2014. december 14., vasárnap

A modell, a vázlat, és a mű


Ezt a bejegyzést Sáránszki Miklósnak, a Sáránszki Gyűjtemény tulajdonosának  ajánlom, aki volt szíves három eddig lappangó Fischer mű fotóját rendelkezésemre bocsátani. 





Fischer Ernő: Csendélet, 68 x 48 cm, vegyes technika, papír, 1995.



                Három, eddig számomra is ismeretlen Fischer Ernő mű késztetett ennek a bejegyzésnek a megírására. Ha pontos akarok lenni, akkor úgy kellene fogalmazni, hogy két és fél ismeretlen Fischer mű volt az ihlet adója annak, hogy eltöprengjek azon, miért is van a műnek olyan kitüntetett szerepe az európai képzőművészeti kultúrában? Miért értékeljük alább a műnél a rajz és a vázlat mondanivalóját? De mielőtt ennek fejtegetésébe belekezdenék, tisztázni illik, hogy miképpen is néz ki az előbb pontosított két és fél mű. Ez pedig visszavezet oda, hogy újra vessünk egy pillantást a félig kész, és a befejezett alkotásra, amit már egy előző blog bejegyzésben érintettünk. (2014.június 25. Mi a befejezett és mi a befejezetlen? - Fischer Ernő: Pantokrator I-IV.)

                 Ebből a szempontból a Meseerdő című kép az érdekes, mert befejezettként eddig az archívumunkban nem volt dokumentálva. Nem is ezen a címen volt számon tartva nálam, hanem az elöregedett régi diafelvétel elszíneződése miatt, Aranyerdőnek emlegettük vetítések alkalmával, Tanár úrral együtt.


Fischer Ernő: Aranyerdő, az általam dokumentált formában. 

              A datálásra az életmű ismeretének egészéből, és a rajzok és vázlatokkal való párhuzamba állítással lehet következtetni, de a megjelölt két évtizeden belül nem lehet szűkebbre vonni a pontosítást. Ez abból adódik, hogy még ebben az állapotban is látható jelei vannak annak, hogy  itt is már többszöri átfestésről van szó. Valószínűleg a hatvanas években készült egy expresszív, laza letétű alap, ami ezen a képen a sötét foltokban és rajzi értékekben realizálódott, majd vagy ugyanakkor, de lehet, hogy később kapott egy festett lazúros réteget. A folytatás mindenképpen a hetvenes évekre tehető, mert a világos írókázott vonalréteg, ebben a lendületes formában már erre utal. De még az sem kizárt, hogy a nyolcvanas évek elején is előkerül ez a lap, mert a vonalak fehér pontozott megoldása ebben az évtizedben vált gyakorlattá Fischer Ernő festészetében. Ebből következően viszont az általam készített felvétel ideje valószínűleg a nyolcvanas évekre tehető, amit saját emlékezetem is megerősít. A kilencvenes években többször vetítettük ezt a diát, és Tanár úr kommentálta is a képet, de a további sorsát illetően, nem emlékezett már. A vetítések alkalmával azért volt fontos szerepe ennek az alkotásnak, mert éppen a rajzok és vázlatok összefüggésében, illetve a motívum "fejlődésével", "érésével" kapcsolatban, sok érdekességre fel tudta hívni a figyelmünket. De mielőtt bemutatom a befejezett művet, és a részletek kiemelésével bizonyítom a két kép azonosságát,  nézzük meg előbb azokat a párhuzamokat, amelyek alátámasztják az eddig leírtakat.


    
Fischer Ernő: Cím nélkül (Erdő), mérete ismeretlen, vegyes technika, 1975.



Fischer Ernő: Absztrakt rajz (firka), 1980.


Fischer Ernő: Erdő, mérete ismeretlen, vegyes technika, a hatvanas évekből.

Fischer Ernő: Erdő, mérete ismeretlen, vegyes technika, a hatvanas évekből.



Fischer Ernő: Erdő, mérete ismeretlen, vegyes technika, a nyolcvanas évekből.


                  A felsorolt példákból láthatjuk a téma előzményeit, és ha visszamennénk a főiskolai tanulmány rajzokhoz, majd a negyvenes és ötvenes évek művésztelepi munkáihoz, még pontosabban nyomon követhető lenne az összehasonlítás. De erre a pontosításra ez esetben nincs szükség, mert a nálam megtalálható korábbi diafelvétel, és a Sáránszki Gyűjteményben levő kép egymás mellé helyezésével, első látásra is bizonyossá válik a két kép azonossága.


  
  Baloldalon látható az általam készített felvétel a nyolcvanas évekből, jobb oldalon pedig Sáránszki Miklós felvétele a kép mai állapotáról.


A kép felső részéből kiemelt részlet.

A fenti kép részletének részlete


A kép alsó részéből kiemelt részlet.


A  fenti kép részletének részlete.


                Mivel a kép a datálása szerint 1989-ben lett befejezve, és ezért valószínűleg az ugyanebben az évben a Csontváry Teremben, Fischer Ernő hetvenötödik születésnapi kiállításán szerepelt is, ezért feltételezhető, hogy ott is maradt az eladásig. Sáránszki Miklós tájékoztatása szerint innen, 1992-ben, vagy 1993-ban került a tulajdonába, tehát ebből adódóan további munkálatok nem folytak a képen. Ez azért fontos, mert mint az eddigiekből is látható, Tanár úr festői gyakorlatában teljesen természetes volt, hogy az otthon tartott képek, állandó változáson estek át, mivel a befejezettség állapota az a saját szellemi tovább építkezésével, mindig ugyanúgy tovább módosult. Tehát a befejezettség kérdése sok esetben külső körülményektől függött, mert csak azzal zárult le egy mű sorsa, ha elkerült a műteremből, és így már nem volt mód a további átfestésekre. Az előző bejegyzésekben látható volt már az is, hogy még a publikált, és kiállításokon bemutatott képek sem úszták meg ezt a sorsot. De még az életmű lezárulása után sem oldódott meg ez a befejezett-befejezetlenség kérdése, mert a művek további kontextusa, és a szakszerű feldolgozása, sokban módosíthatja egy-egy alkotás minősítését. A szóban forgó kép befejezettségét viszont semmi nem vonhatja kétségbe, mert az eladás ténye, mindenképpen lezárttá tette. 



Fischer Ernő: Meseerdő, 34 x 48 cm, vegyes technika, papír, 1989.



                Most nézzük meg a nyitó képként már bemutatott virágcsendélet keletkezés történetét, és azt a szellemi aurát, diszpozicionális helyzetet, amiből ez a mű "kinőtt", és "befejezetté" vált. Mert itt - annak ellenére, hogy ez az alkotás csak most került elő - mégis lehetőség adódik arra, hogy a modelltől, a vázlaton át, a történeti és a saját képi előzményektől, egészen a befejezésig nyomon kövessük az alkotói folyamatot.
                   Kezdjük a sort a művészettörténeti előzmények rövid számbavételével. Az nem kétséges, hogy leginkább a XVII-XVIII. században kialakult virágcsendéletek mintája alapján indul el Tanár úr. Nézzünk egy példát ebből a korból, és a XIX. századból, a legismertebb magyar festőtől, Munkácsy Mihálytól.



                      Ha tovább nézzük az elődöket, Fischer Ernő mestereinél, Aba Novák Vilmosnál és Kmetty Jánosnál nem volt jellemző, hogy virágcsendéletet festettek volna, de Oldrich Blaziceknél a tájkép és a csendélet gyakori téma volt. 


                 Fischer Ernő életművében is gyakori a virágcsendélet, mint festői téma, és szinte minden korszakában megtalálható. A kezdetekben viszonylag naturális formában van megfogalmazva, majd egyre elvontabbá válik, és a puszta dekorativitáson túlmutatóvá lesz. Két ilyen példát mutatok be, amelyek sokban hasonlítanak kompozíciós szempontból a  szóban forgó képhez.


Fischer Ernő: Virágcsendélet sárga alapon, 70 x 50 cm, vegyes technika, papír, 1990. Fischer Ernő: Virágcsendélet, 70 x 50 cm, vegyes technika, papír, 1991.



          A három kép egymás mellett jól mutatja a hasonlóságokat, de észre lehet venni a különbségeket is. És itt lép be a modellül szolgáló élmény, az a látvány, amely elindítja a festő fantáziáját, és egymás után előhívja az előbb felsorolt előképeket. Mint a datálásokból kiderül, a bemutatott három kép 1990. és 1995. között készült. Tehát itt kell keressük azt a másságot is, ami a mostanáig lappangó, Sáránszki Gyűjteményben levő képre jellemző. Pont ennek az öt éves periódusnak a közepén, 1993-ban több virágcsendéletet is fest Tanár úr, méghozzá visszamenve a konkrét látványhoz, és annak finoman átírt megfogalmazásához, ami az utolsó alkotói korszakban részéről már ritka gyakorlat volt. Nézzünk meg egy párat ebből a sorozatból, a modellül szolgáló virágokkal együtt. 







                Ritka vállalkozás egy majd nyolcvan éves mestertől, hogy ilyen módon dolgozzon fel egy témát, méghozzá sorozatban. Ismereteim szerint több mit tíz darab hasonló jellegű és megoldású kompozíció készült annak idején egy-két hét alatt, amelyből nálam is csak a fele van dokumentálva. Pár darab a tanítványokhoz került, mert Tanár úr elajándékozta, a többi pedig Török Mária galériájában talált gazdára. És ha most ennek ismeretében vetünk még egy pillantást az előbb már bemutatott, egymás mellett levő három virágcsendéletre, és összevetjük ezzel a sorozattal, akkor választ kapunk arra is, hogy mi az a más, amiben az eddig lappangó kép sajátosságai nem egyeznek meg a mellette levő két korábbi kompozícióval. Az utóbbi esetben a műteremben és a lakásban található virágok friss élménye, és ennek szinte vázlatszerű rögzítése, elevenebbé tette az ábrázolást, de ez nem vitte vissza a látványt a naturalizmusba, hanem virtuóz módon érvényesülni engedte a felszabadult rajzi letétet, amely végül is a szimbolikus formában teljesedett ki. Ha jól megnézzük a modellt, és összevetjük az róla készült képpel, nem találunk egyetlen vonalat sem, amely követi a mintául vett formát, hanem az egész látványt már mint egészet rögzíti, a rajzi és festői eszközök adta lehetőségekkel.
                  A Sáránszki Gyűjteményben levő alkotás, ebből a két különböző megközelítésű képi megoldásból jó arányban egyesíti magában a pozitívumokat, mert egyrészt továbblép az 1993-ban készült alkotások spontaneitásán, de megőrzi annak elevenségét is, másrészt pedig az 1990-ben, és 1991-ben készült alkotások jól átgondolt szimbolikus formáiból annyit használ fel, amely stabilitást ad a képi szerkezetnek. De van még egy kiemelhető érdekessége az 1995-ben készült Virágcsendéletnek, nevezetesen az, hogy az eddig párhuzamba állított alkotások mindkét csoportjával szemben a legvázlatszerűbb. Míg a korábbi két kép, az érett korszak jól kidolgozott és végigfestett megoldását mutatja, addig az utóbbi négy alkotás pedig inkább a korai időszakban készült virágcsendélet megoldását példázza.    

Fischer Ernő: Virágcsendélet, 50 x 35 cm,  vegyes technika, papír, 1973.


              A vázlatszerűség megértéséhez érdemes megnézni pár hasonló témát feldolgozó rajzot is, hogy érzékeltetni tudjuk a különbséget a mű és a vázlat között. Mert mint ismeretes, a mű a különbségek azonosságát fogja össze, addig a vázlat az azonosságok különbségeit igyekszik megragadni.


Fischer Ernő: Virágcsendélet (vázlat), 30 x 25 és 30 x 20 cm, filctoll, papír, 1988.


              Az alábbi három vázlaton jól látszik, hogy ugyanazt a kompozíciót rögzíti, de rajzi letétben más és más megoldásokat vetnek fel. Ezt a különbséget csak a sorozat mutatja meg ilyen egyértelműen, viszont a kidolgozottság elnagyoltságából következtetni lehet erre akkor is, ha egy képet nézünk csak. Az itt bemutatott 1973-ban készült Virágcsendéletnél, és az 1995-ben készült esetében, nagy hangsúlyt kap ez a látszólag elnagyolt technikai letét, ami betekintést enged a szemlélőnek a készítés folyamatába is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez nem lenne befejezve, vagy alábbvaló lenne az alaposabban kidolgozott műveknél, sőt, talán korszerűbb műbefogadásra inspirálhat. Nagyobb mozgásteret enged a nézőnek, hogy a saját fantáziájában továbbépítse a képet, és ne csupán egyedi csodának tekintse a művet, hanem művészettörténeti folyamatban lássa azt, felidézve képzeletében az előképeket is, hogy összevesse azokkal. Így "olvashatóvá" válnak a pillanatnyi jelenségek, és az esztétikai élményünket kibővíthetjük a hermeneutikai megértéssel is.

            Itt érkeztünk el a bevezetőben feltett kérdéshez, hogy miért van az, hogy a rajzot és a vázlatot, nem értékeljük olyan módon, ahogy a lezárt, kész művekre tekintünk. És ez már nem csupán esztétikai kérdéseket érint, hanem filozófiai fejtegetéseket igényel, amit most mellőzök, csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy mindenkor a világlátásunk korszerűségén múlik az, hogy mit látunk és mit észlelünk. De ugyanez vonatkozik a befejezett és a befejezetlenség kérdésére is. Tehát ideje túllépni az alkotások befogadásánál a csupán esztétikai élményen, és nem árt néha kibővíteni a horizontot, a hermeneutikai megismerésből adódó látvány folyamatára is.




             A téma lezárásaként, látszólag kilépve a műelemzés szűkebb területéről, bemutatok még egy fényképet Fischer Ernő lakásáról, ahol ötven évet élt, 1950-től, 2000-ig. Ez a virágcsokor az előszobában fogadta a hazatérőket, valamint a látogatót is, és évtizedek alatt a modellből, lassan "műalkotássá" vált. Talált tárgy volt ez, mint Marcel Duchamp piszoárja, azzal a különbséggel, hogy ez nem sorozatgyártásban készült, de ugyanúgy ki lett emelve a hétköznapok forgatagából, és piedesztálra lett téve. A posztamentumként szolgáló komódra, és a falon függő kézzel festett népművészeti alkotásra ugyanez érvényes, pedig azok egykor használati tárgyként szolgáltak. Az elesztétizálódott világunkban ezért is érdemes újra és újra végiggondolnunk a mű kitüntetett szerepét, és sokkal nagyobb figyelmet fordítani a rajzokra és a vázlatokra is.
          Ezért a Sáránszki Gyüjteményben levő Virágcsendélet hátterének vázlatszerű megmunkáltsága, és a rajzi letét kalligráfiába hajló firka jellege, valamint a jól felismerhető kollázsként használt újságpapírok, egyáltalán nem értékelik alá a kép rangját, sőt hozzásegítenek bennünket a világ másként szemlélésének megtanulásához, és gyakorlásához.



         


             A Sáránszki Gyűjteményben található, és eddig lappangó ikonosztáz című kép sajátossága és egyben erénye is, ugyancsak a vázlatszerűségében rejlik, mert hasonló témájú képek esetében többször előfordult Tanár úrnál a túldolgozottság, ami lemerevítette a képet.   





 Fischer Ernő: Ikonosztáz, 47 x 32 cm, vegyes technika, papír, 1986.




Fischer Ernő: Ikonosztáz, 70 x 50 cm, olaj, és vegyes technika, 1974. (mai állapotában)




Fischer Ernő: Ikonosztáz, 70 x 50 cm, olaj és vegyes technika, 1974. (a hetvenes években, ebben az állapotban többször kiállítva, és reprodukálva)



            A két képet egymás mellé téve, láthatjuk a különbséget a mostani, és a többször kiállított és publikált mű között. Nem vagyok benne biztos, hogy a kilencvenes évek közepén történt átfestés, előnyére szolgált volna a képnek. Ez egyébként ebben a témában talán a legjobb mű, mert mindazt magában foglalja a korai megoldásoktól kezdve, egészen az életmű lezárulásáig készített hasonló jellegű képekig, ami az ikonosztázokra jellemző. Mint látjuk, az eredeti képméret is módosult, mert az utólag rákerült paszpartuként szolgáló lezárás, csak kiegészíti az eredeti méretet. Ez szerintem kissé modorossá teszi a művet, bár épp azt a célt szolgálná, a nagyvonalúan satírozott kerettel, amit az előzőekben a vázlatszerűséggel kapcsolatban, pozitívumként emeltem ki.   



               A ki nagyított részlet a színazonosság hiányával együtt érzékelteti a belső változások finom cizellálását, ami még előnyéül is betudható, de a filctollal átpöttyözött kontúr - ami itt kevésbé zavaró, mint az eredeti méretben - nem tett jót a képnek. Lényegében azonban nem változott meg a mű karaktere. Ezzel a példával csupán utalni szerettem volna, a már többször felvetett problémára, hogy mikor van egy mű befejezve, vagy esetleg készként befejezetlenebbé válik, mint sok esetben "félig készen". 

              Befejezésül még egyszer köszönöm Sáránszki Miklósnak, a Sáránszki Gyűjtemény tulajdonosának, hogy eljuttatta hozzám a három itt bemutatott, eddig lappangó Fischer művet.
               








3 megjegyzés:

  1. Nagyon köszönöm Alföldi László András színvonalas és minden szempontból kimerítő művészettörténeti elemzését, mely betekintést nyújt az alkotói folyamatba és érthetőbbé teszi az átlag műélvező számára is e bonyolult összetett technikával készült alkotásokat. Ezzel nagymértékben emeli e művek jelentőségét az életművön belül. Sáránszki Miklós

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm elismerő szavait, és örülök annak, hogy ismeretlenül is azonos módon értékeljük Fischer Ernő alkotásait. Tisztelettel, Alföldi László.

      Törlés
  2. Sono ammirata dalle sue creazioni.Complimenti !!!

    VálaszTörlés