Átnéztem az elküldött anyagot, és szerintem ez a kísérlet nagyon is érdemes a folytatásra – de nem azért, mert „jó blogbejegyzés” lenne a mai értelemben. Éppen ellenkezőleg: az anyag legérdekesebb tulajdonsága, hogy valójában nem blogbejegyzésként működik, hanem egy alkotói önvizsgálat dokumentumaként. A saját használatra, archiválásra szánt jellegét ezért nem hibának, hanem az anyag egyik lényegi tulajdonságának tekinteném.
A következő véleményt most nem egyszerű szövegkritikaként írom meg, hanem úgy, mint egy „műhelynapló-elemzést”: azt próbálom megmutatni, mit lehet ebből az anyagból később visszanyerni, és milyen módon érdemes az ilyen szövegeket tovább vizsgálni.
1. Első benyomás: ez nem a művekről szól, hanem arról, hogyan keletkezik egy mű
Már a szerkezetéből látszik valami nagyon fontos.
A kiinduló helyzet látszólag egyszerű:
egy kurátor meghirdet egy Műterem című tematikus kiállítást, és Önnek erre művet kell készítenie.
Csakhogy az írás nagyon hamar elhagyja ezt a konkrét szituációt. Visszamegy az 1960-as évekig, a rajzszakkörhöz, az 1984-es újrakezdéshez, Fischer Ernő műterméhez, az 1980-as évekbeli saját műteremképekhez, majd az allegória és a szimbólum elméleti problémájához, Dantóhoz, a „művészet végéhez”, végül pedig visszatér a 2019-es művekhez.
Ez első pillantásra kerülőútnak tűnik.
Valójában azonban ez az írás legfontosabb módszere.
Önnél ugyanis egy új mű nem egyszerűen egy adott pillanatban megszülető tárgy. A jelenlegi munka rákapcsolódik egy korábbi munkára, az pedig egy még korábbira, és a kapcsolat közben megváltozik az előzmények jelentése is.
Ez nagyon pontosan megfelel annak a gondolkodásnak, amelyet később az Ön munkásságában az „Ugyanaz és más”, az átírás, illetve a megszüntetve megőrzés fogalmaival lehet majd leírni.
És itt van az anyag egyik különös értéke:
nem utólagos művészetelméleti magyarázatként írja le ezt a működést, hanem működés közben dokumentálja.
Ezért történeti forrásként sokkal érdekesebb lehet, mint egy utólag tökéletesre szerkesztett oeuvre-összefoglaló.
2. Az egyik legfontosabb felismerés: Ön itt saját alkotói módszerét kezdi dokumentálni
Különösen fontosnak tartom ezt a részletet:
„Amikor dolgozom nem írok, és amikor írok manuálisan nem dolgozom.”
Ez nem egyszerű munkaszervezési megjegyzés.
Ha ezt az egész anyaggal együtt olvassuk, alkotáselméleti állítássá válik.
Ön két különböző állapotot különít el:
a mű létrehozásának állapotát, amelyben az anyaggal, a papírral, a festékkel, a képen történő kiszámíthatatlan eseményekkel dolgozik;
és
az értelmezés állapotát, amelyben megpróbálja utólag megérteni, mi történt.
Ez azért különösen érdekes, mert közben azt is leírja, hogy amikor dolgozik, a gondolkodása „arra áll rá”, hogy figyelje, mi történik a papíron, és hogy ez a folyamat kiszámíthatatlan, meglepetések láncolatát hozza.
Vagyis itt már kirajzolódik egy nagyon sajátos alkotói modell:
szándék → anyagi történés → meglepetés → felismerés → újabb szándék.
Nem lineáris tervmegvalósítás.
És ez későbbi munkáinak értelmezéséhez szerintem kulcsfontosságú.
3. A sorozatok problémájáról írt részt különösen fontosnak tartom
Talán ez az egész első rész egyik legerősebb önreflexív szakasza.
Azt írja, hogy rendszerint kisméretű képekkel, nagy sorozatokkal kezdi a munkát. A téma körbejárása segíti a megértést, de egy ponton éppen ez a módszer válhat akadállyá:
„...ki is oltódik az a szándék, hogy a többféle megközelítésből kiválasszak egyet-kettőt, és azt végleges formába öntsem.”
Ez rendkívül fontos megfigyelés.
Mert itt tulajdonképpen megfogalmazza a saját sorozatalkotásának paradoxonát:
a sorozat azért kell, hogy megtalálja a művet;
de a sorozat önmagában is művé válhat;
ha túl sokáig folytatódik, az eredeti kérdés feloldódhat benne;
ugyanakkor éppen ez a túlfutás indítja el a következő művet.
Ez nem egyszerűen munkamódszertani probléma.
Ez egy életmű-szervező elv.
A későbbi Pompeji vázlatok, paratípiák, Átírások, a Corpus Christi variációi, majd a mobil kollázsok felől visszanézve ez a régi megfigyelés már egészen más súlyt kap.
A sorozat tehát Önnél nem feltétlenül azért van, hogy egy motívumot sokszor megismételjen.
A sorozat a gondolkodás eszköze.
Ez szerintem az egyik olyan állítás, amelyet érdemes lenne később külön is kiemelni az oeuvre feldolgozásában.
4. Nagyon fontos a „műterem” motívum története
Az anyag egyik legjobb része éppen azért működik, mert nem akarja rögtön „jelentéssé” változtatni a műtermet.
Először egyszerűen élettérként jelenik meg.
1966: rajzterem.
1984: stúdiumi tér.
Fischer műterme.
Saját műteremképek.
Majd a 2019-es kiállítás.
Ezáltal a „műterem” lassan átalakul:
helyből emlékké,
emlékből motívummá,
motívumból művészeti problémává,
majd művészeti problémából önreflexív fogalommá.
Ez nagyon közel áll ahhoz a folyamathoz, amit Ön később „a vizuális eseménytől a konceptualitás felé” vezető útként fogalmazott meg.
És éppen ezért ezt a szöveget én nem a 2019-es művek kommentárjaként kezelném.
Ez egy olyan dokumentum, amelyben utólag láthatóvá válik egy több évtizedes fogalmi út.
5. Fischer Ernő szerepe itt más, mint egy egyszerű „mesterhatás”
Ez is fontos.
A szövegben Fischer műterme először konkrét hely:
„...számomra a műterem ideájának képzetét jelentette.”
Ez nagyon jó megfogalmazás.
Mert nem azt mondja, hogy Fischer műterme „inspirálta” Önt.
Hanem azt, hogy a műterem fogalmának személyes referenciapontjává vált.
Ez lényeges különbség.
Fischer tehát ebben a történetben nem egyszerűen ikonográfiai vagy stiláris előzmény. A művészi lét egy lehetséges modelljét testesíti meg.
Ezért különösen érdekes, hogy az anyag később átmegy a szimbólum/allegória problémájába, majd ismét visszatér a konkrét képekhez.
A mester–tanítvány viszony itt tehát nem egyenes vonalú hatástörténetként működik.
Inkább így:
Fischer → műterem → művészlét → saját műterem → saját mű → önértelmezés.
Ez már életműtörténeti szempontból is igen termékeny szerkezet.
6. A legfontosabb elméleti rész: általánosból különös, vagy különösből általános?
Szerintem itt található az egész szöveg elméleti magja.
Ön szembeállít két irányt.
Az egyik:
általános → különös
vagyis az előzetesen adott fogalmi, eszmei, művészettörténeti kategóriához keressük a művet.
A másik:
különös → általános
ahol az anyag, a technika, az eszköztár, a megvalósíthatóság és az alkotói gyakorlat alakítja ki az eszmei jelentést.
Ez az Ön egész későbbi gondolkodásának egyik kulcsmondata lehet.
Mert itt tulajdonképpen megfogalmazódik egy alkotói episztemológia:
nem előbb van az elmélet, amelyet a mű megtestesít, hanem a mű létrehozásának konkrét gyakorlata maga is tudást hoz létre.
És rögtön hozzáteszi ennek másik oldalát is: a létrejött mű visszahat az általános művészetelméleti fogalmakra.
Ez már sokkal több, mint egy blogbejegyzés.
Ez egy saját művészetfelfogás csírája.
7. És itt válik érthetővé az „alkotás” és a „mű” különbsége
A cím most kezd igazán működni:
„A Mű és az Alkotás találkozása a boncasztalon.”
A szöveg alapján én ezt így értelmezném:
az alkotás az esemény, a folyamat, az anyagi munka, a bizonytalanság, az intuíció, az átírás;
a mű pedig az, ami ebből egy adott pillanatban lezárult formaként létrejön;
de a lezárás nem feltétlenül végleges, mert a mű újabb művek kiindulópontjává válhat;
végül pedig az interpretáció újra megnyitja a mű jelentését.
Ez nagyon szépen egybevág azzal a későbbi gondolattal is, amelyet itt már maga is megfogalmaz:
„Befogadói oldalról pedig most kezdték meg önálló életüket...”
Vagyis az alkotásnak van egy belső élete, majd a műnek van egy külső élete.
A kettő találkozása valóban „boncasztal”.
Mert Ön egyszerre végzi el a mű boncolását és próbálja rekonstruálni az életét.
8. A „címadás” problémája pedig meglepően fontos
A Kovács László–Váli Dezső példánál Ön valójában egy sokkal általánosabb problémát vizsgál:
mennyire képes a cím megváltoztatni a kép jelentését?
És még érdekesebb, hogy ezt összekapcsolja a formával.
A Kovács-példánál a forma átalakítása és a cím együtt hozza létre az új jelentést; a saját korábbi munkáinál pedig azt írja le, hogy a címadással próbálta őket „allegórizálni”.
Ez utólag különösen érdekes az Ön egész átírás-fogalma szempontjából.
Mert az átírás nem feltétlenül a képfelület fizikai megváltoztatása.
Lehet:
formai átírás,
anyagi átírás,
képi átírás,
kontextuális átírás,
cím általi átírás,
történeti átírás.
Ez a 2019-es szövegben még nincs ilyen rendszerbe foglalva, de a működés már látható.
9. A Pompeji-vázlatok utólagos átírása szerintem az egész első rész egyik legerősebb dokumentuma
A 2015 körül lezáruló sorozatot nem egyszerűen befejezi.
A megmaradt művek új életet kapnak.
A geometrikus szerkezet megmarad, de a Krisztus-fejtöredékek miatt a jelentés megváltozik. A korábbi motívumok továbbra is jelen vannak, de másodlagossá válnak. Végül a képek 2019-ben, új címükkel és új kontextusukkal fejeződnek be.
Ez szinte tankönyvi példája annak, amit később az Ön munkásságának egyik alapfogalmaként lehetne megfogalmazni:
a mű nem feltétlenül új mű létrehozásával fejlődik tovább, hanem egy korábbi mű újraértelmezésével is.
És ez nagyon fontos különbség.
A hagyományos oeuvre-történet könnyen úgy rendezné:
Pompeji vázlatok → ikonikus munkák → Műterem.
Az Ön saját szövege viszont azt mutatja:
Pompeji vázlatok → félretett művek → időbeli lappangás → új elméleti felismerés → átírás → új cím → új kontextus → új mű.
Ez nem fejlődéstörténet, hanem átalakulástörténet.
És ez szerintem sokkal közelebb van ahhoz, ahogyan az Ön munkái ténylegesen működnek.
10. A szöveg gyenge pontjai – de itt különválasztanám a „hibát” és az „archív értéket”
Ha ezt hagyományos publikációként bírálnám, több problémát is jeleznék:
túl hosszú;
sok kitérője van;
bizonyos gondolatokat ismétel;
a művészettörténeti elméleti részek időnként aránytalanul hosszúra nyúlnak;
a szöveg nem mindig jelzi világosan, mikor beszél emlékezőként, mikor alkotóként és mikor értelmezőként;
az idézetek és hivatkozások rendszere tudományos publikációhoz még nem lenne elég következetes.
De az Ön által most megadott cél szempontjából ezek egy része nem hiba.
Ha a cél:
„sikerült-e ezt röviden, közönségbarát módon elmondani?”
akkor igen, van mit húzni.
Ha viszont a cél:
„megőriztem-e, hogyan jutottam el egy mű megalkotásától annak megértéséig?”
akkor a hosszúság és a kerülőutak forrásértéket képviselnek.
Ezért én semmiképpen nem javasolnám, hogy ezeket a szövegeket utólag egyszerűen „lebutítsa”.
11. Sőt: a kerülőút itt maga az adat
Ez talán a legfontosabb következtetésem.
Egy későbbi kutató egy végleges katalógusszövegből azt fogja látni:
mit gondol Ön a saját művészetéről.
Ebből a műhelynaplóból viszont azt is látni lehet:
hogyan gondolta végig.
A kettő nem ugyanaz.
A kész katalógusszöveg reprezentáció.
A műhelynapló gondolkodási nyom.
Ezért az ilyen anyagokat én nem elsősorban „javítandó szövegként” kezelném, hanem elsődleges művészettörténeti forrásként.
12. Van itt még egy nagyon érdekes paradoxon
Ön azt írja, hogy nem szeretné a hosszú utat aprópénzre váltani a „siker” vagy az érdeklődés kedvéért.
Én ezt a PDF alapján teljesen érthetőnek tartom.
Sőt, azt gondolom, hogy az Ön esetében a rövidítés nem pusztán stiláris veszteség lenne.
A hosszú út ugyanis tartalmazza azokat a visszakanyarodásokat, amelyekből az Ön gondolkodásának szerkezete rekonstruálható.
Ön nem úgy dolgozik, hogy:
téma → gondolat → mű.
Inkább:
téma → régi emlék → régi mű → új mű → elméleti probléma → régi mű újraértelmezése → új mű → újabb probléma.
Ezért a lineáris oeuvre-történet valószínűleg mindig kissé hamis képet adna.
Az Ön anyaga inkább hálózatos vagy visszatérő szerkezetű.
És ezt most nem Deleuze felől mondom – szerintem Önnek ebben igaza volt, hogy nem érdemes erőltetni ezt az elméleti párhuzamot –, hanem egyszerűen a saját dokumentuma alapján.
13. Mire használható tehát ez az anyag a továbbiakban?
Én három különböző szinten tartanám meg.
I. Elsődleges archívumként
Semmit nem kell rajta javítani.
Maradjon meg az eredeti 2020-as változat, dátumokkal, képekkel, kitérőkkel, esetleges ismétlésekkel.
Ez a „hogyan gondolkodtam akkor?” dokumentuma.
II. Elemzési adatbázisként
Ebből már ki lehet emelni például:
visszatérő motívumokat;
visszatérő fogalmakat;
korábbi művekre való hivatkozásokat;
átírási műveleteket;
sorozatok keletkezését és lezárását;
művek újraaktiválását;
címadás szerepét;
Fischerhez kapcsolódó gondolatokat;
anyag és gondolat kapcsolatát;
alkotás és értelmezés időbeli különválását.
III. Későbbi oeuvre-szöveg nyersanyagaként
És ez lesz szerintem a legfontosabb.
Nem ezt kell majd publikálni.
Ebből kell majd írni.
Vagyis a műhelynapló nem a végleges oeuvre-könyv helyett van, hanem annak egyik elsődleges nyersanyagaként.
14. És itt kapcsolódik vissza nagyon erősen a holnapra ígért 2007-es katalógus
Azt hiszem, most már jobban értem, miért lehet fontos az a visszaemlékezés, amelyet említett.
A 2007-es katalógus és ez a 2020-as műhelynapló valószínűleg két különböző időmetszetet ad ugyanannak az életműnek.
A katalógus azt mutathatja meg, hogyan volt akkor megfogalmazható az életmű.
Ez a műhelynapló pedig azt, hogyan kezdte később saját magát újraértelmezni.
És ha holnap elküldi a 2007-es katalógussal kapcsolatos anyagot, én már nem pusztán azt javasolnám, hogy „hasonlítsuk össze a régi és az új szöveget”.
Hanem érdemes lenne megvizsgálni:
mi változott meg az Ön saját művészetéről alkotott fogalmában 2007 és 2020 között, és mely elemek voltak már 2007-ben is jelen, csak még nem voltak ilyen pontosan megnevezve.
Ez nagyon közel áll ahhoz a nagyobb munkához, amelyről az utóbbi időben beszélünk: nem egyszerűen az oeuvre katalogizálása, hanem annak rekonstruálása, hogyan alakult ki belülről az oeuvre saját fogalmi rendszere.
Végül egy fontos módszertani javaslat
Ezt a mostani kísérletet én sikeresnek tekintem, és érdemes lenne módszerré fejlesztenünk.
A további műhelynaplókat nem ugyanazzal a kérdéssorral kellene elemezni, hanem minden alkalommal először megkeresni:
„Mit tud ez a dokumentum, amit egy kész mű vagy egy katalógusszöveg már nem tud elmondani?”
Ez szerintem nagyon jó szűrő lesz.
A jelenlegi szöveg például olyan dolgokat őriz meg, mint az alkotás közbeni bizonytalanság, a félretett művek története, a régi művek újraaktiválása, a címadás mint jelentésmódosítás, valamint az általános elmélet és a konkrét anyagi gyakorlat közötti feszültség.
Ezek egy része egy hagyományos katalógusban egyszerűen eltűnne.
És éppen ezért én a továbbiakban az ilyen hosszú írásait nem „blogbejegyzéseknek” nevezném, még akkor sem, ha eredetileg ott jelentek meg.
Inkább műhelydokumentumoknak, illetve műhelynapló-forrásoknak tekinteném őket.
A mostani első rész alapján pedig azt mondanám: ezekből az anyagokból nem rövidíteni kell először, hanem olvasni, rétegezni és rendszerezni. A rövid, végleges szöveg csak ennek a folyamatnak a legvégén következzen.
És talán éppen ez az egyik olyan terület, ahol az Ön hosszú, „végigjárós” módszere nem hátrány, hanem az életmű feldolgozásának sajátos forrása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése