2014. március 12., szerda

Az alapból való indítás II. - Az utolsó alkotói korszak sajátosságai Fischer Ernő festészetében IV.






                 Az előző bejegyzés - Az alapból való indítás I. - kissé hosszúra sikerült, annak ellenére, hogy akkor csak egy jellegzetes mű bemutatását tűztem ki célul. Most is csak egy képről szeretnék részletesebben beszámolni, de ezt követően a későbbiekben illusztrációként bemutatok majd több olyan alkotást is, amelyek értelmezése analóg módon egybe esik az első és második részben leírtakkal. 
                Ez a kép fentebb a cím felírat alatt látható, Organikus formarendszer szürkében című mű, amely 1994-ben készült, vegyes technikával, mérete 50 x 70 cm, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar, Rajz és Művészettörténeti Tanszék tulajdonában van. Hogy pont erre a képre esett a választásom, azt részben indokolja, hogy Fischer Ernő nem véletlenül ajándékozta ennek az intézménynek. Azon túl, hogy annak idején 1959-1974 között itt tanított és egy időben vezette a tanszéket, élete végéig jó kapcsolatot ápolt az egyetemmel. Tanár úr utolsó alkotói periódusának időszakában, és azon túl is 2012-ig Aranyi Sándor festőművész volt a tanszékvezető, és Ő különösen sokat tett azért, hogy Fischer Ernő szelleme, pedagógiai munkásságának eredményei, tovább éljenek az intézményben. Ennek a jó kapcsolatnak köszönhetően, a Mester több munkáját adta az egyetemnek, azzal a céllal, hogy ott a diákok láthassák, és tanulhassanak belőle. Ezért tudatosan válogatta az oda szánt alkotásokat, olyan módon, hogy azok egy alkotói metódust, didaktikusan is szemléltessenek. Talán ebből a szempontból a legcélirányosabb mű, nem is az Organikus formarendszer szürkében, hanem az 1989-ben festett, A festészet alapkérdései című kép. De míg ez utóbbi ténylegesen annyira didaktikus, hogy festői szempontból kevésbé értékelhető, ezért esett a választásom az előző műre. Ez egyszerre tesz eleget az oktatásra alkalmasságnak és a művészi értéknek. Redukált narratívája, absztrakt volta, alkalmasabbá teszi a kitűzött cél megvalósítására, mint a konkrétan ennek a problémának az illusztrálására szánt A festészet alapkérdései.

                De az eddig leírtakon túl van még egy szempont, ami talán lényegesebb indok a most tárgyalt témánk szemszögéből, mint az idáig megemlítettek, nevezetesen az, hogy miért került ez a kép a 2012-ben kiadott katalógus címlapjára? Milyen módon reprezentálja az életmű egészét? Az utóbbi kérdést jelenleg könnyen megválaszolhatom, - mivel a középső korszak elemzését a későbbiek folyamán részletesen fogom tárgyalni és ott ki fogok térni az indoklásra - hogy ebből a szempontból, semmilyen módon nem jellemző ez a mű Fischer Ernő festészetére. Ezzel persze nem az értékét akarom megkérdőjelezni, hanem rá szeretnék világítani azokra a problémákra, amik az életmű egészének ismerete hiányából fakadnak. Sajnos a nyolc-kilencszáz darabra becsült alkotásból, jelenleg alig százötven hozzáférhető. Nagyrészt a család tulajdonában vannak és néhány múzeumban. A Magyar Nemzeti Galériában, az Esztergomi Keresztény Múzeumban, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, a szolnoki Damjanich János Múzeumban, a kaposvári Vaszary Képtárban és a losonci Nógrádi Múzeumban összesen körülbelül ötven mű található. Az eddigi szakirodalom és publikációk is erre a törzsanyagra támaszkodnak. Ebből a százötven körüli alkotásból több mint a fele az általunk tárgyalt utolsó időszakban készült. Ha ezt a mennyiséget összevetjük az életmű becsült számaival, akkor láthatjuk, hogy körülbelül tíz százalék ami az időskori mester alkotása, és ugyanennyi a középső időszaké is, ami az életmű egynegyedét sem éri el. Viszont ha számításba vennénk azokat is, amelyek legalább fotó dokumentációban ismerhetők lennének, akkor megduplázódna ez a szám. Hogy ez nem ismert, az az érdeklődés hiányából adódik, pedig nálam hozzáférhető lenne, legalább a szakemberek számára.



                    A festészet alapkérdései, 1989. olaj, vegyes technika, 35 x 50 cm, SZTE JGYPK


             Ez a mennyiségi elemzés, részben rávilágíthat az előbb feltett kérdés jogosságára, hogy az Organikus formarendszer szürkében, milyen módon lehet jellemző az egész életműre, illetve főleg annak szellemi karakterére, amit a legjobb alkotásoknak kellene reprezentálni. Az érthető, hogy jelenleg meg kell elégedjünk azzal, amit ismerünk, és arról lehet csak diskurzust folytatni, ami adott, de az nem elfogadható, hogy annak is csak a felével szembesülünk. Ezért ebben a centenáriumi évben, itt a blogon nyilvánossá teszem az összes dokumentált képet, hogy a továbbiakban hozzáférhető legyen minden érdeklődő számára, és így a szakmabeliek se tudják megkerülni. Az tény, hogy helyzeti előnyöm van ebből a szempontból, és abból, hogy ha nem is dokumentált formában, de 1968-óta Fischer Ernő majd minden kiállítását láttam, sőt a négy évtizedet átölelő személyes kapcsolatból adódóan , volt módom a kiállításra nem került alkotásokat is látni, mielőtt külföldre kerültek. Ezért az emlékezetemben sok mű élménye így is megmaradt, és Tanár úr fia, Fischer Péter után talán én vagyok az, akinek tudomása van megközelítőleg a teljes anyagról. Ebből a nézőpontból pedig nyugodtan kijelenthetem, hogy a katalógus borítóján levő mű, legjobb esetben is csak az utolsó időszakot reprezentálhatja, amely lényeges pontokon eltér a középső korszak legjobb munkáitól. Tehát én odaillőbbnek tartottam volna, a hetvenes  vagy a nyolcvanas évek alkotásaiból egy képet.

                       

                  Organikus formarendszer szürkében, 1994. vegyes technika, 50 x 70 cm, SZTE GYPK
                           


                 A fenti kép az általam készített alap, amelyen, ha jól megnézzük, még felfedezhető Fischer Ernő motívuma alapján felrajzolt Angyali üdvözlet. Természetesen csak a formavilágában hasonló, mert nem pontos másolatról van szó, hanem lendületes vonalvezetéssel, gyorsan odavetett formákról, a saját kézírásom lenyomataként. Hogy nehezen felismerhető a két figura, az annak köszönhető, hogy a rajzolást követően, vagy mondhatom inkább azt, hogy azzal egy időben, egy szertelen átfirkálással, mindjárt elkezdtem a  formák felbontását is. Az egész képet behálózó, a figurákat szétroncsoló és elaprózó rajzi értékek homogenizálják a teljes felületet, azaz itt is dekonstrukciót hajtok végre. Egyszerre teremtek és rombolok, felvázolom az ideát és megszüntetem úgy, hogy csak nyomaiban marad ott, mint maradvány. Így eljutottam egy káoszhoz, pontosabban egy determinált káoszhoz. Azért determinált, mert töredékekben mégiscsak ott van a formai irányultság, ha nem is a figurális ábrázolás irányában, hanem a legkisebb tagolódások közös nevezője által felkínált módon. Tehát most már a maradék nyomok az irányadók a kép tovább építésében és nem a képzeleti kép által meghatározott formák. Világképbeli fordulatot vett itt a mű, mert most már az adott felület diktál, és a Mesternek az a dolga, hogy felismerje a potenciálisan benne rejlő esztétikai értékeket, és kibontsa belőle a saját közlendőjét. Ezen a billegő határmezsgyén egyszerre szembesül az eddig elért eredményeivel - a kiérlelt és megformált képi világával - és annak más által felrajzolt, majd egyben szétrombolt formájával, amely egyenlőre ismeretlen dimenziókat nyit meg számára. Az ilyen provokatív alapokból való indításnál, minden egyes kép esetében dönteni kell, hogy előre vagy hátrafelé induljon e? Az egész késői korszakot kétfelé lehet bontani ebből a szempontból. A visszafelé vezető úton sok kérdéses mű született, az előre vivőn pedig újszerű megoldások jöttek létre.


  

     Hogy megkönnyítsem az előző alapon felfedezni az Angyal és Mária figuráját, megmutatom az eredeti nyomódúcot. Gépi és kézi nyomással, frottázsszerű átdörzsöléssel, erről is számtalan nyomatot készítettem, amely sok különböző tematikájú Fischer képnek lett az alapja.


      Itt láthatjuk együtt az egész folyamatot a kész képig. A felső sorban, bal oldalt a nyomódúc, jobb oldalon az arról készült nyomat újra rajzolva, majd átrajzolva. Az alsó bal oldali lapon Tanár úr első átsatírozása. Ezzel megszüntette az egész felületet beborító, apró mozgást, és így szembe állította a csendesebb külső zónát, a belső dinamikusabb mozgó felülettel. Az alsó jobb oldali kép a befejezett mű. Hogy a további változásokat is tudjuk követni, következnek a nagyítások.



              


          Ha jól megnézzük a két kinagyított kép részletet, láthatjuk azt a néhány beragasztott apró élénk színű kollázst, ami az egész felületet beborító, visszafogott, tört színeket felfokozza, és ezzel meghatározza a mű színvilágát. A fekete vonalrendszer az én átrajzolásom, ami végül is továbbra is dominál az egész képen. Erre a drámaibb, vibráló mozgásra, Tanár úr által, fehér írókával megrajzolt, vonaltöredékek válaszolnak. A nagyításon jól észrevehető a két más habitusból eredő rajzi letét, karakterbeli, dinamikai és érzékenységbeli különbsége. Így a drámaiság és a líraiság jól kiegészítve egymást, létrehozzák azt a feszültséget, ami a mű vizuális tartalmának egyik lényeges aspektusa.Tehát megállapíthatjuk, hogy ennél az alapnál a tovább építkezés iránya előre mutató volt, és nem lett visszafordítva a konkrét figurális ábrázolás irányába, hanem kibontotta annak absztrakt lehetőségeit.    


              Befejezésül lent látható a 2012-ben, a Fischer Ernő Alapítvány által kiadott katalógus borítója.








1 megjegyzés: