Zrínyi a parton – A barokk hőseposz és a bikini találkozása

Alföldi László András: Zrínyi Miklós strandra megy, 30 x 20 cm, papír, kollázs, 2010. 

 Zrínyi a parton – A barokk hőseposz és a bikini találkozása 

 Amikor Alföldi László András ollója nyomán a szigetvári hős, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós büszke, barokk fürtökkel keretezett arca egy napfényben fürdő, falatnyi bikiniben feszítő női testre kerül, valami több történik egyszerű polgárpukkasztásnál. Ez a kép a magyar posztmodern egyik telitalálata: egyszerre tiszteletlen, fájdalmasan ismerős és felszabadítóan szellemes. 

 A kép, amely a beszédes „Zrínyi Miklós strandra megy” címet viseli, a posztmodern művészet legjavát nyújtja: a kulturális kisajátítást (appropiációt). Alföldi nem festett új Zrínyit, hanem a nemzeti emlékezet egyik legszentebb ikonját „lopta el” a tankönyvekből, hogy egy teljesen idegen, triviális környezetbe – a strandra – helyezze. Ezzel a mozdulattal a művész lebontja a történelemkönyvek merev tekintélyét. A „Szigeti veszedelem” komor szerzője hirtelen ott áll előttünk a 21. század verőfényes valóságában, és ez az éles kontraszt az, ami a kép motorját adja. 

 A kollázs ereje a stílusok ütköztetésében (pastiche) rejlik. A 17. századi rézmetszetek súlyos, sötét tónusú vonalvezetése találkozik a modern magazinok könnyed, szinte súlytalan esztétikájával. Zrínyi tekintete – amelyben ott hordozza a török elleni küzdelem minden súlyát és a „Ne bántsd a magyart!” felelősségét – most egy naptejes, gondtalan világba réved. Ez az intertextualitás (szövegköztiség) mesterpéldája: a kép nézője fejében azonnal leperegnek a kötelező olvasmányok sorai, miközben a látvány a jelenkor vizuális zaját, a divatfotók világát idézi. Vajon profán gyalázkodás ez? Dehogy. Sokkal inkább dekonstrukció. A mű azt kérdezi tőlünk: mit kezdünk ma a hőseinkkel? Be tudjuk-e emelni őket a hétköznapjainkba, vagy csak a poros múzeumi tárlókban van helyük? Alföldi Zrínyije nem harcol, nem ír, hanem „létezik” – méghozzá egy olyan testben, amely a szépséget és a szabadságot reprezentálja. A kép iróniája abban csúcsosodik ki, ahogy a hadvezér méltóságteljes arca és a női alak törékeny, mégis magabiztos póza eggyé válik. Ez a gender-játék (a nemi szerepek felcserélése) tovább tágítja az értelmezést: a hős nemcsak a korlátokat, hanem saját férfiasságának béklyóit is leveti a strandon. 

 A mű technikai kivitelezése – a mindössze 30 x 20 cm-es papírkollázs – a műfaj intimitását hordozza. Nem kiált, hanem halkan, de annál metszőbb humorral jegyzi meg: a történelem nem egy befejezett könyv, hanem egy folyamatosan újraírható montázs. 

 Alföldi László András alkotása végül is egy provokatív meghívó egy olyan világba, ahol a nemzeti panteon lakói is megmártózhatnak a Balatonban (vagy épp az Adriában, ahová Zrínyi annyira vágyott). A kép után nehéz lesz ugyanúgy nézni a tankönyvi portrékra: a hadvezér szemeiben mostantól ott bujkál a nyári napsütés és a posztmodern ember mindent megkérdőjelező, cinkos mosolya.