2014. május 3., szombat

I.A népi motívumok és a Klee hatás. A képi építkezés és a mű struktúrájának kialakulása Fischer Ernő festőművész munkásságában

       

   "A festői hívatást alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet."



          A "Fenti gondolatokat a kiállító művész, Fischer Ernő, a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára egy katalógus előszavaként fogalmazta meg, mintegy önmaga ars poétikájaként." írja továbbá Dér Endre az 1973-as Műcsarnoki Fischer katalógus bevezetőjében. Nagyon találóan mutat rá ezzel a megfogalmazással  - az akkor már majdnem hatvan éves alkotó - addigi munkásságára, és szinte megelőlegezi az ezt követő további három évtized  alkotói módszerét is. Mert Tanár úr következetes, szisztematikus, kitartó szellemi építkezése, egész életművén végighúzódik. Rendszeresen vissza-vissza tér, egy-egy probléma újragondolására, ismételt megvalósítására, és így szinte akarata ellenére, egy jól nyomon követhető metodikai rendszert hoz létre. Fontos ez abból a szempontból, hogy Fischer Ernő nem csak festő volt, hanem ugyanannyira pedagógus is, és a két hivatást mindig is együtt gyakorolta. Élete végéig tanított és festett, és élete végéig aktív alkotóként tanult az új tapasztalatokból. Ezért nehéz különválasztani  egy-egy alkotói korszakot akkor, ha bizonyos tematika köré rendezve akarjuk bemutatni az életművet, mert az újra és újra visszatérő problémák összefonódnak egy egységes rendszerré, amely egy következetes, egymásra épülő világlátást tükröz. Azt hiszem ez különbözteti meg legjobban életművét a kortársaiétól , hogy műveinek egymáshoz fűződő kapcsolata, egybelátása, filozófiai megalapozottsággal rendelkezik. Ez az a legfontosabb tanultság, amit követni lehet ma is úgy, hogy megpróbáljuk megérteni azt az "értelem-egészet", amit az életmű mélyrétegei rejtenek magukban. Hosszú és fáradságos munka ez, mert ahhoz, hogy eljussunk az "értelem-egész" meglátásához, először az "egészet" kell számba vennünk, hogy azután rákérdezhessünk az "egész értelmére" is.




               A témát négy részre bontottam és külön bejegyzésekben fogom tárgyalni. Viszont itt előre jelzem a felosztást, hogy láthassuk az összefüggéseket
                                          I. A népi motívumok és a Klee hatás.
                                         II. A katedrálisok kora.
                                        III. A művek alapszerkezete.
                                        IV. A városképek emlékezet struktúrája.
                                   


                   I. A népi motívumok és a Klee hatás.

             Mint a fenti képek is mutatják, ezt a témát tovább lehet bontani a népi motívumokra, a Klee hatás elemzésére, a természeti táj átírhatóságára és végül a művészettörténeti idézetek megjelenésére. Kezdjük a vizsgálódásainkat a népművészeti motívumokkal.


              Fischer Ernő 1951-től, 1956-ig a Népművészeti Intézetben dolgozott, így nem véletlen, hogy személyes kapcsolatai révén is közel állt a néprajzhoz, de ezen túl megvoltak a magyar festészetben azok a festészettörténeti előzmények, amelyek mélyebben motiválhatták. A magyar zenei hagyományokban Bartók és Kodály után, Vajda Lajos és Korniss Dezső népi motívumokat gyűjtő képzőművészeti munkássága ismert volt előtte, és ha Ő maga nem is végzett gyűjtéseket,  - rajzai révén tetten érhető - hogy annak idején sokat foglalkozott a témával. Főleg a festői átfordíthatóság érdekelte, mert míg a festészet elsősorban a folthatásokra épít, addig a népi motívumok általában rajzi megfogalmazásúak, ornamentális jelleggel bírnak. Tehát itt ki kellett alakítani egy sajátos lehetőséget arra, hogy a rajzi kontúrok illeszkedjenek a festői folthatások rendszerébe. Ezt a feladatot technikailag úgy oldotta meg, hogy a frissen felhordott olajfesték rétegbe, még megszáradás előtt, belekarcolta a rajzi vonalakat. De a jobb oldali képen az is látszik, hogy a megszáradt felületet lazúrozta -ezzel színt adott az alsó kontúroknak - majd az újra felhordott friss olajfesték rétegbe karcolva, újabb rajzzal gazdagította a felületet. A hatvanas évek közepétől ezt a fehér vonalhálózatot általában írókával alakította ki, ami ugyan úgy biztosította a vonalak lazúrozással való színezését. Ez a megoldás fontos volt számára, mert a későbbiekben a festői hatás homogenizálása érdekében - témától függően -  sokszor redukálni kellett a rajzi értékeket. A lazúrozás pedig részben folthatásúvá alakította a vonalszövedéket is. Klee és Korniss általában megmaradt az analitikusabb megoldásoknál, nem törekedtek összetettebb festői hatásokat elérni, ezért számukra a monotípiás fekete, vagy akár színezett vonalas rajz kielégítő volt.

                       


            A fent látható három képet Fischer Ernő népművészeti hímzett párnák motívumai alapján készítette, az ötvenes években. A baloldali rajzon páva, a középső rajzon virág és a jobboldali festett művön ornamentális motívumok láthatók. Az alkotó már a grafikák színezése által is törekszik a kép foltszerű egybefogására, és a jobboldali olajképen feloldja az ornamentika és a festett felület közötti ellentétet. Ez a megoldási mód végig fogja kísérni a további ciklusokat is, és alapja lesz a jellegzetes Fischer-stílusnak, ahol a rajzosság felvállalása mellett, a festői összhatás mindvégig érvényesülni tud.


            Ezzel áttérhetünk a következő részhez, mert míg kimutattuk a népművészeti inspirációt, részben láthattuk azt is, hogy a hímzett párnamotívumos képpel, miképp jelenik meg a Klee hatás is. Mert Klee szinte kikerülhetetlen a huszadik század festészetében, legalább is azok számára, akik intellektuális megalapozottságot tudhatnak maguk mögött. Fischer Ernő pedig ilyen volt. A második világháború előtt a magyar nyelvre lefordított Heidegger mű, a Mi a metafizika és Kandinszkij A szellemiség a művészetben című műve - az utóbbi német nyelven - már az ötvenes években alapolvasmányai közé tartozott. De itt utalok még Farkas György (1911-1995) festőművésszel kialakított kapcsolatára is, aki kortársa és kollégája volt Tanár úrnak és nyaranta együtt dolgoztak a Tokaji Művésztelepen. Farkasnak széleskörű nemzetközi kapcsolatai voltak 1945 előtt és után is, főleg olasz és francia művészekkel, többször járt nyugaton és így módja lehetett olyan ismeretekhez jutni, ami itthon akkoriban sokak számára elérhetetlen volt. Ezért "Valóságos szakértője lett a kortárs absztrakt törekvéseknek, s hazatérte után ismereteit, könyveit, katalógusait, fotóit is megosztotta kollégáival: Balogh Jenővel, F i s c h e r   E r n ő v e l, Gerzson Pállal, Illés Árpáddal, Mezei Ottóval, Xantus Gyulával." (Az idézet Sz.Kürti Katalin: Farkas György életrajza című írásából való). Tehát Fischer Ernő a korlátozott lehetőségekhez képest tájékozott volt az akkori európai képzőművészeti eredményekről és tudatosan választotta maga számára, az általa csak nagy triászként emlegetettek közül, intellektuális útmutatóul Paul Klee-t. A másik két támasza Pierre Bonnard és Georg Braque volt. Az előbbitől  a színt, az utóbbitól pedig a formaképzést tanulta meg.
             Klee életműve világossá tette számára, hogy vissza kell menni az alapokhoz, és az egyszerű alapelemekhez. A pont, a vonal és a vessző nagyszerűen kihámozható volt a kereszthímzéses népművészeti párnák, falvédők, valamint a faragott tárgyak világából, és innen egyenes út vezetett az ornamentikához. Az alább látható Klee Pastorale-ja alapján a két Fischer Ernő által készített parafrázis mutatja, hogy milyen jól lehetett ezt a metodikai "gyakorlatot" a magyar népművészet látásmóddal ötvözni. Ezáltal a párnáról készült festmény esetében,  sajátos autentikus tartalommal töltötte fel. De a most idézett mű már messzebb mutatott, mert a népművészeti hagyományok és a Klee hatás ötvözése általánosabb tanultságokat is feltárt. Megmutatta azt, hogy nem a fogalmi valóság által körülírható látvány leképzésén van a hangsúly, hanem új látványt kell teremteni, amely általánosabb törvényszerűségeket ragad meg.  







             Nézzünk meg  még Klee hasonló szellemben készült műveiből párat, és Fischer Ernőtől egy grafikai lapot, illetve annak részleteit, amely jól mutatja, hogy milyen alaposan körüljárta és elemezte a problémát. Erre azért érdemes kitérni, mert a későbbi bejegyzésekben - főleg a Budaörsi Műhely részletesebb elemzésénél - többször kitérünk majd az epigonizmus és a parafrázis problémájára, ami már  itt is felvetődik.



                                               Klee monotípiával, illetve színezett monotípiával készült művei.


                                            Fischer Ernő, 1962-ben készített rajzi vázlata Klee Pastorale című művéről.


                                                                  Kinagyított részletek a fenti rajból.

            Míg az epigon a hagyományokat szolgaian utánzó alkotó, addig a parafrázis esetében a más szerző művéből vett téma szabad feldolgozásáról, átírásáról van szó. A vázlatok mutatják, hogy Tanár úr milyen felszabadultsággal és ötletgazdagsággal oldja meg a felvállalt feladatot  Azt hiszem ennek ismeretében fel sem vetődhet itt az epigonság problémája, de egyébként is Fischer Ernő esetében ismereteim szerint ezzel a pár képpel le is zárul a közvetlen kapcsolat a Klee alkotásokkal, és a továbbiakban csak lényegi törvényszerűségeket vesz át a képalkotás szemléletét illetően. És itt át is térhetünk a következő témakörhöz.



            Fischer Ernő, fákat, erdőt (ábrázoló?) nem, inkább megjelenítő képe, az ötvenes évek végéről vagy a hatvanas évek elejéről. Pontos címe, mérete és datálása ismeretlen.

             A természeti táj átírása itt már olyan bonyolult, többrétegű rajzi és festői megoldások által történik, amelyeket  az előző példákban még analitikusabb formában láthattunk. Tanár úr viszonylag kevés természetet megjelenítő képet festett, de amit ma ismerünk tőle, az jóformán mind visszavezethető erre a megoldásra. Ez fontos megállapítás, mert mint a bevezetőben említettem, mindvégig következetesen építette egymásra a megszerzett tapasztalatokat és ezáltal válik lassan egy összefüggő rendszerré világlátása.



                                   Valószínűleg az ötvenes években a Tokaji Művésztelepen készült képek


                                                                  A hetvenes években készült művek


                                    Aranyerdő, 1975. (Sajnos a dia már kifakult és nem adja vissza az okkereket).


      Az alábbi két kép azt példázza, hogy már a kezdetektől fogva jelen volt Fischer Ernő festészetében a művészet történetéből vett idézetek megjelenítése, ragaszkodása a hagyományos ikonográfiában kialakult témák újra feldolgozásához, és a korszerű eszköztár adta lehetőségekkel való megfestéséhez. A baloldali képen még nem krisztosz pantokrátort látunk, hanem jogart és országalmát kezében tartó, trónoló királyt. A jobboldali mű kardot tartó szárnyas angyala sem a későbbiekben többször átdolgozott és megfestett Sárkányölő Szent György figurája, hanem itt még csupán a művészttörténetből ismert idézet. Festői megoldása még mindig a népművészeti motívumok átdolgozásánál, a Klee Pastorale parafrázisánál és az erdőt megjelenítő képnél kialakított módszer szerint történik. Tehát itt már kész van az ötvenes évek végén és a hatvanas évek első felében kialakított sajátos fischeri látásmód, ami majd még évtizedekig épül tovább, de az alapjai nem változnak.


                 Az alábbi  három Pantokrátor a nyolcvanas években készült, amelyeken jól látható a kötődés a kiinduló Trónoló királyhoz.


                                     De ugyan ez figyelhető meg lentebb a Szenteket ábrázoló képeken is.



















       

     
   
























               

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése