Mester és Tanítvány I.

Fischer Ernő és Alföldi László 1989-ben az Esztergomi Keresztény Múzeumban, Fischer Ernő hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításon. Háttérben Fischer Ernő: Golgota című képe.

         

                                                                    

            A Mester és Tanítvány viszony bonyolult emberi kapcsolatot jelent, amelynek nehéz megadni az általánosítható definícióját, mert ahány kapcsolat, annyi egyedi változatról is beszélhetünk. Mégis ha az ember ilyen témát választ magának, akkor meg kell keressen valamilyen kapaszkodót, amely az egyedi eset leírásán túl, tágabb értelmezésben is helytálló. Nekem évtizedek óta - a nyolcvanas évek közepétől - Hamvas Béla írásaiból állt össze az a kép, amit részben követhetőnek tartottam a magam számára, és érvényesnek éreztem még a huszadik század végén is. Konkrétan nem hivatkoznék itt egy-egy kiemelt könyvére sem, mert még a Scientia sacrában e témáról leírtak is önmagukban kevésnek tűntek ahhoz, hogy minden feltétel nélkül elfogadhatónak és követhetőnek éreztem volna. Hamvas Béla számtalan írásában tesz említést erről a viszonyról, és így bennem a legkülönfélébb szövegkörnyezetekben kifejtett nézeteiből rakódik össze az a elképzelés, amit csak nagyon hosszan lehetne idézni, illetve csak egy úgynevezett szöveg montázsba sűrítve lehetne körülírni. De mivel e témának most elsősorban nem az elméleti hátteréről szeretnék beszélni, hanem főleg a gyakorlati megvalósíthatóságáról, ezért itt nem érzem szükségét a részletesebb kifejtésnek. Annál is inkább, mert Hamvas Béla életrajzából kiolvasható életvitelében sem érzem az elmélet és a gyakorlat párhuzamosságát. Ugyan ez a problémám, egyetlen tanítványa - Molnár Sándor festőművész - esetében is. Van egy tradicionális elmélet, aminek a mi felgyorsult  történelmi időnkben alig van már reális alapja, és ezért csak "olyan mintha" formában tud megvalósulni. Ennek ellenére mégis Hamvas Béla az elméleti útmutatóm, és az  ezen a téren szerzett ötven éves gyakorlati tapasztalatomat pedig most megpróbálom összegezni.

             Az első huszonöt évről most nem kívánok beszámolni, mivel az a tanuló fázist jelentette, és ott inkább csak tanár és diák kapcsolatáról lehetne beszélni. Persze majd egyszer azért ennek a témának is szentelek egy bejegyzést, mert Fischer Ernő számomra mindvégig sokkal inkább pedagógus volt, mint mester. Annak ellenére, hogy az utolsó alkotói korszakában óhatatlanul kialakult közöttünk a mester és tanítványra jellemző munkakapcsolat. Ezért én mindvégig megtartottam a Tanár úr megszólítást, és csak nagy ritkán beszéltem róla mesterként. És hogy ez így történt, annak megmagyarázásával kell mindjárt kezdenem, mert az előző bejegyzésben - aminek a címe az volt, hogy Ebben a bejegyzésben leírom azt, hogy miért nem írok Fischer Ernőről - megemlítettem az első fogalmazványomat is, amivel mindjárt kudarcot is vallottam. Ez az írás volt az, amiben a Mester és Tanítvány viszony lehetőségét felvetettem, és azt a választ kaptam (kaptuk), hogy "Majd az idő eldönti, hogy ki-kinek a mestere, és ki-kinek a tanítványa". Ez a visszautasítás paradox helyzetet teremtett közöttünk, mert mint már többször is említést tettem róla, ugyanebben az időben kezdődik az utolsó alkotói periódus Fischer Ernő munkásságában, aminek sajátosságát éppen az adta, hogy felkért bennünket az alkotói együttműködésre, az alapok készítésére. Mielőtt hosszan kommentálnám ezt a szöveget, bemutatom az írást, amelyben mind ezt megfogalmaztam, majd utána azt a kiegészítést, amelyet a negatív válasz után fűztem hozzá.

   

                                                  A fenti lapon a hiányzó sor befejezése így hangzik: megvalósítani.

                         Ebben a bejegyzésben nem kommentálom a bemutatott szövegeket, csupán tényszerűen leírom azt, hogy mi történt az ezt követő években a Tanár úrral való szorosabb együtt működés keretein belül a szűkebb alkotó közösséggel. Teszem ezt azért, mert lényegében minden bejegyzés erről szól, és a későbbiekben is erről az alapállásról fog beszámolni egészen a mai napig és ezen is túl.
                   
    A fentebb bemutatott "Kiegészítés az alkotó- és kiállítóközösség megfogalmazáshoz" - ami az utolsó lapon szerepel - az ott leírtaknak megfelelően természetesen  a továbbiakban tartózkodtunk a Mester és Tanítványi viszony hangsúlyozásától, de lényegében mégis annak szellemében dolgoztunk.  Vonatkozott ez a munka kinek-kinek az egyéni alkotásaira, és Fischer Ernő részére ez időben készített alapokra is. Az utóbbi feladatról részben már beszámoltam az előző bejegyzésekben, ezért most itt erre nem térek ki, hanem bemutatom a "tanítványok" önálló tevékenységét. 

                          

                              1990. nyarán megrendeztük az első önálló csoportos kiállításunkat, amelyben csak a szűkebb közösség munkái szerepeltek, és ha burkoltan is, de a Mester és Tanítvány viszonyra épültek, azt reprezentálták. Hogy miért volt szükség erre a kiállításra, az csak a Stúdió működésének rövid leírásából érthető meg. Fischer Ernő 1981-től veszi át a Fővárosi (később) Budapesti Képzőművész Stúdió vezetését, amely akkor már egy nagy múltú intézmény volt. 1953-ban alakult Domanovszky Endre festőművész vezetésével, majd utána Domonkos Imre, Bod László és Litkey György festőművészek is vezették, és a magyar képzőművészeti élet olyan neves alkotói is dolgoztak benne, mint László Gyula, Böhm Lipót és Szabó Vlagyimir, hogy csak párat említsek. Tanár úr odakerülése előtt - egyszemélyi vezető hiányában - rövid ideig sok régi stúdió tag vezetésével működött a műhely, de sajnos ez az állapot Fischer Ernő kinevezése után sem szűnt meg. És itt kerülnek elő megint a személyiség habitusából eredő sajátosságok, amelyek meghatározzák azt a vezetői magatartást, ami jellemző lesz a működésére. Tanár úr hagyta, hogy ezek az önjelölt vezetők továbbra is befolyást gyakoroljanak az általuk kialakított szellemi irányra, és párhuzamosan - sokszor ellentétes instrukciókkal - felülbírálták a már akkor kinevezett vezető korrigálásait. Főleg a fiatalabb tanulók és alkotók körében ez sokszor zavart okozott, és így nem tudott kialakulni a vezető által meghatározott értékrend és szellemi közösség. Ezt az állapotot sok tekintetben az én odakerülésem borította föl. Mivel ezt megelőzően, az előző helyen - a József Attila Művelődési Központ (akkor még Kultúrház) szakkörében, ahol Fischer Ernő huszonöt évet tanított, a legtermészetesebb dolog volt az, hogy a tanító a tanár, és nem a nagyszájú diákok.
                    Pár év kihagyás után, 1984-ben folytattam újra a rajzi tanulmányaimat, és ekkor mentem a Fáklya Klubba, ahol a stúdió működött. Mivel én sohasem az intézményhez kötődtem, hanem elsősorban a tanárhoz, és  ekkor már a Mester itt dolgozott, ezért kerültem oda. Meglepett az a helyzet, amit a fentiekben röviden vázoltam. Először minden tudatosság nélkül, meghúzva magam a sarokban - szó szerint a sarokban, mert máshol nem volt hely - csendesen elkezdtem a megszokott módon rajzolni. Miután Tanár úr végigkorrigált mindenkit, és a szünetben elkezdődött a rivális "Mesterek" működése, Fischer Ernő nálam - a sarokban - pihente ki a fáradalmait. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ekkor már húsz éves kapcsolat kötött össze bennünket, és minden tekintetben elfogadtam az Ő irányítását. Kezdett feltűnni egyes tagoknak, hogy az én munkáimnak a korrigálása részben eltér a többiekétől, és sokszor olyan feladatokat kapok, amik nem voltak szokványosak. Szinte észrevétlenül körénk gyűltek az érdeklődőbbek, és egyre jobban odafigyeltek, sőt követték a Mester által mondottakat. Ebből lassan kialakult a "Vinkli Kör", a Tanár úr által vezetett stúdióban, a külön "Fischer Iskola". Ezzel rövidesen háttérbe szorultak a hangadó önjelölt vezetők, de végérvényesen persze soha sem tűntek el.
                       Ennek a folyamatnak a lezárásaként, és az utolsó alkotói korszak nyitányaként  jött létre a zsámbéki kiállításunk 1990-ben.         

          "Palota forradalomnak" számított ez a bemutatkozás, és tovább lépés volt a stúdió működésében, mert az addig szokásos őszi és tavaszi kollektív tárlat mellett, ez volt az első év végi záró kiállítás. Itt láthatóvá vált az a szellemi egység, amit Fischer Ernő határozott meg, és a nagyobb együttes bemutatókon sosem jött létre. Csendes elégtétele volt ez a fél évvel korábban deklarált Mester és Tanítvány viszony elutasításának. Tanár úr is érezte ennek jelentőségét, és a kiállítás rendezésben Ő is segédkezett. Először és utoljára történt meg, hogy kihozta egy művét Zsámbékra, és megpróbálta elhelyezni a mi alkotásain között. Ez a gesztus kárpótolta a fél évvel korábban elszenvedett kudarcunkat, annak ellenére, hogy végülis közös megegyezéssel arra az álláspontra jutottunk, hogy nem eléggé érettek még az általunk készített alkotások ahhoz, hogy együtt állítsuk ki Fischer Ernő művével. Így Zsámbékon nem került a falra Tanár úr képe, és annak ellenére, hogy azóta számtalan országos tárlaton részt vettek a mi munkáink is, a Mesterrel eddig még csak egyszer szerepeltek együtt az alkotásaink. Ennek a közös fellépésnek külön története van, amit majd egy másik bejegyzésben részletezek, bár annyiban ide tartozik, hogy majdnem tíz évvel később, 1998-ban Budapesten a Duna Galériában, Sipos Endre szervezésében, éppen egy másik Mester és Tanítványai kiállításon következett be az, hogy együtt állítottunk ki Tanár úrral.      

          A zsámbéki Tanítóképző Főiskola Kápolnájában a Kép és Zene címmel, a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdió tagjaiból alakult Alkotóközösség bemutatkozó kiállítását megnyitja Fischer Ernő festőművész, közreműködik a Budaörsi Pro Musica kórus, vezényelt Sapszon Ferenc Liszt-díjas, kiváló művész.  A paravánon T.Horváth Éva alkotása látható. 

        A  fenti plakáton látható kép Nagy Imre Gyula, a zsámbéki templomromról készített stúdiumi szénrajza. Rajta kívül kiállított még Alföldiné Kölűs Judit, T.Horváth Éva, Dr.Csengery Béla és Alföldi László. Sajnos sem a meghívóból, sem a katalógusból, sem Fischer Ernő megnyitó szövegéről nem találok másolatot. Arra emlékszem, hogy a meghívón Alföldiné Kölűs Judit Angyali üdvözlet című képe szerepelt, a Katalógus borítóján pedig egy korpusz, az én alkotásom. Az alábbi írás a katalógusban jelent meg, amit a közösség nevében én fogalmaztam.

Ennek a képnek kellett volna megtalálni a helyét, saját munkáink között. Fischer Ernő: Golgota, 60 x 80 cm, olaj, vászon, 1989. 

                  Az 1989-ben megfogalmazott és itt bemutatott szövegben szerepelő négy-öt tervezett kiállítás közül négy végül is megvalósult. Ebből a második T.Horváth Éva önálló tárlata volt ugyancsak Zsámbékon, a Tanítóképző Főiskola Kápolnájában, amit akkor kiállító térként használtak. Ezzel megvalósulónak látszott az a szándékunk is, hogy egy helyen, egymást követően, különböző felállásban többször megjelenjünk.  

T.Horváth Éva kiállításának megnyitóján gitáron játszik Wittek Béla gitárművész, középen áll Dr.Albertini Béla, az akkori főiskola igazgató helyettese, és Fischer Ernő, aki a kiállítást megnyitotta. 

                Zsámbékon alig zárt még be T.Horváth Éva tárlata, 1991. januárjában a József Attila Művelődési Központban, Töredékek címmel megnyitottuk a következő csoportos kiállításunkat. Itt a megnyitó személye én voltam, Fischer Ernő a védnöke volt az eseménynek. A kiállítók névsora alább a meghívón látható.

                        Alább a megnyitó szövege olvasható.

                Egy évvel később 1992-ben Bíró Judit kezdeményezésére, Zalaegerszegen a Zsinagógában rendezett közös kiállításunk volt a negyedik, és egyben utolsó kiállítása is a közösségnek, amit a bejegyzés elején bemutatott, Mester és Tanítványról szóló írásban felvázoltunk. Tehát Tanár úr elvi elzárkózása ettől a kapcsolattól, nem tartott távol bennünket, mert gyakorlatilag mindenben segített, megnyitotta egyes kiállításainkat, közreműködött a képek kiválogatásában és a rendezésben, lényegében mindent együtt csináltunk vele. Persze ebben az időben mi is sokat segítettünk neki, mert az alapok készítésén túl, ekkor zajlott a Kempinsky szálloda megrendelésének a szitasorozat készítése, és a második nagy Prága kép festése. Ezekről az eseményekről írtam már a korábbi bejegyzésekben, és ott kitértem az ebből adódó problémákra is. De ha megnézzük, hogy a tárgyalt időszakban (1989-1992.) milyen képek, és hány készült, Fischer Ernő műhelyében, akkor láthatjuk, hogy egy nagyon felpörgetett, termékeny időszak volt ez.

                      Érdemes egy kis kitérővel felsorolni azokat a műveket, amelyek ekkor készültek. Először sorra veszem Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvben reprodukált alkotásokat: Zöld Pantokrátor szentekkel, (1990.), nagyméretű Golgota (1990.),  négy félalakos Pantokrátor (1991.), Temető (1991.), Angyali üdvözlet III. (1991.), sárga Angyali üdvözlet IV. (1991.), Golgota (1992.), Márványtöredék  (1992.), Szent Pál (1992.), Európa-Ázsia és a Cirkusz átfestése (1991.); továbbá láthatjuk a Nátyi Róbert szövegével megjelent katalógusban a Rend és káoszt (1992.), a Szőnyeget (1992.), az üvegre festett Prágát (1990.), Az ígéret földjét (1989.), a Mozaiktervet (1990.), a Cím nélkül (1992.), az Éjszakai vitorlásokat (1990.), a Szamurájt (1989.), és a Festészet alapkérdéseit (1989.). De ebben az időben készült a Kódex töredék, és még több alkotás festése folyamatban volt, amely csak a következő években lett befejezve. Tehát ebben a rövid időszakban, több mint húsz jelentős mű született, amik a ma hozzáférhető anyag kiemelkedő darabjai közé tartoznak. Nem véletlen, hogy Szuromi Pál a következőket írta az 1991. XII. 8. - 1992. I. 15. között, a Hódmezővásárhelyen megrendezett Fischer Ernő kiállításról.

               Ezután a kitérő után térjünk vissza az alkotó közösség 1992-ben rendezett zalaegerszegi kiállításához, és ahhoz, hogy miért is csak idáig tartott az a lendület, amit a Mester és Tanítványról szóló írásban felvázoltam. Egyrészt a indítás nem volt igazán jó kezdetnek, mert azonnal visszavonulót is kellett fújni, vagy legalább is burkoltabb formába kellett csomagolni ez irányú törekvéseinket. A másik ok pedig az az intenzív munka, amit Tanár úr alkotásainak előkészítésében vállaltunk, és ezzel a saját munkáinkat egy időre háttérbe szorítottuk. De volt még egy harmadik ok is, mert hogy ezt az utolsó kiállítást vállaltuk, az azért volt, mert ekkor már alkotótársunk, Bíró Judit súlyos beteg volt, és az év őszén 36 évesen meghalt. Az én lendületemet is visszafogta Édesanyám betegsége, aki szintén ebben az évben halt meg. Feleségem betegsége is ekkor újult ki, és Ő 44 évesen, 1994-ben távozott az élők sorából. Tehát az "Öten" címmel megrendezett tárlatunk búcsú kiállítás volt, egyrészt az alkotótársainktól, másrészt az itt maradók a saját reményeiktől.

 Fischer Ernő : Mozaikterv, 1990-es évek eleje, vegyes technika, 35 x 23 cm, magántulajdon. Mester és Tanítvány, Fischer Ernő és Alföldi László közös alkotása.

Megtaláltam a zsámbéki kiállítás katalógusának borítóján szereplő képemet és a hozzá készült vázlatot, illetve ezzel összefüggő Golgota képemet.