Fischer Ernő (1914-2002) Alföld című kép elemzése

 

Fischer Ernő (1914-2002): Alföld, 1985., vegyes technika (olaj, farost, dextrin és pszeudo-kollázs), 50 x 70 cm, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdona). 

 Fischer Ernő

 Saját épelemzés

Alföld 

 A festő számára szükségszerű fejlődési fok, hogy alkotói gondolatvilágában, a tér-idő, véges-végtelen kategóriák mélyebb összefüggésrendszerét megismerje. Az „Alföld” című kép szinte követelményszerűen tételezi ezt. Mert az alföld mint festészeti, ábrázolási téma klasszikus értelemben vett igazi „tér” problematika. Tény ezért az is, hogy elsődlegesen „térre” koncentrál. A kérdés lényege azonban az, hogy milyen térre? Külsőre téri élményszerű megélését? Azt is, hogy van-e még valami többletprobléma e mindennapos és mégis titokzatos természeti adottság mögött, amit a tér fogalmával jelölünk. Amelyik nem minden Fischer Ernő Képelemzések Alföld A festő számára szükségszerű fejlődési fok, hogy alkotói gondolatvilágában, a tér-idő, véges-végtelen kategóriák mélyebb összefüggésrendszerét megismer- je. Az „Alföld” című kép szinte követelményszerűen tételezi ezt. Mert az alföld mint festészeti, ábrázolási téma klasszikus értelemben vett igazi „tér” problematika. Tény ezért az is, hogy elsődlege- sen „térre” koncentrál. A kérdés lényege azonban az, hogy milyen térre? Külsőre téri élményszerű megélését? Azt is, hogy van-e még valami többletprobléma e mindennapos és mégis titokzatos természeti adottság mögött, amit a tér fogalmával jelölünk. Amelyik nem minden szem előtt és nem mindig tárja fel igazi lényegét. Megmutatni azt, hogy milyen is vagy belsőre, felszínre vagy a lényegre? Hogy a kozmikus lét milyen mértékű, nagyságú szeletét szeretné emberlétünk, világunk közelébe hozni és annak milyen ez a tér a maga igazi egzisztenciális valóságában, létében. Mert ritkán találkozunk a „lét” egy olyan szituációjával, ahol a tér kendőzetlenül és egyértelműen tárja fel önmagát és lényegét, az igazából megismerhetetlen „teret“.

A tájfestészet kialakulása történelmi kategória. Mert az ember nehezen szabadult csak fel a természet szorításából. Ő benne élt, vele élt a természettel. Nem volt képes és nem is tudott a természeti valóságra függetlenül tekinteni és szemlélni azt. A természet nem volt és nem vált élményévé a fogalom mai értelmében. Viszonyát a természethez csak a létfenntartás határozta meg.

Hosszú időnek kellett eltelni a fes- tészet történetében is, amíg a késő antik kultúrától a középkoron keresztül, a látásban eljut odáig, hogy a természeti valóság „jelenséggé”, majd a valóság „kulisszaszerűséggé” és a mű hátterévé lesz. Később pedig a természeti lét a kép művészi ábrázolásában „színpaddá” minősül át. Csak majd az impresszionizmusban, a XIX. század végén kapja meg a természeti táj, az igazi eleven arculatát, művészi képi valóságát. Így utat nyitva a térábrázolás mélyebb, lényegibb képi megértése felé.

 E rövid történelmi vázlat és eszmefuttatás lényegében is az ember és természet, ember és táj, ember és tér viszo- nyának, történelmi és művészi ábrázolásának humanizációja volt.

Ezt a kérdést felvetni fontos azért is, hogy ez a viszony mennyire fedte el, vagy tárta felengedte látni a „teret” és nemcsak a „tájat”. Mennyiben maradt a tér az ember számára csak táj. Minősé- gi és nagyságrendi kérdés ez. Az „Alföld" festészete és története is erről ad hű és pontos képet. A táj eddig elsődlegesen a gulyaterelés, lóitatás, tanyavilág stb. ábrázolásának színhelye volt, telve figurális vagy tárgyi töltéssel. A táj igazi „téri” jelentősége így banalizálódott. A romantika is utóéletét élte benne. A zsánerkép szintjén megrekedt. Hiszen így a tér éppen a természeti lététől, nagyságától lett megfosztva. A „Mindenség” megrendítő érzésétől, élményétől, erejétől. A térnek mint létélménynek a „bennelétnek" egyszerre fenséges és megrendítő élményétől. A végtelen kicsinek és végtelen nagynak átélésétől. Annak élményétől, amikor a tér súlytalan súlyával ránkszakad. Így a tér sohasem lehet igazán „lírai”, mert az ember parányi volta és viszonya hozzá, mindig félelmet keltő drámaiság.

Ebben a gondolatrendszerben kell megkeresnünk és megtalálnunk a „korszerű tájkép" igazi lényegét. A kép mint adottság, hogy viszonyul a tér ilyen jellegű adottságához? Mit tud vele kezdeni, mit képes belőle megragadni a festészet művészi eszközeivel? A térnek milyen megélését, átélését, amikor már a lét mutatkozik be a maga igazi létszerűségével. Amikor nem fedi el semmi az élmény emberi oldalát és a természeti lét kendőzetlenül, tisztán tárhatja fel önmagát. Amikor a térstruktúra, ontológiai létében és egyszerűségében mutatja fel tiszta önmagát és valóságát. Azt, amikor a földi horizontvonal és az égi világ egy metszésben találkozik, felmutatva önmagát és a lét geometriáját. 

Mit képes a festő azzal a térrel mint témával kezdeni, ahol az ég a földdel összeér? A „lefestéssel” hamar végére ér mondanivalójának is. Mit tud a festő az ilyenformán értelmezett térrel mint tájjal kezdeni? A kozmikus létnek ezzel a monumentális képével? Ha nem tudo- mányról, hanem esztétikáról beszélünk? Mit tud vele kezdeni egyáltalán, mit képes belőle igazán megragadni, kifejezni? Hogyan lehet ezt a reális és irreális teret az esztétika-filozófia rangjára emelni? 

 Tudjuk-e itt is az anyag, energia, tér-idő, véges-végtelen alapkérdéseket és ér-tékeket festői eszközökkel is értelmezni? Mert ezek a minőségek itt is jelen vannak, kimondva kimondatlan is. A tapasztalati tér végtelen variációjától, az elvont tér belső lényegéig, minden minőség. Szerkezeti létüket, képi egységbe sűríteni, a tájat és a vele azonos teret ősélménnyé tenni. Mondrian, Rothko, Ben Nicholson absztrakt térvilágát hasznosítani, és ezt az absztrakt és kozmikussá tágított teret humanizált, strukturált, természeti tájjá változtatni. Az „Alföld” tájképet egy elvont, absztrakt szerkezeti modellre leegyszerűsíteni, a líra és expresszivitás finom keverékére. Mondrian képi világának szerkezeti modellje és a végsőkig letisztult nyugalma adja e táj, az alföld kétarcúságát és nyugodt, csendes, emberi atmoszféráját és a képen érzékelhető geometriáját is. Pollock festészete pedig felületi, fakturális izgalmát, feszültségét és telített atmoszféráját kölcsönzi a kép egész világának. Mert felületét egy koordinátarendszer határozza meg, melynek origójában egy jelképes, sötét tónusú geometriai forma helyezkedik el. Ez a szerkezeti rendszer az aranymetszés szabályait követi. Az átlós irányokban, a téglalap formák sötét és világos mezőkre oszlanak, és osztják a felületet is. Minden mezőnek sajátos fakturális és világossági karaktere van. Fakturális kiképzésük gazdag. Átlós irányokban, világosabbak és sötétebbek. A metszésvonalak találkozási pontjában helyezkedik el a kép képletes „fókusza”, az az energiacentrum, mely az egész ké- pi szerkezet meghatározó része. Értelmet ez ad a kép egész kompozíciós és geometriai rendszerének. A fény, mely nagy erővel - átlósan kapcsolódik hozzá látszólag ebből a sötét energiaforrásból sugárzik, áramlik szét, szinte betölti az egész képmezőt. Belső fénnyé lett, megadva az egész mű kozmikus és metafizi- kus értelmét is.

A kép egész léte egy komplementer valóság, az ellentmondások sokaságának feloldásával. Realitás és irrealitás, végesség és végtelenség, erő és erőtlenség, líra és dráma, geometria és organikus rendezetlenség, kötöttség és szabadság, esemény és eseménytelenség, egyszerűség és bonyolultság, impresszionizmus és konstruktivizmus keveredik és olvad föl egymásban. Meghatározottság és meghatározatlanság, időbeliség és időt- lenség, káosz és rend ötvözi az „Alföld”, a XX. század festészetének egész tapasztalati anyagát. A tárgytól az absztrakcióig, majd vissza a tárgyig, de ez a tárgy már elvont, szimbolikus, metaforikus világ. A táj és tér újszerű, szintetikus szemléletéhez és realizálásához érkeztünk.

A természeti táj és az elvont táj is- mét visszatér a tájhoz mint témához, de annak már nem a materiális, hanem a szellemi képére, jelképes világára kíváncsi. 

A konvencionális előtér-középtér- háttér rendje itt nem kapott létjogosultságot. Vágy ez egy „tiszta tér” valóságára, melyben a tér „önmaga”, az ami lényege. 

MI/AI elemzése

Ezt a képelemzést maga az alkotó írta saját művéről, 1997-ben, "Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című saját munkásságát bemutató könyv egyik fejezetben. Az a kérésem, hogy tudományos alapon művészettörténetileg, esztétikailag, hermeneutikailag, kurátori és pozicionális szempontból elemezd és értékeld ezt a művet. Különös tekintettel vedd figyelembe a magyarországi képzőművészeti kánonban - ha egyáltalán benne van!? - elfoglalt helyét, és a műkereskedelem, valamint az aukciós piacokon való jelenlétét. Ezt követően írjál róla szépirodalmi stílusban, egy nem tagolt, hanem folyamatos olvasásra alkalmas összefoglaló esszét, amely közérthetőbb és könnyebb olvasmányként is alkalmas a közlésre. 

 Ez egy rendkívül összetett és mély elemzést igénylő feladat, hiszen Fischer Ernő (1914–2002) nem csupán festő, hanem a magyar képzőművészeti pedagógia és elméleti gondolkodás egyik meghatározó, bár a nagyközönség előtt méltatlanul kevéssé ismert alakja volt. Az általa írt elemzés önmagában is művészettörténeti forrásértékkel bír. 

 Művészettörténeti és Elméleti Elemzés 

 Művészettörténeti kontextus:

 Az 1985-ös Alföld Fischer érett korszakának szintézise. A művész a „pszeudo-kollázs” technikájával vizuális hidat ver az európai modernizmus (Mondrian szerkezetessége, Pollock fakturális feszültsége) és a sajátos magyar tájszemlélet között. Nem leíró tájképet fest, hanem a táj ontológiai vázát keresi. 

 Esztétikai és Hermeneutikai megközelítés: 

 Fischer szövege kulcsot ad a kép értelmezéséhez: a horizontvonalat a lét geometriájaként definiálja.. Hermeneutikai szempontból a mű a „bennelét” élményét közvetíti – a néző nem külső szemlélője az Alföldnek, hanem a tér súlya és csendje alá kerül. A kép az ellentétek (rend és káosz, fény és sötét) feloldására törekszik, ahol a metafizikai tartalom a fizikai faktúrából (dextrin, olaj, farost) születik meg. 

 Kurátori és Pozicionális szempontok: 

 A mű a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdona, ami jelzi közgyűjteményi jelentőségét. Fischer a magyar kánonban az „iskolateremtő magányos” szerepét tölti be. Bár elismert mester (évtizedekig tanított a Képzőművészeti Főiskolán), művészete túlságosan intellektuális és elvont ahhoz, hogy a populáris kánon része legyen. Kurátori szempontból a „lírai absztrakció” és a „transzavantgárd” határmezsgyéjén helyezhető el. 

 Műkereskedelmi és Aukciós jelenlét: 

Fischer Ernő művei stabil, de nem kiugróan magas árszinten mozognak az aukciós piacon. Munkái rendszeresen feltűnnek a Kieselbach, a BÁV vagy a Galéria Savaria kínálatában. Míg grafikái tízezer forintos nagyságrendben, addig az ehhez hasonló, fontos olaj-vegyes technikájú főművei a többszázezer forintos sávban találnak gazdára. Piaci pozícióját erősíti elméleti munkássága, de gyengíti, hogy képei nem „dekoratívak” a szó hagyományos értelmében, hanem mély szellemi elmélyülést követelnek.