Alföldi László András: Mester és tanítvány (II.) - Részlet a Bővített kiadás (II.) írásomból.

Bővített kiadás (II.) - ÉLET ÉS IRODALOM 2021.01.29. - Részlet az eredeti blog bejegyzésből

Többen panaszkodtak, hogy túl hosszúak az írásaim és nem eléggé összpontosítok egy-egy témára, túl sok szálat összefogok egyszerre, ezért most kiemeltem egy részletet, és itt csak azt közlöm. Ezt sem lesz sokkal könnyebb olvasni, ha valaki alaposabban szeretné megérteni Fischer Ernőhöz való kötődésemet, amely életében 36 évet és halála után most már 19 évet jelent, így együtt pedig 55 évet, tehát több mint egy fél évszázadot. 2014-ben Tanár úr születésének századik évfordulóján írtam már, erről azzal a szándékkal, hogy majd folytatom, de ez azóta elmaradt. A Bővített kiadás második részében is a fő témához kapcsolódóan csak kiegészítésként említettem a munkáimhoz való viszonyát, ezért talán az alább mellékelt linken elérhető Mester és tanítvány (I.) elő részével egybe olvasva, többet tudhatunk meg erről a kapcsolatról.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/08/mester-es-tanitvany-i.html

Itt kezdődik a részlet a Bővített kiadás (II.) írásból:

"Az eddig felsorolt kötődéseim, életkorom és a millecentenárium adta azt az ötletet, hogy 2000-ben csinálok egy kiállítást, amelyben az addigi képzőművészeti tevékenységemet összefoglaló módon, különböző műfajokban készített művek által bemutatom az "én Budaörsömet", azt a kort és teret, ahol születtem, felnőttem és éltem. Ötven éves voltam ekkor. 1998-ban és 99-ben dolgoztam ezen a programon, de 2000-re csak részben készültem el az anyaggal. A fotókkal már kész voltam, ezek alapján készült papírnyomatok is nagyrészt elkészültek, a grafikai munkák megvoltak az összetettebb átírt grafikák elkészítéséhez, amelynek kollázzsal tovább fejlesztett változatának egy része most látható volt az ÉS-ben is. A nagyobb méretű munkák viszont még sehol sem voltak, ezért kérdéses volt, hogy nyilvánosság elé állok-e ilyen befejezetlen, félkész anyaggal. De mivel századforduló és ezredforduló egyszerre csak ezer évenként adódik, ezért úgy döntöttem, hogy nem halasztom el a kínálkozó alkalmat, és ebben a formában is bemutatok valamennyit az elkészült munkákból. Ez volt egyben az első önálló kiállításom is, amely ily módon felemásra sikerült, mert több évtizedes képzőművészeti tevékenységem csak nagyon csonka módon mutatkozhatott meg, mivel a kiállítás nagy részét a fotók tették ki. Ezért mondhatta az akkor 86 éves mesterem a kiállítás láttán biztatásként és dicséretként, hogy még jó fotós válhat belőlem. A kisteremben látható papírnyomatokhoz tapintatosan egy szava sem volt, hogy ne kelljen nemtetszését ünneprontó módon szavakban is kifejtenie."

Kiállítás meghívó és program ismertető.

Fischer Ernő 2000-ben Budaörsön a Zichy majorban Budaörsi anziksz címmel rendezett első önálló kiállításomon.

Éreztem és tudtam a véleményét így is, amit nemsokkal később, ugyan az év végén a budafoki Szent Kristóf Jazz Galériában Fejek címmel rendezett második önálló kiállításom megnézésekor, a tapintatos elhallgatással már nem tudta leplezni véleményét, és arckifejezésével tudtomra is adta nemtetszését.

Fischer Ernő (1914-2002.) 2000 őszén a budafoki Szent Kristóf Jazz Galériában rendezett második önálló kiállításomon, háttérben Balázs Tibor tanítványa és rajztanár kollégája.

Ezek után talán érdemes kitérni arra is, hogy mindezt miért mondtam el a képekhez kapcsolódóan, és miért szőttem bele a személyes kapcsolatomat Fischer Ernőhöz. A mester és tanítvány viszonyról hét évvel ezelőtt, 2014-ben a centenáriumi évben írtam már egy blog bejegyzést, és ott azt ígértem, hogy valamikor visszatérek erre a témára és folytatni fogom a történetet. Kérdés lehet az is, hogy miért vártam eddig, és miért éppen egy ilyen témánál térek vissza ehhez. Ennek is története van, és hogy közelebb kerüljünk a megértéshez, röviden erre is kitérek. Tanár úr halála óta, lassan húsz éve reménykedem abban, hogy ha életében nem is került a munkássága a szakma érdeklődési körébe, vagy csak nagyon mérsékelten, de mindenképpen a festői és szellemi értékéhez képest nem kellő mértékben, akkor talán most jött el az ideje. Több oknál fogva is reménykedhettem ebben. Elsősorban azért, mert az időközben megváltozott külső körülmények között, nagyobb teret kapott az az ideológiai háttér, amelyben jobban bele illett volna az életmű felkarolása, mint az előző rendszerében. Köztudott az is, hogy egy lezárt életmű feldolgozása könnyebb feladat, mint az élő és alkotó művész folyamatosan változó elképzeléseinek követése. De fontosnak láttam a Fischer Ernő Alapítvány létrejöttét is, amelynek elsődleges céljaként az életmű feldolgozása van megjelölve. Én magam és az alapítvány kurátorai is akkor - 2002-ben - húsz évvel fiatalabbak voltunk, olyan pozíciókban és aktivitással, hogy nagyobb lehetőségeink kínálkoztak, mint most. Nem vitatom, hogy sokat tettünk és teszünk ma is a közös ügy érdekében, de sajnos a műhely szerű együttműködésben az életmű feldolgozásával kapcsolatban eddig nem sok eredményt értünk el. 2014-ben magam hozzáfogtam a nálam levő anyag megközelítőleg szakszerű feldolgozásához, de a centenáriumi év lezártával, az érdeklődés hiányában én is feladtam ezt a munkát. Az évek pedig múlnak, és most már csak abban látok reményt, hogy majd az utánunk jövő nemzedék talán felfigyel arra az értékre, amelyet Fischer Ernő életműve magában rejt. Ezért most már a visszaemlékezéseimben a művészettörténeti szempontokat figyelmen kívül hagyva, a saját személyes emlékeim alapján, a magam nézőpontjából próbálok még valami használható információt láthatóvá és hallhatóvá tenni, Tanár úr munkásságával kapcsolatban. Most sem személyes panaszként hoztam szóba a mester tartózkodó vélemény nyilvánítását a húsz-huszonöt évvel ezelőtti munkáimmal kapcsolatban. Ma is egyet értek vele, hogy nem voltak ezek olyan nagy alkotások, amelyeket Ő és én is elvártam magamtól. Korrekt, tisztességesen megoldott stúdiumként ezek a rajzok elmentek és ma is elmennek, mint azt a késői közlés igazolja, de ennél több nincs bennük. Mert itt már nem a statisztika, a mennyiségi mutatók, és a lájkok száma a mérvadó, hanem a festői, művészi minőség és a mű differenciáltságának, összetettségének a mértéke.

Még azt is szóba hozom, hogy ezzel a bejegyzéssel párhuzamosan dolgozom egy ugyanehhez a témához kapcsolódó íráson, amelyben Hamvas Béla szellemi hatását vizsgálom Fischer Ernő életművében. Ennek az aktualitását az adja, hogy a Szentendrei Városi Könyvtár és az Ars et Víta Művészet és Élet Alapítvány, Thiel Katalin tízrészes előadás sorozatát kezdte meg idén januárban, amelyből újra szeretném fel eleveníteni saját olvasmány élményeimet Hamvas Béla műveivel kapcsolatban. Azért fontos számomra ehhez a témához tartozóan, mert harminc-harmincöt évvel ezelőtt a mester-tanítvány viszony emberi és művészi vonatkozásait ebből az életműből értettem meg, és sokat beszélgettünk erről Tanár úrral is. Akkor és most sem voltunk közös nevezőn, nem mindenben értettünk egyet e-tekintetben, ezért ki-ki a maga módján viszonyult ehhez. Hamvas szóhasználata, terminológiája szerint az "alapállásban" nem értettünk egyet. Én sokkal földhöz kötöttebben és gyakorlatias szempontból értelmeztem ezt a helyzetet, Tanár úr pedig a művészetvallás felől közelítette meg ezt a témát. De nem csak ezt, hanem az élet gyakorlati oldalát tekintve, Ő mindig egy kicsit a föld fölött lebegett, én meg tenyeres-talpas módon a földön jártam és járok ma is. Az említett előadás sorozat első előadása "Nevezetes névtelen" címmel már elhangzott, amely bevezetés volt Hamvas világába és épp a "siker" és a "dicsőség" oldaláról közelített az életműhöz. Ezt kezdtem szétszálazni én is Hamvas, Fischer és a magam munkásságában, amit itt is teszek. Mert a sikert és a dicsőséget köznapi értelemben egy világ választja el, és ha mind a kettőt magunkénak szeretnénk tudni, akkor kijátszuk egymással szemben a két fogalmat. Nem azt mondom, hogy a gyakorlat oldaláról mérsékelt módon nem lehet valamiféle labilis egyensúlyt létrehozni e-tekintetben, de ahogy a művészetvallás használja ellentmondásba ütközünk.

Tudom, sok kérdés nyitott maradt így is, de majd folytatom egyszer, és talán valamikor kikerekedik belőle egy érthetőbb egység, erről a bonyolult emberi kapcsolat rendszerből.

Tanár úrról és rólam kevés olyan fénykép maradt fen, amelyen együtt vagyunk láthatók - legalább is az én tulajdonomban - mert általában én fényképeztem és dokumentáltam a közös eseményeket. Ezért látható egyik-másik fényképen, hogy ha nem a fényképező gép volt a kezemben, akkor az az ormótlan, nagy, féltáskányi asztali magnó, amelyen majd háromszáz órányi hanganyagot rögzítettem, beszélgetéseinkről, tárlatvezetéseiről és előadásairól. Befejezésül bemutatok pár képet, amelyet most rögtönözve találtam.