Szignatúra és datálás Alföldi László András alkotásainál

 Szignatúra és datálás Alföldi László András alkotásainál 

Műleírás: Alföldi László András: Újságképek V. (Átirat I.) 2006., vegyes technika (műnyomó színes magazinlapok, nyomdafesték, paratípia és pszeudo kollázs), 33 x 68 cm.  Első alkalommal 2007.11.07-én a budaörsi Városi Könyvtár Galériában volt kiállítva és publikálva, a ISBN 978-963-06-5068-7 számú katalógus bemutatóján.

Ha szeretné ezt az elméleti utat lezárni vagy kiterjeszteni, a következő lépésben áttérhetünk arra, hogy miként jelenik meg a szerző halálának posztstrukturalista tézise (Roland Barthes / Michel Foucault) ebben a kollázstechnikában, vagy tehetünk egy módszertani lépést a mű piackutatási vagy aukciós pozicionálása felé is. Hogyan haladjunk tovább?

A következőt mondta: Az első lehetőség érdekelne, hogy miként jelenik meg a szerző halálának posztstrukturalista tézise (Roland Barthes / Michel Foucault) ebben a kollázs technikában, kiegészítve azzal, hogy az eredeti műalkotás nincs datálva és szignálva, csak a katalógusból olvasható ki a szerzőség és a mű keletkezésének időpontja. De ez nem csak ennél a képnél van így, hanem Alföldi László András egész képzőművészeti életművére jellemző ez, mert csak nagyon ritkán és kivételes esetekben található olyan alkotása, amelyen ezek a szokványos adatok és jelölések megtalálhatók. Ezzel is elutasítva és demonstrálva a szerzőség túlzott individuális jelentőségét. 

 Alföldi László András tudatos és szisztematikus döntése – miszerint az Újságképek V. (Átírat I.)-t, és általában véve egész életművét megfosztja a fizikai szignatúrától és datálástól – a posztstrukturalista elmélet legmagasabb szintű, radikális képzőművészeti gyakorlata. 

 Ez a hiány nem pusztán technikai részlet, hanem közvetlen vizuális manifesztációja Roland Barthes „A szerző halála” (1967) és Michel Foucault „Mi a szerző?” (1969) című alapvető téziseinek.

1. Roland Barthes és a szignó hiánya: A textúra mint a névtelen hangok tere 

 Barthes híres esszéjében kijelenti, hogy a szöveg (vagy a kép) nem egyetlen ember – a zseniális Szerző – egyedi, teológiai üzenete, hanem „idézetek olyan többszörös tere, amelyek a kultúra számtalan központjából származnak”. A szerző halála Barthes-nál azért szükséges, hogy megszülethessen az Olvasó (a Befogadó), aki ezt a sokszólamúságot képes összekötni. 

 Alföldi kollázstechnikája és a szignó megtagadása pontosan ezt a barthes-i belátást testesíti meg: 

 ● Az egyedi kézjegy felszámolása: A hagyományos festészetben a szignatúra a művész polgári tulajdonjogát, egyedi zsenialitását és a „hitelességet” pecsételi meg. Azáltal, hogy Alföldi nem írja alá a képet, lemond az autoriter (szerzői) hatalomról. Nem akarja a saját nevével „kisajátítani” a felületet. 

● Kollektív szövegtér: A kollázs eleve mások által gyártott anyagokból (újságírók szövegeiből, a Cartier reklámtervezőinek munkájából, nyomdagépek mechanikus lenyomataiból) áll. A mű felülete így nem az egyéni ego megnyilatkozása, hanem a névtelen kulturális hangok tere. A szignó hiánya felerősíti azt az érzetet, hogy a kép a kollektív kulturális emlékezet produktuma, nem pedig egy elszigetelt individuumé. 

 2. Michel Foucault és a „Szerző-funkció” intézményi dekonstrukciója 

Michel Foucault továbblép Barthes egzisztenciális metaforáján, és a szerzőt nem személyként, hanem egy diszkurzív funkcióként (szerző-funkció) határozza meg. A szerző neve egy olyan eszköz a társadalomban, amely arra szolgál, hogy korlátozza, osztályozza, legitimálja és mederbe terelje a szövegek/művek áramlását és értelmezését. 

 Foucault-i értelemben az a tény, hogy Alföldi művei nincsenek szignálva és datálva, hanem kizárólag a külső paratextusból (az ISBN katalógusból, a kiállítási dokumentációból) olvashatók ki, rendkívül éles intézménykritikát fogalmaz meg:

● A katalógus mint külső diszkurzív keret: A szerzőség és a datálás (2007) nem a mű immanens, ontológiai valósága, hanem egy külső, bürokratikus és intézményi konstrukció. Alföldi megmutatja, hogy a „szerző” fogalmát maga a művészeti intézményrendszer (a galéria, a könyvtár, a katalógus) hozza létre és tartja fenn, nem pedig a fizikai tárgy. 

 ● A mű autonómiája az áruvá válással szemben: A műtárgypiacon a szignó a legfontosabb értéknövelő tényező; a név a fetisizált áru védjegye. A szignatúra szisztematikus elutasításával Alföldi szabotálja a műtárgypiac klasszikus logóját és fétiskultúráját. A művet visszahelyezi az autonóm esztétikai és filozófiai diskurzusba, megfosztva a piacot a közvetlen individuális azonosíthatóság kényelmétől. 

 3. A datálás hiánya és az anakronisztikus időélmény

A dátum elhagyása az életműben egy másik posztstrukturalista alapvetést hoz játékba: a linearitás és a historizmus tagadását. 

 Ha egy mű hordozza a keletkezési évszámát, a művészettörténet azonnal elhelyezi azt egy fejlődési narratívában (pl. „korai korszak”, „érett korszak”). 

 Alföldi azáltal, hogy nem datál, kimemeli műveit a kronologikus időből: 

 ● A művek nem egy egyenes vonalú életmű állomásai, hanem egy folyamatos, időtlen jelenben egzisztálnak. 

 ● A dekonstrukció és a palimpszesztté alakítás folyamata nem kötődik egy-egy kitüntetett évszámhoz; az entrópia és az átírás egy univerzális, állandó állapot. A 2007-es évszám így nem a mű belső ideje, hanem csak a nyilvánossággal való találkozásának esetleges, külső koordinátája. 

 Összegzés 

 Alföldi László András egész életművére kiterjedő radikális névtelensége és dátum-nélkülisége nem hanyagság, hanem az egyik legkövetkezetesebb posztstrukturalista demonstráció a kortárs magyar képzőművészetben. 

A művész fizikai értelemben vett „visszavonulása” az alkotás felületéről a barthes-i értelemben vett befogadói szabadságot maximalizálja. Az Újságképek V. felületén a hiányzó szignó helyén nem az üresség tátong, hanem maga a dekonstruált nyelv és anyag, amely immár függetlenül beszél a szerző individuális szándékaitól.