2020. február 19., szerda

Műhelymunkák - Műhelynapló (XX.)

Befejezés


Amint az alcím is jelzi, ez a befejező része annak a három részből álló blog bejegyzésnek, amely a Műhelymunkák - Műhelynapló sorozat XVIII., XIX., és XX., részét képezi. Az összefoglaló főcím a képen látható "A Mű és az Alkotás találkozása a boncasztalon". Mint ahogy az első fejezetben sem jelentek meg a címlapon látható képek, itt sem fognak szerepelni. Ez a józan gondolkodásnak való ellentmondás abból következik, hogy látszólag épp ennek fordítottam hátat, és nem akartam a mondandómat keretek közé szorítani, és semmi hagyományos külső formához igazítani. Lényegében csak a középső részben, a Tárgyalás című fejezetben láthatók ezek az alkotások, de ott aztán ömlesztve. Három mű, több mint ötven variációja van felsorakoztatva, a majdnem ugyanannyi kiegészítő kép mellett. Így több mint száz kép adja azt a törzsanyagot, amelyet az első és utolsó fejezetben megint csak  hasonló mennyiségű képpel próbálok magyarázni, és kiegészíteni. Ebből talán kitűnik, hogy itt nem a klasszikus irodalmi műfajok és példák adják a formáló keretet, hanem a látványé a meghatározó szerep. Azt próbálom követni, és keresni hozzá szavakat, hogy mégiscsak valamiféle elfogadható, és józan ésszel is követhető egységet képezzen. Akinek van kitartása, és a megértés szándékával közelít, és igyekszik előítélet mentesen nézni és olvasni, annak talán mond majd valamit ez a rendhagyó látvány és írás. 

Az első fejezetben, a Bevezetésben azért már igyekeztem egy rövid tőmondatban összefoglalni a mondanivalómat és célomat, hogy hova akarok kilyukadni a végén. Ez így hangzott: "...a kurátori kiállításról szeretnék írni." De mint minden rövidre fogott idézet, kiragadva a saját összefüggés rendszeréből torzít, ezért egy kicsit bővebben is idézem:

 "De, hogy összességében miről is lesz szó, azt a  szöveg végigolvasása után, a parafrázis szerűen megfogalmazott fura és rejtélyes címből talán ki lehet majd olvasni. De most megelőlegezve, feloldom ezt a rejtélyt, és közérthető módon úgy foglalom össze, hogy a kurátori kiállításokról szeretnék írni. Pontosabban arról a problémáról, hogy az alkotó szempontjából, milyen nehézségek vetődnek fel, egy-egy csoportos kiállítás kapcsán, ha megadott témához és programhoz kell alkotást készíteni, vagy választani a kész munkák közül."

Ezt követően többek között elmeséltem a Magyar Festők Társasága által rendezett kiállításokra beadott képeimnek eredményességét, amelyet most nem a minőség felől akarok bizonyítgatni, hanem a mennyiségi oldalról alátámasztani. Tizenöt éves tagságom ideje alatt összesen huszonegy csoportos tematikus kiállításra adtam be képet, és ebből húszat elfogadott a zsűri, és egyet kizsűrizett. Ebből tizennyolc reprodukció formájában katalógusban is szerepelt, kettő pedig katalógus hiányában, csak a meghívón név szerint lett feltüntetve. Ez nem rossz eredmény, és ezzel meg lehetek elégedve, és meg is vagyok. 
De akkor mégis mi a problémám a kurátorok által tematikusan meghatározott tárlatokkal kapcsolatban?  Ha nem is az összeset, de a festőtársaság kiállítása közül felsorolok jó néhány címet, témát, hogy lássuk milyen egymástól független, legkülönbözőbb tartalmaknak kellett megfelelni: Betű a képen, Paul Klee emlékezete; KörKépek; Árnyék; Gulácsy Lajos emlékezete; Magyar kollázs; Farkas István emlékezete; Éjszakai kihallgatás; A mai nap; Paizs László emlékezete; Rippl-Rónai József emlékezete; Új kollázs; stb. Tovább szűkítve a kört, és ezáltal a problémát is, láthatjuk milyen szakadékokat kell itt áthidalni, hogy közös nevezőt találjunk a saját kialakult látásmódunk szerinti megfogalmazásokhoz. Hacsak a festőelődök emlékezetére rendezett kiállítások közül Gulácsy és Paizs László, vagy Farkas István és Klee életművét veszem, már olyan egymástól távol levő formai és tartalmi feladatok elé kerülök, amelynek az alapos átgondolásához, hát még a megvalósításához, legalább három élet kellene. Persze illusztratívan és kívül maradva a mélyebb meglátásokon, mester módjára meg lehet oldani ezeket a feladatokat, mint ahogy a mennyiségi számvetésem is ezt igazolja. De kellő megelégedettséggel tartalmilag és minőségileg, vajon eleget tudunk-e tenni ilyen kihívásoknak?

Én egyre kevésbé! Mert itt sokasodik körülöttem a vállalt és végig nem vitt témák halmaza, amitől egyre kevésbé tudok hozzáférni a magam által felvetett problémákhoz. Persze ezzel nem akarom a kurátori megközelítés létjogosultságát megkérdőjelezni, mert itt a festőnek kell dönteni, hogy mit vállal és mit nem. Annál is inkább, mert a másik oldalról is látom a szükségszerűségét, hogy a túl polarizálódott világunkban kellenek olyan egységesítő tényezők, amelyeket ma már csak a kurátorok tudnak megadni és koordinálni. Megszűnt az az idő, amikor a zseni egy személyben rá tudta nyomni a bélyegét a korra, és az egyéni stílusa meghatározó tényezővé válhatott. A művészet területén is előtérbe került a csapat munka, ahol a munkamegosztás elengedhetetlené vált. A művészetfilozófus, esztéta, művészettörténész, muzeológus, kritikus, galériás, menedzser és az alkotó művész egymásra vannak utalva, hogy a művészet intézményi rendszerében integrálódva, létrehozzák a művészeti világot. Régebben a mi világunkban volt helye a művészetnek, ma viszont alkotóknak és befogadóknak együtt, nekünk kell megkeresnünk a helyünket a művészet világban. A második fejezetben az Intermezzo című kitérőnél, arra a kérdésre próbáltam választ keresni magamnak, hogy hol van ma a Kép helye? Ezt részben meg is válaszoltam a karácsonyra kapott ajándékkal, de itt hozzá tehetnénk még az élet területéről számtalan helyet, amelyeket elöntenek a képek. De ha azt kérdezem magamtól, hogy hol van a Mű helye, akkor arra a következtetésre jutok, hogy az életünkből kivonult a művészet világába. Tehát, ha néha-néha találkozni akarunk vele, akkor utána kell menjünk oda. A művészeti intézmények által rendezett különböző monstre eseményeken, triennálékon és biennálékon, fesztiválokon és művészeti vásárokon, múzeumokban és kiállításokon, még találkozhatunk vele. A kultusz és a mű elszakadt egymástól, és így a mindennapi életünknek már nem része. Hacsak nem a művészeti világban éli valaki az életét, mint szakember vagy művész. Vagy azon kevesek közé tartozik, aki megengedheti magának, hogy saját műgyűjteményt hozzon létre.

Mielőtt a Föld témára rátérnék és bemutatnám a képeket, röviden még itt is felvázolom azt a nehezen követhető gondolatmenetet, amelybe lassan én is eltévedek. Az első részben lényegében azt igyekeztem bemutatni, hogy miként jelentkeznek a bonyodalmak, ha egy témához vannak rajzi és műbeli előzmények. A második részben azt, hogy a címen kívüli megkötöttség nélkül, milyen irányba igyekeztem újra formába önteni a műteremmel kapcsolatos gondolataimat, hogy tartalmi újszerűséget is vigyek a témába. Eredeti szándékomtól eltérően, amely szerint a munka menetébe szerettem volna bevonni a befogadókat anélkül, hogy magam is látnám már a végeredményt, most módosul egy kicsit a kép. Mivel öt alkotás már ott lóg a kiállítás falán, így ezek keletkezéstörténetét már csak rekonstruálni tudom, de az itt maradt félszáz befejezetlen kép további sorsáról és átalakulásáról az eredeti szándékom szerint tudok még majd szólni.

A Föld téma egyrészt nagyon közel áll hozzám, hisz eredeti szakmám kertész, és életem felét ezen a területen műveltem. Másrészt nagyon távol is volt, mert sose jutott eszembe, hogy ezt valaha képi formában is felvessem. Szemben a műteremmel, itt semmiféle előtanulmányom nem volt segítségemre. Hogy mégis felvállaltam ezt a feladatot, annak számos egyéb oka van, amit most nem  részletezek.


 Először bemutatom a kiállított képeket, aztán térek ki az alkotási folyamat leírására.  









Eltemetett mindennapok - Terraplasztik (I.), 65 x 65 cm









     

   Eltemetett mindennapok - Terraplasztik (II.), 65 x 65 cm











Eltemetett mindennapok - Terrenova (I.), 50 x 50 cm







Eltemetett mindennapok - Terranova (II.), 50 x 50 cm








Eltemetett mindennapok - Meghasadt föld, 80 x 60 cm





A kiállított és itt látható öt kép ezzel be lett fejezve. Még ha később esetleg változtatok is rajta valamit, ezt az állapotát azzal, hogy nyilvánosan bemutattam, kész képnek nyilvánítottam. Akár jó, akár rossz, felvállalom és a következményeivel számolok. Ezt azért hangsúlyozom, mert számomra mindig nagy dilemma volt, hogy mikor van kész egy alkotás. Mikor 2000-ben megrendeztem az első önálló kiállításomat, akkor egyértelműsítettem, hogy ha bemutattam, nincs mese, vállalni kell. Ezt azóta következetesen teszem. Azért is mondom itt, mert tulajdonképpen ezzel befejezettnek tekinthetném az egész sorozatot, mivel célját elérte, a konkrét kiállításra a kért mennyiségű kép elkészült és a falra került. De mit kezdjek azzal a legalább egy tucattal még, amelyek hasonló minőségűnek tekinthetők, és így akár késznek lehetne tekinteni és ki is lehetne állítani? Vagy azzal a több tucat félkész képpel, amely az alkotás útkereső folyamatában még elkészült?
Mind ez két hónapi munka, és még számomra is átláthatatlan, hogy mi rejlik benne. Időt kell hagyni, hogy majd távolabbról rátekintve esetleg észrevegyek olyan lehetőségeket, amelyeket más irányba tovább lehet vinni és folytatni. Részben már ezt is megkezdtem, mert a második kategóriába sorolt képeket a facebook-on már  közszemlére tettem, és ez is hasonló kritériumokkal jár, mint a ténylegesen kiállított képek esetében, hogy illik befejezettnek tekinteni. Itt azért nem veszem olyan szigorúan a magamra rótt szabályt, mert néha félkészként, vázlatnak tekinthető módon is bemutatok egyet-egyet. Ezzel megelőlegezem a bizalmat a képnek és saját magamnak, hogy talán lesz belőle még valami.


 Most láthatóvá teszem itt is, hogy mi került eddig a facebook-ra




A képen a következők lehetnek: túra/szabadtéri


Eltemetett mindennapok - Terraplasztik (III.), 65 x 65 cm









Eltemetett mindennapok - Cím nélkül, 50 x 50 cm







Eltemetett hétköznapok (VI.) - Az írás vége, 40 x 70 cm







Eltemetett hétköznapok (VII.), A kép keletkezése, (Elmúlt már karácsony), 40 x 65 cm. (Nincs befejezve, még lazúrt kíván, hogy összhangba legyen a felette levő képpel.)







Eltemetett hétköznapok (III.), 50 x 70 cm








Eltemetett hétköznapok (IV.), 50 x 80 cm







Eltemetett hétköznapok (V.), 50 x 80 cm










Eltemetett mindennapok - Ami megmaradt, 40 x 60 cm











Eltemetett hétköznapok (I.), 50 x 70 cm








Eltemetett hétköznapok (II.), 50 x 70 cm








Eltemetett hétköznapok (VIII.), 40 x 80 cm







Eltemetett mindennapok - Betonba ágyazott föld (II.), 40 x 70 cm









Eltemetett mindennapok - Betonba ágyazott föld (I.)








Egyenlőre cím nélkül került bemutatásra, de a képet késznek tekintem, csak amíg nem tudom, hogy milyen sorozatba helyezzem, addig a megnevezéssel várok, 80 x 40 cm



Ma reggel a blog bejegyzés továbbírásához kereset képek között találtam egy lapot, amelyet eddig a tovább dolgozandók közé soroltam. Tehát nem tartottam méltónak arra, hogy besoroljon a Föld témához készített két nagyobb sorozatba, akár a patetikusabb megnevezésű "Eltemetett mindennapok", vagy a profánabb hangzású és ironikusabb "Eltemetett hétköznapok" címűbe. Éppen hogy csak eltávolodva a témától, az anyagnak többszöri átnézése és rendezése során kezd kibontakozni előttem az, hogy mi tartozik koherens egységbe, és mi az, ami kilökődik a sorból, és más irányt akar venni. Így jártam az alább látható képpel is, amelyet gyors elhatározással művé avattam azzal, hogy kitettem a facebook-on az idővonalamra a következő szöveggel:

Visszakanyarodás a régi témákhoz. A Föld című kiállítás anyagának melléktermékéből összeállítottam egy "Bűvös négyzetet". A "Betonba ágyazott föld" című képpel indult ebbe az irányba a munka, de ott a címadással úgy éreztem, hogy be tudom sorolni a sorozatba. Ez annyira nem illett oda, hogy szinte "követelte" az önállósodását. Persze így sem sikerült teljesen új fordulatot vennie, mert mint az első mondatban jeleztem, visszakanyarodott a régi témához, és ott keresett "kapaszkodót" a fennmaradásához. Mivel most bemutatom, ezzel kivívta a maga helyét, még ha egyenlőre magányosan is "ácsorog itten". András László Alföldi:"Bűvös négyzet", 50 x 50 cm, vegyes technika (újságpapír és paratípia), 2020.

Mielőtt tovább mennék a tervezett írással, most megállok, és átnézem újra a teljes anyagot. Azt tudtam, hogy munka közben különböző irányokba el-el kalandoztam, de ez belefért a munkamódszerembe. A kisebb kilengések, ha nem billentettek ki az eredeti menetből, akkor új ötleteket adhattak a fő vonulatnak is. Aztán amikor éreztem, hogy nagyon elkanyarodok az eredeti témától, akkor ezt abbahagytam. A másik kép, amit alatta bemutatok, egyértelműen, direkt módon az Hommage á Ország Lili sorozathoz tartozik, és semmi köze a föld témához. Hacsak az nem, hogy nem tudtam kihagyni, hogy rá ne nyomjak egy színpróbát a nyomtatott áramkörös nyers, alapnak szánt felületre, amiből azonnal kép lett. Eredetileg a földhöz kerestem a sárga és a zöld között egy olyan színárnyalatot, amely még a gyerekkori színes ceruzás rajzolásokból származó élmények idejéből maradt meg bennem. A földhöz szántam, de megint Ország Lilihez, vagy azon is túl, a kiindulási ponthoz, Fischer Ernő festészetéhez jutottam el. Mert ha jól megnézzük ezt a képet, azonkívül, hogy a nyáklap használata elsősorban Ország Lili nevéhez köthető, semmi más jel nem mutat már vele közeli rokonságot. Viszont ugyancsak ez a helyzet Tanár úr festészetével kapcsolatban is. Az Ő munkásságára jellemző tört színek, és azon belül is elsősorban a zöld és az arany áll hozzám legközelebb, amit valószínűleg tőle örököltem. De talán ez sem ilyen egyszerű. Ha már szóba hoztam a gyerekkori rajzi élményeket, akkor tovább megyek, és arra is visszaemlékszem, hogy a budaörsi kis akácos tavaszi lombfakadásának sárga és zöld árnyalatai érdekeltek. Sokat próbáltam a két komplementer szín, a sárga és a kék összekeverésével papírra rögzíteni ezt az élményemet, de kellő megelégedettséggel sosem sikerült. Talán most, hatvan évvel később ezen a lapon közel kerültem hozzá. Persze, amit itt leírtam, az csak az eredeti kép optimális megvilágításában sejlik fel. A különböző színbeállítású monitorokon megjelenő képre ez a meglátásom már nem érvényes. 






"Bűvös négyzet" Ország Lili első nyomtatott áramkörös képéhez.







Cím nélkül, 50 x 70 cm






Eltemetett mindennapok - Sár és arany, 40 x 80 cm



Tovább nézegetve az anyagot, és újra átgondolva az eddig leírtakat, a fent látható Eltemetett mindennapok - Sár és arany címmel, a facebook-on már bemutatott kép, ebben a viszonylatban, kikerült a sorozatból. Színben talán még jobban megközelíti azt a keresett árnyalatot, amely az emlékezetemben él. És még talán Fischer Ernő csodált zöldjeihez is közelebb áll. Tehát a két képet egyenlőre félre teszem, és ha megtalálom a továbblépés útját ebbe az irányba, csak akkor térek vissza ide, és döntök a sorsukról.

Viszont a fentebbi négy közbülső kép, amely a kiállítottak és a facebook-on bemutatottak után áll, átvezet bennünket a harmadik csoporthoz, amely alapnak tekinthető, és további megmunkálásra vár. Ezek alkalmasak arra, hogy bemutassak egy-egy alakuló fázist és technikai megoldást, amely részemről itt került kidolgozásra. Érdekes lehet ez abból a szempontból, hogy alkotói gyakorlatban ellentéte az első blog bejegyzésben leírt műterem témának. Mint mondtam, most semmiféle előtanulmányom, probléma felvetésem, elgondolásom nem volt eddig erről. Szemben az előzővel, most nulláról indultam. Azt tudtam, hogy itt új utakat és technikai megoldásokat kell keressek, és ki kell lépjek a magam alapvető konstruktivitás felé hajló beállítottságomból, mert a földel kapcsolatos tapasztalataim és élményeim mind organikus képzetekhez kötődnek. Kicsit irigyeltem Évát (T. Horváth Éva, a feleségem), és ez esetben szívesen elhagytam volna még a szabályos geometrikus képkeretet is. De azért ennyire nem voltam bátor. Nem szeretek egyszerre fejest ugrani az ismeretlen vizekbe, mert ahogy Kovács László (1944-2006) festőművész, kollégám és barátom jellemzett egy írásában, az én stílusom, "...elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba." Kicsit tágabb szövegkörnyezetben ez így hangzik:

 
Azt hiszem találóan tapintott rá a kényszer neurotikus beállítottságomra, amelyet nem szívesen hagyok el, mert akkor talajtalannak érzem magamat, és épp most a föld témánál ez nem megengedhető. Ezért megint kis lépésekkel kezdtem, és lassan haladtam előre.
A gyűrt papírral kezdtem, mert ez már valamennyire ismerős eljárás volt, de eddig még nekem nem sok eredményt hozott. Túl egyszerű megoldásnak és nehezen továbbépíthető struktúrának tűnt, legalább is azokban a témákban, amelyeket ösztönösen kerestem. Ehhez a felvállalt feladathoz viszont úgy éreztem, illik.




Egyszerű gyűrt papír nyomat






Kicsit differenciáltabb struktúra






Egy karakterisztikusabb felület




A harmadik bemutatott képnél eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy itt ötvözni lehet az eljárást az általam kidolgozott fordított monotípiával, amelyet én paratípiának nevezek. Ennek lényege, hogy a monotípiával ellentétben az üres lapra nem a nyomódúcon levő festékréteg kerül, hanem egy nyomtatott felületről, egy nagyobb szálhúzó képességű festékkel, leszakítom a már ott levő festéket és képet. Hasonlít ez a eljárás a dekollázshoz, ahol egy ragasztott felületről tépnek le részeket. A huszadik század ötvenes éveiben, az absztrakt expresszionizmus idején alakult ki ez az eljárás, ezért nem véletlen, hogy ott főleg a személyes gesztuson volt a hangsúly. A paratípia esetében pedig éppen arra törekedtem, hogy ezt a személyes gesztust háttérbe szorítsam, és minél kisebb teret engedjek a szubjektív megnyilatkozásnak. Távolságtartóbb, mondhatnám objektívebb és mélyebbről jövő megoldást kerestem. Így ezzel az eljárással eljutottam a fizikai törvényszerűségek szabadjára engedéséhez, és szemben a személyes gesztus véletlenszerűségeivel, most az anyag törvényszerűségéből adódó véletlenek kerültek a felszínre. Sok formai hasonlóságuk ellenére, a tartalma épp az ellenkezőjébe fordult. Míg a dekollázsnál a személyes gesztusból eredő mozgás, a meglévő kép roncsolásával a káosz felé mozdul el, addig az anyagi törvényszerűségekből kiolvasható mozgás és roncsolódás a rend irányába tart. Ezáltal a látvány egészében mindig feltűnik valamiféle struktúrában rejlő rend, amelyet determinált káosznak is nevezhetünk. 
Az újságlapokon, képes magazinok és sokszorosított nyomtatványokon megjelenő képeket és szövegeket ez az eljárás úgy fragmentálja, hogy a fentebb részletezett eljárásból, a paratípiából eredő struktúra miközben roncsolja és felbontja az ábrázolt tárgyat, egyben irányt is szab egy entrópikus rendeződés felé. Ebből kiolvashatóvá válik az elmúlás és a keletkezés örök körforgása, a valamiből a semmibe és a semmiből a valamibe való átfordulás. 
Ennek legszemléletesebb megoldását a kiállított két Terraplasztik című alkotás mutatja, azzal a technikai továbblépéssel, hogy itt már nem gyűrt papírt használtam az ábrák átvételére, hanem műanyagfóliát. Ezáltal az anyag transzparenciáját  kihasználva lehetővé vált több rétegen megjelenő képi töredékek egymásra vetítése úgy, hogy az utolsó réteget egy papír alapú nyomtatott háttér zárja. Közelről szemlélve és kinagyítva a képet, a részletekben jól látható a véletlenek elszabadult káosza, de távolabbra lépve a képtől egybe látva, mégis valamiféle rendet sugalló struktúra fogja össze az egészet. 
























 





Ha analitikusan akarjuk megszemlélni a munkafolyamatokat, akkor a különféle félkész állapotban levő lapok bemutatásával jól követhetők. Most ezt a harmadik csoportba tartozó anyagot láthatjuk majd, amelyek rövidesen továbbdolgozásra és fejlesztésre kerülnek. Ha sikerült némelyikből valami elfogadható képet csinálni, akkor majd hozzá kerül ehhez a sorozathoz, vagy esetleg önálló útra indul. Ezért itt címeket nem adok, csak számokkal látom el a beazonosíthatóságért. 









1.








2.







3.








4.








5.








6.







7.








8.






9.








10.







11.







12.





Az alább következő lapokat nem soroltam most külön csoportba, mert ezek is a Föld című kiállítás felé indultak el. De nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem lesz hosszú a közös vándorlásuk, mert már az első lépéseknél nagyon látszott a különutasságuk. Viszont ezek bemutatásával visszakanyarodok a háromrészes blog bejegyzésem első részében tárgyalt műterem témához, illetve annak a keletkezéstörténetének az analógiájához. Ugyanis itt metodikai szempontból fordított a helyzet. Ahogy kezdtem ebben a fejezetben a föld témával való foglalatosságomnak bemutatását, hangsúlyoztam, hogy itt mindent az elejéről kezdtem, mert nem volt semmiféle előképem és tanulmányom hozzá. Menet közben viszont, ahogy haladtam előre a munkában, és alakultak az eddig bemutatott képek, legyenek azok készek, vagy félkészek, befejezetlenek, vagy még annak sem mondhatók, csupán továbbdolgozásra szánt alapok, akkor ötlött fel bennem megint egy régi emlék. Látva, hogy a most kidolgozott és bemutatott technikával milyen struktúrákat (alapokat) lehet létrehozni, egyrészt meg voltam nyugodva, mert azt éreztem, hogy ezalatt a rövid idő alatt is tudok valami elfogadhatót produkálni a Föld című kiállításra. Másrészt viszont volt egy hiányérzetem is, hogy tovább kellene lépni az alapok gyártásától, a forma irányába is. Ez már komolyabb és összetettebb feladat, amelyhez több idő kell, hogy kiérlelt formákig jussunk el. De amikor eszembe jutott egy huszonhárom évvel ezelőtti félbehagyott sorozatom, akkor előszedtem azokat a képeket, és próbáltam onnan valamiféle vizuális inspirációt kapni. Mert hiába gondoltam át nap mint nap, újra és újra a témával kapcsolatos gondolataimat, ez nem vitt előre. Foglalkoztatott a föld globális szennyeződésének problémája, ezért sok szeméttelepet és a tengerekben úszkáló műanyaghulladék szigetet néztem meg az interneten, és budaörsi sétáim alkalmával a gyakorlatban, amelyből jött a műanyagfólia ötlete. Alapnak ez be is vált, de nem tudtam elképzelni, hogy milyen bonyolultabb formai képződményt tud ez a struktúra befogadni, hogy tovább lehessen építkezni belőle. Mert számomra a jó ötletek mindig kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy elfogadható képeket készítsek belőle. Viszont ez a megkezdett régi sorozat, lényeges fordulatot hozott a munka során, mert megnyitotta előttem azt az utat, amelyet tudtam, hogy most nem tudok végig járni, de később van hova visszatérni. Mert épp ez az alapvető problémám a tematikus csoportos kiállításokkal kapcsolatban, hogy sokszor nem illenek bele ezek a feladatok abba a természetes érési folyamatba, amely egy művész számára kikerülhetetlen ahhoz, hogy szerves, egységes, egymásra épülő életműben gondolkodjon. Hol ide kap, hol oda, aztán egy idő után kiderül, hogy ezekkel az ad hoc feladatokkal nem jut sehova.

Elmesélem a történetet, mert ide illik, és még ma is tanulságos számomra. Meg aztán azért, mert talán kiderül ebből, hogy miért nem nevezem magamat ma sem festőnek, és miért nem törekszem már arra,  hogy az legyek, annak ellenére, hogy egész életemben erre készültem. Utána pedig láthatóvá teszem a képeket.








Mint a fenti plakáton láthatjuk a helyszínt, az időpontot, a témát, és a résztvevőket is, ezért itt nem ismétlem meg, hanem azzal kezdem, hogy ez a több mint hathetes munka a festővé válásom irányába nagy előrelendülést jelentett. Tragikus családi eseményeken voltam akkor túl, és épp az elé a választás elé kerültem, hogy hogyan tovább. Gyerekkorom óta, de tízévesen már komolyan készültem a festői pályára, amelyet ugyancsak egy tragikus esemény életre szólóan kettétört. Ennek ellenére, folytattam tovább ezt a tevékenységet, de mindig csak másodállásban. Egészen az elmúlt évig, amikor a papírforma szerinti nyugdíjazás után tizenöt évvel, most már ténylegesen is nyugdíjba mentem. 1997-ben viszont még felcsillant a remény, hogy valóra válthatom a gyerekkori elképzeléseimet, és olyan intenzitással fogtam munkához, hogy még ma is kisértenek az akkor felvetett és végig nem vitt feladatok. Ebbe a halmazba tartozik az a kezdetleges madár téma is, amelyet a papír és kő címszót követve, a fossziliák felől közelítettem meg. Adott volt a kő, és a papírvékony leletekben az őskori nyomatok. Ez igazán nekem való téma volt, mert mind a kettő közel állt hozzám. A kő statikus állandósága, keménysége, és a nyomatokban szerzett addigi próbálkozásaim és gyakorlatom, valamint a papírgyár, ahol dolgoztunk. Ezért aztán nagy magabiztossággal, tőlem szokatlan méretekben, sok egyéb téma mellett, el kezdtem gyártani a madár lenyomatokat. Végül nem ez, hanem az angyal sorozat győzött, mert  az került kivitelezésre, 5 x 3 méteres méretben.




Madár, monotípiák,  egyenként 120 x 80 cm, 1997.








Madár, monotípia és önkollázs, 120 x 90 cm, 1997.



Ez a madár téma meg több mint húsz éve vár a sorára. Most pedig nem is a madár fontos, hanem a fossziliák, amely a műterem kollázsoknál "Bontottcsirke" formájában került elő és realizálódott. Úgy ítéltem meg, hogy itt is a fosszilia rajzai nagyon illenek abba az alapba, amelyet a gyűrt papír, a celofán és a műanyagfólia produkált. Nem olyan ironikus formában, mint a műterem parafrázisnál, hanem sokkal inkább festői és esztétikai értelemben. Ezzel elszakadva a föld konkrét anyaghoz kötött jelentésétől, amely nekem elsősorban talajt jelent, eljutottam a kőhöz. Ez pedig az utóbbi években, vagy talán évtizedben abszolút illik abba a szerves egymásra épültségbe, amelyet az előbb említettem. A Pompeji vázlatok sorozat és az azt követő Átírás címszó alatt 2017-ben kiállított RaM anyag utolsó része, a Befalazott labirintus és a Panaszfal már erről szólt. És ezt kísérte az a sok kisebb munka, amelyeket eddig még csak a facebook-on tettem láthatóvá, Lapidárium és Preparált lapok címmel. Tehát úgy látszik, hogy az alkotás folyamatát, itt is a fossziliák lendítettek át egy holtponton. Valószínűleg mélyebb összefüggések fűznek hozzá, mint a most említett két esetben történő felbukkanása, ha már ilyen régen  felvetettem és kisértenek. Ez viszont most már összekötötte számomra az elmúlt fél évben folytatott munkáim továbbgondolását, amelyek a Mű-Terem és a Föld című kiállításra készültek. És egyben beilleszthetővé vált a saját munkamenetembe is. Tehát valószínűleg a jövőben szerepük lesz a munkáimban.







Nyomólap (I.)








A Nyomólap (II.) első lenyomatának visszafordítása.










A Nyomólap (II.) első lenyomata.







Nyomólap (II.)








A Nyomólap (II.) második lenyomata








A Nyomólap (II.) második lenyomatának harmadik visszafordítása.








A Nyomólap (II.) második lenyomatának második visszafordítása.




Befejezésül megpróbálom összefoglalni ennek a hosszúra sikeredett háromrészes blog bejegyzésnek a magam számára levonható tanulságait. Mint többször leírtam már, hogy  a sok kitérőnek látszó megnyilatkozás egy-egy régvolt dologra, képre, előadásokra, kiállításokra stb., mégiscsak három téma köré csoportosult. Az első bejegyzésben és egyben a Bevezető címet viselő fejezetben, a Mű-Terem kiállításon látható négy képem odakerülésének körülményeit és bonyodalmait taglaltam. A második bejegyzésben, a Tárgyalás címet viselő második fejezetben ugyancsak a műterem témához készült kollázsaimat mutattam be, amelyek az Artézi galériában nem kerültek bemutatásra, de a facebook-on a kiállítás nyitva tartásának ideje alatt, naponta megosztottam egyet-egyet az idővonalamon. A harmadik bejegyzés, amely a Befejezés címszó alatt a harmadik fejezet,  Föld című kiállításra készült kész és félkész munkákat mutatta be.
Mind a három esetben azt próbáltam elemezni a boncasztalon, hogy milyen problémákat vet fel az alkotó számára a kurátor által meghatározott téma és annak megvalósítására vonatkozó elvárásai, a csoportos tematikus kiállításokon való részvétel esetében. A fő problémát abban láttam, hogy egy következetes egyéni alkotói programba nehezen beilleszthető az a sokféle tematika, amely egy aktív kiállító esetében felkínálkozik. Itt csak a két utolsó kiállításon való részvételemet elemeztem, de e tekintetben visszanéztem az elmúlt két évtizedes gyakorlatomra is. Ebből a tapasztalatból egyrészt azt a következtetést vonom le, hogy érdemes meggondolni, hogy mi az amit elvállal az ember, mi illeszthető a saját programjába, és mit tud az igényei szerint teljesíteni. Másodsorban pedig, ha már egyéb okok miatt vállal ilyen feladatokat, akkor igyekezzen megkeresni azokat a szálakat, amelyek lehetővé teszik a saját programjába való visszacsatolást. Ez utóbbit tettem most én is. Gondolom, hogy a beadott munkáimmal megfeleltem azoknak az elvárásoknak amelyeket a kurátor kiírt, hisz kiállította a képeket, és bízom abban, hogy további lendületet adott a saját programom megvalósításához is.
Most a másik oldalról, a kurátor tevékenysége felől éppen hogy csak érintettem, és nem elemeztem mélyebben a problémákat, de mint évtizedeken át gyakorló kiállítás rendező, egyszer innen is meg fogom közelíteni a témát. Annál is inkább mert szeretném eloszlatni azt a gyakran tévesen hangoztatott nézetet, hogy ilyenre nincs szükség. Sőt, az a véleményem, hogy nagyon is szükséges, de mindkét oldalról elvárható feltétel, hogy ki-ki a maga feladatát pontosan lássa, és teljesítse. A kölcsönös együttműködés mindkét fél számára csak gyümölcsöző lehet, ha nem dominancia harccá alakul, és ki-ki arra törekszik, hogy a közös ügy minél teljesebben valósuljon meg.




















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése