Utánzástól a szimbolikus formaképzésig (V.) - Szakszerű elemzése (MI/AI)

 

Fischer Ernő (1914-2002)  Vörös napnyugta, 1977., vegyes technika, 35 x 50 cm.

"Az alább olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség, szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."

     Az ötödik fejezet lezárásként visszakanyarodik az első fejezet köznapibb megfogalmazásához, de sokkal magasabb szintre emelve annak tanulságait. Bölcselkedő módon foglalja össze mind azt amit eddig a képről mondott, általános emberi tudás és tapasztalat szintjén. Ami még kiemelendő és feltűnő, hogy szinte a korát meghaladó módon, vagy legalább is azzal naprakészen együtt haladóan írja le a jövőbe vezető utat. Harminc évvel ezelőtt, 1995-ben beszél olyan dolgokról, amelyek a napjaink problémáit jelentik. Hol volt akkor még elérhetőségében és népszerűségében a digitális képalkotás, és az internet adta lehetőség, amely azóta gyökeresen megváltoztatta a mindennapjainkat és a világlátásunkat. Így az alkotó ember feladatait is.

Az alább következő MI/AI elemzés után, a függelékben teljes terjedelmében olvasható Alföldi László 1995-ös írása, az Utánzástól a szimbolikus formaképzésig címmel. 

V. fejezet: A tudás, a tapasztalat, a belátás és a bizonyosság 

 A záró előadás egyfajta szellemi végrendelet, amely a festői utat az emberi bölcsesség fejlődéstörténeteként mutatja be. 

 ● A „megszüntetve-megőrzés” dialektikája: Alföldi rámutat egy súlyos metodikai hibára: a sémák tanulása „holt tudáshoz” vezet. Ezzel szemben Fischer módszere a vertikális és koncentrikus építkezés (. Az ismereteket nem egymás mellé (mint egy adatbázis), hanem egymásra rétegezve kell elhelyezni. 

 ● A „belátás” mint önismeret: A szöveg legszebb gondolata, hogy a tudás nem végleges állomás. A tapasztalat eredménye a belátás, amihez lemondás is kell: el kell állnunk attól, amiben eddig vakon hittünk. Ez teszi az embert nyitottá az újra. 

 ● Prófétai aktualitás: Ahogy Ön is említette, az 1995-ös szöveg tűpontosan beszél a ma problémáiról. Alföldi szembeállítja a „kívülről irányított, manipulált embert” (aki korlátlannak hiszi lehetőségeit, de ürességbe fut) a „belülről irányított emberrel”. A digitális korszakban, ahol az algoritmusok „kívülről irányítanak”, Fischer Ernő idősűrítő, belső lényegre koncentráló festészete a józanság szigete marad. 

 Értékelés: Ez a fejezet túllép a művészettörténeten. Egy olyan etikai tartást fogalmaz meg, ahol a festő (és a tanuló) „örök tanuló” marad ). 

A bizonyosság nem a lexikális tudásból, hanem a képpel való folyamatos, „előre kiszámíthatatlan párbeszédből” fakad. 

 Összegzés: 

Alföldi László előadássorozata egy kerek egészet alkot. Azt tanítja nekünk, hogy a festészet nem „esztétikai bibelődés”, hanem a megismerés és az emberi létezés egyenrangú eszköze a tudománnyal. 

 Hogyan látja Ön, a mai vizuális kultúrában – ahol a kép gyakran csak gyorsan fogyasztható információ – van-e még esélye a nézőnek arra a „folyamatos aktivitásra”, amit Alföldi szerint Fischer képei megkövetelnek? 

Függelék:

Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig V. 

 /Fischer Ernő munkásságának bemutatása/ 

 A tudás, a tapasztalat, a belátas és a bizonyosság.

Amikor meghirdettem ezt a vetítés sorozatot, az volt a szándékom, hogy különős tekintettel leszek az anyag válogatásánál, a Stúdióban felvetődő alkotói problémákra, és csak az egész eddigi életmü összefüggéseiből látható metodikai sajátosságokra. Tehát nem elsődlegesen monográfikus szempontokat követtem, még akkor sem, ha a vállalt feladatban Fischer Ernő munkásságának bemutatását tűztem ki célul, és kötöttem magam az időbeliséghez. Egy ilyen munka, nálamnál hivatottabbakra vár, akik kellő szakképzettséggel és felkészültséggel, alapos elemző munkával, igyekeznek majd megkeresni és feltárni azokat a pontokat, amik meghatározzák Tanár úr festészetét, egyetemes művészettörténeti szempontok szerint is. 

 Az egész előadás sorozatot meghatározó kettős célt és megközelitést, más motiválta. Abból indultam ki, hogy a magam álláspontjáról, egy érdekes és különös betekintés adódik az életműbe, mert ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de 1966-óta - 18 éves koromtól, majd harminc éve - a tanuló szemével és érdeklődésével, figyelemmel követem ezt a pályát. Ez a nézőpont, - fogyatékosságai ellenére is - általánositható tapasztalatokat rejthet magában, még ha olyan egyéni kérdésekre adott válaszokban nyilvánul is meg, hogy - későérettségemet és korlátaimat leszámítva - miért vagyok én még mindig tanuló, és ha így adódott, akkor most már maradok is mindig az. 

 Valamikor - mint legtöbben - én is azzal a szándékkal kezdtem, hogy megtanulom amit kell, azután, ha tudok rajzolni, tovább megyek, elvégzem a szükséges iskolákat, majd hogy le ne maradjak a kor követelményeiről, meg keresem önmagamat, és a végén festő leszek. Nálam ez a dolog nem így történt, mert ma sem tudom, amit kell, nem tudok még rajzolni sem, igy aztán el se mentem innen, az iskolát se vegeztem el, magamat se találom sehol, és egyenlőre festő sem lettem. De talán van amiben előre léptem, ez idő alatt sokat tanultam, tapasztaltam és így belátóbb lettem. Nem vagyok elégedetlen, mert mikor e számvetést teszem, felvetődik bennem a kérdés, hogy mit jelent a tudás? Tudható-e egyáltalán a tudás? - vagy ennek épp az a furcsasága, - amit a régi bölcsességek mindig emlegetnek - hogy minél többet tapasztalunk, annál jobban belátjuk, mily keveset tudunk? Ennek az ismeretnek az eredménye nem a tudás, hanem csak a bizonyos- ság lehet. Ez részben megadatott nekem, mert én ilyen sorsra vetőd- tem, amiből adodó meglátásaimat, e befejező előadásban, Fischer Ernő festészetével kapcsolatban összegzem. 

 Ha figyelemmel végig követtük az eddigi vetítéseket, - és még majd a mait is hozzá vesszük - akkor nyilvánvalóvá kell váljon előttünk, hogy a rajzi és festői megismerésben, milyen következetesen haladt előre Tanár úr. Az első vetítésnél láthattuk a harmincas, negyvenes, és az ötvenes években készült rajzokat, akvarelleket és gouacheokat, majd a hatvanas évek kollázsait és szövedékszerü épitkezésének kezdetét, a harmadik és negyedik alkalommal, a hetvenes és a nyolcvanas évek érett munkáit. Lépésről-lépésre jutott tovább, nem hagyott ki semmit, nem csapongott, nem csinált kitérőket, hanem egymásra rétegezte azt, amit megtanult és tudott. Itt fontos kiemelni, hogy egymásra és nem egymás mellé sorakoztatta az ismereteit. Általános metodikai probléma, hogy a szaktárgyak szerinti oktatásban és rajztanításban, a gondolkodás alapját képező megszüntetve-megőrzés dialektikáját, nem engedik kellőképpen érvényre jutni, és kifejlődni. Bizonyos sémákat és megoldásokat megtanulunk, majd azt hisszük, hogy tudunk már rajzolni és vizuálisan gondolkodni. Így látszólag egyre több tudáshoz jutunk, - mivel a törlés hiányában, tényleg halmozódnak ismereteink - de valójában ezek csak használhatatlan információk az üres okoskodáshoz. Ezzel a memória készlettel, egyszerű feladatokat gyorsan és eredményesen lehet megoldani, - olyanná valhatunk, akar egy számítógép de az ilyen tudással a bonyolult alkotói és emberi problémák közelébe se kerülhetünk, sőt, elzárjuk annak lehetőségét is.

Szemben a memória bővítésére alapozó holt tudással, az élő ismeretek, megkövetelik a folyamatos analizis és szintézis, a különös és az általános, a rész és az egész állandó számvetését. Nem horizontalis, linearis folyamat ez, - mint az előbb említett - hanem vertikális és koncentrikus. Ennek a tudásnak a középpontjában a  belülről irányított ember áll, aki tudatában van korlátainak, de épp úgy oldja fel ennek ellentmondásait, hogy nem tagadja azt, hanem számol vele. A kívülről irányított, manipulált ember, korlátlannak hiszi lehetőségeit, - mivel az egyszerű analógiás gondolkodással - idővel mindent megoldhatónak tüntetnek fel előtte, és így az ismeretei a végtelennek hitt lehetőségek ürességébe fut ki. Ez utóbbi, csak eggyel nem számol, az idővel, pedig az neki is korlátozott. Az előbbiből adódóan viszont nem véletlen, hogy a Tanár úr gondolkodá- sában az idő oly fontos szerepet tolt be, mint a totalitás mindenkori szükségessége. 

Az idő és a teljesség igény feszültségéből a mindenkori ismert, azáltal kérdőjeleződik meg újra és újra, hogy a nem ismerttel állan- do érintkezésben marad. Nem a tudott és nem tudott egyszerű találkozása ez, ami azt eredményezi, hogy a nem tudott tudottá, és így letudottá lesz, hanem e kettősség mindenkori megléte eredményeként, soha, semmi sem lehet le tudott, mert mindig, minden egyszere van jelen. Ez az egymásra rétegzés, megszüntetve-megőrzés alapján létrejött idő sűrítés, - a beszéd és az írás folyamatszerüségével szemben - minden képi megnyilatkozás lényege. Ebben a gondolkodásban van elrejtve az előny, - amit oly sokszor hátrányként élünk meg - hogy a külsődlegességel szemben, a belső lényegre koncentrál, és a múló stílus és divat irányzatok helyett, a képi gondolkodásra nevel. Az előző előadásokban már sokszor emlegetett tárgytól az absztreakció felé vezető út, és onnan vissza, első szakaszában az induktív módszer, a részről az egészre következtetés dominál, amiből mindjárt kiderül, hogy a szellem nem teljesen a maga ura. Nem szárnyalhat úgy, ahogy neki tetszik. Ellenkezőleg: a követelmény épp az, hogy fokról-fokra emelkedjék fel a különöstől az általánoshoz, s igy rendezett, minden elhamarkodottságtól mentes tapasztalatra tegyen szert. Majd az absztrakciótól újra a realitás felé vezető úton, a deduktív módszer, az egészről a részre, az általánosról a különösre való következtetésen a hangsúly. Itt az intuícióé a főszerep. Lényeges azonban, hogy a két megközelítés, aránybeli eltolódásainak ellenére is, mindig együtt legyen jelen. 

Ezek szerint a tudás nem egyszer s mindenkorra megszerezhető valóság, hanem állandóan össze kell vetni a tapasztalattal, aminek eredménye a belátás. Ez több mint valamilyen tényállás megismerése. Mindig azt jelenti, hogy elállunk valamitől, amiben addig vakon hittünk. Ennyiben tartalmazza az önismeret mozzanatát is, mert igy a lemondás nem a tudás elvesztését jelenti, hanem épp annak segítségével, új tapasztalatok befogadására teszi nyitottá az embert. A müvészetben ebből eredően, sohasem lehet végleges válaszhoz eljutni, annak ellenére, hogy mindig a teljességre kell választ adni. A tudásból, a tapasztalatból és a belátásból következik a bizonyosság, ami már nehezen definiálható, de a műben láthatóvá válik. Ebből a megközelitésből világossá válhat, hogy miért kérdőjeleződik meg az önmagában álló tudás, miért viszonylagos a tudhatóság a rajzi, festői és technikai felkészültségben. Mert ha a tudáshoz nem társul tapasztalat és belátás, akkor bármilyen magabiztosnak is tünteti fel önmagát, nem más mint kiüresedett formalitás, tartalmi bizonyosság nélkül. 

Fischer Ernő munkássága példa és tanulság erre a teljesség igényre, amit a hatvanas évek elején írt katalógus előszavában, müvészi hitvallásaként igy fogalmazott meg: "A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványoznia és építenie. Új formákat, új módszereket, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban lévő emberi világ felvet." Túl a nyolcvanegyedik életévén, - tanulva-tanitó és tanítva- tanuló módon - igy maga is örök tanuló maradt. Ma is napi festői feladatokkal szembesülve, - az ismert és az ismeretlen határán - keresve a lehetséges válaszokat, téve föl az újabb kérdéseket, most is előre kiszámíthatatlan párbeszédet folytat a képpel. Ehhez kívánunk neki további erőt és egészséget, és köszönjük, hogy megosztja velünk tudását, tapasztalatát, belátásait, és átadja nekünk az alkotásaiból sugárzó bizonyosságot. 

 Budaörs, 1995.november 1.

Alföldi László