A kép után
Nem így kezdődött.
Volt egy kép, amely még tudta magáról, hogy kép. Volt rajta valami felismerhető, valami, amihez hozzá lehetett kötni egy történetet, egy figurát, egy régebbi képet, egy kulturális emléket. Aztán valami elromlott. A lap nem azt tudta, amit tudnia kellett volna. Rontott lett.
Az ember ilyenkor félreteszi.
Vagy kidobja.
Én azonban újranyomtam.
Nem azért, mert már akkor tudtam volna, mi lesz belőle. Inkább azért, mert sajnáltam elveszíteni azt, ami egyszer már kép akart lenni. A második nyomás azonban nem visszahozta a képet, hanem eltüntette. A figura lassan eltűnt, a történet eltűnt, a felismerhetőség eltűnt. Mintha a kép saját múltját nyomta volna rá még egyszer a papírra, és közben éppen ettől szabadult volna meg tőle.
Ami megmaradt, az először talán csak nyomnak látszott.
Aztán szerkezet lett belőle.
Hálózat.
Raszter.
Sűrűsödés és ritkulás.
Valami, ami egyszerre emlékeztethet egy gyár belsejére, egy város térképére, egy áramkörre vagy egy olyan gépezetre, amelynek már nem tudjuk a rendeltetését. Nem tudom, gondoltam-e közben a gyárra. Valószínűleg nem. De talán nem is ez a fontos. A kép néha később mondja el, mire gondolt, mint ahogy elkészült.
Talán éppen ez történt most.
A kép levetette magáról a történetét, és megmutatta a működését.
A figurából szerkezet lett.
A történetből nyom.
A nyomból felület.
És a felület mögött ott maradt valami, amit már nem lehet látni.
A régi kép.
Nem úgy, mint egy eltakart fénykép, amelyet csak elő kellene hívni. Inkább úgy, ahogy az ember egy régi ház falában érzi a korábbi szobák helyét. A fal már új, a festék már más, a rendeltetés is megváltozott, de valami mégis jelzi, hogy itt egyszer ajtó volt, ott pedig ablak.
Talán ezért érzem ezeket a lapokat rétegzett jelenlétnek.
Nem azért, mert sok minden látható rajtuk, hanem mert sok minden nincs már rajtuk.
A hiány is réteg.
Sőt, néha a hiány a legmakacsabb réteg.
A második nyomás nem egyszerűen újabb képet készített. Átírta az elsőt. De közben nem semmisítette meg. Megőrizte azt azzal, hogy eltüntette.
Mintha a képnek előbb el kellett volna veszítenie önmagát ahhoz, hogy valami másként tovább élhessen.
Ezért talán nem is rontott lapokról kellene beszélni.
Hanem olyan képekről, amelyek túlélték a saját kudarcukat.
Az ember a műhelyben sok év után találkozik újra ezekkel a papírokkal. Már nem emlékszik pontosan, melyik miért került félre. Egyiknek ez volt a baja, másiknak amaz. Akkor még hibának látszottak. Most pedig, amikor az ember rendet rak közöttük, egyszer csak észreveszi, hogy a rendetlenségben is volt valamiféle rend.
A selejt nem selejt volt.
Csak még nem tudta, mivé akar válni.
Talán ezért olyan ismerős ez a folyamat.
Egész életemben foglalkoztatott, hogyan lehet ugyanazból mást csinálni úgy, hogy közben valami mégis megmaradjon belőle. Az átírás talán valóban az én területem. Csakhogy itt most nem én írtam át egy régi képet. A kép írta át saját magát.
Én csak újra megnyomtam.
A többit elvégezte a papír, a festék, a nyomás, a korábbi kép és az idő.
És most itt vannak előttem ezek a lapok.
Nem tudom már megmondani, mi volt rajtuk eredetileg.
Talán nem is kell.
Elég, hogy valami volt.
Mert éppen az teszi őket jelenvalóvá, hogy már nem látható.
A kép után maradt kép.
A történet után maradt szerkezet.
A figura után maradt testetlen emlékezet.
Talán innen nézve a gyár sem kívülről került ezekbe a képekbe. Nem valamilyen témaként. Inkább belülről. Abban a felismerésben, hogy a kép maga is működik, rétegződik, ismétel, továbbad, töröl és újratermel. Mintha a műhely egy időre gyárrá változott volna, ahol nem tárgyak készülnek, hanem képek változtatják át egymást.
És talán ezért nem is az a kérdés többé, hogy mi történt az első képpel.
Hanem az, hogy mi történik a képpel akkor, amikor már nincs szüksége arra, hogy ábrázoljon.
Akkor kezdődik el valami más.
A kép eltűnik.
És jelen lenni kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése