Mester és Tanítvány I.

Fischer Ernő és Alföldi László 1989-ben az Esztergomi Keresztény Múzeumban, Fischer Ernő hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításon. Háttérben Fischer Ernő: Golgota című képe.

         

                                                                    

            A Mester és Tanítvány viszony bonyolult emberi kapcsolatot jelent, amelynek nehéz megadni az általánosítható definícióját, mert ahány kapcsolat, annyi egyedi változatról is beszélhetünk. Mégis ha az ember ilyen témát választ magának, akkor meg kell keressen valamilyen kapaszkodót, amely az egyedi eset leírásán túl, tágabb értelmezésben is helytálló. Nekem évtizedek óta - a nyolcvanas évek közepétől - Hamvas Béla írásaiból állt össze az a kép, amit részben követhetőnek tartottam a magam számára, és érvényesnek éreztem még a huszadik század végén is. Konkrétan nem hivatkoznék itt egy-egy kiemelt könyvére sem, mert még a Scientia sacrában e témáról leírtak is önmagukban kevésnek tűntek ahhoz, hogy minden feltétel nélkül elfogadhatónak és követhetőnek éreztem volna. Hamvas Béla számtalan írásában tesz említést erről a viszonyról, és így bennem a legkülönfélébb szövegkörnyezetekben kifejtett nézeteiből rakódik össze az a elképzelés, amit csak nagyon hosszan lehetne idézni, illetve csak egy úgynevezett szöveg montázsba sűrítve lehetne körülírni. De mivel e témának most elsősorban nem az elméleti hátteréről szeretnék beszélni, hanem főleg a gyakorlati megvalósíthatóságáról, ezért itt nem érzem szükségét a részletesebb kifejtésnek. Annál is inkább, mert Hamvas Béla életrajzából kiolvasható életvitelében sem érzem az elmélet és a gyakorlat párhuzamosságát. Ugyan ez a problémám, egyetlen tanítványa - Molnár Sándor festőművész - esetében is. Van egy tradicionális elmélet, aminek a mi felgyorsult  történelmi időnkben alig van már reális alapja, és ezért csak "olyan mintha" formában tud megvalósulni. Ennek ellenére mégis Hamvas Béla az elméleti útmutatóm, és az  ezen a téren szerzett ötven éves gyakorlati tapasztalatomat pedig most megpróbálom összegezni.

             Az első huszonöt évről most nem kívánok beszámolni, mivel az a tanuló fázist jelentette, és ott inkább csak tanár és diák kapcsolatáról lehetne beszélni. Persze majd egyszer azért ennek a témának is szentelek egy bejegyzést, mert Fischer Ernő számomra mindvégig sokkal inkább pedagógus volt, mint mester. Annak ellenére, hogy az utolsó alkotói korszakában óhatatlanul kialakult közöttünk a mester és tanítványra jellemző munkakapcsolat. Ezért én mindvégig megtartottam a Tanár úr megszólítást, és csak nagy ritkán beszéltem róla mesterként. És hogy ez így történt, annak megmagyarázásával kell mindjárt kezdenem, mert az előző bejegyzésben - aminek a címe az volt, hogy Ebben a bejegyzésben leírom azt, hogy miért nem írok Fischer Ernőről - megemlítettem az első fogalmazványomat is, amivel mindjárt kudarcot is vallottam. Ez az írás volt az, amiben a Mester és Tanítvány viszony lehetőségét felvetettem, és azt a választ kaptam (kaptuk), hogy "Majd az idő eldönti, hogy ki-kinek a mestere, és ki-kinek a tanítványa". Ez a visszautasítás paradox helyzetet teremtett közöttünk, mert mint már többször is említést tettem róla, ugyanebben az időben kezdődik az utolsó alkotói periódus Fischer Ernő munkásságában, aminek sajátosságát éppen az adta, hogy felkért bennünket az alkotói együttműködésre, az alapok készítésére. Mielőtt hosszan kommentálnám ezt a szöveget, bemutatom az írást, amelyben mind ezt megfogalmaztam, majd utána azt a kiegészítést, amelyet a negatív válasz után fűztem hozzá.

   

                                                  A fenti lapon a hiányzó sor befejezése így hangzik: megvalósítani.

Rövidített  átírt változata 2026.01.08.

Gondolatok, tervek, irányelvek egy alkotó és kiállító közösség megszervezéséhez, mely nem azzal a céllal fogalmazódott, hogy önmagunkat külsődleges elkötelezettségre és felelőtlen igéretekre kényszerítsük valamiféle szerződés formájában, hanem saját eddig is meglévő belső elkötelezettségünk nevén nevezéséről van itt szó, hogy ezzel igazodási alapot adjunk szándékaink kivitelezésének. 

Az alapötletet az évek óta megélt mester-tanítvány viszony, az ezen alapuló alkotói élmény, és az eddig elért eredmények vetették fel. Szinte önkéntelenül kialakult közösség minden tagjára jellemző, hogy feltétel nélkül mesterének fogadja el Tanár urat, és magát tanítványként feltételezi. Ebben az alapállásban felvállalt közös munka az elmúlt években olyan alkotói légkört teremtett közöttünk, amely az egymást segítő, megértő, értő, kiegészítő és inspiráló voltával alkotói lét szükségletté vált számunkra. Ennek továbbvitele jelenleg még biztosítottnak látszik a Stúdió keretein belül, és a kialakult szűkebb találkozók formájában, de újszerű problémaként jelentkezik a bemutatkozás szükségessége, módja és mikéntje esetében.

A Stúdió életében kinek-kinek egyéni választása, hogy elfogadja-e Tanár úr irányítását, és ezzel szinte spontán módon csatlakozik a kialakult szellemi közösséghez, mivel ennek csak pozitív vonzata lehet mindenkire nézve. Azonban komoly gondot jelenthet, ha ez a közösség olyan feladatokra vállalkozik, mint az elmúlt évi egri, vagy az idei szekszárdi kiállítás. Akár úgy, hogy önmagunkat járatjuk le, mint az egri kiállítás szervezésének esetében történt, akár úgy, hogy nem részarányosan viseljük a terheket a várható siker reményében, ami most a szekszárdi kiállításnál következett be. Persze a csökkenő közművelődési költségek egyre ritkábban fogják lehetővé tenni a bemutatkozást,  - mint ahogy az idei Stúdió és szekszárdi kiállításnak sem volt meg a teljes anyagi fedezete - ezért az adódó lehetőségeket jól kell kihasználni, vagy nem kell elvállalni, vagy új formában kell megoldani.

Ez az alaphelyzet vetette fel azt a gondolatot, hogy a Stúdió intézményesített kereteitől függetlenül, de az ott létrejött és továbbra is ott működő, önszerveződő közösség új bemutatkozási formát keresen. Ezért egy olyan alkotó és kiállító közösség formájában képzeljük el a további bemutatkozásainkat, ahol elsősorban azokra a tanítványokra számítunk, akik mesterüknek tekintik Fischer Ernőt, és természetesen Tanár úr is tanítványként fogadja őket, és így az ő útmutatását követve bontakoztatják ki egyéni alkotói elképzeléseiket, és ezzel óhatatlanul is egy tág, de mégiscsak közös szellemiséget szolgálnak. Egy ilyen alkotó és nehezen körülhatárolható szellemiségnek alap kritériumait Tanár úr emberi  és művészi munkássága kell, hogy meghatározza. Ezek főbb jellemzőiből néhány: humanista, etikus, szintézist teremtő, transzcendentális irányultságú, metafizikai, vagy is ontológiai megalapozottságú, az európai kultúrában gyökerező és ennek pozitív hagyományát tovább vivő, a keresztény szellemiséget vállaló, a világ történéseire oda figyelő, kereső, kutató,... stb. Ezeket az értékeket felismerve és felvállalva a Tanár úr emberi , erkölcsi és művészi magatartása példa, munkássága és pedagógiai gyakorlata számunkra iskola teremtő erő.

Fischer Ernő tanítási módszerének sajátossága, hogy csak nagyon általános alapokon, de épp ezért a leglényegesebb pontokon határozza meg a világlátást, és ad lehetőséget az egyéni kibontakozáshoz, hely megtaláláshoz, és a szellemi tovább fejlődésnek szinte ösztönzője és provokálója, mivel olyan továbbgondolható nyílt rendszert tár elénk, amelynek végtelen variációs lehetősége különböző megvalósulásokért  kiált. Ezért kínálkozik a lehetőség arra, hogy kellő alázattal tanítványként, ki-ki a maga szerény képességeivel is, egy olyan szellemi építménynek lehet részese, amelynek minden darabja érték és nélkülözhetetlenül fontos. Így egy újszerű, felszabadult alkotói légkört teremtve, emberi alapokból indítva, lehetőség kínálkozik mindannyiunk számára a szellemi folytonosság felvételére. Vonatkozik ez az egész történeti múltunk és jelenünk összekapcsolására, mint az egyén és egyén közötti külünbségek áthidalására, amely átmenetek sorozataként létrehoz egy új valóságot, ahol már nem az a fontos elsősorban, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy ki mit szolgál. Ez nem az értékek nivellálását jelenti, hanem épp azok differenciált , hierarchikus egymásra épültségének felfedezését és összekapcsolását. Így az egymás értékeit közvetítve, átkapcsolva és kiegészítve, új dimenziót kaphat kinek-kinek saját munkája. Tehát közvetíthetővé kell váljunk, mint ahogy Tanár úr munkássága is közvetítő jellegű egy még nagyobb, az egész emberiséget átfogó és önmagán túlmutató kultúrának. 

A vázolt általános meghatározottság Fischer Ernő évek óta tartó következetes pedagógiai munkájának eredményeként, lassan bontakozik ki előttünk, ahogy eszmélkedésünk egyáltalán lehetővéteszi a betekintést és ráeszmélést egy mélyebb létlehetőség irányába. Ez a fejlődés önmagunk sorsán megtapasztalva világossá teszi számunkra, hogy dolgunk, feladatunk és küldetésünk van a világban, amely elől kitérni nem lehet, és ezért szembesülnünk kell ennek konkrét feladataival is.

Egyrészt számot kell vessünk azzal, hogy spontán módon összeállt közösségünk egyes tagjai részére lassan elérkezik a fejlődésnek az az állomása, amikor kilépnek a sturiumok szűkebb szakmai közösséget érintő és érdeklődő bemutatkozási formákból, és önálló világlátás közvetítőjeként kell kiállítaniuk. Másrészt az előzményekben felvázolt problémák miatt, az eddigi közös tárlatokat is újra kell gondolni. Ez a kettős feladat összekapcsolása veti fel azt az elképzelést, amelyre ez a az alkotó és kiállító közösség vállalkozna. 

Elsősorban nem tervekre és megvalósulatlan álmokra alapozva, hanem az eddig elért és meglévő eredményeket számba véve, olyan bemutakozási formát szeretnénk kialakítani, ahol a mester meghatározható szerepe jól kivehetővé válik. Sőt, egyedüli és értékmérőnek számít. Ez egyrészt jelent egy személyes tiszteletadást, emberi elkötelezettséget, ragaszkodást és kötődést Tanár úr személyéhez, másrészt annak világlátását, hogy azokat az általános objektív értékeket, amelyek minden szubjektivitás fölött, magát az igazságot jelentik, mi a mester munkásságán keresztül ismertük fel. Az ő segítségével jutottunk azokhoz az élményekhez, amelyek elengedhetetlenek egy egyetemes értékrendhez igazodó alkotómunka gyakorlásához. Természetesen itt fel sem merül az eszközből, technikából, anyagból vagy a választott tematikából adódó esetleges felszínes hasonlóság kérdése, mivel a bevezetőben megfogalmazott általános elvek megértése és komolyanvétele, még ezek egybeesése esetén is sajátos metamorfózison mennek át, és így teljesen egyéni, csak az alkotói szubjektumára jellemző módon nyilatkozhatnak meg.

Hiszen az Fischer Ernő munkásságának példamutató lehetősége, hogy olyan hagyományozott eszköztár és tematika egyéni továbbfejlesztésével tud eljutni egy teljesen új, csak rá jellemző, de objektív igazságértékét hordozó világlátáshoz, amelynek azt az egymást feloldó, szintézist teremtő kettőssége teszi lehetővé a tovább gondolhatóságot. Ennek az életműnek ebben rejlik az egyik üzenete, amit ha nem veszünk észre, mi veszítünk vele. De akkor is hordozzuk azt az örökséget, ha nem tudatosítjuk, most viszont, mikor nagyobb nyílvánosság elé szeretnénk lépni, erkölcsi kötelességnek érezzük, és ezért tudatosan is szeretnénk vállalni az iskola teremtő feladat kezdő lépéseit, a mester-tanítvány viszony elválaszthatatlan és szükségszerű folyamatosságát, amely oly annyira hiányzik szellemi közéletünk képzőművészeti kultúrájából. 

Ezzel nem szándékozunk a Tanár úr tekintélyét, hírnevét, köz ismertségét és mester voltát kizárólagosan kisajátítani. Sőt, közösségünk egyik célja éppen az lehet, hogy példát mutatva a többi tanítványnak is, figyelemfelkeltők legyünk saját értékeik kötelezettségeire, mivel mesterünk sok évtizedes pedagógiai munkássága eredményeként, olyan szellemi energia szóródott szét és atomizálódott, amely ebben a diaszpórában sosem jut el önmaga igazi értékeihez. Ezért a kiállításokkal fel kívánjuk hívni a figyelmet a bevezetőben vázolt pedagógiai módszer sajátos lehetőségeire, amely alkalmat ad arra, hogy az általános emberi és művészi alpállás és értékrend vállalásával, a stúdiumokon túllépő tanítványok munkáitól , a felkészültség és alkotói érettség különböző fokozatain keresztül egészen a mester munkásságáig, egy önálló szellemi egység reprezentálható. Mi ennek a nagy ívnek egyenlőre csak a kezdő szakaszát képviseljük, mivel nagyrészt, - az életkortól függetlenül - pályakezdők vagyunk, sőt igazán önálló bemutatkozással kész anyaggal kevesen rendelkeznek közülünk. De mivel itt minden esetben a kiállítás összképén kell legyen a hangsúly, ezért talán nem tűnik majd elhamarkodottnak a szerényebb eredményekkel rendelkezők idő előtti bemutatkozása sem. Minden esetre az alapkövetelmény önmagunkkal szemben, hogy csak olyan bemutatkozásra vállalkozzunk, ahol a részekben rejlő érték és lehetőség a kiállítás által meghatványozódhat, vagy legalább is új oldalát mutatja be az alkotásoknak. 

.................................................................................................................

(Itt kimarad két oldal, amely rendezői és kiállítás technikai kérdésekkel, valamint szervezési feladatokkal foglalkozik.)

Így lassan felvállalható lenne önmagunk és más érdeklődők előtt bemutatni, hogy mi a “Fischer-Iskola lényege, amely látszólag, - sok esetben ténylegesen is - az egymástól oly távol álló munkákat  összeköti. Számunkra az elmúlt évek stúdió kiállításain kezdett kirajzolódni ez az egység, és a mostani szekszárdi kiállításon összeállt a kép. A legkülönbözőbb alkotói megközelítések adták át a megszólalási lehetőségeket, amely végül egy összhangban csengett ki, amelynek a közös nevezője a szellem tiszta megjelenése volt. 

Reméljük nem elbizakodott túlértékelése ez az eddig elért eredményeknek, és ezért ezt a kiállításainkkal igazolhatjuk a jövőben is. Saját munkáinkban megéreztük és tapasztaltuk az összetartó erőnek ezt az egymást segítő és kiegészítő voltát, ezért törekszünk a csoport egybentartására, és ily módon való önszerveződő továbbfejlesztésére. Ehhez számítunk Tanár úr további segítő tanítására, és a magunk felkészültségével, az adott képességeink szerint a kiállításainkkal tiszteletünket szeretnénk kifejezni ő és a munkássága iránt.

Hozzájárulása természetesen nagyon kedvező lehetőséget jelenthet pályakezdő bemutatkozásinknak, amelynek felelősségét érezzük, súlyát tudjuk, és ezért csak a szelleméhez való hűség, az általa képviselt érték és minőség tiszteletben tartásával viszonozhatjuk. Ennek tudatában és ismeretében kérjük jóváhagyó beleegyezését és segítségét. 

Budaörs, 1989. november 10.

Megfogalmazó: Alföldi László

Aláírók: T. Horváth Éva 

Alföldiné Kölűs Judit 

Bíró Judit

Csengery Béla

Alföldi László András 

U.I.: Mint ahogy a hosszú alcímben is utaltunk rá, kerülni szeretnénk minden felszínes és üres teatralitást, ezért ezen elvi alapállás csupán a jelenleg felmerülő és előre látható négy-öt kiállítás lehetőségének kivitelezéséhez szolgál útmutatóul és kiinduló pontként. 

……………………………………………………………………………………

(Itt még következett az akkori stúdió tagok névsora, akik az előző években szerepeltek a csoportos közös kiállításokon. A fentiekkel való egyetértéssel és elfogadással, nyitva hagyva a csatlakozás lehetőségét, továbbra sem zárkóztunk el az együttműködéstől. Négy-öt alkotó csatlakozott alkalmanként egy-egy tárlathoz, de idővel elmaradtak és így alakult meg a fenti aláírók részvételével az úgynevezett “Öten” alkotó közösség, majd a Budaörsi Műhely.)

Kiegészítés az alkotó- és kiállító közösség megfogalmazásához.

A mester-tanítvány viszony helyett egy rajzpedagógiai mód-

szert, egy festészet metodológiai megközelítést, vagy ezek

alapján körvonalazott alkotói magatartást kell előtérbe helyez-

ni. Ezt az teszi szükségessé, hogy már az indulásnál megfogal-

mazott szövegnél  Tanár úr azt kifogásolta, hogy az Ő sze-

mélyére vonatkozó hangsúly túlzó, és ezért esetleg félreérté-

sekre ad lehetőséget. Ennek a problémának felvetése újra elő-

térbe került a nyári zsámbéki katalógus szöveg megfogalmazá-

sánál, majd az Éva kiállításánál is. Viszont meglepő volt a

Tanár úrnak az a kezdeményezése, hogy saját munkáját is elhasza

Zsámbékra, illetve a szűkebb körben azóta is többször kifejtett

pozitiv állásfoglalása a közösséggel kapcsolatban.

Lényegében ezt a kérdést a maga tényszerű ségében kell fi-

gyelembe vegyük, és nincs jogunk bizonyos ellentmondásosságán

fennakadni, mert itt lényegében lassan mégis csak egy olyan

módszernek a birtokába jutunk, amelynek a személytől független

érvényessége is fennáll. Ezért tudomásul kell venni a Tanár úr

személyes igénye szerinti elkötelezettséget a mester-tanítvány

viszony hangsúlyozásának, és ennek a nyilvánosság előtti fel-

vállalásában, de a magunk részéről továbbra is csak az lehet az

összetartó erő, ha szelleméhez hűen, következetesen fenntartjuk

és ápoljuk azt a kapcsolatot, amit eddig megvalósítottuk.

Tehát a továbbiakban úgy kell a nyilvánosság előtt fellépnünk,

hogy a személyes viszony említését csak a legszükségesebb mérték-

ben szabad igénybe venni, de ennek tartalmiságát továbbra is a

középpontban kell hagyni. A mester-tanítvány szókapcsolatot

lehetőleg minden nyilvánosság előtt megjelenő és elhangzó szö-

vegben mellőzni kell, de nem elzárkózva attól, hogy az általános

pedagógiai megkökelitéseknél ennek szükségességét kiemeljük.

Így önmagunkat kényszerítjük a leválás, az önállósulás nehéz

de szükségszerű útjára, ami nem megtagadást, hanem másfajta

szolgálatot jelent. Itt a személyes kapcsolat helyébe az ügy, a

dolog iránti elkötelezettségünket kell erősítenünk úgy, hogy a

személyes háláról ne feledkezzünk meg.

                         Ebben a bejegyzésben nem kommentálom a bemutatott szövegeket, csupán tényszerűen leírom azt, hogy mi történt az ezt követő években a Tanár úrral való szorosabb együtt működés keretein belül a szűkebb alkotó közösséggel. Teszem ezt azért, mert lényegében minden bejegyzés erről szól, és a későbbiekben is erről az alapállásról fog beszámolni egészen a mai napig és ezen is túl.
                   
    A fentebb bemutatott "Kiegészítés az alkotó- és kiállítóközösség megfogalmazáshoz" - ami az utolsó lapon szerepel - az ott leírtaknak megfelelően természetesen  a továbbiakban tartózkodtunk a Mester és Tanítványi viszony hangsúlyozásától, de lényegében mégis annak szellemében dolgoztunk.  Vonatkozott ez a munka kinek-kinek az egyéni alkotásaira, és Fischer Ernő részére ez időben készített alapokra is. Az utóbbi feladatról részben már beszámoltam az előző bejegyzésekben, ezért most itt erre nem térek ki, hanem bemutatom a "tanítványok" önálló tevékenységét. 

                          

                              1990. nyarán megrendeztük az első önálló csoportos kiállításunkat, amelyben csak a szűkebb közösség munkái szerepeltek, és ha burkoltan is, de a Mester és Tanítvány viszonyra épültek, azt reprezentálták. Hogy miért volt szükség erre a kiállításra, az csak a Stúdió működésének rövid leírásából érthető meg. Fischer Ernő 1981-től veszi át a Fővárosi (később) Budapesti Képzőművész Stúdió vezetését, amely akkor már egy nagy múltú intézmény volt. 1953-ban alakult Domanovszky Endre festőművész vezetésével, majd utána Domonkos Imre, Bod László és Litkey György festőművészek is vezették, és a magyar képzőművészeti élet olyan neves alkotói is dolgoztak benne, mint László Gyula, Böhm Lipót és Szabó Vlagyimir, hogy csak párat említsek. Tanár úr odakerülése előtt - egyszemélyi vezető hiányában - rövid ideig sok régi stúdió tag vezetésével működött a műhely, de sajnos ez az állapot Fischer Ernő kinevezése után sem szűnt meg. És itt kerülnek elő megint a személyiség habitusából eredő sajátosságok, amelyek meghatározzák azt a vezetői magatartást, ami jellemző lesz a működésére. Tanár úr hagyta, hogy ezek az önjelölt vezetők továbbra is befolyást gyakoroljanak az általuk kialakított szellemi irányra, és párhuzamosan - sokszor ellentétes instrukciókkal - felülbírálták a már akkor kinevezett vezető korrigálásait. Főleg a fiatalabb tanulók és alkotók körében ez sokszor zavart okozott, és így nem tudott kialakulni a vezető által meghatározott értékrend és szellemi közösség. Ezt az állapotot sok tekintetben az én odakerülésem borította föl. Mivel ezt megelőzően, az előző helyen - a József Attila Művelődési Központ (akkor még Kultúrház) szakkörében, ahol Fischer Ernő huszonöt évet tanított, a legtermészetesebb dolog volt az, hogy a tanító a tanár, és nem a nagyszájú diákok.
                    Pár év kihagyás után, 1984-ben folytattam újra a rajzi tanulmányaimat, és ekkor mentem a Fáklya Klubba, ahol a stúdió működött. Mivel én sohasem az intézményhez kötődtem, hanem elsősorban a tanárhoz, és  ekkor már a Mester itt dolgozott, ezért kerültem oda. Meglepett az a helyzet, amit a fentiekben röviden vázoltam. Először minden tudatosság nélkül, meghúzva magam a sarokban - szó szerint a sarokban, mert máshol nem volt hely - csendesen elkezdtem a megszokott módon rajzolni. Miután Tanár úr végigkorrigált mindenkit, és a szünetben elkezdődött a rivális "Mesterek" működése, Fischer Ernő nálam - a sarokban - pihente ki a fáradalmait. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ekkor már húsz éves kapcsolat kötött össze bennünket, és minden tekintetben elfogadtam az Ő irányítását. Kezdett feltűnni egyes tagoknak, hogy az én munkáimnak a korrigálása részben eltér a többiekétől, és sokszor olyan feladatokat kapok, amik nem voltak szokványosak. Szinte észrevétlenül körénk gyűltek az érdeklődőbbek, és egyre jobban odafigyeltek, sőt követték a Mester által mondottakat. Ebből lassan kialakult a "Vinkli Kör", a Tanár úr által vezetett stúdióban, a külön "Fischer Iskola". Ezzel rövidesen háttérbe szorultak a hangadó önjelölt vezetők, de végérvényesen persze soha sem tűntek el.
                       Ennek a folyamatnak a lezárásaként, és az utolsó alkotói korszak nyitányaként  jött létre a zsámbéki kiállításunk 1990-ben.         

          "Palota forradalomnak" számított ez a bemutatkozás, és tovább lépés volt a stúdió működésében, mert az addig szokásos őszi és tavaszi kollektív tárlat mellett, ez volt az első év végi záró kiállítás. Itt láthatóvá vált az a szellemi egység, amit Fischer Ernő határozott meg, és a nagyobb együttes bemutatókon sosem jött létre. Csendes elégtétele volt ez a fél évvel korábban deklarált Mester és Tanítvány viszony elutasításának. Tanár úr is érezte ennek jelentőségét, és a kiállítás rendezésben Ő is segédkezett. Először és utoljára történt meg, hogy kihozta egy művét Zsámbékra, és megpróbálta elhelyezni a mi alkotásain között. Ez a gesztus kárpótolta a fél évvel korábban elszenvedett kudarcunkat, annak ellenére, hogy végülis közös megegyezéssel arra az álláspontra jutottunk, hogy nem eléggé érettek még az általunk készített alkotások ahhoz, hogy együtt állítsuk ki Fischer Ernő művével. Így Zsámbékon nem került a falra Tanár úr képe, és annak ellenére, hogy azóta számtalan országos tárlaton részt vettek a mi munkáink is, a Mesterrel eddig még csak egyszer szerepeltek együtt az alkotásaink. Ennek a közös fellépésnek külön története van, amit majd egy másik bejegyzésben részletezek, bár annyiban ide tartozik, hogy majdnem tíz évvel később, 1998-ban Budapesten a Duna Galériában, Sipos Endre szervezésében, éppen egy másik Mester és Tanítványai kiállításon következett be az, hogy együtt állítottunk ki Tanár úrral.      

          A zsámbéki Tanítóképző Főiskola Kápolnájában a Kép és Zene címmel, a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdió tagjaiból alakult Alkotóközösség bemutatkozó kiállítását megnyitja Fischer Ernő festőművész, közreműködik a Budaörsi Pro Musica kórus, vezényelt Sapszon Ferenc Liszt-díjas, kiváló művész.  A paravánon T.Horváth Éva alkotása látható. 

        A  fenti plakáton látható kép Nagy Imre Gyula, a zsámbéki templomromról készített stúdiumi szénrajza. Rajta kívül kiállított még Alföldiné Kölűs Judit, T.Horváth Éva, Dr.Csengery Béla és Alföldi László. Sajnos sem a meghívóból, sem a katalógusból, sem Fischer Ernő megnyitó szövegéről nem találok másolatot. Arra emlékszem, hogy a meghívón Alföldiné Kölűs Judit Angyali üdvözlet című képe szerepelt, a Katalógus borítóján pedig egy korpusz, az én alkotásom. Az alábbi írás a katalógusban jelent meg, amit a közösség nevében én fogalmaztam.

Kapcsolatok

Megnyitókon a különböző művészeti eseményeket összevonva,

a kép és zene egymást kiegészítő voltát helyeztük előtérbe, most

pedig a kiállításunk csendesebb szakaszában, a képeken keresztül,

8 mester és tenitvény viszonyt, valamint a tanitványokat összekő-

bő kapcsolatokat kívánjuk bemutatni.

Az itt kiállító alkotók, a Fővárosi Pedagógus Képzőművész

Stúdió azon tagjaiból tevődnek össze, akik minden fenntartás nél-

kül, teljes emberi és művészi elkötelezettséggel, mesterünknek te-

kintik Fischer Ernő festőművészt, aki nyolc év óta a stúdió veze-

tő tanára. Ez, azért fontos megkülönböztetés számunkra, mert a tá-

gabb közösségünk lassan már negyven éves múltra tekint vissza, és

így az elmúlt évtizedekben más neves mesterek is meghatározó befo-

lyást gyakoroltak az egyes alkotók világlátásának, művészi felfo-

gásmódjának kialakításában. Ezért mi, - egyébként igen nagy lét-

számú, több generációt magába foglaló műhelyben - a négy-öt éves

tagságunkkal, a fiatalok közé számitunk, és igy szellemi eszmélke-

désünk meghatározója, segítője és kibontakoztatója a kezdő lépések-

től folyamatosan, Fischer Ernő volt.

Alkotó közösségünket az együtt dolgozás során, a szinte észre-

vétlenül kialakult mester és tanítvány viszony azonos módon történő

megélése hívta életre, és a további mnkásságunkban erre alapoz-

va, ezt a már-már feledésbe menő, de a mélyebb valóság megismerésé-

hez nélkülözhetetlen kapcsolatot kivánjuk felvállalni és tovább vin-

ni.

Jelen bemutatkozásunk az első olyan kezdeményezés, ahol a na-

gyobb közösségtől függetlenül, önállóan megpróbálunk eleget tenni

azoknak az elvárásoknak, amiket a felvállalt feladat nagysága állít

elénk. Igaz, részünkről ez csak kezdete annak az elkötelezett kere-

ső, kutató alkotói magatartásnak, amelyet Mesterünk munkássága tár

fel előttünk. Az Ő tanítása szükségszerű felismerésként mutatja meg

azt, hogy a világ történéseire odafigyelő, a saját európai kultú-

ránkban gyökerező, de egyben mélyebb rétegeket is magában foglaló, a

keresztény szellemet felvállaló, etikus müvészi megnyilatkozását kö-

vessük.

Ennek a képnek kellett volna megtalálni a helyét, saját munkáink között. Fischer Ernő: Golgota, 60 x 80 cm, olaj, vászon, 1989. 

                  Az 1989-ben megfogalmazott és itt bemutatott szövegben szerepelő négy-öt tervezett kiállítás közül négy végül is megvalósult. Ebből a második T.Horváth Éva önálló tárlata volt ugyancsak Zsámbékon, a Tanítóképző Főiskola Kápolnájában, amit akkor kiállító térként használtak. Ezzel megvalósulónak látszott az a szándékunk is, hogy egy helyen, egymást követően, különböző felállásban többször megjelenjünk.  

T.Horváth Éva kiállításának megnyitóján gitáron játszik Wittek Béla gitárművész, középen áll Dr.Albertini Béla, az akkori főiskola igazgató helyettese, és Fischer Ernő, aki a kiállítást megnyitotta. 

                Zsámbékon alig zárt még be T.Horváth Éva tárlata, 1991. januárjában a József Attila Művelődési Központban, Töredékek címmel megnyitottuk a következő csoportos kiállításunkat. Itt a megnyitó személye én voltam, Fischer Ernő a védnöke volt az eseménynek. A kiállítók névsora alább a meghívón látható.

Kiállítók ABC szerint: Alföldi László, Alföldiné Kölűs Judit, Bíró Judit, csengeri Béla, T. horváth Éva és Wittek Béla

                        Alább a megnyitó szövege olvasható.

Tisztelt Megjelentek, Kedves Barátaink!

A nyári zsámbéki bemutatkozásunk után ez a második kiállí-

tásunk, amely újabb megmérettetés a közönség előtt, és vissza-

térő kérdésfeltevés önmagunk számára, jelenünket, múltunkat és

jövőnket illetően. A kiállítás mindig esemény az alkotó életé-

ben, és dokumentációja egy megtett útnak, amely indul valahon-

nan, tart valahol és megy valahová.

Nehéz megmagyarázni hét ember alkotó munkájának közös vo-

násait, és talán furcsa, hogy második megjelenésünk alkalmával

sem nevezzük nevén a közösséget, mivel nyáron a "Kép és zene"

cím után, most a "Töredékek" címmel próbáljuk ezt helyettesíteni,

de mondhatjuk úgy is, hogy megkerülni. Ebben a közelítésben meg-

mutatkozik közösségünknek egy lényeges sajátossága, az ugyan-

is , hogy nem külsődleges elkötelezettségek, vagy megmerevedett

szervezeti formák tartanak össze bennünket, hanem élő emberi és

szellemi kapcsolatok, amelyek sohasem üres szólamokban, hanem

mindig tettekben nyilatkoznak meg. Mivel a megvalósulás igényé-

vel fellépő értelmes emberi törekvéseknek irányt kell szabni,

ezért választottuk a magunk megnevezése helyett, a feladat meg-

nevezését, ami jelen esetben ez a kiállítás.

De akkor mit árul el rólunk a választott cím, mit jelent ez

esetben a "Töredékek"? Sokfélét jelenthet és sokféleképpen le-

het értelmezni, mint ahogy bizonyára a képeket szemlélők is 

különböző módon fogják értékelni. A mi szándékunk az volt, hogy ke-

ressünk és találjunk olyan közös pontot, ahol a legkülönbözőbb

törekvések, egyéni megnyilatkozások is egybe foghatók.

Ezt az időhöz való viszonyban találtuk meg. Méghozzá az em-

bersorsunkból adódó történelmi időhöz kötöttségünkben, ahol a

múlt elkerülhetetlen értelmezése, a jövő záloga.

Ezért nem véletlen, hogy a művészettörténetből jól ismert té-

mák, ikonográfiai azonosságok, képi gondolatok, gyakran jelen van-

nak munkáinkban. Mindannyiunkra jellemző, hogy ki-ki a maga meg-

látása szerint, kellő következetességgel keresi a múlthoz való

kötődésének gyökereit, és mivel ez mindig csak töredékesen tár-

ható fel, ezért választottuk az emberi-alkotó magatartásunk szim-

bólumának, ezt a címet.

Tehát ha az önmagunk nevén nevezése helyett a vállalt fel-

adatot nevezzük meg, és ebben a munkában a teljes egyéni szabad-

ság mellett, a közösséget összetartó erőt, az időhöz való viszony-

ban és az erkölcsi kötöttségben véltük felfedezni, akkor ennek a

kiállitásnak ebből is kell valamit tükröznie.Lehet, hogy egyesek

csak felszíni hasonlóságot fognak látni, de talán nyilvánvalóvá

válnak azok a mélyebb törekvések is, amelyek az elvontabb formaele-

mekhez kötődnek.

Mint látható, jelenünket a múltból igyekszünk megfejteni és

így a jövőbe vezető utat is innen tudjuk felvázolni, ezért röviden

a honnan jövünk kérdésre is választ kell adjunk.

Öt-hat éve dolgozunk együtt, Fischer Ernő festőművész irányi-

tása mellett. Az Ő pedagógiájának lényege, hogy csak nagyon álta-

lános alapokon, de épp ezért a leglényegesebb pontokon igyekszik

meghatározni világ látásunkat, és így ad lehetőséget az egyéni ki-

bontakozáshoz, önmagunk megtalálásához. Ez a módszer ösztönzi a

szellemi fejlődést, mivel olyan továbbgondolható nyílt rendszert

tár elénk, amelynek végtelen variációs lehetősége különböző megva-

lósulások felé vezet. Ezt a tanítást követve, a látszólagos különb-

ségek ellenére, lassú eszmélkedés közben döbbentünk rá összetarto-

zásunkra, amit felismerve, most már tudatosan is igyekszünk haszno-

sitani együttmunkálkodásunkban.

De mint az eddigi fejtegetésből kiderül, az eszmélkedésünk

lényegi meghatározója, hogy nem tartunk igényt az előre meghatá-

rozott szervezeti és formális keretekre, mivel nem akarjuk mes-

terséges korlátok közé szorítani alkotói tevékenységünket, ezért

nehéz ilyen formán a továbblépés lehetőségeit is konkrét program-

hoz kötötten vázolni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek el-

képzeléseink, vágyaink, céljaink, hanem jelenti azt a mélyebb fel-

ismerést, - Gadamert szabadon idézve, - hogy a kérdés nem az, hogy

mit teszünk, hanem az, hogy felfedezzük az akarásunkon és

tevékenységünkön túl, hogy mi történik velünk. Ezt az emberi

alapállást követve, nyitottnak látjuk alkotói lehetőségeinket,

sőt egészen új megközelítést és módszert sejtünk mögötte, és

így bizonyára a jövőbe vezető utunk, innen fog meghatározódni.

Ehhez kérjük Fischer tanár úr további megértő támogatását,

és hálásan köszönjük értünk tett fáradozásait, amely nélkül ma

nem állhatnánk itt.

Befejezésül, de nem utolsó sorban, köszönjük a József Attila

Művelődési Központ meghívását, és külön köszönjük a Ház munkatár-

sának, Lóber Erikának, - nem csak a mostani - hanem az elmúlt

években nyújtott segítségét is, mert hisz a kezdetek óta Ő is ré-

szese ennek a közös munkának.

Köszönöm figyelmüket.

Budapest, 1991. január 14.

                Egy évvel később 1992-ben Bíró Judit kezdeményezésére, Zalaegerszegen a Zsinagógában rendezett közös kiállításunk volt a negyedik, és egyben utolsó kiállítása is a közösségnek, amit a bejegyzés elején bemutatott, Mester és Tanítványról szóló írásban felvázoltunk. Tehát Tanár úr elvi elzárkózása ettől a kapcsolattól, nem tartott távol bennünket, mert gyakorlatilag mindenben segített, megnyitotta egyes kiállításainkat, közreműködött a képek kiválogatásában és a rendezésben, lényegében mindent együtt csináltunk vele. Persze ebben az időben mi is sokat segítettünk neki, mert az alapok készítésén túl, ekkor zajlott a Kempinsky szálloda megrendelésének a szitasorozat készítése, és a második nagy Prága kép festése. Ezekről az eseményekről írtam már a korábbi bejegyzésekben, és ott kitértem az ebből adódó problémákra is. De ha megnézzük, hogy a tárgyalt időszakban (1989-1992.) milyen képek, és hány készült, Fischer Ernő műhelyében, akkor láthatjuk, hogy egy nagyon felpörgetett, termékeny időszak volt ez.

                      Érdemes egy kis kitérővel felsorolni azokat a műveket, amelyek ekkor készültek. Először sorra veszem Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvben reprodukált alkotásokat: Zöld Pantokrátor szentekkel, (1990.), nagyméretű Golgota (1990.),  négy félalakos Pantokrátor (1991.), Temető (1991.), Angyali üdvözlet III. (1991.), sárga Angyali üdvözlet IV. (1991.), Golgota (1992.), Márványtöredék  (1992.), Szent Pál (1992.), Európa-Ázsia és a Cirkusz átfestése (1991.); továbbá láthatjuk a Nátyi Róbert szövegével megjelent katalógusban a Rend és káoszt (1992.), a Szőnyeget (1992.), az üvegre festett Prágát (1990.), Az ígéret földjét (1989.), a Mozaiktervet (1990.), a Cím nélkül (1992.), az Éjszakai vitorlásokat (1990.), a Szamurájt (1989.), és a Festészet alapkérdéseit (1989.). De ebben az időben készült a Kódex töredék, és még több alkotás festése folyamatban volt, amely csak a következő években lett befejezve. Tehát ebben a rövid időszakban, több mint húsz jelentős mű született, amik a ma hozzáférhető anyag kiemelkedő darabjai közé tartoznak. Nem véletlen, hogy Szuromi Pál a következőket írta az 1991. XII. 8. - 1992. I. 15. között, a Hódmezővásárhelyen megrendezett Fischer Ernő kiállításról.

Mintha most élné át második fia-

talságát. Tele van hittel, elképzelé-

sekkel, közben feltűnően termékeny

is. Pedig nem is olyan rég, 1989-ben

rendezték meg gyűjteményes kiállí-

tását a Vigadó Galériában. Akkor volt

75 esztendős. Így a jelenlegi időszak-

ban nyugodtan megengedhetne ma-

gának némi lazítást. De nem. Fischer

Ernő irigylésre méltó vitalitással ren-

delkezik. Bizonyság erre a hódme-

zővásárhelyi Tornyai János Múzeum-

ban létrehozott tárlata is, ahol művei

jelentős hányadát a legutóbbi évek-

ben készített munkái tették ki.

A márványkő példája

Fischer Ernő tárlata Vásárhelyen

               Ezután a kitérő után térjünk vissza az alkotó közösség 1992-ben rendezett zalaegerszegi kiállításához, és ahhoz, hogy miért is csak idáig tartott az a lendület, amit a Mester és Tanítványról szóló írásban felvázoltam. Egyrészt a indítás nem volt igazán jó kezdetnek, mert azonnal visszavonulót is kellett fújni, vagy legalább is burkoltabb formába kellett csomagolni ez irányú törekvéseinket. A másik ok pedig az az intenzív munka, amit Tanár úr alkotásainak előkészítésében vállaltunk, és ezzel a saját munkáinkat egy időre háttérbe szorítottuk. De volt még egy harmadik ok is, mert hogy ezt az utolsó kiállítást vállaltuk, az azért volt, mert ekkor már alkotótársunk, Bíró Judit súlyos beteg volt, és az év őszén 36 évesen meghalt. Az én lendületemet is visszafogta Édesanyám betegsége, aki szintén ebben az évben halt meg. Feleségem betegsége is ekkor újult ki, és Ő 44 évesen, 1994-ben távozott az élők sorából. Tehát az "Öten" címmel megrendezett tárlatunk búcsú kiállítás volt, egyrészt az alkotótársainktól, másrészt az itt maradók a saját reményeiktől.

 Fischer Ernő : Mozaikterv, 1990-es évek eleje, vegyes technika, 35 x 23 cm, magántulajdon. Mester és Tanítvány, Fischer Ernő és Alföldi László közös alkotása.

Megtaláltam a zsámbéki kiállítás katalógusának borítóján szereplő képemet és a hozzá készült vázlatot, illetve ezzel összefüggő Golgota képemet.