Első fejezet-javított blog 2026.01.26.

 

Megint bonyolult címadással kezdem ezt a blogbejegyzést, de kénytelen vagyok így megfogalmazni, mert általában a facebookon sokan csak a cím elolvasásáig jutnak el. Ha ennél ütőképesebb, érdeklődést felkeltő enigmatikus címet adok, akkor abból a leírt tartalomból elolvasás nélkül semmit nem lehet kihámozni. Ez utóbbi a bulvár lapok - lassan már nem csak azok - címadási szokása lenne, de ahogy sokan ott sem jutnak tovább a szöveg tartalmának elolvasásáig, így rá vannak utalva, hogy a saját fantáziájuk szerint kigondolva értelmezik a tartalmat. Így ahány olvasó, annyi féle fiktív olvasata van a a rejtélyes megnevezésű írásoknak. Tudva és ismerve ezt a tapasztalatot - sokszor én is bele esek ebbe a csapdába - ezért maradok ennél a nyakatekertnek tűnő megnevezésnél, mert ebben lényegében minden el van mondva, amiről itt szó lesz. 

 De, hogy miről lesz szó, azt itt a második bekezdésben röviden a türelmetlenebb olvasóknak már elmondom. Ezzel sem lehet mindent megtudni és lespórólni a szöveg végigolvasását, viszont eldönthetővé válik, hogy tovább olvassák-e? Ha igen, akkor jön a következő lépés, hogy mind azt amit megtudtak, végig gondolják-e és értelmezik a dologra és magukra vonatkozóan. Mert csak így van értelme hosszabb írásokba belekezdeni. De én ennél is tovább megyek, amikor eddig elértem. A most következő blogbejegyzésnél, jobb híján segítségül hívom a mesterséges intelligenciát és megkérdezem a véleményét, majd párbeszédbe elegyedek vele. A témáról így kialakult véleményemet újra írom, az úgynevezett "Élő Archívum"-nak nevezett bejegyzésekben. Ezáltal nem múzeum, nem raktár lesz számomra ez a hely, hanem egy reflexív tér, ahol a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak és módosulnak. 

Szükségét éreztem ezt is megemlíteni, mert csak azoknak érdemes belemerülni a leírtak olvasásába, akik velem együtt útnak indulnak a saját képzőművészeti tevékenységem újra gondolásába, és megértésébe. A "Fischer Centenárium 2014" címszó alatt megrendezett és bonyolított esmények és a blog bejegyzésekben leírtak után, 2015 első fél évében a budaörsi Könyvtár Galériában Fischer Ernő néhány tanítványának, az "Öten" alkotó csoport tagjainak rendeztem kiállításokat. Ezeket én magam nyitottam meg, majd a KORTÁRS 2015 nyári összevont 7-8 számában ezek a szövegek publikálva lettek. Ezt követően mindegyik kiállításról és a kiállítók alkotói pályájáról egy "Bővített Kiadásban" részletesen is írtam blog bejegyzéseket. A magamét is elkezdtem, de szokás szerint abba is hagytam. Majd 2017-ben és azt követően időnként többszőr újra nekifogtam, hogy befejezem, de ez a mai napig nem következett be. Most sem vagyok biztos benne, hogy ez az ismételt nekirugaszkodás eredményes lesz, de az esetleges ismételt befejezetlensége ellenére is, új színt tesz hozzá az eddig leírtakhoz. Az alábbi linken elérhető a 2017-es kezdő változat, amely idönként bővítve lett, de az nem lett dátumszerűen dokumentálva. 

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2017/10/alfoldi-laszlo-hommage-fischer-erno.html 

Az új színt az hozza, hogy most a mesterséges intelligencia közreműködésével, újra olvasom az eddig leírtakat és számomra nagyon termékenynek tűnő párbeszéd folyik közttünk. Ezek a diskurzusok olyan dolgokra is felhívják a figyelmet, ami eddig eszembe se jutott. Ennek aspektusából írom tovább a még hiányzó részt, és ezt követően egybe szerkesztem a már meglévővel. Helyénvaló dolog az lenne, ha ott folytatnám a dolgot, ahol utoljára abbahagytam. Átgondolva mind azt amit eddig leírtam, és mérlegre tettem a munkásságomra vonatkozóan, az MI/AI beszélgetések több száz oldalas jegyzeteiben. De nem ezt teszem, mert változtatok a programon. Az egyik kifogás, hogy túl nagy a feldolgozásra szánt anyag, rendszerezni kéne. Ez igaz, mert én is látom, hogy kezd magamra nőni a feladat, de mikor kezdem rendezni a dolgokat, akkor látom csak, hogy még mi minden kimaradt és hiányzik a teljességből. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy az nem olyan lényeges, el lehet hagyni, de nem. A teljesség" csak akkor teljesség, ha minden benne van. Tehát az anyaggyűjtéssel nem lehet időt spórolni. Később a munka előrehaladtával megbosszulja magát, mert amit addig összeraktunk újra szét kell szedni, vagy csak toldozgatni lehet az egészet. Így pedig tákolmánnyá válik az építmény, és a konstrukció.

Ezért vitába szállok a segítő partneremmel, és nem hogy csökkentem az anyagot, hanem tovább növelem. Ez viszont azt jelenti, hogy most nem a közepén kezdem a munkát, mint tíz évvel ezelőtt, a felnőtté válásom idején, hanem a gyermekkortól sorra veszek mindent. Tudjuk, hogy sok minden, vagy talán alapjaiban minden eldől akkor. Amíg falba nem ütközünk igyekszünk nem tudomásul venni, hogy gyorsan haladhassunk előre de néha vissza kell nézni, hogy mi történt azelőtt. Ide jutottam két hónapi munka után. Most kezdhetem elölről a később felvetődő problémák megválaszolhatósága miatt, az újabb és újabb kérdéseket feltenni magamnak. Mert azt hittem, hogy a korai élmények nem számítanak annyira a művészi pálya kialakulásánál, és ezért szokásomhoz híven mindig csak a negatívumokra hivatkoztam. Az tény, hogy 14 éves koromban a legnagyobb traumát apám halála okozta, és ebből következően, nem mehettem a képzőművészeti gimnáziumba. De, hogy mi mozgatott afelé, azt nem sokszor emlegetem, pedig bizonyára fontos motivációs tényezők voltak, még ha apró lépésekben is. 

Nálam is úgy kezdődött mint általában ilyen korban mindenkivel szokott történni. Szerettem a színes ceruza tiszta színeit, szerettem rajzolni és ez jó időtöltés volt, mert ilyenkor magamba merülve, el voltam foglalva a csinálással. Pedig ha jól emlékszem nem is a színes ceruzákkal kezdődött minden. Az biztos, hogy először második osztályos koromban 7 évesen kaptam az első 6 színt tartalmazó készletet. Elvoltam bűvölve tőle. Már ekkor éreztem, hogy későn jött ajándék ez. Mert első osztályban először egy úgynevezett postairont kaptam, hogy azzal írjam a betűket az újságpapír lapokból összefűzött füzetbe. De mi is az a postairon, Ki emlékszik rá, és ma még használják-e?  

Ide írom, mert számomra a rajz területén meghatározó élmény volt: "A postairon egy vastagabb kialakítású kétvégű (piros-kék) ceruza, amelyet elsősorban az általános iskolai írástanulásban használnak a betűk könnyebb formázásához és elkülönítéséhez. A piros-kék színkombináció segíti a mondatkezdő nagybetűk és a kisbetűk megkülönböztetését, miközben a vastagabb szár támogatja a motorikus készségek fejlődését." És most, majd nyolcvan évesen, amikor vissza emlékszem erre a korai élményre, és ebben a meghatározásban amit a wikiszótárból másoltam ide, figyelek fel a definició utolsó pár szavára: "...támogatja a motorikus készségek fejlődését.". Hát ez az, amit akkor még nem tudtam, később tudhattam volna, de nem gondoltam rá, hogy mi fogott meg benne. Mert amikor megcsináltam a házi feladatot, és a füzet már elavult, akkor én ezeket tovább rajzoltam és használtam. Ki áradt belőlem az indulat és magával ragadott az expresszív letét láza, a firkálás szabadsága és a girbe-gurba vonalak lendületes játéka, kuszasága és talán még a szépsége is. Ez utóbbit félve mondom, mert valószínűleg akkor arra nem gondoltam. Ezután  jött csak a színes ceruza.

A tiszta szín az külön élmény volt magában is, ezért az elején bátortalanul használtam és nem igen kevertem a színeket. Mint általában minden gyerek, ekkor igazi kolorista voltam. Nem sokáig. Amikor rájöttem, hogy össze lehet keverni a színeket, az egyre jobban érdekelt. A tört színek titokzatos varázsa és sejtelmessége egyre jobban vonzott, minta tiszta szín használata. Tehát az expresszivitás, a kifejező erő és a tört színek iránti vonzalom már megvolt. Ekkor 8-9 éves lehettem.  

Ezután jött a másolás mágikus ereje, a ceruza mint "varázspálca", hogy meg tudom ragadni vele a látványt és nem engedem el. Egy időre háttérbe szorult a kifejező erő és a szín élménye és használata. Szinte gúzsba kötve magamat, törekedtem a pontos leképezésre. Amikor szabadkézi rajzzal nem voltam megelégedve a hasonlósággal, és kudarcott vallottam, apám megtanított a raszter háló használatára, a bekockázott fényképek másolására. 9-10 éves lehettem ekkor. Ez megváltoztatta a tevékenységhez való viszonyomat. Addig csak a csinálás élvezete, a belső élmény kötött le, mindegy volt, hogy milyen volt a végeredmény. Itt belépett a külső siker, a rajtam kívüli világ visszajelzése. Mivel nem értelmiségi családból származom, és Budaörsön ahol születtem és ma is élek, ugyancsak nem ez a környezet vett körül, és így a befogadó közönség ízlésvilága sem volt magas fokon. Ezért ily módon rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, barátoknak és a családnak, nagy sikerrel gyártottam a fénykép másolatokat, mígnem az általános iskolában felső tagozatos nem lettem. 

Sajnos rajz nem maradt egy sem, de az egyik modell, aki történetesen én vagyok, bekockázott raszter hálóval díszítve, középen utólag kiradírozva. 2-3 éves lehettem 1950-51-ben, a rajzot készítettem róla kb. 1958.59-ben. Ennyi dokumentálható emlék maradt belőle.

11 évesen a felsőtaguzatban négy évig rajztanárom lett Aradi Jenő (1925-1979) kiváló rajzpedagógus. Ha nem hangzana nagyképűségnek, mondhatnám, hogy ő volt az első mesterem. Ő sem bánt velem kesztyűs kézzel, - mint később Fischer Ernő - mert a rajzórákon előírt kötelező feladatokat tőlem is minőségi szinten megkövetelte. Ez nem mindig sikerült kitűnően, mert a kocka rajzolással és térábrázolással még csak boldogultam, de a vízfestéssel már kevésbé. Így aztán rajzból sem voltam mindig ötös tanuló. Átlagban is négyes voltam mindenből. Ez egy kicsit bántott, mert legalább ebből a tantárgyból bizonyítani akartam, hogy tudok én rajzolni. Ennek demonstrálásaként a kezdeteknél megmutattam neki az otthon készült, fényképről rajzolt másolatokat. Kísértetiesen úgy jártam vele, mit öt-hat évvel később Fischer Ernő esetében. Ő is azt mondta, hogy ezt egyelőre felejtsem el, és tanuljak meg előbb rajzolni. Tehát a kezdeti siker után, jött mindjárt némi kudarc, amelyet azonban megkönnyített elviselni a rajzszakköri munka. Ott szabad kezet kaptam, azt csinálhattam amihez kedvem volt és akartam. Egy "festő" - még ha csak annak is készül - ilyenkor mit csinál? Fest! Méghozzá olajjal, ha nem is vászonra, hanem úgynevezett deklire, vagy érthetőbben mondva papundeklire, az az fehér festékkel és enyvvel alapozott vastag kartonpapírra. Ez nagy szabadságot adott, mert az olajfesték nem folyt szét mint a vízfesték, és így néminemű sikereket is hozott. Ebből az időszakból egy ismerősnél 60 év után még mindig lóg egy képem a falon.

Alföldi László: Budaörsi utcarészlet présházzal a Kőhegy lábánál, kb. 30 x 40 cm, olajfesték alapozott kartonpapíron, 1958-59 körül, 10-11 évesen.

Mai szemmel nézve és visszaemlékezve, azt látom, hogy nem nyögvenyelősen, hanem szabadon és nagy élvezettel festettem. Nem remekmű, különösebben valamiféle nagy tehetségről sem árulkodik, ezt nem lehet leovasni belőle, de meg van csinálva. Nem megy át sehol sem a szín tónusba, tehát nem "koszos". Kis belső fénye is van azáltal, hogy a felhők világos fehér foltjait az előtérben lévő homokrakáson megcsillanó, ugyancsak fehér csúcs fény a fő témát közrefogja. Sok ilyet festettem 10-14 éves korom között. Ezen kívül, úgy mint a korábbi rajzokból, ezekből sem maradt meg egysem, illetve ismereteim szerint ez az egy. Mert még az is elképzelhető, hogy a lassan kihaló ismerősöknél, vagy azok örököseinél akad még egy pár. Ezt azért hangsúlyozom, mert mint a későbbiekben látni fogjuk, nagy képmegsemmisítő voltam mindig. Ma már sajnálom, de ennek szakmai okait és alkotáslélektani összefüggését majd csak később tárgyalom. Még ha nem is én, de akiknek ajándékoztam, azok közül sokan nagy becsben tartották, és így egy jó ideig itt-ott még én is nyomon követtem ezeket a képeket.

Aradi Jenő is értékelte a szakköri munkámat és sokat bátorított, erősítette az önbizalmamat annak ellenére, hogy a kötelező feladatok elvégzésében nem is voltam az élen, de a szakköri munkában kivívtam magamnak az egyik első helyet. Ez úgy történt, hogy volt még egy, ha nem is osztálytársam, de évfolyamtársam, aki hasonlóképpen velem, már az általános iskolában eldöntötte, hogy festő lesz. A szakkörből és az iskolából ketten készültünk a képzőművészeti gimnáziumba, és ő be is került. Mivel én a tényleges felvételiig se jutottam el, - mert akkor kiderült, hogy apám rákos és nincs sok ideje hátra - és anyám eldöntötte, hogy előbb kenyérkereső szakmát kell tanuljak, és így lettem kertész tanuló. Viszont még mielőtt végleg elhagytam volna az általános iskolát, már "festővé avattak". Úgy történt ez, hogy a nyolcadikos osztály elvégzése után az évzárón, sokan kaptak a kiemelkedő tanulmányokért ilyen-olyan könyvet, amire én nem is számíthattam, mert nem voltam se jeles se kitűnő, csak négyes. Viszont a készség tantárgyaknál, amit mindig a végére hagynak, és a sport és az ének után a legvégére a rajzot, szólítják az én nevemet is. Nagyon meglepődtem, de jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy négyévi eredményes rajz szakköri munkáért, én is kapok valamit. De nem könyvet, mint addig mindenki, hanem valami hosszú, hengeres csomagot. Ez felkeltette a többiek érdeklődését, - persze az enyémet is - és elsősorban nem is azt nézték, hogy milyen könyvet kaptak, hanem mindenkit  az érdekelt, hogy én mit kaptam abban a hosszú hengeres csomagban. Szétnyitva láttam, hogy párdarabb szakszerűen alapozott  vásznat, ecseteket és egy olajfesték készletet. Ezzel felruházva mentem kertésznek.

Írásaimban sokszor felemlegettem már, a különféle mester és tanítvány viszonyt tárgyalló témáknál, hogy Fischer Ernő sosem bíztatott, hogy a több évtizedes munkálkodásom és csoportos kiállításokon való részvétel után, csináljak már önálló kiállítást is. Sőt, nem csak nekem, a többi hozzá közel álló tanítványnak, történetesen az "Öten" alkotó csoport tagjainak is mindig azt mondta, hogy ráérünk erre még. Nem kell azt idő előtt elsietni. Ennek ellenére ki így, ki úgy, csak csinált egyéni kiállítást még az ő életében. T. Horváth Éva, már a Budapesti Képzőművészeti Stúdióba való belépése előtt több egyéni kiállítással rendelkezett, és utána a Fáklya Klubban is kiállított. Kölűs Judit (1950-1994) és Csengery Béla vette a bátorságot és biztatás nélkül vállalták az önálló bemutatkozást. Bíró Juditnak (1956-1992) halála után a budaörsi Könyvtár Galériában én rendeztem posztumusz kiállítást. Ezeket Tanár úr nyitotta meg, ami számukra a festői pályára történő beavatást jelentette. Bár, 2000-ben még élt tanár úr, amikor rászántam magamat, hogy az ő biztatása és beleegyezése nélkül én is csinálok egyéni kiállítást, majd 2002-ig még kettőt, de egyikre sem ajánlkozott, hogy megnyitja. Így maradtam nála örök tanítvány. Ezt a "festővé válást és avatást" kárpótolta idő előtt Aradi Jenő, a fent leírt évzáró eseményen átadott festékkel, vászonnal és ecsttel.

  

Budaörsi Áll. Ált. fiúiskola VIII.B osztály tabló 1961-62-ben végzős diákokról

Ezután nem sokat rajzoltam, bár kertész tanulókén sok botanikai képet kellett készíteni egyes növényekről, és virágokról. Ez időlegesen visszahozta a fénykép másolások időszakának rajzi élményeit és sikerét, de a kötelező feladatokon túl nem rajzoltam mást. Az iskola elvégzése után, mivel kitűnően, vörös diplomával szabadultam az országos tanulmányi versen első helezettjeként, így éretségi nélkül, szakmunkás bizonyítvánnyal mehettem felsőfokú technikumba. Persze ez a kedvezmény - az érettségi nélküli tovább tanulás - csak a mezőgazdasági szakra volt érvényes és így az a szándékom is meghiusult, hogy esetleg rajztanári diiplomát szerzek. Keszthelyre jártam felsőfokú technikumba növényvédő szakra, de egy év elvégzése után ott hagytam. A rajz itt is ugyan úgy kísértett mint a kertész iskolában, mivel ott meg állattanból és rovartanból feladatként kellett sok bogarat meg lepkét rajzolnom. Ekkor már megint vonzott a rajz utáni vágyam, és így kerültem 1966-ban, megint csak Aradi Jenő ajánlásával angyalföldre, a József Attila Művelődési Ház rajz szakkörébe, amelyet Fischer Ernő vezetett.

A kezdés és bemutatkozás - mint ahogy fentebb már említettem - hasonló volt az általános iskolai rajzszakkörbe történő jelentkezésemhez. Vittem pár rajzot és egy festményt Fischer Ernőnek bemutatni. A festmény történetesen Goya: Szaturnusz felfalja fiát című képének másolata volt - mert mit fest az ember 18 évesen, ha nem nagy dolgokat. Mit ne mondjak, nem nagy sikert arattam vele. Tanár úr nézte-nézegette a képet, hümmögött, csóválta a fejét és hosszú szemlélődés és hallgatás után megszólalt. Jó ez, de most még ne fessek, hanem holnap hozzak ceruzát és egy félíves rajzlapot és rajzoljak előbb köcsögöt, vagy kedvemre válasszak ki valmilyen geometrikus formát, és azzal kezdjem a munkát. Ez akkor azért elgondolkodtatott a két tanár rajzmetodikai koncepciójának részbeni hasonlósága, és különbsége miatt. Mert míg Aradi Jenő is megövetelte a kötelező iskolai feladatok elvégzését, addig a szakkörben szabadjára engedett az olaj festéssel. Fischer Ernőt is mindjárt megkérdeztem, hogy festeni nem lehetne inkább? Azt a választ kaptam, hogy annak is eljön az ideje. Így nem volt más megoldás, másnap vittem a papírt és ceruzát, és leültem köcsögöt rajzolni. Később láttam, hogy minden új rajzolni jelentkező számára ez volt a belépő. Hozta, amt addig csinált, Tanár úr ránézett és első látásra tudta, hogy ki hol tart, és személyre szólóan szabta ki a feladatot. Nekem akkor a Szaturnusz másolat után cakkor még csak a köcsög jutott.

Sokan voltak akik az ilyen elsőnapi bemutatkozás után másnap már nem jöttek, és többet sosem láttuk őket. Akik jöttek és ott maradtak, egy idő után mind el is mentek, ki dolga végeztével, ki tovább tanult, ki a maga lábán önállóvá vált, vagy egy idő után abba hagyta a festészetet. Negyven év alatt volt módom ezt a fluktuációt nyomon követni, mert én voltam az egyedüli tanítvány, aki mindvégig ott maradtam. A köcsög után jött a kockológia, majd a gipsz modellek, a koponya és a csontváz, - az anatómia demonstrációs kellék hiányában kimardt - és végül az élő modell után a portré és az akt rajz. Iskola volt ez mindenkinek, aki követte az iránymutatást, mert csak a stúdiumok elvégzése után kezdődött az alkotás. Technikák kipróbálása, megtanulása és önálló munkák készítése. Mielőtt ezek bemutatásába és részletezésébe kezdenék, lezárom ezt a kezdő fejezetet, mivel itt az volt a célom, hogy megvizsgáljam és feltárjam magam számára, hogy 18-20 éves koromig, mi volt az a motivációs tényező, ami idáig - a rögös út ellenére - vissza-vissza kanyarodott a rajzi pályára. Mint láthattuk, nem volt zseniális képesség és tehetség, de volt siker és kudarc léptékletesen adagoltva, és ez innentől kezdve Fischer tanár úr mellett egyenes úton erősödni kezdett.

Összegzésképpen azt is mondhatnám, hogy ekkora minden lényeges dolog eldölt a pályámat illetően. Láttam, hogy mi vonz, mi jön ösztönösen, mi az amit tanulni kell, hogy lehet a közepes képességet és tehetséget fejleszteni, és merre érdemes tovább menni. Valószínűleg ezek az alpélmények tartottak itt hatvan éven keresztül, kisebb nagyobb kitérőkkel, sors csapásokkal és váratlan pozitív fordulatokkal. Ezután azt a tizenöt évet elemzem, amelyben a stúdikumi munkák következtek, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig, a rajzi pályán a felnőtté válásom kezdetéig. Azt a szakaszt két részre bontva már leírtam, aminek az egyik része a Fischer korszkot jelentette 1997-ig és átfedésben Tanár úr haláláig, 2002-ig. 1997-től 2010-ig pedig az önállósodás első szakaszát tíz kiállítása bemutatásával már megnéztük. Ezután a második szakaszt kell még feldolgozni, 2010-től 2025-ig.