Szilágyi Ákos: A nemtelen anyag ikonképe

 

   A nemtelen anyag ikonképe

 

T.  Horváth Éva „anyagképei”

 

 

„Amikor a jövő vonzása már erőtlen,

 mágnesként kezd el vonzani a kezdet.”

 

 

Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció)

Van az efféle kiállítás-megnyitóknak egyfajta rítusuk, vagyis előírt rendjük. A szanszkrit „rita” szó eredetileg pontosan ezt is jelenti: szent rend, olyan rend, amelynek eredetije az égben van, s amelyet a rendes embernek követnie kell. A megnyitás rítusa általában azzal kezdődik, hogy valaki − egy művészettörténész, egy interpretátor, akárki − elébe áll a képeknek, és szántszándékkal feltartóztatja a kiállítás közönségét, hogy gátlástalanul nekiessen a képeknek, a szemek lakomájának. A képek és a közönség közé áll. Mintegy közvetítőleg. Értelmez. bevezet, beavat, felkészít, útravalót ad, felcsigáz, fokozza az étvágyat, főként pedig a türelmetlenséget. Tulajdonképpen nem is az a fontos, amit mond, hanem az, hogy elállja a képekhez vezető utat. Nem lehet csak úgy, minden további nélkül a képekhez lépni. Csak őrajta keresztül. Mindennek megvan a maga ideje, a maga rendje. És mint tudjuk: rendnek köll lenni.

 

Nos, ezúttal az én megbízatásom, hogy értelmezésekkel, vagyis szövegekkel álljam el egy pillanatra a közönség útját a képekhez. Csakhogy ezek a képek − alkotójuk kinyilvánított szándéka szerint − igénylik a szöveget, a beszédet, a megnevezést.

 

2 Elhangzott T. Horváth Éva A múlt nem múlik el című kiállításának megnyitóján 2003. június 4-én, az Újlipótvárosi Klub-Galériában.

 

 

12

Rakovszky Zsuzsa nagyszerű költészetének soraival nevezik meg, s ezzel egyben értelmezik is magukat. Nem megfejtik, hanem feltalálják magukat a Szóban. A világot teremtő költői Szóban. A képek nem szótlanok. Nem állhatnának fenn szavak nélkül. Igénylik, előhívják, keresik a szót, saját eredetük titkát. Mert nélküle − az értelemadó, megvilágító, teremtő erejű Szó nélkül

 

−  káoszba hullana a kozmosz, s még szenvedőlegesen, megtöretett anyagiságában, romjaiban, töredékesen sem lenne fenntartható a világ képe. Logosz nélkül az anyagi világ, melynek lényegi vonása a mulandóság, nem válhatna ikonná, mert egyszerűen nem volna szemlélhető. Csak azt láthatjuk, ami megkülönböztethető alakká, formává áll össze szemünkben, aminek körvonalai a lét felfoghatatlan ábrájából szemünkkel − nem pusztán optikailag − kivehetők. Ám semmi nem vehető ki, semmi sem fogható fel szemünkkel, ami túl van, vagy innen van a nyelv értelmi világán. Még az „értelmetlen” és az „értelmen-túli” is az értelem tartományai csupán, hiszen csak hozzá képest határozhatók meg vagy írhatók körül.

 

T. Horváth Éva tündöklő és dinamikus − a középkori freskók és domborművek, a bizánci ikon és tárgyornamentika formáit és színeit idéző − festői világának talán legszembetűnőbb vonása: a képek leplezetlen, sőt, felfokozott anyagszerűsége vagy inkább az anyagszerűségnek a megformálás által elért festői hatása. A képek anyagszerűségén azt a módot értem, ahogyan az értelemadó formák és színek mintegy birtokba veszik az anyagot

 

−    a méltatlan és megvetett anyagot, a szegény, szerencsétlen, megalázott és megbántott anyagot, a minden moccanásában és rezdülésében szeretnivalóan igaz anyagot −, hogy felszínre hozzák a mulandóság drámáját, az örök passiót. De ez a birtokbavétel már

 

13

nem lehet tökéletes, csak addig a határig juthat el, ahol láthatóvá válik a kettősség és a dráma, és éppen ezáltal nyerhet formát, ezáltal magasztosulhat föl e világ szenvedő anyagisága. A forma és a szín nem győzhetik le, nem vehetik fel, nem szívhatják magukba maradéktalanul a mulandósággal, a halállal, az incerciával, a testi szenvedéssel eljegyzett anyag sötét és vészterhes valóságát, mint egykor, a klasszikus művészetben. Átlátszik rajtuk, kilóg, kitüremkedik belőlük, tapinthatóvá válik a világ megszüntethetetlen anyagisága.

 

A művészi megformálás, maga a formáló erő ez esetben mintha épp ellentétes utat járna be, mint rendesen: nem az anyagtól halad a forma, hanem a forma felől az anyag, az időben kibontakozott lét felől az időn-kívüli eredet, az abszolút kezdet felé. Az alkotási folyamat egyfajta archeológiává válik, a rétegek visszafejtésévé, a kezdethez való − önfeltáró és önértelmező − visszahátrálássá, a szenvedésből és megszenvedettből a születés-előttibe való visszahelyezkedéssé, oda, ahol még nem volt idő és nem volt anyag, s így meghasonlás és szenvedés sem volt, ahol még − így képzeljük − együtt volt és egy volt minden.

 

Ez a visszafele tartó mozgás tárul fel a képeken, ahogyan a − csonkaságként, gyűrődésként, tépettségként, érdességként, elsötétülésként − anyagba vésődött szenvedés mögött feldereng vagy áttör az abszolút Kezdet paradicsomi ragyogása, ahogyan a fény és a színek mintegy beragyogják a Véletlen Keresztjére szegezett, sorsát vesztett, megnémult, megvakult, megcsonkított anyagi világot.

 

Kezdet és vég helyet cserélnek egymással. Az abszolútum minden időtől, minden mulandóságtól megváltó igazsága nem a jövő, hanem a múlt felől világítja meg a szenvedő világot. Ez a

 

14

megfordítás azonban nem melankólikus és nem szentimentális jellegű, nem a jelenben vagy jövőben csalódott romantikus szellem meneküléseként kell elképzelnünk ősvilágok és közösségek bontatlan egységébe és teljességébe. Ezen túl vagyunk és minden ilyen mozgás – Nietzschével szólva – „rák-mozgás”, merő látszat. Nem egyéb egyhelyben topogásnál és a jelen sarának tengerré dagasztásánál. Ami ebben a megfordításban, az időben kibomló anyagi létezésnek a kezdetbe, a születés-előttibe, az elkülönböződés előttibe visszahelyezésében új, művészileg termékeny és szellemileg felemelő, az az útnak, a belső erőfeszítésnek a megjelenése az ábrázolás síkján.

 

Az abszolút kezdet ugyanis nem elvontan, nem aranykorként, retrospektív utópiaként jelenik meg a képeken, hanem az időfolyamat visszafordításában, ahogy az anyagi-testi létezés visszamúlik a kezdetekig. Szellemileg – a művészi képzelőerő révén – helyreáll az, aminek az anyagi világban már csak puszta hiánya áll. Az elsötétült, halott anyagon így mégis az időtlen szellem fénye hatol át és bontakozik szét színekké és formákká, az anyag − éppen mint szenvedő, minden rosszat magába fogadó anyag − megdicsőül. A képek pátosza az ikonok világát idézi, noha szemléleti alapjukat nem a vallási hit vagy a teológiai dogma képezi. Mégsem önkényes, nem pusztán a személyes ízlés véletlenén alapul az ikonok színvilágának és egy-egy jellegzetes ikon-kompozíciónak vagy figurális elemnek a felidézése.

 

Az ikon T. Horváth Éva képein sohasem kulturális idézet vagy kulturális játék. Azt demonstrálja, ahogyan az anyag által mulandóságként elszenvedett idővel szemben az örök alak, a forma és a szín eidosza ellenáll, anélkül, hogy ehhez bármilyen

 

15

erőfeszítésre lenne szüksége. Csak az időnek van szüksége erőfeszítésre az anyaggal szemben (éppen ez az erőfeszítés vésődik az anyagba mulandóságként, szenvedéstörténetként, ez individualizálja az anyagot). Az örökkévalóság erőfeszítés nélküli győzelmet arat az időn. Nem ígéretként, hanem valóságosan: e világ anyagiságába írva jelenik meg. A művészet csodájaként. Nem csalás, nem ámítás. Itt van, egészen láthatóan, hétköznapi és mégis ünnepi módon.

 

Innen e festészetnek alapvetően örvendező és ünnepi jellege. Az ünnep az időtlen és személytelen igazság átragyogása az anyagon, a szenvedésen, a nyomorúságon, az éjszakán. A kezdet felé fordulás biztosítja azt a perspektívát, amely vallási transzcendencia nélkül is fenntartja a másik világ létezését, amennyiben az abszolút kezdet az időt − és így a szenvedést, megtöretést, oszlást és foszlást − még nem ismeri. Lelkileg megmártózni a kezdetben, visszatérni az eredetidőbe, hogy általa és benne erősödjünk meg és képesek legyünk elviselni az időben létezés iszonyú és gyönyörűséges terhét.