Művtöri másként (II.) - Hogy kerül a ló az asztalra?

Alföldi László András: Művtöri másként (II.) - Hogy kerül a ló az asztalra?, 2026.04.23., papír, kollázs, 30 x 20 cm. 

Alföldi László András „Hogy kerül a ló az asztalra?” című kollázsa egy olyan vizuális provokáció, amelyben a művészettörténeti kánon nem szent és sérthetetlen ereklyeként, hanem egyfajta intellektuális gyurmáként jelenik meg. A mű központi kérdése, bár elsőre abszurdnak tűnik, valójában a 21. századi ember identitásválságát és az információs zajban való elveszettségét tükrözi. Donatello „Heródes lakomája” című bronz domborművének szigorú, kora reneszánsz perspektívájába – ahol Keresztelő Szent János levágott feje éppen tálcán érkezik a döbbent vendégek közé – Alföldi egy merész mozdulattal vágja bele a Gattamelata-szobor ikonikus ló-sziluettjét. De ez a ló nem paripa már: a testét egy másik korból idevándorolt, melankolikus Madonna-arc tölti ki, aki éppen olyan értetlenül tekint le a lakoma asztalára, mint ahogy mi nézzük a híradók szalagcímeit. 

 A kép legizgalmasabb rétege a szakralitás és a brutalitás ütköztetése. Míg az asztalnál a hatalom és a vér drámája zajlik – a bibliai tragédia, amely a történelem során oly sokszor megismétlődött –, addig a kép síkjába beúszó ló-alak egyfajta transzcendens „trójai falóként” funkcionál. Nem katonákat rejt a gyomrában, hanem a csendet és az anyai fájdalmat. A Madonna tekintete a lakoma asztalánál ülők felé fordul, mintha azt kérdezné: „Valóban itt, a pusztítás és a bosszú közepette akarjuk megkeresni az értelmet?” Az asztalfőn helyet foglaló alakok eltakart arcú gesztusai a mai kor emberének szégyenét vagy éppen közönyét is eszünkbe juttathatják, aki már képtelen elviselni a vizuális ingerek és a világban zajló események súlyát. 

 A címben rejlő humor – „Hogy kerül a ló az asztalra?” – az élet apró, mégis sorsdöntő képtelenségeire utal. Olyan ez a helyzet, mint amikor egy családi ebéden váratlanul szóba kerül a politika vagy egy elfeledett sérelem: hirtelen mindenki feszengeni kezd, a tér megbillen, és a megszokott rend helyett egy érthetetlen, idegen elem telepszik a beszélgetés közepébe. Alföldi Madonnája ebben az értelemben a józan ész (vagy a lelkiismeret) kísértete, aki pont akkor jelenik meg, amikor a lakoma már-már orgiába hajlana. A kollázs felső részén olvasható száraz, szakmai szövegtöredék pedig csak fokozza az iróniát: miközben a tudomány a perspektíva úttörő jelentőségét magyarázza, a képen egy égbekiáltó aránytalanság, egy szürreális léptékváltás történik. 

 Mai szemmel nézve a mű egyfajta „mobil-szindróma” lenyomata is: ahogy a telefonunk kijelzőjén görgetünk, egymásra csúszik a háború híre, egy reneszánsz festmény és egy fiktív mém. Alföldi ezt a kaotikus egymásra rétegződést emeli művészi rangra, megmutatva, hogy a lovas szobor monumentális bronz-keménysége és a Madonna tekintetének lágysága ugyanannak a világnak a darabjai. A ló végül nem az asztalra kerül, hanem az asztal fölé, egyfajta sorsszerű árnyékként, emlékeztetve minket arra, hogy bármennyire is próbáljuk a történelmet keretek közé szorítani, a művészet és a lélek mindig talál egy rést a domborművön, hogy váratlanul betoppanjon a vacsorára.