016-ban megjelent monográfiában még úgy tűnt, hogy az anyagképek címszó alatt és által, jellemző módon, mint egyenes vonalú szemléletbeli fejlődés és továbblépés összefoglalható. Az anyagképeknél is mindig jelen volt kismértékben a figurális ábrázulás absztrakt módja, de 2015-ig, meghatározóan a teljes absztrakció jellemezte ezt a műcsoportot. Az utolsó tíz évben viszont az figyelhető meg, hogy egyre jobban előtérbe kerültek újra az egész életművön végig vonuló és tettenérhető figuralis ábrázolások valamilyen módú megjelenései. Természetesen az anyagszerűség dominanciája továbbra is jelen van, de hol játékosan, hol grotex módon, irónikusan vagy önirónikusan, líraian vagy drámaian, hol expresszív indulatokkal lelítetten, hol pedig már-már konstruktiv keretek között, de fellelhetők az emberi alakok, vagy valamilyen lények.
Az anyag előtérbe kerülése IV.: A 2003-as Újlipótvárosi kiállítás anyagából
A 2005-ben rendezett két kiállításon, a Nyírő Galériában és a Szigetszentmiklósi Városi Könyvtár és Galériában tovább bővül T.Horváth Éva műfaji repertoárja, a tekercs képekkel és a művészkönyvekkel. A Nyírő Galériában a Vágytájak tekercsen című tárlaton, kiterített formában, öt-hat méter hosszú tekercsképek kerültek falra, amelyek az európai festészetben ritka jelenségek. Itt megint a kép szétáradását látjuk, még ha síkra feszített formában is.
Az anyag előtérbe kerülése V.: Tekercsképek
Szigetszentmiklóson pedig a művészkönyvek és leporellók kerülnek előtérbe, bár vannak kiállítva hagyományos táblakép formában összemontírozott képek is.
Az anyag előtérbe kerülése V.: Leporellók
T.Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább már environmentről, azaz környezetszobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének. Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüllhálók, színes papírral beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgyhalmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetettebb szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítunk nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben.Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik.
T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.
Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény. Ez a két folyamat lényegében egybe esik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi.
Az anyag előtérbe kerülése VI.: 2008-as Újlipótvárosi kiállítás anyagából
Az anyag előtérbe kerülése VII.: 2011-es RAM kiállítás anyagából
T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.
Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény. Ez a két folyamat lényegében egybe esik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi.
Az anyag előtérbe kerülése VI.: 2008-as Újlipótvárosi kiállítás anyagából
A budaörsi kiállításon látott anyag mélyebb megértéséhez már csak egy kiállítást kell kiemelni, mert ahogy a 2008-as Klub-Galériabeli kiállítás a téri kiterjeszkedésben volt a beteljesedés, úgy a RAM-ban 2011-ben bemutatott művek, az anyagban való megvalósulás folyamatának volt jelentős állomása. Szilágyi Ákos 2003-ban tett kijelentése, hogy T.Horváth Éva alkotásaiban az anyag apoteózisát látjuk, az itt érik be teljesen. A sokféle anyaghasználat, az egyedi technikai megoldás, és a redukált színvilág olyan egységes látványba olvadt össze, ahol a festői összhatást már nem a színek adják, hanem elsősorban a textúra, a faktúra és a különböző anyagminőségek. Az ábrázolás is háttérbe szorul, és csak itt-ott jelenik meg figurákra utaló forma, mert zömében absztrakt művek ezek. Főleg a fekete és fehér színvilág uralja a képek jelentős részét, hol kontrasztos, hol pedig finom átmeneti értékekben, amely szabadon engedi érvényesülni a sokféle matéria egységét.
De hogyan tovább, tehetjük fel a kérdést, ha a téri lehetőségeket bejárva, és az anyagok tulajdonságait kihasználva eljutott az alkotó a színvilág redukálásával a fekete és fehér képekhez, illetve azok kontrasztos változataihoz. A maga elé tűzött célokat az adott keretek között elérve, csak két lehetőség kínálkozik; vagy visszafelé indul, és akkor elesztétizálódik a kivívott képi tartalom, vagy új utakat keresve, ötvözi az idáig megszerzett alkotói tapasztalatokat. Az elmúlt években Éva mind a két utat bejárta. Mielőtt erre rátérnénk, nézzünk meg néhányat a RAM-ban kiállított képek közül.
De hogyan tovább, tehetjük fel a kérdést, ha a téri lehetőségeket bejárva, és az anyagok tulajdonságait kihasználva eljutott az alkotó a színvilág redukálásával a fekete és fehér képekhez, illetve azok kontrasztos változataihoz. A maga elé tűzött célokat az adott keretek között elérve, csak két lehetőség kínálkozik; vagy visszafelé indul, és akkor elesztétizálódik a kivívott képi tartalom, vagy új utakat keresve, ötvözi az idáig megszerzett alkotói tapasztalatokat. Az elmúlt években Éva mind a két utat bejárta. Mielőtt erre rátérnénk, nézzünk meg néhányat a RAM-ban kiállított képek közül.
Az anyag előtérbe kerülése VII.: 2011-es RAM kiállítás anyagából
A jelenlegi budaörsi tárlat címe, a Hommage a Fischer Ernő utal arra, hogy itt fel kell tudni mutatni egyfajta kötődést is a mesterhez, de egyben az önállóságot is láthatóvá kell tenni, és akkor még nem is említettem, az alkotó társakhoz való viszonyt. Egy-két jelzés értékű régebbi mű bemutatásával ezt a hármas feladatot nagyrészt át lehetett hidalni, de az új alkotások egységét nehezen lehetett megteremteni. Ezért döntöttem úgy, hogy két részre bontom a kiállításra szánt anyagot, és ezzel a közönség és az alkotó számára az előre és hátrafelé vezető utat is érzékeltetem.
Én szívem szerint nem vagyok híve a teljesen új alkotásokat azonnal a nagyközönség elé vinni, de a művészek zöme ragaszkodik ehhez, és ebben Éva sem volt kivétel. Így nyílt színre vitte a döntést, és vállalta a már meghaladott állapot, és a még kibontatlan lehetőségek együttesét bemutatni, azzal a kockázattal, hogy igazán még maga sem döntött a folytatás irányát illetően. Egyszerre vonzódik valami ismeretlen hátborzongató új felé, és egyszerre ragaszkodik az ismert otthonosság melegéhez. Számomra ez nehezen összeegyeztethető folyamat, ezért nem kevertem a kétféle anyagot. Tudatosan polarizáltam az esztétikusabban megmunkált műveket, és az esztétikailag inkább redukált alkotásokat. A kiállítóterem egyik oldalán az egyik csoportba tartozó, a másik oldalra pedig a másik csoportba tartozó műveket helyeztem el. Ezzel kontrasztba állítottam a két lehetőséget, hogy a meggondolandót végig lehessen gondolni. Mert a kiállítóterem jobb oldalán levő 2015-ben készített fekete képeket, a másik oldalon levő egy-két évvel korábbi képektől egy világ választja el. Erre utaltam a megnyitó szövegemben, (mellékletként az írás végén olvasható) hogy T.Horváth Éva munkáiban a szimbolikus formaképzés helyébe lassan az allegorikus megformálás kerül. Ez sem volt teljesen előzmény nélküli, mert egy Kovács Albert által rendezett kollektív tárlatra készített, pontosabban talált egy ilyen "műalkotást", és Bölcső és koporsó címmel kiállította. A talált tárgy kiemelése a környezetéből, és posztamensre helyezve, címmel ellátva, döbbenetes erejű művé vált.
Az előre lépés és a hátrafelé lépés önmagában érték semleges, mert mindig attól függ, hogy a továbbiakban miképpen él valaki a választott lehetőségekkel. Az viszont már nem csupán individuális döntés, hogy a mai korban az allegorikus megközelítésnek nagyobb aktualitása van, mint a szimbolikus formaképzésnek. Mondhatnám úgy is, hogy a tartalmi mondanivaló nélkül kiüresedett absztrakt festészet után, újra előtérbe kerül a reálisabb tárgyi világ ábrázolása. A társadalmi aktivitás és a gondolatiság előtérbe kerülése a műben időszerűbb, mint a csupán esztétikai, élményszerű befogadásra alapozott alkotás. De még ez sem jelenti azt, hogy csupán a korszerűség döntené el a mű értékét, mert ezzel ugyanúgy lehet lapos közhelyeket mondani, mint a látszólag korszerűtlenebb eszköztár adta lehetőségekkel ennek az ellenkezőjét, újszerű és tartalmas megközelítéseket felmutatni. Hogy hogyan tovább, ez persze az alkotóra tartozó kérdés, és hagyjuk meg neki a döntés lehetőségét. Nekünk nézőknek pedig ugyancsak saját választásunk, hogy miképpen interpretáljuk a kiállított műveket, de nekünk is döntenünk kell. Mert aki leteszi a voksot a fekete képek mellett, az óhatatlanul hiányolni fog valamit a színes képek esetében, de fordítva is igaz. A színes oldal kedvelői viszont furcsán néznek a fekete képekre, mert számukra az esztétikai befogadói magatartással, nehezen lesz hozzáférhető az a mondanivaló, amit azok közvetítenek.
De ha nyitottan nézi valaki a látottakat, akkor a befogadó számára nem ennyire kiélezett és reménytelen a helyzet, mint ahogy azt idáig leírtam. Bár én is csak a kiállítás rendezése közben, hosszas szemlélés közben jöttem rá, hogy a talált tárgy hangsúlyozása adja a közös nevezőt az egybelátásra. Mert lényegében itt történik nagy előre lépés T.Horváth Éva munkásságában. Mivel ez az első olyan kiállítása, ahol a kiválasztott tárgy már nem válik képpé, hanem elsősorban a maga dologiságában kerül elénk. Ez esetben mint egy elhasznált, kidobásra szánt pizzás doboz, ami mellesleg kép is lehet. Az már csak árnyalatbeli különbség, hogy az egyiket különböző színű festék réteg, kollázs papír, vagy éppen fűrészpor fedi, hol jobban hol kevésbé, a másikat pedig lukas nejlonharisnyákba bujtatva látjuk. A lényeg az, hogy egyre inkább kiszabadul a talált tárgy az esztétikai megmunkáltság kényszere alól, és ezzel erősödik a kontraszt és a feszültség a dolog és a mű között. Mert a kimondott és a kimondatlan határmezsgyéjén billeg minden jó mű, és ez mind a két csoportnál megvalósul, legyen az még festői eszközökkel kialakítva, vagy éppen harisnyával lefedv
Láthattuk az eddigi leírásból, hogy a lepedőképektől a dobozképeken át miként vezet az egyenes út magához az anyaghoz és a tárgyhoz, majd a térbe való kiterjeszkedéshez. Az utóbbi öntörvényű megvalósulását láthattuk a 2008-as installált kiállításon, az anyag "apoteózisa" pedig a 2011-es tárlaton bontakozott ki a maga teljességében. A tárgy, pontosabban a talált tárgy problematikája pedig a mostani budaörsi bemutatón jelent meg először a maga pőre valóságában. Utólag látva és megítélve, szerencsés egybeesésnek tűnik, hogy ezen a kissé retrospektív jellegű kiállításon tűnik elő T.Horváth Éva munkásságában a keret nélküli kép - ami maga a talált tárgy - falra akasztva. Ezzel még mindig demonstrálva van a képiség igénye, de tagadhatatlan a tárgyi jelleg is. Mert ezen a kamara kiállításon szinte végig követhetjük az utóbbi húsz év fejlődéstörténetét, a táblaképtől egészen a talált tárgyig. Láthatjuk a kezdeti bizonytalanságot, amikor a lepedőképként készült virágcsendélet végül mégiscsak kertebe zárt sík alkotásként lesz kiállítva. A dobozképeknél már bátrabb és átgondoltabb a határterületen elhelyezkedő műfajon kívüliség vállalása. Az anyag korszakot reprezentáló kollázsnál viszont már elmarad a kiterjeszkedés határait megszabó képkeret. A Pizzás dobozok sorozatnál pedig abszolút tudatos a tárgyként való megjelenítés.
Az anyag előtérbe kerülése XII.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képeiből
Ebből a kis fejlődéstörténeti visszatekintésből láthatjuk, hogy mennyire nem lényegtelen, hogy egy művet miként mutatunk be, milyen címet adunk neki, hogyan kommentáljuk, mert ez mind a tartalmának szerves részévé válik. És itt térnék vissza arra, hogy ha kizárólag az elvontabb fogalom kategóriákkal akarjuk meghatározni a műveket - mint ennek a fejezetnek az elején tettem a szimbolikus és az allegorikus kifejezések használatával - miként tévesztünk célt. Mert Éva több dolgot nyitottan hagy az alkotásainak kiállításánál; például egyes képeinek nem ad címeket, csupán sorozatként határozza meg a tartalmában nagyon is különböző képeket, vagy a rendezőre bízza az installálást és a keretezést. Mivel az utóbbiakat én végeztem, ezért erről nem mondok véleményt, de azt megjegyzem, hogy az elvontabb, teoretikus megközelítés és a gyakorlati kivitelezés együtt adják azt, ami végül is a végeredményt jelenti. Ezért volt fontos számomra T.Horváth Éva kiállításának rendezése közben szerzett tapasztalat, és az abból adódó felismerés, hogy magam is átlépve a megszokott műfaji határokon végül egybe tudtam látni, az először általam ketté osztott anyagot. Ezzel egy pillanatra engem is kiemelt a túlságosan a mélyen belém ivódott esztétikai látásmódomból, és most már csak az a kérdés maradt számomra, - amit fentebb már feltettem - hogy ez után a kiállítás után, Éva merre folytatja tovább alkotói útkeresését?
Ha tippelni lehet, akkor én azt jósolom, hogy helyzeténél fogva továbbra is marad az eddig követett ambivalens látásmódjánál, és egyszerre születnek majd esztétikailag megmunkált alkotások, és a hétköznapi életből kiemelt tárgyak felhasználásával, a művészet határterületeit feszegető allegorikus művek.
Az anyag előtérbe kerülése VIII.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képei
Én szívem szerint nem vagyok híve a teljesen új alkotásokat azonnal a nagyközönség elé vinni, de a művészek zöme ragaszkodik ehhez, és ebben Éva sem volt kivétel. Így nyílt színre vitte a döntést, és vállalta a már meghaladott állapot, és a még kibontatlan lehetőségek együttesét bemutatni, azzal a kockázattal, hogy igazán még maga sem döntött a folytatás irányát illetően. Egyszerre vonzódik valami ismeretlen hátborzongató új felé, és egyszerre ragaszkodik az ismert otthonosság melegéhez. Számomra ez nehezen összeegyeztethető folyamat, ezért nem kevertem a kétféle anyagot. Tudatosan polarizáltam az esztétikusabban megmunkált műveket, és az esztétikailag inkább redukált alkotásokat. A kiállítóterem egyik oldalán az egyik csoportba tartozó, a másik oldalra pedig a másik csoportba tartozó műveket helyeztem el. Ezzel kontrasztba állítottam a két lehetőséget, hogy a meggondolandót végig lehessen gondolni. Mert a kiállítóterem jobb oldalán levő 2015-ben készített fekete képeket, a másik oldalon levő egy-két évvel korábbi képektől egy világ választja el. Erre utaltam a megnyitó szövegemben, (mellékletként az írás végén olvasható) hogy T.Horváth Éva munkáiban a szimbolikus formaképzés helyébe lassan az allegorikus megformálás kerül. Ez sem volt teljesen előzmény nélküli, mert egy Kovács Albert által rendezett kollektív tárlatra készített, pontosabban talált egy ilyen "műalkotást", és Bölcső és koporsó címmel kiállította. A talált tárgy kiemelése a környezetéből, és posztamensre helyezve, címmel ellátva, döbbenetes erejű művé vált.
Az anyag előtérbe kerülése IX.: Bölcső és koporsó
Az anyag előtérbe kerülés X.: 2015-ös budaörsi kiállítás színes és fekete oldal képeiből
De ha nyitottan nézi valaki a látottakat, akkor a befogadó számára nem ennyire kiélezett és reménytelen a helyzet, mint ahogy azt idáig leírtam. Bár én is csak a kiállítás rendezése közben, hosszas szemlélés közben jöttem rá, hogy a talált tárgy hangsúlyozása adja a közös nevezőt az egybelátásra. Mert lényegében itt történik nagy előre lépés T.Horváth Éva munkásságában. Mivel ez az első olyan kiállítása, ahol a kiválasztott tárgy már nem válik képpé, hanem elsősorban a maga dologiságában kerül elénk. Ez esetben mint egy elhasznált, kidobásra szánt pizzás doboz, ami mellesleg kép is lehet. Az már csak árnyalatbeli különbség, hogy az egyiket különböző színű festék réteg, kollázs papír, vagy éppen fűrészpor fedi, hol jobban hol kevésbé, a másikat pedig lukas nejlonharisnyákba bujtatva látjuk. A lényeg az, hogy egyre inkább kiszabadul a talált tárgy az esztétikai megmunkáltság kényszere alól, és ezzel erősödik a kontraszt és a feszültség a dolog és a mű között. Mert a kimondott és a kimondatlan határmezsgyéjén billeg minden jó mű, és ez mind a két csoportnál megvalósul, legyen az még festői eszközökkel kialakítva, vagy éppen harisnyával lefedv
Az anyag előtérbe kerülése XI.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képeiből
Láthattuk az eddigi leírásból, hogy a lepedőképektől a dobozképeken át miként vezet az egyenes út magához az anyaghoz és a tárgyhoz, majd a térbe való kiterjeszkedéshez. Az utóbbi öntörvényű megvalósulását láthattuk a 2008-as installált kiállításon, az anyag "apoteózisa" pedig a 2011-es tárlaton bontakozott ki a maga teljességében. A tárgy, pontosabban a talált tárgy problematikája pedig a mostani budaörsi bemutatón jelent meg először a maga pőre valóságában. Utólag látva és megítélve, szerencsés egybeesésnek tűnik, hogy ezen a kissé retrospektív jellegű kiállításon tűnik elő T.Horváth Éva munkásságában a keret nélküli kép - ami maga a talált tárgy - falra akasztva. Ezzel még mindig demonstrálva van a képiség igénye, de tagadhatatlan a tárgyi jelleg is. Mert ezen a kamara kiállításon szinte végig követhetjük az utóbbi húsz év fejlődéstörténetét, a táblaképtől egészen a talált tárgyig. Láthatjuk a kezdeti bizonytalanságot, amikor a lepedőképként készült virágcsendélet végül mégiscsak kertebe zárt sík alkotásként lesz kiállítva. A dobozképeknél már bátrabb és átgondoltabb a határterületen elhelyezkedő műfajon kívüliség vállalása. Az anyag korszakot reprezentáló kollázsnál viszont már elmarad a kiterjeszkedés határait megszabó képkeret. A Pizzás dobozok sorozatnál pedig abszolút tudatos a tárgyként való megjelenítés.
Az anyag előtérbe kerülése XII.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képeiből
Ebből a kis fejlődéstörténeti visszatekintésből láthatjuk, hogy mennyire nem lényegtelen, hogy egy művet miként mutatunk be, milyen címet adunk neki, hogyan kommentáljuk, mert ez mind a tartalmának szerves részévé válik. És itt térnék vissza arra, hogy ha kizárólag az elvontabb fogalom kategóriákkal akarjuk meghatározni a műveket - mint ennek a fejezetnek az elején tettem a szimbolikus és az allegorikus kifejezések használatával - miként tévesztünk célt. Mert Éva több dolgot nyitottan hagy az alkotásainak kiállításánál; például egyes képeinek nem ad címeket, csupán sorozatként határozza meg a tartalmában nagyon is különböző képeket, vagy a rendezőre bízza az installálást és a keretezést. Mivel az utóbbiakat én végeztem, ezért erről nem mondok véleményt, de azt megjegyzem, hogy az elvontabb, teoretikus megközelítés és a gyakorlati kivitelezés együtt adják azt, ami végül is a végeredményt jelenti. Ezért volt fontos számomra T.Horváth Éva kiállításának rendezése közben szerzett tapasztalat, és az abból adódó felismerés, hogy magam is átlépve a megszokott műfaji határokon végül egybe tudtam látni, az először általam ketté osztott anyagot. Ezzel egy pillanatra engem is kiemelt a túlságosan a mélyen belém ivódott esztétikai látásmódomból, és most már csak az a kérdés maradt számomra, - amit fentebb már feltettem - hogy ez után a kiállítás után, Éva merre folytatja tovább alkotói útkeresését?
Ha tippelni lehet, akkor én azt jósolom, hogy helyzeténél fogva továbbra is marad az eddig követett ambivalens látásmódjánál, és egyszerre születnek majd esztétikailag megmunkált alkotások, és a hétköznapi életből kiemelt tárgyak felhasználásával, a művészet határterületeit feszegető allegorikus művek.
Idáig tart a 2015-ös eredeti bejegyzés, amelyet először 2024-ben és 2025-ben folytattam.
IV. fejezet: A szintézis felé vezető út
T. Horváth Éva az Írók Könyvesboltja kirakata előtt, a saját könyvének és egyes alkotásainak a középtérben való bemutatásával.
Meghívó az első könyvbemutatóra.
De mielőtt tovább követném az újabb kiállítások bemutatásával Éva munkáinak jövőbeli alakulását, az eddig leírtak összegzése képpen ki kell térjek S. Nagy Katalin művészettörténész által írt, és 2016-ban könyv formában is megjelent, T. Horváth Éva című monográfiára. Mert itt szembesült az alkotó és az eddigi kiállítások nagyrészét rendező kurátor is - aki én voltam és a következő kiállítások esetében is én töltöttem- és fogom betölteni ezt a feladatot -, hogy miként látja összességében, egy kívülálló szakember az alkotó eddigi munkásságát. Az egyes kiállítások megnyitó személyei is szakmabeliek voltak, de ők mindig az éppen bemutatásra kerülő anyagra fókuszáltak, és ha esetleg ki is tértek az életmű összefüggéseire, teljes áttekintésre nem vállalkozhattak. Ezzel persze már megint a rész és az egész kérdésével állunk szembe, mert itt az értelm egészet az egész értelméből kell megközelíteni. Egy-egy önálló kiállítás esetében a részből kell az egész felé haladni, és annak az értelem egészéből lehet esetleg az egész értelmére következtetni. A könyv esetében viszont az egészre való rálátásból kell az egyes részleteket kibontani.
Meghívó a könyv dedikálására.
S. Nagy Katalin jó szemmel és érzékkel válogatta ki a többezer műalkotásból, azt a százötven bemutatásra került képet ami a könyvben látható, és reprezentálja az addigi életművet. Ő is arra az álláspontra jutott, hogy két nagy szakaszra bontható a több évtizedet áthidaló munkásság, amit nagyvonalakban úgy lehet meghatározni, hogy a pálya első fele a felkészülés időszaka, a második része az egyéni látásmód kibontakozása. De mivel 2015-ben nem lezárt életműről volt szó, hanem nagyon is aktív alkotói periódust vizsgált és vetett össze a korai korszakkal, ezért inkább a műformák szerinti műcsoportok ismertetésével tagolta a bemutatást. Mivel nem szándékom ebben az írásban a könyv tartamának részletes ismertetése, ezért összehasonlításként csak felsorolom a tartalomjegyzékben szereplő fejezetcímek szerinti csoportosítást: Bevezető, Az útkeresés évei, Lepedőképek, Neupack, Rajzok, Tekercsképek, Művészkönyvek, Leporellók, Paravánok, Anyagképek, Dobozképek, és végül a Sorozaton kívűli munkák. Ez nagyjából egybe esik az itt tárgyalt fejezetek- és kiállítások szerinti felosztással: I. fejezet Az útkeresés, II. fejezet Fischer korszak, III. fejezet Az anyagképek előtérbe kerülése. S. Nagy Katalin írása is egyfajta összegzése a tárgyalt időszaknak, és az itt következő IV. fejezet sem más, mivel továbbra is egy termékeny alkotói periódussal folytatódik az életmű, ezért ez a megfogalmazás is csak a szintézis felé vezető út egyik állomása. Nem véletlenűl úgy van tervbevéve a 2025-ben megrendezésre kerülő kiállítása, hogy retrospektív jellegű tárlat az utóbbi tíz év munkáinak előtérbe helyezésével.
Második könyvbemutató meghívója a RAM-ba.
A második könyvbemutató alkalmából a RaM Colosseumban rendezett kiállítás csak kisérő programja volt a könyv bemutatásának, mert a hely sajátosságai miatt, hagyományos értelemben nem volt alkalmas egy szakszerű tárlat rendezésére. Többfunkciós épületrész kerengőként kialakított körfolyosója, paravánokkal tagolt kétméteres térközökkel nem tette lehetővé akár a közepes vagy nagyobb méretű képek bemutatását. Ezért szükségmegoldásként maga a hely határozta a meg a bemutatásra szánt anyagot. Itt a képek szempontjából hárányként volt a helyszín, de a könyv számára előnyként szolgált az idetartozás és az épület egészének reprezentatív jellege. Éva ugyanis születése óta ebben a kerületben él, és így szorosan kötődik Újlipótvároshoz és a tágabb értelemben vett belvároshoz, valamint az angyalföldi régióhoz. Ugyan is az Írók Könyvesboltja, a Lángtéka és a RaM Colosseum ezt a háromszöget határolja. Fontos volt az is, hogy Mélyi József vállalta a könyv szakmai ismertetését és hogy harmadszorra is szépszámú közönséget láthattunk a kiállítás megnyitóként is működő könyv bemutatón.
A látható képek a könyvben rajzok és kisméretű fetmények címen szereplő fejezetből kerültek válogatásra, méretüknél fogva viszonylag nagy számban. Ez előnnyé tudott válni, mert reprezentativabb kiállításokon épp az átlagos közepes képeknél kisebb voltuk miatt mindig háttérbe maradtak. Itt viszont a sorozat jellegüknél fogva, jól össze illettek és mégiscsak érdekes oldalát mutatták meg Éva munkásságánk. Időbelileg is viszonylag széles spektrumot öleltek át, mert több mint két évtizedre visszanyúló alkotások is láthatók voltak a legújabb rajzokkal és kisméretű képekkel. Tehát ez mutatja azt, hogy a könyv összegző voltához és tartalmához igazodva, egy kisebb műcsoport és műforma részletesebb megismerése jól kiegészitette a kiadványban szereplő képeket.
Szigetszentmiklóson az Arnolfini Fesztivál keretén belül megrendezett könyvbemutató.
Ezt követte még egy nem nyílvános bemutató, amely Szigetszentmiklóson valósult meg szűkebb baráti közönség számára, ahol nagyrészt meghívott alkotó művészek, művészettörténészek, művészeti írók vettek részt. Itt Lakner Zsuzsa kollázsművész ismertette a kiadványt, és ezt követően egy egész napos művészeti program keretén belül, alkalom nyít a szerzőnek és az alkotónak személyhez szóló szakmai beszélgetésre. Ennek a rendhagyó jellege előre mutató módon, kihatott az egyes későbbi kiállításokra is. Mert a kétezer huszas évek elején, a kovid járvány idején megrendezésre kerülő otthoni budaörsi kerti kiállítások ötlete innen származik. De ehhez köthető Éva munkásságának "Befele" fordulása, amit a 2018-as, Újlipótvárosi Klub-Galáriában rendezett kiállítás címe is jelez. Bár a következő három bemutató nyílvános volt, mégis kimondható, hogy a nyári kerti kiállítások hoztak újszerűséget az ebben az időszakban készült alkotásaiban. A 2017-ben rendezett nagyszabású Fuga beli kiállítás "Otthon lenni" címe is jelzi, az előbb említett egy évvel későbbi "Befele" fordulásból következő, inkább visszatekintő és szintézist teremtő szándékot, ezért mindkét helyen vegyesen kerültek bemutatásra a régebbi és az újabb alkotások. A kerti kiállítások pedig amolyan műhely jellegű bemutatók voltak, ahol csak a legujabb munkái lettek kiállítva. De mielőtt részletezném és elemezném ezeknek a képeknek az újszerűségét, nézzük meg a már szóbahozott elöző három kiállítást, hogy ott mik is voltak láthatók.
Az Artézi Galériában 2016-ban a Két-ségek című közös bemutatkozásunk, bár független volt Éváról írt monográfiától, de mivel ezt is S. Nagy Katalin rendezte és a megjelent katalógus bevezetőjét is ő írta, így mégis csak kötődött a könyvhöz. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy Éva könyvének zárszavában megemlít engemet is, mint aki közreműködött bizonyos munkálatokkal a mű létrejöttében. Idézem a Zárszóból: "Sokak munkájának köszönhető e könyv létrejötte. Mindenek előtt Alföldi László festőművésznek, akinek folyamatos segítsége szinte társszerzővé avatja őt (a művek többszöri bemutatása a budapesti, budaörsi és a gödi műteremben, fotózás, reprodukciók készítése szinte valamennyi műről, dokumentumok összegyűjtése és a képjegyzék elkészítése). Tény, hogy ez sok munkát jelentett számomra, és szinte az egész 2015-ös évemet ez foglalta le. Így én a már többször kiállitott korábbi Pompeji vázlatokkal szerepeltem, míg Éva teljesen új anyaggal ált elő. Megvolt ennek is az előzménye, és a könyvben külön önálló fejezetként Tekercsképek címszó alatt szerepeltek, de azok visszintes formátumú tájképek és tájképszerű absztrakt képek voltak. Itt viszont függőleges japán írást imitáló kalligráfiák voltak.
2017-ben a Fugában Otthon lenni címmel rendezett kiállítás volt az a reprezentatív bemutató, amely a könyvhöz kapcsolódott, és nem csupán reprodukciókban, hanem nyilvánosan eredetiben, eredeti méretben láthatókká váltak a képek. Ez a kiállító tér is eléggé helyspecifikus volt, de jól illeszkedett Éva munkáihoz, illetve Éva munkái ide illettek. Egy alagsori épület rész, rusztikus, nyersen megmunkált beton falakkal, az egyik teremben teljesen feketére festve, a másikban sötét szürkére, ami a szokványos fehérfalú kiállító terekhez képest, sajátos lehetőséget adott a megmutatkozáshoz. Itt a kiállítás rendezés a megszokott módon történt, mivel maga a befogadó tér és a sötét falak már egy olyan felütést adtak a műveknek, hogy keret nélkül, hagyományos táblakép formában is ütőképessé váltak. Különösen a fekete teremben elhelyezett, világos és fehér képek kaptak nagy hangjúlyt a fekete falakon. De a nagyobbik sötét szürke teremben is, jól érvényesült a beton falon a képek anyagszerűsége.
Egy kiállítás rekonstrukciója - FUGA (I.) címen, 2024-ben írt begyegyzés elérhetősége:
https://www.blogger.com/blog/post/edit/494942373152119947/7631556783831101826
Bevezető rész: "Minden alkotó ember életében nagy esemény, ha munkásságáról egy monográfia jelenik meg. Akár az életművet összegző, vagy ha csak egy pálya szakaszt összefoglaló módon is tárgyalja és értékeli az alkotásait. Mindenképpen szintézist teremtő folyamat, amely ugyan úgy visszahat az addig készült művekre, mint az ezután következő alkotói periódusra. Éva számára korához képest akár az életművet összefoglaló írás is lehetett volna, mivel a könyv megjelenésének időpontjában, 2016-ban már hetvenegy éves, és a kézirat lezárásakor éppen a hetvenedik életévét töltötte be. De mivel számára ez egy nagyon aktív alkotói időszak volt, ami lényeges alkotásokkal gyarapította az addigi életművet, ezért a könyben foglaltakat csak rész összegzésnek tekinthetjük. Bár biológiai szempontból nagyrészt túl van már az aktivitás korán, de nála alkotói és szellemi tekintetben nem zárult le semmi. Ezt, a majd egy évtized alatt készült munkái igazolják. Igaz, ez időszak alatt alapvetően lényeges fordulat nem következett be a szemléletében, de az azóta megvalósult öt kiállítása nem csak összegző tekintetben tette láthatóbbá értékeit, hanem kicsit módosította is azt. Ezért az ez év novemberére tervett és megvalósulásra kerülő retrospektív jellegű kiállításnak előkészitésénél nem csak a monográfiában leírtakat kell figyelembe venni, hanem az azóta eltelt időben készült alkotásokat is szervíteni kell az éltmű egészéhez. Reméljük, hogy Éva alkotó kedve továbbra is töretlen lesz, és életének hátralevő éveiben új alkotásokkal tovább gyarapítja majd a munkáinak számát. Valószínűleg ezért, a most már egyrészt kimondottan retrospektív jellegűnek szánt kiállítás is, csak egy állomása lesz éltművének. Annál is inkább, mivel a fő hangsúlyt most is az utóbbi tíz évben készült új alkotásainak bemutatására kívánja helyezni. Kiállítás rendezői szempontból eléggé nehéz feladat lesz, mivel egyszerre kell áttekinteni és bemutatni a teljes életművet, és az újabb műveket úgy elhelyezni, hogy összefüggő képet kapjunk Éva fél évszázadot átölelő munkásságáról. Ahogy a könyv megjelenése, úgy a 2017-ben rendezett Fuga kiállítása is kitüntetett helyet kap a tárlat előkészítésének munkálatában, ezért nyolc év távlatából újra fel kell idézni és rekonstruálni a Fugában akkor bemutatott anyagot.
%20m%C3%A1solata.JPG)
Azt tudjuk, és fentebb le is írtam, hogy lényegében ez a kiállítás tette lehetővé a monográfiában reprodukciók formájában látott anyagképeket eredeti méretben és megjelenésben megszemlélni. Ugyanis 2011-től, a RaM-ban bemutatott első anyagképes kiállítás után készült alkotások a könyv megjelenésékor még nyílvánosan nem voltak láthatók. De itt már a 2011 után készült alkotások, és a 2015 és 2017 között készűlt művek is együtt szerepeltek. Ezt, azért érdemes hangsúlyozni, mert 2010-től az utolsó tizenöt évben ez a műcsoport sokat változott és differenciálódott. Az anyagképek első megjelenésekkor a RaM Colosseumban főleg absztrakt táblaképek voltak kiállítva. Igaz, a kisméretű Lények címszó alatt szereplő pár alkotásnál, plasztikus formában, relief szerű módon, jelen volt a figuralitás, de rajzilag ekkor még nem volt felül írva és hangsúlyozva. Ábrázolás tekintetében ez sokkal inkább kötődött az ugyancsak ott kiállított 8-10 szobor szerű plasztikához, amelyek több esetben fejekhez hasonlítottak, de ennek ellenére tartalmilag az anyag és a plasztikusság dominált benne. A könyvben az Anyagképek címszó alatt, S. Nagy Katalin által írtak is ezt errősítik meg, idézem: "Az applikált tárgyak, a "nemtelen anyagok" - ahogy T. Horváth Éva a különböző képépítő elemnek felhasznált anyagokat nevezi - az ábrázolás, leképzés háttérbe szorítását erősítik. A figurális utalások, a "lények" jelenléte ellenére az ebbe a sorozatba tartozó művek csaknem absztraknak tekinthetők."
Így, ez a kiállítás szorosan összakapcsolódott a könyvvel, tehát részben még a visszatekintést jelentette. Másrészt pedig a könyv megjelenése után 2017-ig készült alkotások az anyagképek tekintetében egy szemléletbeli váltást hoztak, amely a jövőben bekövetkezett változást mutatják. Ezért először szükséges azt látni, hogy a bemutatott képek között melyek azok, amik a kiadványban is szerepelnek. Ezt látva, át kell tekinteni a rendelkezésre álló és még ki nem állított, de minőségében és tartalmában hasonló műveket, hogy a készülő tárlaton az anyagképeknél helyettesíthetők legyenek, hogy ezzel ki lehesen küszöbőlni a fölösleges ismétléseket.
Először nézzük meg számmszerüleg az eloszlást. A Fugában a két teremben 44 db mű volt kiállítva, és ebből a könyvben 19 db reprodukciója szerepelt. Ez az összes mennyiségnek majdnem a fele. Ennek egy része az Anyagképek című fejezehez tartozó művek csoportjából lett kiválogatva. De ha nem is ott található, hanem a Bevezető című részben, vagy egyéb műcsoportnál, tartalmilag akkor is ide sorolhatók. Ez azt mutatja, hogy a Fuga kiállítás elsősorban a anyagképeket reprezentálta. Még akkor is, ha egyes művek formai szempontból nem az Anyagképek fejezethez, hanem a Leporelló- vagy a Sorozaton kívűli- fejezetekhez tartoztak. Ha nem csupán mennyiségileg, hanem összetettebb módon formai és tartalomi szempontból is megvizsgáljuk ezt az összeállítást, akkor megállapíthatjuk, hogy a Fugában az életmű szempontjából túl nagy hangsújt kaptak az anygképek. A 2011-ben a RaM-ban rendezett bemutatón, amikor gyökeres fordulatot vett Éva alkotói metódusa, tény hogy ez került előtérbe, de nem teljesen előzmények nélkül. Előtte és utána, 1997 óta a mai napig mindig jelen volt ez a tendencia, csak sokkal összetettebb módon, minthogy csupán az anyagra való hivatkozással összefoglalható lenne ez az időszak. A Fugában rendezett kiállítás csak megerősítette azt a látszatot, hogy Éva munkái az anyagban teljesednek ki, amit a monográfia tartalmi summázata is sugal. Ez részben igaz, - főleg az 1997-es korábbi fordulat óta - de nekem az a véleményem, hogy ma már ennél bonyolúltabb és összetettebb T. Horváth Éva életművének ez a korszaka. Ennek indoklása és kifejtése még hátra van, de remélem, hogy ebben az évben a novemberi kiállítás előkészítő fázisában, lesz mód az anyag gyűjtés ideje alatt ezen gondolkodni. A tervek szerint ez a bejegyzés és következők is erről szólnak majd, amolyan munkanapló formában. "
A hivatkozott blog bejegyzés első részében a 2015-től 2017-ig készült alkotások egy része már látható, de mint a számszerű összesítő is jelzi, azért a többség még főleg az anyagképek csoportjához tartozott. Ezért még a Fuga kiállítás szemszögéből is lehet úgy tekinteni, hogy az 1997-es fordulattól egyenes út vezet az anyaghoz, és ebben teljesedik ki az a szellemi fejlődés és mozgás, ami Éva pályájának kezdete óta elindult. Viszont ha most hozzáadjuk a 2017 óta készült műveket, a 2015 és 2017 között létrejött és már bemutatott alkotásokhoz, akkor kissé módosul a kép. Ezt az anyagot egységként szemlélve láthatjuk, hogy itt az absztraktabb anyagképek mellett újra erőteljesen előtérbe kerülnek a figurális ábrázolások. Persze megőrizve az anyagszerűség dominanciáját. Ennek részletes bemutatását a Fuga kiállítás rekonstrukciója (II.) második részben, az anyaggyűjtés befejezése után fogom egy külön blog bejegyzésben mellékelni. Az életmű teljes áttekintéséhez viszont előbb még be kell mutatni a 2018-as Újlipótvárosi Klub-Galériában rendezett, eddigi utolsó nyilvános kiállítás anyagát, és az azt követő nem nyílvános lakás és kerti kiállításokon látott képeket.
A Befele címmel megrendezett kiállítás az Újlipótvárosi Klub-Galériában, ugyan úgy mint a Fugában rendezett előző bemutató, nagyrészt kötődött még a 2015 előtt készült munkákhoz, és itt is viszonylag kevés új mű volt látható. Ezek sem hoztak szemléletbeli váltást, teljesen új formai megoldásokat, csupán méretüknél, keretezésüknél és paszpartuzásuknál fogva alkottak egy jól elkülönülő csoportot. Kisméretű anyagképeknek nevezhetők. Számszerűleg ez a kiállított anyag egyharmada volt. A másik egyharmad régebben készült, paszpartuzott színes grafikák, és a következő egyharmad pedig a mégrégebben létrejött művészkönyvek csoportját alkotta. Meglepő módon jól összeillő kiállítás lett belőle, ami egyszerre utalt a múltba, és előre vetítette az ezt követően megvalósult kiállítások további lehetőségeit. Sőt, talán mind ez, már előkészítette a 2025. novemberében megrendezésre kerülő retrospektív jellegű bemutató kiállítási koncepcióját. Az előzőleg tárgyalt két kiállítás, - az Otthon lenni és a Befele -, és az ez után bemutatásra kerülő lakás kiállítás és a két kerti kiállítás anyagának összetételére ugyan jellemző, hogy egyszerre vannak jelen a régebbi és újabb alkotások úgy, hogy formailag, tartalmilag és szemléletbelileg a művekben nincs nagy változás. Nehezíti a helyzetet az is, hogy nagyrészt még az utóbbi tíz évben készült munkák is több kisebb csoportos kiállításokon már láthatók voltak, vagy az interneten keresztül különböző forumokon (facebook, blog) már bemutatásra kerültek. Tehát itt a kiállítás rendezéssel kell új formát és visznylatot keresni a műveknek, új kontextusba hejezni a képeket úgy, hogy új oldalukról láthassuk, és így új tartalmat jelentsenek.
Ebből a szempontból visszatérve Éva eddigi utolsó nyílvános kiállításának leírásához, a Befele cimmel megrendezett tárlathoz, azt kell mondjam, hogy első látásra nem sok újat hozott, mivel az ismeretlen új művek kisebbségben voltak a régebbiekkel szemben. Viszont éppen a legrégebbi műcsoport, a művészkönyvek kaptak látványosan új formát és lehetőséget, sajátos tartalmuk felmutatására. Egyrészt azért, mert a hagyományos kiállítás rendezési koncepciókba nehezen illenek és illeszkednek a falra akasztott képek közé, és így mindig csak másodlagos szerepet kapnak, helykitöltő kiegészítő anyagnak látszanak. A nem önálló szobor kiállítások esetében a szobrokkal is sokszor ez történik. Itt viszont annak ellenére, - hogy mint fentebb leírtam - mennyiségileg ugyancsak egyharmadnyi műről van szó, az installálás által előtérbe kerültek. Meghatározták a tárlat karakterét és főszereplővé válva, művészkönyv bemutatóvá változtatták az amúgy elég hererogénnek látszó anyagot. A falonlevő régebbi és teljesen új képek is csak kisérő jelleget mutattak a posztamensre helyezett könyvek között. A művészkönyv egyébként sem egy tipikusan kiállító terembe szánt alkotás, mert ennél sokkal intimebb műfajú, amit kézbe szoktak venni, ami a könyv mivoltából adódik. A speciálisan erre a célra készített könyvállványok viszont a posztamensre helyezve téri, plasztikai momentummá változtatták a könyveket, és az amúgy sík felületen látható rajzi értékekkel együttesen váltak élménnyé. Ha levenni az állványról nem is illett a művészkönyveket, de hozzá nyúlva meglehetett tapintani a lapok textúráját, és lapozva láthatóvá vált minden oldala. Ezzel a funkcionális lehetőséggel bővült a tartalmi megmutatkozása, és kiemelve a puszta műtárgy mivoltából, új értelmet is kapott. Részben érvényesült a könyv mivoltából adódó kézbe vehetőség eredeti szándéka, és egyben az installálás által egységes látvánnyá is alakult.
Sok ok miatt, de főleg 2020-tól megjelenő covid miatt, Évának 2018 óta nem volt nyilvános kiállító teremben bemutatkozása. De ezzel nem szünt meg a kiállításainak sora, csak először egy ismert régi formában, az úgynevezett lakás tárlatban, majd az általunk eddig nem ismert kerti kiállításokban folytatódott a műveinek bemutatása. A lakás kiállításra 2023-ban Szigetszentmiklóson az Arnolfini Fesztivál keretén belül került sor. Itt sem volt új a bemutatott anyag, mert 2015-ben a budaörsi Könyvtár Galériában a Hommage a' Fischer Ernő című kiállítás egy része került más rendezéssel bemutatásra. Kiemelve a pizzás dobozokat, itt ugyancsak egyrészt az installálás megváltoztatásával jött létre az új tartalmom, de másrészt főleg a megnyitó szöveg által kapott új értelmet a tárgyegyüttes. Míg a budaörsi kiállításon viszintesen két sorban egyenként felfüggesztve lettek kiállítva a megmunkált pizzás dobozok, és így képtárgynak voltak tekintnhetők, addig a lakás tárlaton ikonosztáz szerűen egy-egy tablón együttesen lettek csoportosítva.
Zsubori Ervin által írt kiállítás megnyitó szöveg és címadás lényegesen megváltoztatta a látványában alig változott tartalmat. A Commedia dell'arte Itáliában a 16. század közepén kialakult rögtönzött szinjáték ismert szereplőivel azonosítva, megnevezve és ezáltal megszemélyesítve az egyes dobozokat, új karaktert adott a műveknek. A Pizzeria dell'arte-re változtatott összefoglaló cím elkerülhetetlenül önmagában is utal a színjáték műfajára és a kialakulásának helyére, Itáliára, és magára az ételre, ahol a pizza nemzeti eledel. Így a művészettörténetileg szakszerű kompozíciós elemzés helyett, gasztronómiai leírást és címet kaptak az egyes művészileg átalakított és megformált dobozok, amely a látvány megváltozása nélkül, más tartalmat és értelmezést adott az egyes alkotásoknak. Persze maga a helyszín is hétköznapibbá tette a kiállítási szituációt, és a konyha közelsége profánabbá változtatta az eredetileg onnan származó dobozokat, szemben a kiállító helyiségben elhelyezett szakrálisra utaló műtárggyal. Ez a metamorfozis folytatódott az ugyan úgy installált dobozok esetében a kerti kiállításokon, csupán a helyszín módosulásával. A megváltozott kontextus egy csoportos tárlaton az által, hogy milyen műtárgyakkal szerepel együtt, ugyancsak átírja az értelmezés lehetőségét és így a tartalmat is.
A múltba való visszatekintésből, ahol sorba vettük Éva életművének alakulásait és kiállításait, elérkezve a mába, összegző módon le kell vonjuk a tanulságokat, és ennek ismeretében előkészíteni a következő retrospektív bemutatkozás kiállítási koncepcióját. Mint a fentiekben utaltam rá, hogy a Fugában 2017-ben és Újlipótvárosban 2018.ban, majd az azt követő nem nyilvánosan rendezett kiállítások jó előkészületeknek mutatkoztak a következő feladat megoldásához. Mint láthattuk, hogy az egyes művek megszületése és létrejötte után lényeges hangsúly van a bemutatáson is. Ez hol kevésbé, hol lényegesen mindig módosítja a tartalmat és az értelmezés lehetőségét. Viszont mielőtt a rendezés módjáról kezdünk gondolkodni, vissza kell térni az egyes művekben tettenérhető változásokra, amelyekre a Fuga kiállítás bemutatásánál már részben utaltam. Külön blog bejegyzésben az Egy kiállítás rekonstrukciója- FUGA (II.)-ben láthatóvá teszem azt az elmozdulást, ami a 2016-ban megjelent monográfiában még úgy tűnt, hogy az anyagképek címszó alatt és által, jellemző módon, mint egyenes vonalú szemléletbeli fejlődés és továbblépés összefoglalható. Az anyagképeknél is mindig jelen volt kismértékben a figurális ábrázulás absztrakt módja, de 2015-ig, meghatározóan a teljes absztrakció jellemezte ezt a műcsoportot. Az utolsó tíz évben viszont az figyelhető meg, hogy egyre jobban előtérbe kerültek újra az egész életművön végig vonuló és tettenérhető figuralis ábrázolások valamilyen módú megjelenései. Természetesen az anyagszerűség dominanciája továbbra is jelen van, de hol játékosan, hol grotex módon, irónikusan vagy önirónikusan, líraian vagy drámaian, hol expresszív indulatokkal lelítetten, hol pedig már-már konstruktiv keretek között, de fellelhetők az emberi alakok, vagy valamilyen lények.
Az itt megadott linken elérhető az Egy kiállítás rekonstrukciója - FUGA Bővített kiadása (II.), ahol a teljes képanyag egybevetésével ez a tendencia jól kivehető és látható.
A majdani lnk bemásolása:
Ez azt mutatja, hogy a következő kiállításon ezt jól láthatóan előtérbe kell helyzni és kismértékű karakter módosulásként bemutatni. Maga az alkotó is tesz olyan kijelentéseket, hogy számára is fontos ennek hangsúlyozása, amit a válogatásnál és a rendezésnél figyelembe kell venni.
Függelék:
Befejezésül néhány fénykép a 2015-ös budaörsi kiállítás megnyitójáról
Mellékletként a kiállítás megnyitó szövege
Mellékletként a virágcsendélet részletesebb bemutatása.
A virágcsendélet példáján be lehet mutatni az oda-vissza hatást mester és tanítvány között. Először nézzük meg, miként alakult a téma alakváltozása Fischer tanár úrnál.
Látható, hogy a korai laza szerkezetű kollázstól, az expresszív megformáláson át, hogyan alakul ki az a forma rend, amely az érett korszakra jellemző jelképszerűségben csúcsosodik ki. Ezt követően az idős korban miként tér vissza a viszonylag naturálisabb megoldáshoz, hogy végül az élete alkonyán, megfesse az összes változat szintézisét is.
És most nézzünk meg T.Horváth Éva virágcsendéleteiből is néhányat, amelyek megelőzték a Budaörsön kiállított, 1995-ben festettet.
Látható, hogy Éva képei korábban is oldottabb indíttatásúak, és lazább szerkezetűek voltak. A kilencvenes évek közepén a csorgatott formaalakítás sem lesz sokkal kötöttebb, megőrzi az első lendületes rajzi feltétet.
Ennek a kitérőnek befejezése ként bemutatok még egy hasonló témájú képet T.Horváth Évától, amely 2002-ben készült. Itt már nála is konstruktívabb lesz a kép szerkezete, de ennek ellenére megőrzi frissességét, és jó egyensúlyát a jelképszerűségnek és a valóságos látványnak.
A melléklethez lásd még a következő linket:
http://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014.12/a-modell-vazlat-es-mu.html
http://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014.12/a-modell-vazlat-es-mu.html.
Köszönöm figyelmüket.
Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése