I. - V. rész egyben

 

2026. február 23., hétfő

Egybe szerkesztve I.- IV. rész (Gyerekkor, ífjuság és az önállósodás kezdet a kétezres évek első évtizede)

 

2026. február 16., hétfő

I. rész - I. Gyerekkor és II. Ífjuság.

 

  Gyerekkor 

 Megint bonyolult címadással kezdem ezt a blogbejegyzést, de kénytelen vagyok így megfogalmazni, mert általában a facebookon sokan csak a cím elolvasásáig jutnak el. Ha ennél ütőképesebb, érdeklődést felkeltő enigmatikus címet adok, akkor abból a leírt tartalomból elolvasás nélkül semmit nem lehet kihámozni. Ez utóbbi a bulvár lapok - lassan már nem csak azok - címadási szokása lenne, de ahogy sokan ott sem jutnak tovább a szöveg tartalmának elolvasásáig, így rá vannak utalva, hogy a saját fantáziájuk szerint kigondolva értelmezik a tartalmat. Így ahány olvasó, annyi féle fiktív olvasata van a a rejtélyes megnevezésű írásoknak. Tudva és ismerve ezt a tapasztalatot - sokszor én is bele esek ebbe a csapdába - ezért maradok ennél a nyakatekertnek tűnő megnevezésnél, mert ebben lényegében minden el van mondva, amiről itt szó lesz. 

 De, hogy miről lesz szó, azt itt a második bekezdésben röviden a türelmetlenebb olvasóknak már elmondom. Ezzel sem lehet mindent megtudni és lespórólni a szöveg végigolvasását, viszont eldönthetővé válik, hogy tovább olvassák-e? Ha igen, akkor jön a következő lépés, hogy mind azt amit megtudtak, végig gondolják-e és értelmezik a dologra és magukra vonatkozóan. Mert csak így van értelme hosszabb írásokba belekezdeni. De én ennél is tovább megyek, amikor eddig elértem. A most következő blogbejegyzésnél, jobb híján segítségül hívom a mesterséges intelligenciát és megkérdezem a véleményét, majd párbeszédbe elegyedek vele. A témáról így kialakult véleményemet újra írom, az úgynevezett "Élő Archívum"-nak nevezett bejegyzésekben. Ezáltal nem múzeum, nem raktár lesz számomra ez a hely, hanem egy reflexív tér, ahol a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak és módosulnak. 

 Szükségét éreztem ezt is megemlíteni, mert csak azoknak érdemes belemerülni a leírtak olvasásába, akik velem együtt útnak indulnak a saját képzőművészeti tevékenységem újra gondolásába, és megértésébe. A "Fischer Centenárium 2014" címszó alatt megrendezett és bonyolított esmények és a blog bejegyzésekben leírtak után, 2015 első fél évében a budaörsi Könyvtár Galériában Fischer Ernő néhány tanítványának, az "Öten" alkotó csoport tagjainak rendeztem kiállításokat. Ezeket én magam nyitottam meg, majd a KORTÁRS 2015 nyári összevont 7-8 számában ezek a szövegek publikálva lettek. Ezt követően mindegyik kiállításról és a kiállítók alkotói pályájáról egy "Bővített Kiadásban" részletesen is írtam blog bejegyzéseket. A magamét is elkezdtem, de szokás szerint abba is hagytam. Majd 2017-ben és azt követően időnként többszőr újra nekifogtam, hogy befejezem, de ez a mai napig nem következett be. Most sem vagyok biztos benne, hogy ez az ismételt nekirugaszkodás eredményes lesz, de az esetleges ismételt befejezetlensége ellenére is, új színt tesz hozzá az eddig leírtakhoz. Az alábbi linken elérhető a 2017-es kezdő változat, amely idönként bővítve lett, de az nem lett dátumszerűen dokumentálva.

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2017/10/alfoldi-laszlo-hommage-fischer-erno.html 

 Az új színt az hozza, hogy most a mesterséges intelligencia közreműködésével, újra olvasom az eddig leírtakat és számomra nagyon termékenynek tűnő párbeszéd folyik közttünk. Ezek a diskurzusok olyan dolgokra is felhívják a figyelmet, ami eddig eszembe se jutott. Ennek aspektusából írom tovább a még hiányzó részt, és ezt követően egybe szerkesztem a már meglévővel. Helyénvaló dolog az lenne, ha ott folytatnám a dolgot, ahol utoljára abbahagytam. Átgondolva mind azt amit eddig leírtam, és mérlegre tettem a munkásságomra vonatkozóan, az MI/AI beszélgetések több száz oldalas jegyzeteiben. De nem ezt teszem, mert változtatok a programon. Az egyik kifogás, hogy túl nagy a feldolgozásra szánt anyag, rendszerezni kéne. Ez igaz, mert én is látom, hogy kezd magamra nőni a feladat, de mikor kezdem rendezni a dolgokat, akkor látom csak, hogy még mi minden kimaradt és hiányzik a teljességből. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy az nem olyan lényeges, el lehet hagyni, de nem. A teljesség" csak akkor teljesség, ha minden benne van. Tehát az anyaggyűjtéssel nem lehet időt spórolni. Később a munka előrehaladtával megbosszulja magát, mert amit addig összeraktunk újra szét kell szedni, vagy csak toldozgatni lehet az egészet. Így pedig tákolmánnyá válik az építmény, és a konstrukció. 

 Ezért vitába szállok a segítő partneremmel, és nem hogy csökkentem az anyagot, hanem tovább növelem. Ez viszont azt jelenti, hogy most nem a közepén kezdem a munkát, mint tíz évvel ezelőtt, a felnőtté válásom idején, hanem a gyermekkortól sorra veszek mindent. Tudjuk, hogy sok minden, vagy talán alapjaiban minden eldől akkor. Amíg falba nem ütközünk igyekszünk nem tudomásul venni, hogy gyorsan haladhassunk előre de néha vissza kell nézni, hogy mi történt azelőtt. Ide jutottam két hónapi munka után. Most kezdhetem elölről a később felvetődő problémák megválaszolhatósága miatt, az újabb és újabb kérdéseket feltenni magamnak. Mert azt hittem, hogy a korai élmények nem számítanak annyira a művészi pálya kialakulásánál, és ezért szokásomhoz híven mindig csak a negatívumokra hivatkoztam. Az tény, hogy 14 éves koromban a legnagyobb traumát apám halála okozta, és ebből következően, nem mehettem a képzőművészeti gimnáziumba. De, hogy mi mozgatott afelé, azt nem sokszor emlegetem, pedig bizonyára fontos motivációs tényezők voltak, még ha apró lépésekben is. 

 Nálam is úgy kezdődött mint általában ilyen korban mindenkivel szokott történni. Szerettem a színes ceruza tiszta színeit, szerettem rajzolni és ez jó időtöltés volt, mert ilyenkor magamba merülve, el voltam foglalva a csinálással. Pedig ha jól emlékszem nem is a színes ceruzákkal kezdődött minden. Az biztos, hogy először második osztályos koromban 7 évesen kaptam az első 6 színt tartalmazó készletet. Elvoltam bűvölve tőle. Már ekkor éreztem, hogy későn jött ajándék ez. Mert első osztályban először egy úgynevezett postairont kaptam, hogy azzal írjam a betűket az újságpapír lapokból összefűzött füzetbe. De mi is az a postairon, Ki emlékszik rá, és ma még használják-e? 

 Ide írom, mert számomra a rajz területén meghatározó élmény volt: "A postairon egy vastagabb kialakítású kétvégű (piros-kék) ceruza, amelyet elsősorban az általános iskolai írástanulásban használnak a betűk könnyebb formázásához és elkülönítéséhez. A piros-kék színkombináció segíti a mondatkezdő nagybetűk és a kisbetűk megkülönböztetését, miközben a vastagabb szár támogatja a motorikus készségek fejlődését." És most, majd nyolcvan évesen, amikor vissza emlékszem erre a korai élményre, és ebben a meghatározásban amit a wikiszótárból másoltam ide, figyelek fel a definició utolsó pár szavára: "...támogatja a motorikus készségek fejlődését.". Hát ez az, amit akkor még nem tudtam, később tudhattam volna, de nem gondoltam rá, hogy mi fogott meg benne. Mert amikor megcsináltam a házi feladatot, és a füzet már elavult, akkor én ezeket tovább rajzoltam és használtam. Ki áradt belőlem az indulat és magával ragadott az expresszív letét láza, a firkálás szabadsága és a girbe-gurba vonalak lendületes játéka, kuszasága és talán még a szépsége is. Ez utóbbit félve mondom, mert valószínűleg akkor arra nem gondoltam. Ezután jött csak a színes ceruza. 

 A tiszta szín az külön élmény volt magában is, ezért az elején bátortalanul használtam és nem igen kevertem a színeket. Mint általában minden gyerek, ekkor igazi kolorista voltam. Nem sokáig. Amikor rájöttem, hogy össze lehet keverni a színeket, az egyre jobban érdekelt. A tört színek titokzatos varázsa és sejtelmessége egyre jobban vonzott, minta tiszta szín használata. Tehát az expresszivitás, a kifejező erő és a tört színek iránti vonzalom már megvolt. Ekkor 8-9 éves lehettem. 

 Ezután jött a másolás mágikus ereje, a ceruza mint "varázspálca", hogy meg tudom ragadni vele a látványt és nem engedem el. Egy időre háttérbe szorult a kifejező erő és a szín élménye és használata. Szinte gúzsba kötve magamat, törekedtem a pontos leképezésre. Amikor szabadkézi rajzzal nem voltam megelégedve a hasonlósággal, és kudarcott vallottam, apám megtanított a raszter háló használatára, a bekockázott fényképek másolására. 9-10 éves lehettem ekkor. Ez megváltoztatta a tevékenységhez való viszonyomat. Addig csak a csinálás élvezete, a belső élmény kötött le, mindegy volt, hogy milyen volt a végeredmény. Itt belépett a külső siker, a rajtam kívüli világ visszajelzése. Mivel nem értelmiségi családból származom, és Budaörsön ahol születtem és ma is élek, ugyancsak nem ez a környezet vett körül, és így a befogadó közönség ízlésvilága sem volt magas fokon. Ezért ily módon rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, barátoknak és a családnak, nagy sikerrel gyártottam a fénykép másolatokat, mígnem az általános iskolában felső tagozatos nem lettem. 

 Sajnos rajz nem maradt egy sem, de az egyik modell, aki történetesen én vagyok, bekockázott raszter hálóval díszítve, középen utólag kiradírozva. 2-3 éves lehettem 1950-51-ben, a rajzot készítettem róla kb. 1958.59-ben. Ennyi dokumentálható emlék maradt belőle

 11 évesen a felsőtaguzatban négy évig rajztanárom lett Aradi Jenő (1925-1979) kiváló rajzpedagógus. Ha nem hangzana nagyképűségnek, mondhatnám, hogy ő volt az első mesterem. Ő sem bánt velem kesztyűs kézzel, - mint később Fischer Ernő - mert a rajzórákon előírt kötelező feladatokat tőlem is minőségi szinten megkövetelte. Ez nem mindig sikerült kitűnően, mert a kocka rajzolással és térábrázolással még csak boldogultam, de a vízfestéssel már kevésbé. Így aztán rajzból sem voltam mindig ötös tanuló. Átlagban is négyes voltam mindenből. Ez egy kicsit bántott, mert legalább ebből a tantárgyból bizonyítani akartam, hogy tudok én rajzolni. Ennek demonstrálásaként a kezdeteknél megmutattam neki az otthon készült, fényképről rajzolt másolatokat. Kísértetiesen úgy jártam vele, mit öt-hat évvel később Fischer Ernő esetében. Ő is azt mondta, hogy ezt egyelőre felejtsem el, és tanuljak meg előbb rajzolni. Tehát a kezdeti siker után, jött mindjárt némi kudarc, amelyet azonban megkönnyített elviselni a rajzszakköri munka. Ott szabad kezet kaptam, azt csinálhattam amihez kedvem volt és akartam. Egy "festő" - még ha csak annak is készül - ilyenkor mit csinál? Fest! Méghozzá olajjal, ha nem is vászonra, hanem úgynevezett deklire, vagy érthetőbben mondva papundeklire, az az fehér festékkel és enyvvel alapozott vastag kartonpapírra. Ez nagy szabadságot adott, mert az olajfesték nem folyt szét mint a vízfesték, és így néminemű sikereket is hozott. Ebből az időszakból egy ismerősnél 60 év után még mindig lóg egy képem a falon. 

 Alföldi László: Budaörsi utcarészlet présházzal a Kőhegy lábánál, kb. 30 x 40 cm, olajfesték alapozott kartonpapíron, 1958-59 körül, 10-11 évesen. 

 Mai szemmel nézve és visszaemlékezve, azt látom, hogy nem nyögvenyelősen, hanem szabadon és nagy élvezettel festettem. Nem remekmű, különösebben valamiféle nagy tehetségről sem árulkodik, ezt nem lehet leovasni belőle, de meg van csinálva. Nem megy át sehol sem a szín tónusba, tehát nem "koszos". Kis belső fénye is van azáltal, hogy a felhők világos fehér foltjait az előtérben lévő homokrakáson megcsillanó, ugyancsak fehér csúcs fény a fő témát közrefogja. Sok ilyet festettem 10-14 éves korom között. Ezen kívül, úgy mint a korábbi rajzokból, ezekből sem maradt meg egysem, illetve ismereteim szerint ez az egy. Mert még az is elképzelhető, hogy a lassan kihaló ismerősöknél, vagy azok örököseinél akad még egy pár. Ezt azért hangsúlyozom, mert mint a későbbiekben látni fogjuk, nagy kép megsemmisítő voltam mindig. Ma már sajnálom, de ennek szakmai okait és alkotáslélektani összefüggését majd csak később tárgyalom. Még ha nem is én, de akiknek ajándékoztam, azok közül sokan nagy becsben tartották, és így egy jó ideig itt-ott még én is nyomon követtem ezeket a képeket. 

 Aradi Jenő is értékelte a szakköri munkámat és sokat bátorított, erősítette az önbizalmamat annak ellenére, hogy a kötelező feladatok elvégzésében nem is voltam az élen, de a szakköri munkában kivívtam magamnak az egyik első helyet. Ez úgy történt, hogy volt még egy, ha nem is osztálytársam, de évfolyamtársam, aki hasonlóképpen velem, már az általános iskolában eldöntötte, hogy festő lesz. A szakkörből és az iskolából ketten készültünk a képzőművészeti gimnáziumba, és ő be is került. Mivel én a tényleges felvételiig se jutottam el, - mert akkor kiderült, hogy apám rákos és nincs sok ideje hátra - és anyám eldöntötte, hogy előbb kenyérkereső szakmát kell tanuljak, és így lettem kertész tanuló. Viszont még mielőtt végleg elhagytam volna az általános iskolát, már "festővé avattak". Úgy történt ez, hogy a nyolcadikos osztály elvégzése után az évzárón, sokan kaptak a kiemelkedő tanulmányokért ilyen-olyan könyvet, amire én nem is számíthattam, mert nem voltam se jeles se kitűnő, csak négyes. Viszont a készség tantárgyaknál, amit mindig a végére hagynak, és a sport és az ének után a legvégére a rajzot, szólítják az én nevemet is. Nagyon meglepődtem, de jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy négyévi eredményes rajz szakköri munkáért, én is kapok valamit. De nem könyvet, mint addig mindenki, hanem valami hosszú, hengeres csomagot. Ez felkeltette a többiek érdeklődését, - persze az enyémet is - és elsősorban nem is azt nézték, hogy milyen könyvet kaptak, hanem mindenkit az érdekelt, hogy én mit kaptam abban a hosszú hengeres csomagban. Szétnyitva láttam, hogy párdarabb szakszerűen alapozott vásznat, ecseteket és egy olajfesték készletet. Ezzel felruházva mentem kertésznek. 

 Írásaimban sokszor felemlegettem már, a különféle mester és tanítvány viszonyt tárgyalló témáknál, hogy Fischer Ernő sosem bíztatott, hogy a több évtizedes munkálkodásom és csoportos kiállításokon való részvétel után, csináljak már önálló kiállítást is. Sőt, nem csak nekem, a többi hozzá közel álló tanítványnak, történetesen az "Öten" alkotó csoport tagjainak is mindig azt mondta, hogy ráérünk erre még. Nem kell azt idő előtt elsietni. Ennek ellenére ki így, ki úgy, csak csinált egyéni kiállítást még az ő életében. T. Horváth Éva, már a Budapesti Képzőművészeti Stúdióba való belépése előtt több egyéni kiállítással rendelkezett, és utána a Fáklya Klubban is kiállított. Kölűs Judit (1950-1994) és Csengery Béla vette a bátorságot és biztatás nélkül vállalták az önálló bemutatkozást. Bíró Juditnak (1956-1992) halála után a budaörsi Könyvtár Galériában én rendeztem posztumusz kiállítást. Ezeket Tanár úr nyitotta meg, ami számukra a festői pályára történő beavatást jelentette. Bár, 2000-ben még élt tanár úr, amikor rászántam magamat, hogy az ő biztatása és beleegyezése nélkül én is csinálok egyéni kiállítást, majd 2002-ig még kettőt, de egyikre sem ajánlkozott, hogy megnyitja. Így maradtam nála örök tanítvány. Ezt a "festővé válást és avatást" kárpótolta idő előtt Aradi Jenő, a fent leírt évzáró eseményen átadott festékkel, vászonnal és ecsettel. 

 Budaörsi Áll. Ált. fiúiskola VIII.B osztály tabló 1961-62-ben végzős diákokról Ezután nem sokat rajzoltam, bár kertész tanulókén sok botanikai képet kellett készíteni egyes növényekről, és virágokról. Ez időlegesen visszahozta a fénykép másolások időszakának rajzi élményeit és sikerét, de a kötelező feladatokon túl nem rajzoltam mást. Az iskola elvégzése után, mivel kitűnően, vörös diplomával szabadultam az országos tanulmányi verseny első helyezettjeként, így éretségi nélkül, szakmunkás bizonyítvánnyal mehettem felsőfokú technikumba. Persze ez a kedvezmény - az érettségi nélküli továbbtanulás - csak a mezőgazdasági szakra volt érvényes és így az a szándékom is meghiúsult, hogy esetleg rajztanári diiplomát szerzek. Keszthelyre jártam felsőfokú technikumba növényvédő szakra, de egy év elvégzése után otthagytam. A rajz itt is ugyanúgy kísértett mint a kertész iskolában, mivel ott meg állattanból és rovartanból feladatként kellett sok bogarat meg lepkét rajzolnom. Ekkor már megint vonzott a rajz utáni vágyam, és így kerültem 1966-ban, megint csak Aradi Jenő ajánlásával angyalföldre, a József Attila Művelődési Ház rajzszakkörbe, amelyet Fischer Ernő vezetett. 

 A kezdés és bemutatkozás - mint ahogy fentebb már említettem - hasonló volt az általános iskolai rajzszakkörbe történő jelentkezésemhez. Vittem pár rajzot és egy festményt Fischer Ernőnek bemutatni. A festmény történetesen Goya: Szaturnusz felfalja fiát című képének másolata volt - mert mit fest az ember 18 évesen, ha nem nagy dolgokat. Mit ne mondjak, nem nagy sikert arattam vele. Tanár úr nézte-nézegette a képet, hümmögött, csóválta a fejét és hosszú szemlélődés és hallgatás után megszólalt. Jó ez, de most még ne fessek, hanem holnap hozzak ceruzát és egy félíves rajzlapot és rajzoljak előbb köcsögöt, vagy kedvemre válasszak ki valmilyen geometrikus formát, és azzal kezdjem a munkát. Ez akkor azért elgondolkodtatott a két tanár rajzmetodikai koncepciójának részbeni hasonlósága, és különbsége miatt. Mert míg Aradi Jenő is megkövetelte a kötelező iskolai feladatok elvégzését, addig a szakkörben szabadjára engedett az olaj festéssel. Fischer Ernőt is mindjárt megkérdeztem, hogy festeni nem lehetne inkább? Azt a választ kaptam, hogy annak is eljön az ideje. Így nem volt más megoldás, másnap vittem a papírt és ceruzát, és leültem köcsögöt rajzolni. Később láttam, hogy minden új rajzolni jelentkező számára ez volt a belépő. Hozta, amit addig csinált, Tanár úr ránézett és első látásra tudta, hogy ki hol tart, és személyre szólóan szabta ki a feladatot. Nekem akkor a Szaturnusz másolat után akkor még csak a köcsög jutott. 

 Sokan voltak akik az ilyen elsőnapi bemutatkozás után másnap már nem jöttek, és többet sosem láttuk őket. Akik jöttek és ott maradtak, egy idő után mind el is mentek, ki dolga végeztével, ki tovább tanult, ki a maga lábán önállóvá vált, vagy egy idő után abbahagyta a festészetet. Negyven év alatt volt módom ezt a fluktuációt nyomon követni, mert én voltam az egyedüli tanítvány, aki mindvégig ott maradtam. A köcsög után jött a kockológia, majd a gipsz modellek, a koponya és a csontváz, - az anatómia demonstrációs kellék hiányában kimardt - és végül az élő modell után a portré és az akt rajz. Iskola volt ez mindenkinek, aki követte az iránymutatást, mert csak a stúdiumok elvégzése után kezdődött az alkotás. Technikák kipróbálása, megtanulása és önálló munkák készítése. Mielőtt ezek bemutatásába és részletezésébe kezdenék, lezárom ezt a kezdő fejezetet, mivel itt az volt a célom, hogy megvizsgáljam és feltárjam magam számára, hogy 18-20 éves koromig, mi volt az a motivációs tényező, ami idáig - a rögös út ellenére - vissza-vissza kanyarodott a rajzi pályára. Mint láthattuk, nem volt zseniális képesség és tehetség, de volt siker és kudarc léptékletesen adagoltva, és ez innentől kezdve Fischer tanár úr mellett egyenes úton erősödni kezdett. 

 Összegzésképpen azt is mondhatnám, hogy ekkora minden lényeges dolog eldölt a pályámat illetően. Láttam, hogy mi vonz, mi jön ösztönösen, mi az amit tanulni kell, hogy lehet a közepes képességet és tehetséget fejleszteni, és merre érdemes tovább menni. Valószínűleg ezek az alpélmények tartottak itt hatvan éven keresztül, kisebb nagyobb kitérőkkel, sors csapásokkal és váratlan pozitív fordulatokkal. Ezután azt a tizenöt évet elemzem, amelyben a stúdikumi munkák következtek, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig, a rajzi pályán a felnőtté válásom kezdetéig. Azt a szakaszt két részre bontva már leírtam, aminek az egyik része a Fischer korszkot jelentette 1997-ig és átfedésben Tanár úr haláláig, 2002-ig. 1997-től 2010-ig pedig az önállósodás első szakaszát tíz kiállítása bemutatásával már megnéztük. Ezután a második szakaszt kell még feldolgozni, 2010-től 2025-ig.   

                           

Második fejezet vázlat

Ífjú kor

A képzőművészeti munkásságomat összefoglaló írásomat már több mint tíz éve elkezdtem írni, és többször újra hozzáfogtam, de mindig félbe maradt. Ezért nehéz összeilleszteni azokat a szövegeket, amelyek ilyen időtávlatban vannak egymástól. Az első variációban a kezdeti időszakról egyáltalán nem írtam, meg sem említette. A nyolcvanas évek közepétől kezdtem, és ott is csak a stúdiumokból a nyári soproni művésztelepi munkákkal. Tulajdonképpen ha most a rajzi felkészültségem szemszögéből nézem ezt az időszakot, akkor ez már abban az értelemben nem is stúdium, hanem az önálló alkotói korszak kezdete. 

 Tudom, hogy egy hagyományosan megkezdett és felépített alkotói életútból ezt a részt nem szokták elemezni, bemutatni, csak röviden megemlítik és az önálló alkotói pálya kezdetétől vizsgálják az életmű alakulását. Ez érthető és természetes, mivel maximum egy évtizedet foglal magában az az időszak, amikor a mesterség alapjait valaki iskolázott módon megtanulja. Így, harminc éves kora körül eldől a pálya alakulása. Nálam viszont ez három évtizedre tolódott ki. 

 Az első fejezetben leírtam már, hogy annak ellenére, hogy kora gyekkoromtól festő szerettem volna lenni, az életkörülmények ezt nem tették lehetővé. Ezért mentem vissza most az újra kezdett írásnál, egészen a kezdetekig. Itt a későbbi életmű alakulásának szempontjából, döntő jelentősége van annak a nem is három, hanem négy évtizednek, amikor tevőlegesen műveltem ezt a pályát, de felvállalni nem tudtam. Ez a rendhagyóság viszont sok olyan dologra megtanított, amelyhez másképp nem jutottam volna hozzá. 

 Tizennyolc éves koromban, amikor Fischer tanár urat megismertem, és elkezdtem a rajzszakkörben a tényleges stúdiumi munkákat, - ahogy mondani szokták - kockától az aktig, onnantól számíthatom a tanuló éveket. A kezdeti időszak, az első évtized, - 8-10 éves koromtól - az ösztönösen működött, de innentől már tudatos törekvés volt a mesterség elsajátítása. Ezt a három évtizedes tanuló időszakot két részre lehet osztani, mert az első fele Angyalföldhöz, a József Attila Művelődési Ház rajz szakkörhöz kötődött, a második 15 év pedig a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióhoz. Mindvégig Fischer tanár úr irányításával. 

 Mivel Tanár úr a festői hivatása mellett, ugyanolyan fontosnak tartotta a pedagógiai munkásságát, ezért volt móbom három évtized alatt a többszöri újrakezdés által, alaposan megismerni annak módszertani sajátosságait. Így akarva-nem akarva, előbb lettem "pedagógus" nem pedig festő. De ha jól belegondolok, a pedagógus megnevezésből az idézőjelet is el lehet hagyni, mert sajátos helyzetemnél fogva, időnként tanulóként is tanítottam már. Ugyanis ismeretségünk zedetétől fényképeztem Fischer Ernő alkotásait, és sok esetben a tanításához én készítettem a vetítendő módszertani demonstrációs anyagot

Mivel ebből az időszakból nagyon kevés rajzom maradt meg, csak pár darabot tudok bemutatni. A fejezetet nyitó képpárnál a bal oldalit Tanár úr készítette húsz évvel korábban (1946), ugyanarról a gipsz öntvényről, amelyet én 1967-ben rajzoltam. Ezt követően a következő képeket ugyancsak a hatvanas évek második felében rajzoltam 1966 és 1968 között. De itt érdemes megállni egy kicsit. Mivel említettem már, hogy a diakészítés révén valamilyen módon már a kezdetektől fogva “tanítói” szerepkörben is tetszelegtem, amit tanár úr más módon is működtetett. Látva, hogy nagy bennem a megfelelési kényszer, amiben volt ebben részemről egy kis kényszerneurotikus hajlam is, ezért majd mindent a végletekig vittem. Minden feladatot többszörösen megcsináltam és elkészítettem több változatban is. Ez alkalmas volt ugyancsak demonstrációs eszköznek mint a fényképezés és a dia.

Ebből a szempontból érdemes megnézni az alábbi két képet, amelyet a szakkörbe kerülésem után egy-két évvel készítettem. Azt hiszem, hogy ezt a második évben készítettem, mivel első évben én is a kockával és a geometrikus idomokkal és formákkal kezdtem. A bal oldali rajzban pedagógiai és módszertani szempontból nincs semmi érdekes. A jobb oldali viszont még ma is meglep. Egy hasonló beállítású csendélet többszöri megrajzolása - vonalas, tónusos, tus rajzos - után, a következő feladatot kaptam, most csináljak ebből egy geometrikus kollázst. Ezt készítettem. Nem azt mondom, hogy ez egy remekmű, de 19-20 évesen egy-másfél évi stúdiumi munka után “remekműnek “ is mondható. Mai szemmel nézve is egy érett alkotás. 

Ennek megint azért van számomra jelentősége, mert most hatvan év távlatából ismerek magamra, arra a sajátosságomra, hogy mindig csak addig érdekelt a dolog, amíg meg nem valósítottam és el nem értem azt az eredményt, amit ideaként magam elé tűztem. Ha megvolt, otthagytam és többé nem foglalkoztam vele. Más karakterű alkotó egy életművet építhetett volna rá. Ezzel a kollázzsal megint “festővé” lettem avatva, mert Tanár úr példaként körbe mutogatta a szakkörben, hogy így kéne ezt mindenkinek csinálni. Igaz akkor még zömmel idős nyugdíjas munkás emberek jártak oda, egy-két fiatalt kivéve. Fransz Feri ötvösre emlékszem, talán mi voltunk a fiatal generáció.

Megismétlődött a kertészeti szakmában, az országos tanulmányi versenyen elért első helyezésből adódó “siker és dicsőség” sokkoló élménye. Éreztem, hogy nem kell ezt tovább csinálni, ez a rajz készen van, ami nem csak a rajzara vonatkozott, hanem a bennem kialakult világképre is. Ezzel az eredménnyel megint egyszerre voltam örök lemaradó és koraérett, mint ahogy apám halála után, hirtelen koravén lettem. Ezek a belső érési folyamatok akkor nem voltak előttem tudatos reflexiók, hanem csak úgy megéltem. Viszont visszafelé nézve, ma látom, hogy milyen sorsdöntő jelentőségűek az ember életében, ezek az jelentéktelennek tűnő események.

Emellet és ezt követően is készítettem a hagyományos stúdiumi feladatokat, és ha több képességem és tehetségem lett volna a rajzhoz és a festéshez, azt is mondhatnám, hogy eminens módon. De mivel ez nem volt, így az alábbi képekből is látszik, hogy tisztességesen elvégzett, középszerű feladatok voltak. Ilyen jellegű képek eztán ritkán készültek, de időnként mindig kisikeredett valami, ami tovább lendített a holtponton, hogy végérvényesen sose hagyjam abba a rajzot.

Ekkor következett a több mint két év (30 hónap) sorkatonai szolgálat, amikor stúdiumi munkákat nem készítettem, de dekorációsként újra sokat másoltam, mint gyerekkoromba, felnagyított fényképek után. 1970-ben hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára többek között nagyméretű (2 x 1.5 m) Marx, Engels és Lenin képeket, április 4., május 1., és november 7. plakátokat. Mondhatnám, hogy itt is utolért a sikerélmény, de én ezt akkor ott nem tartottam annak, és nem úgy éltem meg. Pedig sokaknak tetszett amit csináltam, miért ne tetszett volna, hisz ez volt a közízlés szintje. A feletteseim között egy katonatiszt akadt, akit érdekelt a képzőművészet, és annak készítettem “megrendelésre” olyan képeket, mint ma a mesterséges intelligencia által generált képek, hogy ő elmondta, hogy milyen legyen, én meg megcsináltam neki.

A fenti képhez hasonló, absztraktba hajló, de a figuralitásra - itt a tárgyakra - visszautaló és felismerhető formák keverékéből készítettem számára képeket. Ebből ez az egy darab maradt meg, mert ez vázlatnak minősült, és természetesen részére, olaj és vászonra kellett ugyanilyen jellegű képeket készíteni. Ezért mindig kaptam egy-két hét szabadságot, ez volt a nagy üzlet fizetsége. Persze nagy érték volt ez akkor, hogy az utolsó hónapokban már többet voltam úgymond “alkotói” szabadságon, mint bent a laktanyában. Ezt követően megrendelésre sosem készítettem képet, még eladni is csak pár darabot adtam el. Persze nem is tettem azért semmit, hogy valakire rá beszéljem a vásárlást. Ajándékba több képet szét osztogattam, de az sem volt öbb egy-két tucatnál. Főleg kiállítások után adtam egy-egy képet a segítőknek és a közreműködőknek. 

Leszerelés után, 1971-től 1979-ig kisebb nagyobb megszakításokkal újra jártam hetente kétszer Budaörsről Angyalföldre, a József Attila Művelődési Ház rajzszakkörébe, de akkor már első feleségemmel Kölűs Judittal (1950-1994) együtt. Ez elsősorban számára volt terápia, betegségéből való felgyógyulás érdekében, de vele együtt én is újra kezdtem mindent elölről. Nem véletlen, hogy ezekben az években dolgoztam a Fővárosi János Kórház Ideg és Elme osztályának, Pesthidegkútra kihelyezett Gerontopszchiátriáján, mint kertészeti terapeuta. A rajz és a művészet is túlélési gyakorlat volt ekkor, és nem művészi hivatás, vagy arra való felkészülés.

De itt el kell szakadjak az időrendi előrehaladás bemutatásától, mert igaz már a hatvanas évek második felében a stúdiumi feladatok elvégzésében eljutottam a kockától az aktig, de ebből nem maradt meg semmi. Sőt, még a hetvenes évekbeli ilyen jellegű képeimet megsemmisítettem, amelynek okait később kifejtem. Ezért, mint örök újrakezdő egy későbbi periódusból kell ide citálni példákat, hogy a stúdiumi munkákat is részletesebben tudjam elemezni. A nyolcvanas évek közepén, - öt év kihagyás után - mikor visszamentem rendszerese rajzolni, először ugyanazt csináltam, amit még előzőleg kétszer is végig jártam. Szükségét éreztem ennek, egyrészt a magam ellenőrzése okán, hogy lássam mit felejtettem az előzőekből, másrészt pedig az új helyen, az új festő kollégák előtt is igazolva legyen, hogy én sem vagyok teljesen kezdő. 

Ez utóbbi sem sikerült olyan hibátlanul, mert azt láthatták, hogy tudok valamit a képzőművészetről, de azt az alább itt bemutatott rajzokból is látni, hogy jogos volt az a megállapításuk, hogy rajzolni azt nem tudok. Legalább is úgy, ahogy ők az iskolákban megtanulták és ez alapján kialakították egy életre szóló elképzelésüket a festészetről és a művészetről, amit évtizedeken át szorgalmasan gyakoroltak és ismételtek. Ez különösebben nem volt számomra idea és ma sem az, mert én mindig kerestem az újat és a megújulást. Az ilyen iskolás iskolás feladatokon igyekeztem túljutni, és ezzel összefüggően valamit másként csinálni. Erre is mutatok példát, mert a továbblépés mindig ebből keletkezett. Ez nem rajztudás volt, hanem vizuális gondolkodás.

Még ha vizuális gondolkodásnak nevezem is ezt a kibúvót a rajzi hiányosságaim elkerülésére, felmerülhet a kérdés, hogy mi köze van ennek az esztétikához? Ha nem is sok, de azért ma már összekötődik ez a kérdés. A művészettörténet, az esztétika, és a hermeneutika egysége egy olyan sajátos látásmódot eredményez, amely az internet világában sokkal jobban érvényesül, mint a hagyományos csupán élmény alapú esztétikai szemlélet. A mai ember egyre kevesebb tárgyiasult, anyagban rögzült képpel találkozik, mint az ezt megelőző korszakban. Itt a kép információvá válik és nem elsősorban érzéki befogadás, és ha csak az, akkor pedig csupán képi illúzió. Ezt elkerülendő, hogy a képi összefüggéseket is lássuk, ezért mutatok meg egy sorozat jellegű összeállítást, hogy milyen szerepe van ennek már a stúdiumi munkáknál is.

És ha már hivatkoztam a sikerekre, akkor meg kell említenem azt is, hogy a hetvenes években megéltem azt a kudarcot is, hogy az utánam induló generáció, Gábor Áron, Mérey Szilárd, Sebestyén Zoltán és Csángó Kati, bekerültek a főiskolára, amit ki előbb, ki utóbb el is végezték, és alkotói pályára léptek. Mondhatnám itt azt, hogy tehetségesebbek voltak nálam, amelyben ha volt is valami, akkora különbség nem volt közöttünk, hogy ha nagyon erőlködöm, nem kerülhettem volna be én is. De olyan volt a helyzetünk, hogy fel sem merült, számomra ez a lehetőség. Ez volt a második lezárt út a hivatalos pálya elérésének irányába. 

Ebből az időszakból szinte semmi sem marad meg, leszámítva az alább látható egy-két tucat nyári balatoni nyaraláson készített kisméretű rajzokat. Ez volt talán a legradikálisabb törekvésem arra nézvést, hogy végérvényesen feladom a festővé válásom irányába vezető utat. Összefüggött ez azzal, hogy 1979-ben Fischer Ernő nem csinálta tovább az általa 1953-ban alapított rajzszakkört, amit huszonöt éven át vezetett. Ennek adminisztratív okai voltak és így két éven át, 1981-ig sehol sem tanított. Neki is vákuum volt ez az életében, mert hiányzott neki a tanítás és az emberi közösség. Mígnem 81-től újabb tizenöt évre elkötelezte magát a Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdió vezetésével.

Ekkor öt évre végérvényesnek látszó módon letudtam folytani magamban a rajzbéli törekvéseimet, mert akkor elhatároztam, hogy én is beállok a sorba a “szőkék és kékszeműek” közé. Egyik kollégámmal alapítottam egy kis szövetkezetet, amit ezt követően tizenöt éven át, 1995-ig, szövetkezeti elnökként vezettem. Az első öt évben végzett intenzív munka lekötötte figyelmemet, és hogy az előző két évtizedben készített majd minden stúdiumi munkámat megsemmisítettem, elvoltam egy darabig a rajzolás nélkül is. Ez időben is feljártam Fischer tanár úrhoz a műtermébe, fényképezni és beszélgetni, de én magam tevőlegesen nem rajzoltam és nem sok mindent készítettem tudatosan. Ez az öt év volt a legnagyobb megszakítása a folyamatos következetes tevékenységemnek a képzőművészet területén. Leszámítva azt, hogy ekkor kipróbáltam a hozzám nem igazán közel álló akvarell technikát is, és ezzel az úgynevezett “vasárnapi festő” életmódját. Ekkor a nyári balatoni nyaralásokon akvarelleztem, nem sok sikerrel. Ez ha nem is teljes kudarc volt, hanem annak felismerése, hogy engem így nem érdekel a festészet. Volt egy idő amikor később visszatértem rá, de egészen más módszerekkel. Erre majd a későbbiekben visszatérek.

Amikor kezdett beindulni a vállalkozásunk és stabilizálódott az anyagi helyzetünk, megint visszatértünk a stúdióba járáshoz, de akkor már a Fáklya Klubban működő Pedagógus Stúdióba, amelyet Tanár úr már négy éve vezetett. Megint elölről kezdtem mindent, teret, fejet és aktot rajzolni, de a nyári majd egy hónapos soproni művésztelepeken intenzív alkotói munkába is kezdtem. Erre az időszakra vonatkozóan az évekkel ezelőtt megírt résznél az évközi műtermi munkákra nem tértem ki, mert csak a sopronban készített vázlatok feldolgozásától kezdtem a bemutatásukat és elemzésüket. Tehát ennek a megint több mint másfél évtizednek, 1985-től 2002-ig, Fischer Ernő haláláig terjedő időszaknak a kezdeti időszakáról kell még írjak valami, mert ennek döntő jelentősége van a pályám alakulását illetően.

Megint egy rendhagyó képpel kezdem, mert a fent látható kollázs, mindjár a Fáklyába kerülésem kezdetén feltűnést keltett. Itt is újra kezdem minden kötelező feladatot elölről, de néha megengedtem magamnak egy kis alkotói kitérőt. Így született ez a kollázs, amely feltűnést keltett a sok olajjal vászonra festő, realisztikus szemléletű művész között. Nem volt divat a kollázs a stúdióban, annak ellenére, hogy Tanár úr már négy éve ott tanított, és amelynek a ő nagymestere volt. Igaz a tiszte kollázstechnika használata csak az életművének első korszakára volt jellemző, mert később a pszeudo kollázst használta. Ezzel viszont kidolgozott a maga számára egy olyan speciális technikát, amely a foltfestészetet és a kollázst úgy használta, hogy közben írókával többszörösen átrajzolta a felületet. Így a hagyományos foltfestészet, a kollázs és a grafika együtt egy sajátos, csak az ő munkásságára jellemző festési módot jelentett. Ez a technika a mai napig is, csak a hozzá legközelebb álló és leghűségesebb tanítványainak (Öten alkotó csoport) munkáiban lelhető fel.

Igaz, ez idővel mindenkinél módosult, és ki-ki az egyéni elképzeléseinek megfelelően, kreatív módon használta, kialakítva a maga módszerét. Leginkább Csengery Béla festészetében követhető ez a technikai átalakulás, mert ő folyamatos változtatással, lépésről-lépésre alakította ki a maga stílusát. T. Horváth Éva radikális ugrásokkal, végigjárt minden régen és ma használatos festészeti technikát, de a kollázs és az íróka használata majd minden munkájában fellelhető. Bíró Judit és Kölűs Judit alkotásaikra is jellemző ez a módszer, és mivel korai haláluk nem tette lehetővé ennek továbbfejlesztését, talán az ő munkásságukra jellemző ez a technika leginkább. Mindezt azért írtam le, saját munkásságom bemutatása okán, - bevonva a mester és a hozzám közel álló tanítványok felemelésével - mert én az alkotásaimaban analitikus módon, végig iskoláztam ezt az egész technikai módszert és festészeti eljárást.

A fenti kollázs is egy ilyen tiszta megjelenítése a műfajnak, ötvözve az absztrakt és a reális ábrázolással. Ez az ingadozás, korai gyermekkorban művelt fényképek másolástól, a katonaság idején használt absztrakt elrugaszkodáson át, majd vissza a studiumi munkákhoz, jellemző az egész munkásságomra. Így a mai napig nem alakult ki egységesen megnevezhető festői stílusom, mert Évához hasonlóan körbejárva és kipróbálva mindent ami érdekelt, egyiknél sem horgonyoztam le mint ő az anyagnál, hanem keresve a másságot, kísérletező módon mentem tovább. Így az Avignoni pieta is egyedül maradt alkotás, mert ezután annak ellenére, hogy a kollázs technikával egy nagyon következetesen végigjárt stúdiumi sorozatot készítettem, a tisztán csak a hagyományos foltfestészeti eljárásra való utalás, a későbbi munkákban elmaradt. Viszont az írókával való felül rajzolás és átírás, egyre inkább előtérbe kerül, és ezzel az absztrakt és a reális látvány ötvözése megmarad. Persze itt is inkább dominál az absztrakt irányba való elhajlás, és ezért inkább nevezhető ez az eljásárás absztrakt és félabsztrakt módszernek. Az alább látható Esernyős sorozattal példázom azt is, hogy itt még törekedtem egy-egy ilyen eredmény elérésénél és lezárásánál, pár darab nagyobb méretű képek megvalósítására. Ezt követően egyre jobban érdekelt a kísérletezés, a képek variációkban történő átváltozása, és sorozatba rendezhetősége. Ez már ismét előjele annak, ami később fő tevékenységként bontakozik ki.

Az alább látható csendélet és műterem képhez hasonló módon és a legkülönbözőbb témában sok száz, - talán több ezer - kisméretű A/4-es, (20 x 30 cm) képet készítettem. Nem voltak ezek remekművek de még művek sem a szó hagyományos értelmében, de sok esetben vázlatoknak sem mondhatók, mivel nagyon ritka esetben fordult elő, hogy ilyen vagy ehhez hasonló, nagyobb méretű képet is készítsek belőlük.. A legjobbak persze idővel kiváltak a sorozatból, - mint ezek is - és önálló kisméretű kollázs képként léteznek. Ez mind tiszta technikával készültek, pontosan azért, hogy lássam mire képes ez a műfaj. Lényegében sok lehetőség van benne, és épp ezért időnként folyamatosan és még ma is visszatérek hozzá, mert szinte kimeríthetetlen variációs lehetőségeket kínál. Ma a digitális képalkotás viszont túl pörgeti a dolgot és a végtelen számú lehetőség egyben meg is szünteti, hogy egyedi képek váljanak belőlük. A manuális alkotás a különböző anyagok felhasználásával, még kínálta ezt a lehetőséget, még akkor is, ha tiszta kollázs technika maradt, és nem lett belőle vegyes technika.

Természetesen ezt is megpróbáltam, és a legkülönfélébb módszerekkel kísérleteztem, és ezekből a munkákból fejlődött ki a paratípia, amely lassan kezdett önálló műfajjá válni. Persze sok idő és megint rengeteg további variációt végig kellett csinálnii, hogy a puszta technikából önálló képalkotó műfajnak lehessen mondani. Az alább látható két képen jól látszik, hogy a kollázsnál széttépett és összeragasztott újságpapírok és a színes magazin lapokok, miként válnak feldarabolás nélkül alappá, amely megint csak fontos tényezőként jelenik meg a későbbiekben.

Itt bepótolva a korai korszak ismertetésének hiányát, lassan elérkeztünk a munkásságom középső korszakához, amelyet én magam sem tekintek csupán csak a képzőművész pályára való felkészülésnek. Igaz a végleges pályaválasztástól még tíz évnyi távolságra vagyok, mivel csak 1995-ben - első feleségem halála után - döntöttem el, hogy festő leszek. Viszont ez a tíz év olyan ennek a periódusnak az első fele, olyan tapasztalathoz juttatott, ami keveseknek adatik meg a mai korban. Régen természetes volt, hogy egy ilyen szakmát, pályát, hivatást, - nevezzük bárhogy is a művészetet - csak mester tanítvány viszonyban, közös műhelyben, a mesterrel együtt dolgozva lehetett megtanulni. A mai egyetemek és főiskolák ezt nem teszik lehetővé, mivel ma a tanár csak felügyeli a munkát, konzultál és tanácsokat ad, de együtt kevés alkalom adódik a közös munkára. Művésztelepeken ritka esetben ez magvalósulhat, de csak nagyon rövid időre. Számomra viszont, ha rendhagyó módon is, de több mint tíz évet jelentett Fischer tanár úr keze alá dolgozni, alapokat készíteni, a képek első vázlatát vagy változatát manuálisan elkészíteni. 

 Ennek az írásnak a többszöri nekirugaszkodás alkalmával, épp ezt az időszakot már tárgyaltam egyszer, amely 1989-től, a mester haláláig 2002-ig tartott. De mivel 1985-ben kerültem vissza a rajz stúdióba és az effektív együttmunkálkodás csak öt évvel később kezdődött, ezért ezzel az időszakkal is el kell számoljak magamnak, hogy érthetőbb legyen a már egyszer megfogalmazott szöveg tartalmi megalapozottsága. A hosszú ismeretség ellenére, nagyon hosszú folyamat volt az, míg megkaptam azt a bizalmat, hogy a mester a 75. születésnapi kiállításán megkért a régebbi kisméretű képeinek nagy méretben való megfestésének előkészítésére. A középső alkotói korszakomnak bizonyos átfedéssel több mint a felét kitöltötte ez a munka. Az első öt év még csak a nyári művésztelepi munkák alkalmával kettőnk között kialakult elméleti együttműködés volt, majd a következő öt év manuálisan is az intenzív együttdolgozás, és az utolsó időszak lassú elidegenedés, de a jó kapcsolat megtartása mellett, egyre kevesebb közös munka. 

 Most bemutatom azt az időszakot, amikor a stúdiumi munkáimat kimondottan azzal a céllal készítettem, hogy demonstrációs anyag legyen Tanár úrnak a korrigálások és a tanítás alkalmára. Több témakörben csináltam ilyen sorozatokat, de ennek bemutatására a soproni művésztelemen készített városképeket választottam. Ezek feldolgozásával alakult ki többek között az a technika, amit kézi nyomású, átdörzsöléseses monótípia módszernek neveztem. A magam munkái mellett Fischer Ernő számára is készítettem számtalan ilyen alapot, amelyet aztán ő festett tovább. Először a saját témámmal való ismerkedést, felmérését és megközelítését mutatom be, hagyományos szénrajz sorozattal. 

 Ezt követően először következett az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen kollázs sorozat, alla prima technikával. Ez több változatban egy nagy sorozatot alkotott, fekete-fehér és tónusos változattól, a meleg színekből összeállított különböző absztrakt és fél absztrakt megoldásokig. A művésztelepeken sokaknak ez volt a témája, így jól jött Tanár úrnak a képek bemutatása által elmagyarázni azokat a feladatokat, amelyeket ki-ki maga elé tűzött. Nem kötelező módszer volt ez, hanem az az analitikus megközelítés, amely számomra mindig fontos volt a téma megértéséhez és a feladat felméréséhez. Szinte minden alkotói periódusban a kezdetektől fogva a mai napig alkalmazom ezt a megközelítést, minden új munka megkezdésénél. Didaktikus munkák ezek, de nem nélkülözhető ennek a folyamatnak a megértése, nem csak az alkotni készülőknek, hanem a befogadóknak sem. Legalábbis akkor, ha valaki nem csupán csak esztétikai szempontból, hanem komplexebb módon szeretné látni a műveket, beleértve a művészettörténeti és hermeneutikai aspektust is. 

 Ezzel elérkeztem oda 2026 februárjában, hogy a 2015-től megkezdett Hommage á Fischer Ernő című kiállítás bővített kiadásának első részét elkészítettem, a soproni nyomat képekig, amit annak idején már bemutattam és elemeztem. Most átolvasva ezt a részt, ha szükséges korrigálom vagy kiegészítem, majd hozzá látok a 2010 utáni alkotói korszak feldolgozásához.

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede). (2026.02.23. javított, kész)

 

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede)

1997-ben a Neupack művésztelep végén még egy sorsfordító esemény következik be a szakmai előmenetelemben, az hogy Kováts Albert felkér a Magyar Festők Társaságába való belépésre. Ezt nagyrészt Nagy Imre Gyula festő kollégámnak köszönhetem, aki az Újpest Galériában az általa rendezett Belső utak című csoportos kiállításra meghívott, ahol munkáinkkal T.Horváth Éva, Mérey Sziládr és én felkeltettük Albert figyelmét. Ez a József Attila Művelődési Ház rajzszakkör, a Fővárosi Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Művészek Egyesülete és a Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület után mindenképpen szakmai előrelépésnek tekinthető a kollektív csoportokhoz tartozásomban. Ez már országos független szakmai szervezet, ahol a legnagyobbak között, majd háromszáz tag viszonylatában mérhetem fel felkészültségemet a pályára. Érdekes módon Tanár úr is tagja volt ennek a szervezetnek, de vele egyszer sem volt módom kiállítani, mivel Ő az 1995-ben rendezett Európa elrablása című kollektív kiállításra készült, de végül mégsem adott be művet, majd ezt követően sem élt a kiállítási lehetőségekkel. Én viszont 1997. óta 2012-ig majd minden évben részt vettem az országos nyílt beadású csoportos kiállításokon. Az utóbbi két évben viszont tagságomat fenntartva, a kiállításokon nem veszek részt, mióta az MMA biztosítja az ahhoz szükséges anyagi forrásokat. Megítélésem szerint ezzel a Társaság elveszíti függetlenségét, és legitimálójává válik annak a rendszernek, ami számomra nem elfogadható szellemi tartalommal működik. Bízva benne, hogy még megfordulhat a helyzet, és visszanyerheti függetlenségét a Társaság, tagságomat azért tartom fenn, hogy ezt követően folytathassam aktív tevékenységemet. 

 Első egyéni kiállításom előtt fontos megerősítő tényező volt, több országos tárlaton részt venni, és saját alkotásaimat a "nagyok" viszonylatában szemlélni. De ezt követően is évről-évre fontos visszaigazoló esemény volt számomra a kiállításokon való szereplés. Viszont az igazi áttörést mégiscsak az egyéni kiállítás jelentette. 1997. óta három témával foglalkoztam komolyabban, a Budaörsi anziksszal, a Belső terekkel és a Fejek sorozattal. Hogy végül is a Budaörsi anziksz lett az első kiállításom az külső körülményektől függött, ugyan is Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál megalapítója és akkori szervezője kért fel a millecentenáriumi kiállításra. Megtisztelő volt ez a felkérés, csak megfelelő kiállítóhelyet kellett szerezni ehhez, ami végül is a Zichy major lett. Tíz éve használaton kívüli épület, a valamikori Vegyesipari KTSZ kötélfonó üzeme, majd asztalos műhelye, amelyet T.Horváth Évával kitakarítottunk, három méter magasságig (hat méter magas) kimeszeltünk, és ideglenes világítást biztosítottunk. Ez a témához illő autentikus kiállító helyiségnek bizonyult. Én ugyanis nem az épülő, fejlődő új Budaörsöt ábrázoltam képeimmel, hanem a gyerekkori szubjektív emlékeim még megmaradt nyomait rögzítettem, ami az ötvenes években körül vett. 

 2000. Budaörsi anziksz, Zichy Major, Budaörs.

 2000-ben az első önálló kiállításomnak meghívója.

 Alföldi László: Budaörsi anziksz I-IV., 40 x 50 cm, a felső kettő fotó, az alsó kettő papírnyomat, 1999.

A kiállítás anyagának kétharmada fotó volt, és az igazi képzőművészeti alkotás csupán a képek egyharmadát adta. Adódott ez abból, hogy a fényképezést is gyerekkorom óta műveltem, és a dokumentálásra alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a fantáziát jobban szabadjára engedő festészeti technikák. Ezért ezek közül is a sokszorosított grafikai műfajhoz tartozó papírnyomatot választottam, amellyel a fényképeken fellelhető motívumokat stilizáltam tovább, és a jelképszerűségig absztraháltam. A fotók is sajátos technikával készültek, mert többszörös exponálással és úgynevezett szendvics diákkal rétegeztem egymásra a motívumokat, és saját emlékképeimet. A nyomatoknál és a fényképeknél is használtam a kép a képben történő megjelenítést, amit a keretek gyakori használatával ábrázoltam. 

 Most visszatekintve erre az első kiállításra, azt látom, hogy érett alkotói látásmódot tükröz, személyes hangvételű alkotások, és a közvetlen Fischer hatásnak nyomát sem látjuk. A cél is az volt, hogy az előző évtized Fischer korszakával szemben, egy autentikus sajátos világot mutassak fel, ami nem külső festői benyomásokból származik, hanem belső átélt élményeken alapul. Ezért is választottam témának azt a teret, ahol születtem, és egész addigi életemet éltem. Ötvenkét éves voltam kétezerben a kiállítás idején, de a képek épp félévszázados koromban készültek. Tanár úr első önálló kiállítása 1962-ben, negyvennyolc éves korában nyílott Szegeden, és egy évvel később Budapesten. Tehát ha az időrendet nézzük, nem sokat késtem.  

Ami még ennek az első kiállításomnak az érdekessége volt, az az eseménysorozat, amit az ötnapos nyitvatartási idő alatt kísérő programként szerveztem. A vetítések folytatásai voltak azoknak a Fáklya Klubban és az előző években a Budaörsi Művészek Egyesületében tartott előadásaimnak, amelyek akkoriban népszerűek voltak a képzőművészet iránt érdeklődők körében, és a későbbiekben is gyakoroltam a vizuális ismeretterjesztést.

A negyedik előadásban, amely az Eltérő terek (Tisztelet Vojnits Erzsébet és Krajcsovics Éva festőművészek "tér-képeinek") címmel lett meghirdetve, bemutattam a Belső terek című diasorozatomat is. Sajnos felnagyított papírkép változatban még a mai napig nem készült el, és így ki sem lett állítva, pedig tizenöt év távlatából is úgy érzem, hogy megállja a helyét, és többre érdemes, mit hogy csak diában létezzen.

Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért a most következő harmadik önálló bemutatkozásom a tulajdonképpeni igazi első kiállításom. A Budaörsi anziksz lényegében inkább fotó kiállításnak volt tekinthető, és ez csak kitérő volt a több évtizedes képzőművészeti tevékenységem mellett, ezért a közönség úgy is fogadta. Bár, ezt megelőzően szintén volt már 1992-ben a Budaörsi Városi Könyvtárban egy egyéni bemutatkozásom, amely grafikákat tartalmazott, és nyilvános megnyitó nélkül zajlott. Ugyanis a kilencvenes évek első felében, az 1996-ban megnyílt Könyvtár Galéria elődjeként működő zeneszobában, a Budaörsi Műhely tagjainak rendeztünk már kiállításokat, de ezek szűkkörű szakmai bemutatók voltak. Mi magunk Tanár úrral együtt közösen megnéztük, és megvitattuk a felrakott alkotásokat - amik főleg stúdiumi munkák voltak - és az ott megforduló könyvtárt látogatók is láthatták, de hivatalosan nem voltak ezek tárlatok. Tehát ez a két előzmény, olyan helyen történt meg, amely akkor még nem volt galéria és kiállító hely, és a bemutatott anyag is sajátos módon az alkalomhoz illeszkedett. Viszont rendhagyó módon ebből a tevékenységből nem csak az én első tényleges kiállításom nőtt ki, hanem a Könyvtár Galéria és a Zichy major, idővel a város két szakmai szempontoknak megfelelő kiállító tere is. 

2000. Jazz Galéria, Budapest. Aéföldi László : Ugyanaz és más I. - Fejek című kiállítása

Alföldi László: Fejek I.-III, vegyes technika (papírnyomat és önkollázs), 2000.

Mint az előzőekből kiderült, tulajdonképpen ez az igazi első önálló kiállításom, ami gyakorlatilag már a harmadik. Nem biztatott erre senki, de ekkor már nem is vártam. Fischer Ernőtől és Kovács Lacitól ezt követően nem kértem a magam munkáival kapcsolatban tanácsot, haladtam a magam útján. Az érdekessége a dolognak viszont az volt, hogy mindkettőjük életük végéig kíváncsi volt a saját műveik tekintetében az én véleményemre. 

 1997. végén elhatároztam, hogy felnövök magamtól is, és megpróbálok egy hosszabb távú programot megvalósítani, akár sikerrel, akár kudarccal is végződjön az. Öt-tíz évre terveztem ezt, évenkénti egy megvalósítandó kiállítással. Mint látható az alábbi meghívón, a kiállításnak mindjárt két címe is volt, ami előre vetítette a folytatást. Az Ugyanaz és más a sorozat tematikáját jelölte, a Fejek pedig a konkrét tárlat tartalmát. Hogy miért éppen ezt a témát választottam elsőnek, annak több oka is volt. Ebből hármat megemlítek. 1995-ben éppen a budafoki Jazz Galériában láttam Nagy Gábornak egy ilyen válogatását, ami nagyon tetszett, és inspirált ennek a témának a feldolgozására. Gábornak Budaörsön később én is csináltam ebből az anyagból egy kiállítást.

De korábbról, 1989-ből is volt már egy erre a témára inspiráló élményem, Mérey Szilárd Kerubokat ábrázoló sorozatából. A harmadik indokom pedig épp ez utóbbi több arcú lények problémájából származott. Tanár úrral egy évtizede volt téma közöttünk, hogy a szimbolikus formarendben, hogyan és miképpen lehet ezt megvalósítani. Míg nagyra tartotta és elismerte Szili munkásságát, a sokszemű fejsorozatát nem tudta elfogadni. Azt tanította ugyanis, hogy a szem megjelenítése a jelképnél nagyon vissza húzza a formát a naturális ábrázolásba. Az tény, hogy saját alkotásaiban igyekezet ezt a elkerülni, de néha azért belecsúszott saját problémát ellentmondásaiba.

A három példa csupán a téma bonyolultságát mutatja, és azt, hogy én tudatosan ebből indultam ki, de mindenképpen itt már sajátos megoldást kerestem. Kicsit provokatív is volt a felvállalt feladat, mert a teljes jelképszerű megoldástól a szemek kihangsúlyozásáig megpróbáltam egy didaktikus sort összeállítani. Tanár úrral erről nem konzultáltam, de lényegében a képek készítésénél mindig ott munkált a fejemben az Ő álláspontja is.

2001. Szentendrei Városháza, Szentendre. Alföldi László: Budaörsi anziksz II. című kiállítása

  

Ez a kiállítás csak kísérő eseménye a koncerteknek, ezért külön meghívója nem volt.

Szentendrén a festők városában elvileg megtisztelő volt kiállítani a Budaörsi anziksz válogatott anyagát, de gyakorlatilag nem volt nagy érdeklődés iránta. De ez nem csak az én kiállításommal volt így, hanem az egész rendezvény sorozatra vonatkozott. Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál mintájára, ott is megakarta honosítani a Budántúli Tavaszi Fesztivált, de nem sok sikerrel. A következő évben már nem is próbálkozott vele. Budaörsön viszont lassan húszéves hagyománnyá nőtte ki magát ez a rendezvény, ha már pár éve, nem is az Ő szervezésével zajlik az esemény. A Zichy Major pedig idén lesz tizenöt éve, hogy kiállítóteremként működik az én kezdeményezésemmel. Persze 2003-tól már nem én rendezem a kiállításokat. Annyit azért érdemes még itt megemlíteni, hogy 2001-ben T.Horváth Évának, majd 2002-ben Horváth Zoltánnak a HVG plakátokból rendeztem tárlatot, a Budaörsi Fesztivál keretében. 

2001. Artus Stúdió Galéria. Kép-más-ok, T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása.

   

Alföldi László. Kép-más-ok sorozatból (cím nélkül), egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

2002. Aulart Iskola Galéria, Budapest. Kép-más-kép - Ugyanaz és más III., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Kép-más-kép sorozatból, egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Gyakorlatilag ez a negyedik kiállításom, de mivel a szentendrei kiállításon nem szerepelt új alkotás, mert az, az előző évi budaörsi tárlatnak egy válogatott anyaga volt, ezért a továbbiakban is az Ugyanaz és más sorozat számát veszem alapul. Így a harmadik önálló kiállításom ez, ahol teljesen új alkotásokkal jelentkeztem. Tartalmi és technikai szempontból is kötődik ez az Artus Galériában látott anyaghoz, és kevésbé a Budaörsi anzikszhoz. A Velencei lány parafrázis sorozatot technikailag még az újságlapokra készített monotípiákkal oldottam meg, de a kiállítás nagyobb részét már a paratípiák képezik. Ezért nem is volt olyan egységes, mint az előző és az ezt követő két kiállítás anyaga. Azért kell ezt előre bocsátanom, mert hiányosságai ellenére, lényegében itt indul el az a bő egy évtizedig tartó periódus, ahol ez a technikai eljárás meghatározó lesz az alkotásaimban. De ez nem csak a technikát határozta meg, hanem az abból adódó tartalmi lehetőségeket is. Már a hatvanas években olvastam Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című művét. amelynek elméleti problémafelvetései azóta is foglalkoztattak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kilencvenes években már több előadást is tartottam erről a témáról, és ehhez nagy dia anyagot gyűjtöttem össze, amely vizuálisan is megjelenítette a reprodukció történetét. Most viszont a kezembe volt egy olyan eszköz, amellyel a tökéletesnek mutatkozó reprodukciókban, esztétikai változásokat tudtam előidézni, és ezt megpróbáltam tartalom tekintetében is kihasználni.

Az alább látható triptichonokban - Orbán Tibor megnyitó szövegében hármashangzatoknak nevezett képegyüttesekben - még elég didaktikus módon vizsgálgattam azokat a változásokat, amelyeket egy-egy újabb réteg visszaszedése jelentett a kép tartalmának megváltoztatásában. Lényegében ez a folyamat módszerében és a mondanivaló sajátos megjelenésében a következő két kiállítás alkotásaiban teljesedik ki, de már itt kötődik a sokszorosítás problémájához. Ez később elvezet az eredet kérdéskörének a vizsgálatához is, amely a 2004-ben rendezett Újlipótvárosi tárlaton kerül majd előtérbe. 

 És, hogy erre a több mint tíz évvel ezelőtti kiállításra visszaemlékezem, újra kezembe vettem Walter Benjamin könyvét, és anélkül, hogy újra végig olvastam volna, már a mottója is aktuálissá teszi a kérdés újbóli felvetését, de most már a számítógép és az internet aspektusából. Nem tudom még, hogy a nyáron milyen alkotói munkába kezdek, de valószínűleg nem fog továbbra sem nyugodtan hagyni ez a kérdés.

2003. Hricsovinyí Galéria, Budapest, Borítólányok - Ugyanaz és más IV., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Borítólányok I.. 30 x 40 cm, paratípia, 2003.

2003. Francia Intézet, Budapest. Re-produkció - Ugyanaz és más V. Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Re-produkció XXVI., egyenként 35 x 25 cm, nem digitális, hanem partípia,  2002.

Szilágyi Ákos megnyitó szövege után újra értelmezni, másképp értelmezni a kiállított képeket, ma is merész vállalkozás lenne részemről, ezért ezt meg sem kísérlem. Minden olyat leírt, ami ezzel az anyaggal kapcsolatban felvethető gondolat egyáltalán megfogalmazható volt. Ezért csak a kiállítás létrejöttének mikéntjéről mondok pár szót, ami hozzá segíthet ahhoz, hogy tisztábban lássuk azokat a váltásokat, amelyek egy-egy kiállítás esetében megvalósultak. Főleg azért szorul ez némi magyarázatra, mivel az Ugyanaz és más címszó alatt, itt tulajdonképpen egymáshoz kötődő kiállítás sorozatról van szó. Az kitűnhetett eddig is, hogy bizonyos értelemben egymásból következő problémafelvetések valósultak meg az egymást követő tárlatokon, és főleg a sokszorosítás problémakörét igyekeztek körüljárni. Ahogy az előző Hricsovinyi Galériában bemutatott anyag a színes magazinok fényképeinek fragmentált átdolgozásával mutattak az eredetitől más megvalósulási formát, most viszont a fekete-fehér fényképek álcájába bújtattam a színes képeket, hogy megváltoztassam jelentésüket. Rájátszva a kazettás síkfilmes fotózásra, és a polaroid felvételekre jellemző lapszélekre, itt még direktebb módon kötődtem a fényképezés történetéből ismert effektusokhoz. Tette ezt indokolttá az is, hogy erre a kiállításra Turay Balázs fotóművésztől kaptam felkérést, méghozzá a fotóhónap programjainak keretén belül. Így egyensúlyozva a műfajok határmezsgyéjén, igyekeztem tovább gondolni a fényképezés és a manuális módon előállított képzőművészeti alkotás közös sajátosságait, amely már nehezen kategorizálható a hagyományos keretek között. 

2004. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest. Ugyanaz és más VI., Eredeti eredet,  Alföldi László kiállítása

Alföldi László: Cím nélkül, 40 x 85 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomó papírés pszeudókollázs, 2004.

Sajnos ennek a kiállításnak a megnyitó szövegét nem tudom bemutatni, mivel Sipos Endre kézírásos vázlatát szerkesztett formában újra kéne írni, és ez ennyi idő elteltével már nem lehetséges. Pedig érdemes lenne idézni belőle, mivel Endre festő, tanár és filozófus, a Fischer tanítványok közül a legfelkészültebb képzőművészeti szakíró. A meghívón szereplő mottó, elég bonyolult megfogalmazása az eredetnek, és mindenképpen filozófusi képzettséget igényel annak átfordítása a művekre vonatkozóan, hogy közérthetőbbé váljon a nagyközönség számára. Azért is eset rá a választásom, hogy Őt kértem meg a kiállítás megnyitására. Ezt, akkor és ott nagyszerűen meg is oldotta, de itt most azzal a közérthetőséggel nem tudom rekonstruálni az elmondottakat, ezért a magam körülményességével tovább bonyolítom a dolgot. Bővebben idézem most Heidegger szövegét, hogy lássuk azt a gondolkodási módot amit, amit Fischer tanár úr is követett, és a hozzá közel álló tanítványoktól is elvárt.

Látható, hogy itt milyen komplexitásában van felvetve az eredet, amely messze túlmutat a puszta technikai módszeren, a sokszorosítás problémáján, és szinte ontológiai és művészetelméleti kérdéssé tágul. Mert ennek megválaszolása már nem csupán festészeti feladat, hanem művészi kihívás.  

A kiállítás anyaga két részből tevődött össze, egyrészt az 1997-ben a Neupack Kft. művésztelepén készült munkák 2004-ben történt átdolgozása által létrejött alkotásokból - amelyekből fentebb kettő látható - másrészt az új művekből, amelyek alább következnek. A tovább fejlesztett képek esetében a nagyméretű monotípia alapokat kollázsozással rendeztem megfelelő kompozíciós formába, és a nyers nyomtatott felületeket - az eredet érzékeltetésére - meghagytam változatlanul. 

Az új művek esetében az előzőhöz képest fordított eljárást alkalmaztam, mert itt nem konstruáltam, hanem de-konstruáltam. A meglévő újságlapokat úgy fragmentáltam, hogy az eredeti vizuális üzenet háttérbe kerüljön, és elsősorban a felület absztrakt mivoltával vegye át a jelentést. Itt ugyanúgy meghagytam a származásra visszautaló jegyeket - az újság képek nyomait - mint az előző esetben, de lényegében absztrakt felületé redukáltam az eredeti képet. 

 Ezzel a két eljárással meglátásom szerint magam számára létrehoztam egy autopoétikus vizuális rendszert, amelyben a kép keletkezéstörténetének nyomai megmaradnak, és így önmagából épülhet fel, illetve bomolhat le az új kompozíciós rend. 

2004. Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galéria, Budapest. Velence címmel Alföldi László kiállítása

Meghívó híján: A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.

Alföldi László: Velence (I.), 50 x 70 cm, vegyes technika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték, íróka, kollázs és pszeudókollázs), a nyolcvanas évekből.

Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen. 

Alföldi László: Velence XXXIII., 50 x 70 cm, papírnyomat, 2004.

Mint látható az utolsó három kép már más technikával készült, és nem a korábbi művek átdolgozása, hanem új alkotások. Ezzel a technikai váltással is készítettem egy nagy sorozatot 2004-ben, de ez sem hozta a kívánt eredményeket. Ezért egy teljesen új témába kezdtem, a Napkocsi töredékbe, amelynek nem voltak festői előzményei, hanem a papírnyomat szabadabb kísérletezéseiből nőttek ki. Köztudott, hogy ez a technika nem nagyon alkalmas több szín egymásra nyomására, mert össze koszolódik, viszont engem mégis foglalkoztatott ez a lehetőség, és ezért próbálkoztam a különféle megoldásokkal. Végül is célomat elértem vele, mert valőröket nagyon jól lehetett így előállítani, és a kollázsozással pedig áthidaltam a több szín egymásra nyomását. Ennek ellenére nem lett hosszú életű téma, és lehetőség a tovább vitelére.

Alföldi László: Napkocsi töredék, 20 x 100 cm, vegyes tecnika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték és pszeudókollázs, 2004.

2005. Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai pavilon - Nyírő Galéria, Budapest. Alföldi László kiállítása Kelle Antal válogatásában.

Ezt a kiállítást Kelle Antal válogatta és nyitotta meg, ami ugyanúgy rendhagyó volt, mint az előző kiállítás. Közvetlenül ez sem illeszkedett abba a sorozatba amit az Ugyanaz és más összefoglaló címmel addig rendeztem. Közvetett módon viszont egy hozzá kapcsolódó előadás - a Fénykép mint műalkotás és a műalkotás mint fénykép - mégiscsak jobban összekötötte ezzel a problémakörrel, mint a Velence és a Napkocsi töredékek sorozatot. 

A 2004-es és 2005-ös évben a saját munkáim kissé háttérbe szorultak, mivel az egyik évben Cseh és Lengyel szervezésű művésztelepen, Kralikiy-ben és Ladek Zrojz-ban dolgoztam, a másik évben pedig ugyanennek a telepnek a munkáit mutattam be Magyarországon. Ez komoly szervezői és rendezői feladatokkal járt, mert öt helyszínen, egy időben öt kiállítást kellett létrehozni, a Visegrádi Országok részvételével, amit egymagam intéztem. De valószínűleg nem csak a külső körülmények játszottak közre abban, hogy a kétezres évek első évtizedének közepén volt egy kis megtorpanás abban a lendületben, amit az ezredforduló óta diktáltam magamnak. Lényegében akkor, az azt megelőző öt évben tíz önálló kiállítást hoztam létre, és az utóbbiakban érződtek már az elfáradás jele is. Ezért ezen a bemutatón is főleg régebbi képeim szerepeltek, nagyon vegyesen, amiből most csak a grafikai és kollázs anyagból mutatok néhányat.  

2006. Nyitott Műhely, Budapest. Alföldi László kollázskiállítása.

Alföldi László: Újságképek I-II. (Mango I-II.), 30 x 55 és 50 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomópaíron, paratípia és pszeudó kollázs), 2006.  

2007. Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria, Budaörs. Alföldi László kiállítása.

Katalógus külső borítója

Előszó helyett: Kovács László (1944-2006) festőművész írása

Mint látható az előző pár kiállítás esetében, hogy a kétezres évek első évtizedének a közepén megtört az a lendület és koncepciózusan egymásra épülő alkotó munka , amely lassan már tíz éve folyamatosan tartott. Az 1995-ös elvi elhatározás után, amikor eldöntöm, hogy az életem hátralévő időszakában most már egyértelműen a festővé válás lesz a programom, tíz éven át töretlennek látszó lassú, de következetes lépésekkel haladtam előre. Első igazi nagy lendületet a vele és körülötte járó kudarcok ellenére is, az 1997-es Neupacki művésztelep jelentette. 

 Fischer Ernő és Szuromi Pál szerzőségével, 1997-ben megjelent “Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig“ című könyv számomra egyszerre volt siker és kudarc. Siker volt abban a tekintetben, hogy visszaigazolta azt a törekvésemet, hogy már a nyolcvanas évek második felében általam kezdeményezett monográfia írás szándéka Fischer Ernő életművéről, - ha nem is abban a formában, ahogy én elképzeltem - részben megvalósult. Kudarc volt viszont abból a szempontból, hogy a szerzőség lehetőségét nem én kaptam meg, annak ellenére, hogy a pályázat elnyeréséhez a könyv tervet én készítettem, és a szinopszist én írtam meg. 

 Előremutató volt ez abból a szempontból, hogy az 1995-ben Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió vezetői tisztségéről lemondó Mester munkásságának összefoglalóját, öt előadásban én tartottam meg. Ez volt az első írásba foglalt elméleti szövegem, amely alapját képezte az említett könyvnek, és a képzőművészeti tevékenység mellett, a mai napig tartó grafomán ténykedéseknek. 

 A neupacki művésztelep részben ugyancsak sikeresnek mondható, mert alkotó munkában, még így majd harminc év távlatában is, nagyon termékeny időszaknak tudható be. Kudarc volt viszont arra nézvést, hogy aktivitásomnak megfelelő módon, a záró kiállításon nem szerepelhetett kellő számú alkotásom. Ez viszont kikényszerítette belőllem azt az elhatározást és döntést, hogy innentől kezdve célul tűztem ki, hogy rövidesen létrehozom az első önálló kiállításomat, amelyet egy hosszú távú alkotói program keretén belül képzeltem el. 

 Ezen szándékom szerint kétezer tavaszán, Budaörsi anziksz címmel megrendeztem Budaörsön az első félig képzőművészeti és félig fotóművészeti kiállításomat. Majd ugyanebben az évben ősszel, Budafokon a Szent Kristóf Jazz Galériában Fejek címmel, az egyértelműen a képzőművészeti pálya irányában való elköteleződést bemutató tárlatot. Ezt követően az évtized közepéig évente még, sűrűn egymás után és tematikailag egymásból következő öt kiállítást. Mindezt a kezdetektől fogva az “Ugyanaz és más” összefoglaló címmel ellátva. 

 A 2003-ban bemutatott Francia Intézeti Re-produkció és a 2004-ben megrendezett Eredeti eredet címmel kiállított anyaggal ez a program látszólag elérte a tetőpontját és időlegesen megszakadt. Nem volt ez terméketlen időszak, csak azt az tendenciát, amit az előző ciklus produkált, már nem tudta olyan egyértelműen követni. Ezért az évtized második felében létrejött négy kiállítás, tematikailag nem is tartozik olyan szorosan az “Ugyanaz és más” kérdésköréhez. Nem szakad el teljesen ettől a tendenciától, de itt még, vagy már többfelé ágazik. 

 A “Re-produkció”-ban és az “Eredeti eredet”-ben az úgynevezett partípia technika kialakult, és annak alla prima változata technikailag készen volt. Viszont vonzott a továbblépés a további lehetőségek felé, és ennek differenciáltabb megvalósítása irányában láttam még lehetőségeket. A 2004-ben megrendezett Velence kiállítás és a 2005-ben a Nyírő Galériában bemutatott anyag vegyes jellege miatt, átmeneti megtorpanásnak látszott. Abban a tekintetben talán az is volt, hogy az elsőben egy egységes, de régi anyagot vettem elő, amely a Fischer korszak kellős közepén, még a nyolcvanas években készült. A másodikban pedig végképp össze volt keverve minden és amolyan hibrid jelleget öltött. 

 Viszont a 2006-os Nyitott Műhelyben és 2007-ben a Könyvtár Galériában bemutatott “Mérőpontok” címmel, látható volt a paratípiának egy tovább fejlesztett változata, amely még a mai napig nem futotta ki magát, de azóta is időnként visszatérő lehetőségként jelenik meg az alkotó munkában. Ez pedig az úgynevezett “Lapidárium” és a “Preparált lapok” sorozatban realizálódik, és a mai napig várva, hogy kibontakozhasson teljes terjedelmében és lehetőségében. Ez a tendencia a 2008-ban megjelent katalógusban az első összegzésként részben megtörténik, de azután ez a vonal nem folytatódik, hanem kezd kinőni belőle tematikailag és formailag a Pompeji vázlatok sorozat. 

 Maradva még a “Mérőpontok”-nál, meg kell jegyeznem, hogy a tudatos pályaválasztástól számított harminc év alatt, ez a katalógus az egyetlen nyomtatott kiadvány, amely önálló formában megjelent. Több publikáció is van, ahol írnak a munkásságomról, vagy egy-egy kiállításról, de a húsz kiállítás alkalmából csak ez lett ilyenformán dokumentálva. Ez azért érdekes, mert ez még a hagyományos rendszerbe illeszkedik, míg a következő hasonló szándékkal létrejött összefoglaló, ez a 2015-ben elkezdett és többször félbehagyott és most a befejezés szándékával újra írt, “Bővített kiadás” a Hommage á Fischer Ernő kiállításról. Ez az interneten blog formájában valósult, valósul meg, amely egészen más kritériumoknak kell, hogy megfeleljen. De a terveim szerint ha 2028-ban, a nyolcvanadik életévet megérem, akkor talán nyomtatott könyv formában is megjelentetem. 

 A három különböző változat, ugyanolyan alkotói próbatételnek felel meg az életmű tekintetében, és az alkotó módszeremet illetően is, mint amit a manuális munkában követek. Tehát megint ott vagyok, ami kísért egész életemen át, hogy a prakszist és a teóriát mindig együtt művelem. Az első katalógus semmi új formai megoldást nem tartalmaz, mert az ismert és hosszú évtizedek óta használatos módot követi. A második már egy teljesen új lehetőség, aminek eddig nem volt előzménye, ezért ezt tekinthetjük előrelépésnek a jövő felé. A még megvalósulatlan terv pedig, visszalépés lenne a múltba, a jelent és a jövőt figyelmen kívül hagyva. 

 A szóbanforgó katalógus úgy van szerkesztve, hogy hasonlóképpen követi ezt a szisztémát. Az első felében látható az akkori jelen, a közelmúltba visszanyúló módon, Mérőpontok címmel összefoglalható képek sorozata. Ez 2003-ban a Francia Intézetben bemutatott fekete-fehér képeknek, az alla prima paratípiának differenciáltabb továbbgondolása, visszatekintve a hagyományos absztrakt festészetre. A katalógus második felében látható Újságképek pedig, a következő évben az Újlipótvárosi Klub-galériában kiállított, Eredeti eredet sorozat címet viselő képek folytatása, ugyancsak egy összetettebb vegyes technika alkalmazásával. 

 Ebben az időben a megtorpanást az okozta, hogy amint látható a katalógusban megjelenő alkotások alakulásában, az a kérdés vetődött fel, hogy merre menjek tovább? A hagyományos festői gondolkodást kövessem az egyre összetettebb technikai megoldásokkal és egymásra rétegzettséggel, vagy a kornak megfelelőbb módon, redukáljam a probléma felvetést. Az utóbbinál maradtam, és így maradt függőben a Mérőpontok technikai, formai és tartalmi továbbvitele. Az Újságképek mondanivalóján kellett gondolkodni, mivel az addig kikísérletezett és megoldott technikai lehetőséghez kellett megtalálnom az adekvát tartalmat. Így jutottam a Pompeji vátlatokhoz, amely már egy újabb alkotói periódus része lett.      

2026. február 24., kedd

V. rész - 2007-től 2017-ig - a megvalósulás kora - Pompeji vázlatok I.-től az Átírásig.

 

2012. Ugyanaz és más IX., Pompeji vázlatok I., Mercure Museum Galéria , Budapest

Kováts Albert megnyitója:

Hölgyeim és Uraim,

Kedves Barátaim,

ha jól megfigyeljük, a szem kalandozásainak igen gazdag terepet nyújtanak

Alföldi László művei. A részletről-részletre vándorló tekintet, a látás számára új

meg új mozzanatot kínáló felületek, a sorra megnyíló belső terek, a képi séta

során felmerülő vizuális meglepetések messzire vezető gondolattársításokat

indukálhatnak, töprengő kérdéseket vethetnek fel. És ámbár a szemlélődésből

fakadó vizuális élményé az elsőség, meg kell állapítanunk, hogy igen

gondolatébresztőek ezek a képek, és az általuk keltett gondolatok sokfelé

vezethetnek bennünket.

       Néhány példa. A fal. A töredék, a rom. Anyag és virtuális anyag. A sík, a

mélység, a rétegek. Faktúra és felület. A talált és a csinált. A véletlen és a

szándékos. A szándékos véletlen. Tudatos és ösztönös. Állandó és változó.

Bomlás és építés. Ábrázoló, nem ábrázoló. Eredeti és másolat. Nyomat és

lenyomat. Rész és egész. Egy szerény, pár perces megnyitó meg sem kísérelheti,

hogy végiggondolja mindet.

        És a kérdések, melyekre nem biztos, hogy tudunk felelni. Miért tetszik

nekünk olykor a töredék, a rom? Mi az, ami abban megragad? Pontosabban,

mikor tetszik, és mikor nem? Az biztos, hogy az ikertornyok romjai nem

tetszettek, Pompeji viszont egészen más. Alföldi László Pompeji vázlatoknak

nevezi sorozatát. Évszázadok alatt elenyészett a Vezúv katasztrófájának

borzalma, rárakódott viszont, amit azóta írtak, mondtak, festettek, fotóztak róla.

Ami megmaradt, történelem és művészeti emlék, romantikus hangulat és

beleérzés. Romantika! Valahol itt kell keresnünk a rom- és töredék-kultusz

eredetét, a 18. században. A romantikus parkokban mű-romokat emeltek. De

már előbb, a manierizmus és a barokk idején szenvedélyesen rajzolták,

metszették Itáliában a római romokat, majd Európa-szerte divat lett a gótika is.

A klasszikus múlt iránti érdeklődés vegyült a romok „festői”, pittoreszk

mivoltával. Nehezebb kérdés, mi a festői, miért festői a rom, a fragmentum? Az

egyik válasz az lehet, azért, mert a rom mint monumentális töredék praktikusan

értelmetlen, funkciótlan, és a figyelem a tárgy képzőművészeti vonatkozására

tud összpontosulni. A romantika után nagy szünet, és a töredék, a dirib-darab

hulladék csak a korai avantgárd, a dada, a szürrrealizmus kifejező eszköze,

tárgya és motívuma lesz, akár kollázsban, akár térbeli művekben. Ide nyúlik

vissza a pop art töredékkultusza a második világháború után.

         A puszta fal mint önálló látványelem viszont legkorábban csak az új

avantgárd idején jelenik meg. Régebbről Leonardo feljegyzését ismerjük a

penészes fal foltjaiba belelátható dolgokról. Őt még az ábrázolás érdekelte

ebben. A gyanúm az, hogy kezdetben volt a megfestett festményrész, sík felület,

mondjuk egy csendélet háttere, és később figyeltek fel arra, hogy a valóságban is

előfordulnak hasonló, az idő által szépen megmunkált síkok. És ezzel a

kerülővel kerülhetett vissza a művészetbe a fal mint a mű tárgya, motívuma, sőt,

egyes művészeknél faldarab, vakolt felület mint maga a mű.

         Mindezt persze azért hozom elő, mert első benyomásként mintha falakat,

romos fal-töredékeket látnánk Alföldi László képein. Jól látjuk? Vagy csak arról

van szó, hogy modern képeket nézünk, amelyek ennek megfelelően síkszerűek, a

távlatuk nem a hagyományos perspektíva. Így aztán a lapos, kopott, roncsolt

felület a „fal” képzetét kelti. De hiszen a sorozatcím Pompejire utal. Néhol meg

mintha ablakot, ajtót látnánk. Áthatja az egészet bizonyos konstruktív rend, ami

az építészet sajátja. És a dolognak van valami kézzelfogható, majdhogynem

tapintható faktúrája, anyagisága, valószerűsége. Nem túlzás talán, realitása.

Akkor mégis lehet a dologban valami. Azt kell mondanunk, hogy két-

háromszoros természete van Alföldi László képeinek. Anyagszerű, de nem maga

a matéria. „Ugyanaz és más.” Virtuális anyag, ami egyszersmind témája és

tárgya a képnek. És ha tetszik, „fal”-ra asszociálunk. Ugyanakkor egy önállósult

tárgyat vehetünk kézbe, ami már nem a fal, nem papír, nem festék: kép.

          Kívül sérülések, roncsolásnyomok, foltok, hibák, különböző sűrűségű

felületek; szélük foszlik, rojtosodik. Ezek jelenítik meg a képek epidermiszét,

ezek keltik az időmarta fal látszatát. Nemcsak szomszédos falakat láthatunk, de

egymás mögötti falakat is. Síkok, rétegek, köztük átjár a levegő: mélység van

közöttük. Mintha nem rideg megtervezettség, hanem véletlen hatás alakította

volna ezt így. Szándékos, előidézett véletlenekről van szó, az alkotó folyamat

során keletkező, előre pontosan nem látható mozzanatokról, melyek a művész

sajátos, paratípiának nevezett eljárásából, réteget rétegre emelő technikájából

adódnak. Az akarva-akaratlan véletlenek a következetes, rendszerszerű alkotó

folyamat rotációjának következményei. A roncsolás, rongálás-újraépítés mind-

untalan ismétlődik, a nyomtatott magazinkép rommá válik, majd új formához és

megnyugváshoz jut a kompozícióban; a töredék ismét egy egész értelmes része

lesz. Talán érezhető mindebből, hogy véletlenszerű mozzanatok és tudatos

meggondolások szétválaszthatatlan egysége adja az alkotás folyamatát. Többé-

kevésbé tudatos latolgatás során kerülnek helyükre a ragasztott, applikált részek,

melyek ellenpontjaivá válnak a nyomott felületeknek. Színes magazinkép-

eredetű mind a kettő; de a készen talált és manipulált, az ábrázoló és nem-

ábrázoló ellentéte feszül közöttük. Ez a jótékony feszültség a kép lüktető

realitásának fontos eleme.

          Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim,

talán a kelleténél több elméleti fejtegetés hangzott el eddig Alföldi László művei

kapcsán. Úgy gondoltam azonban, hogy ezeknek az eredeti technikájú és hatású

műveknek a mélyebb megközelítése érdekében néhány percre igénybe kell

vennem a figyelmüket. Bevallom, mégis maradt hiányérzetem, volna még mit

elemezni a művész munkáin. De végülis nem a töprengés ideje ez most, hanem

az értő szemlélődésé. Azt javaslom, hogy félretéve művészettörténetet és

elméletet, nézzük friss szemmel, elfogulatlanul Alföldi László képeit, és hagyjuk

a látvány örömét átáramlani szellemünkön.

Hotel Mercure Museum, 2012. február 6.

Kováts Albert

2012. Együtt (T.Horváth Évával közösen), Újlipótvárosi Klu-Galéria,

Budapest.

Novotny Tihamér

Együtt „ugyanaz és más” - T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

Újlipótvárosi Klub-Galéria, 2012. február 9 - március 3.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tisztelt tárlatlátogató három

különböző helyszínre és időpontra szóló három meghívót tarthat a kezében

egyszerre. Az elsőn és a harmadikon, amely a Pompeji vázlatok I. és II. címet

viseli és Alföldi László két kiállítására, míg a másodikon, amely T. Horváth Éva

és Alföldi László Együtt című tárlatára invitál, a következő magyarázó sorokat

olvashatjuk: „Ez a kiállítás része T. Horváth Éva és Alföldi László »Ugyanaz és

más« című kiállítás-sorozatának, amelynek másik két kiállítása, részben

ugyanebben az időpontban itt és itt - természetesen a megfelelő helyszíneket

értelemszerűen cserélve - látható."

Most tehát egy olyan kiállítás-sorozat középső állomásához érkeztünk, amelyen

a művészházaspár az 1997 és 2012 között készült munkáikból mutat be egy-egy

válogatást - mellesleg Alföldi László többek között a Pompeji vázlatok egy

másik szekvenciáját -, és amelyet ráadásul két általuk tisztelt és nagyra tartott

mester emlékére rendezett. Ez a két mester: Fischer Ernő (1914-2002) és Kovács

László (1944-2006), akiktől ízelítőül szintén látható néhány munka a galéria

falán.

A nézőben ezek után óhatatlanul merülnek fel a következő kérdések:

Miért Pompeji vázlatok Alföldi László három részben bemutatott ciklusának a

cime?

Miért pont Ugyanaz és más a kiállítás-sorozat egyik hívószava?

Miért pont 1997-től a műtárgyválogatás?

Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi

László számára?

És miért Együtt a kiállítás címe?

Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre.

Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia"

vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási,

másolási eljáráshoz hasonlító, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre

utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer valamilyen

nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek,

még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélhetünk. Ez az

úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A

végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő

lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az

egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színel:kel. ( ... ) Az eljáráshoz [Alföldi]

nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a

transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak."!

Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzményének tekinthető, az alább

következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji

vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően utal arra, hogy Alföldi László a

kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme: „sok műre, s

nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában,

tematikájában, vagy - ahogyan nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és

mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is: ugyanaz, DE más.

Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB."2

Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az

újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott

levonat-variációkból ugyanis kollázs-képeket épít, ragaszt össze, majd ezeket,

ha kell, újra roncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily

módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rendszerét.

A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére - a dekollázsra - állítólag

Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa

szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták ún. „plakátosai” -

Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrên, Mimmo Rotella és Gil

Wolman - is böven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás

műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet

vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.

Alföldi László címadásának tehát - Pompeji vázlatok - egyszerre van valami

frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami

olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált,

elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és a jövendő

időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen átmódosult,

mágikusan töredékes régi-új arcát.

A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban -, hogy miért pont 1997-től

a műtárgyválogatás? - még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más"

probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása

kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán,

a két Fischer Ernő tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív

szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül

egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.

Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig ható kisugárzása van, akkor a

fö találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület,

valamint a formakereső rajz és a jelképteremtő vonal viszonyában kell

keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ.

Fischer Ernőnél - ahogy Nátyi Róbert írja - „az évek múlásával a faktúra egyre

érettebbé, a színkezelés egyre igényesebbé válik. ( ... ) A rajz, a kalligrafikus

jelleg ugyan erősödik, hiszen a kifejezés erejéhez szüksége van a vonalban rejlő

metafizikus tartalmak illúziójára, de ez nem megy a kolorizmus és a festőiség

rovására." Így a Fischer képek szükségszerüen rendelkeznek azzal a

képességgel, „amellyel egyik »létsíkból« egy másikba váltanak és változnak át.

A meghatározottból a meghatározhatatlanba és fordítva: az egyértelműségből a

többértelműségbe, az anyagiból a szellemeibe, a »véges tér-időből a végtelen

tér-időbe«."3

Kovács László sgraffito képeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben

pigment szegény anyagrétegeket találhatunk, ahol a szimbolikus formákat,

jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozofikus természetű vésett és

karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára

rajzolódna, s csak azután vetülne rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt

vagy egy tetovált, lenyúzott állatbört szögezünk a falra.

T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő keze alá.

Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a

mester mint festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt

transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt,

szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát

kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó,

festődoktori bűvköréből.

T. Horváth Éva rendkívül gazdag és sokrétű, kiterjedt életművében mára

egyrészt - megszabadulva a túlesztétizált felületektől - majdhogynem az

önkivületig vitt, erőteljes expresszív anyaghasználat, másrészt a

természetanalízis felé vette az irányt. „Bármely szél sodorta rongydarab lehet

olyan szép, mint egy absztrakt festmény. A szépség és a csúnyaság - egyazon

paraméter" - jelentette ki a Létet a Termék elébe helyező Wolf Vostell.4

Ugyanakkor a vonal és a folt szenvedély- és hangulatkiiró, valamint szimbolikus

formateremtő szerepét ma sem felejtette el. Teresztenye című sorozata például

az a szekvencia, amely már független entitásként emlékeztet bennünket Fischer

Ernő és Kovács László rajzi gondolkodására, alapállására.

Alföldi László Fischer Ernőtöl történő személyes szecesszióját ráadásul még az

is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács

Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa

és barátja volt.

„Ugyanaz és más” - mondja a kiállítás egyik hívószava.

Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyan es mégis más.

A dolgok lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit

másképpen.

A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek.

Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállitás.

2012. Ugyanaz és más X., Pompeji vázlatok II., Boltíves Galéria.

A felület mélysége 

 Alföldi László művei elé 

        Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán. 

       Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet. 

        Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe. 

         Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson. 

 

Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta 

 Budapest, 2012.02.20.Budapest, 2012.02.20.

Ugyaz és más XI. 2012. Pompeji vázlatok (III.), Budaörsi Könyvtár Galéria, Budaörs.

2013. Pompeji vázlatok (IV.), SZTE JGYPK Tanszéki Galéria Fischer Terem, Szeged

Nátyi Róbert művészettörténész megnyitó beszéde

Videó felvételen a Youtube-on is megnézhető:

https://www.youtube.com/watch?v=4wKWdK92nR0&t=34s 

        Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

        Amint megnézik a kiállítást, nem olyan könnyű dolog ennek a megnyitója. Hiszen én arra gondoltam, hogy egy egészen széles művészettörténeti kontextusba fogom helyezni, és azután így fogok közeledni és így fogok eljutni Alföldi László művészetéig, és megpróbálom elhelyezni a művészetét egyáltalán a magyar művészeti életben, illetve ennek a szellemi hátterében. Néhány cím párt már kiválasztanék, ugyanis az a címadás, hogy Pompeji vázlatok ez nagyon szépen szól mindenképpen, a képeket látva nem föltétlen, de mégis olyan, hogy valaki a huszonegyedik század elején, a kétezres évezred fordulóján miért a Pompeji az antikvitás településhez nyúl, ez egy fontos kérdés. 

        Ugyanis Pompeji számunkra sok mindent jelent, legalább annyi réteg van Pompeji fölött, filozófiai és ismeretelméleti értelemben, mint ahány réteg volt földtani értelemben. Hisz 79 augusztus 24 én tudjuk jól , hogy a Vezúv kitörése által ez a város és az antikvitás eltűnt, és azóta sok minden rakódott rá, sok konnotáció, sokféle tudományos ismeret, minden korszakban mást jelentett. 

         A tizennyolcadik században tárták föl, nyilván a tizennyolcadik században egy Winkelmann-nak az antikvitás újra értelmezését jelentette, az ezernyolcszázas évek fordulóján a romantikának egy egészen másfajta történeti ismeretet, a romhoz, a romkultuszhoz való kapcsolódást, tényleg romantikusan, a tizenkilencedik századi tájkép festőinek is mást jelentett. Onnan kezdődik magyarország Pompejihez való művészeti kapcsolata, Kollár Józsefnek vannak képei pompejiről és néhány kiválló tájkép festőnknek, a történeti festészet időszakából. A szecesszió, a századforduló inkább az erotikus tartalmakat hívta életre, ehhez kapcsolódott. A huszadik századi avantgárd tudjuk jól, hogy nagyon sok mindent próbált ebből fölépíteni. Aztán a huszadik század második felében megjelent Ország Lili, aki kimondottan kapcsolódik a hatvanas években Pompeji utazásai kapcsán magához a városhoz, a településhez. Az ő esetében egyfajta művészeti terápiáról van szó. Hiszen az ő nagyon furcs bipoláris egyénisége, a betegsége miatt fontos volt az a tartalom amit maga Pompeji jelentett.

         És ehhez kapcsolódik valamilyen módon, Alföldi László az elmúlt évtized művészetével, ezzel a Pompeji sorozataival. Ugyanis nagyon sok rétegzettség ez a fajta művészet. Ha megnézzük a képeket, szó szerint is így gondolom, művészeti értelemben. A képek technikájáról, erről a paratípiáról nem fogok beszélni, mert egyrészt egy bonyolult eljárás, de minden esetre egyfajta monotípia. Hisz színes folyóiratok lenyomatáról van szó, és ezeknek a lenyomatoknak, a különféle divatlapoknak a lenyomataiból, a betűkből, a betű halmazból, a képekből alakul át a művész alkimista műhelyében, és itt szó szerint értem az alkímiát, az átalakulást, egyfajta új tartalommá, újfajta minőséggé. A formából a tartalomhoz kapcsolódik egy fajta jelentés. 

         És itt kapcsolódik Fischer Ernőhöz, amit Aranyi Sándor is mondott, hogy Alföldi László Fischer tanítvány volt, tehát Fischer egyik legtehetségesebb tanítványáról beszélünk.

És az a fajta gondolatiság, amely Fischernek talán a legfontosabb gondolata, vagy egyik legfontosabb gondolata, a szimbolikus formateremtés képessége a művészetben, azt én úgy gondolom, hogy Alföldi László maximálisan és mélyrehatóan elsajátította. Ugyanis ebben a filozófiai rendszerben vagy mátrixban, maga a tárgy tartalommal telítődik, jelképpé válik, és a maga jelképiségében egy újfajta dimenzióba lép át, újfajta létsíkba. Ezt ontológiai értelemben is lehet elemezni, nyilván nem egy megnyitónak a feladata. És Alföldi László is ezt teszi meg, ez a nagyon sok réteg olyan mint a régészek munkája, szinte Pompejit igy tárták föl, évszázadról évszázadra, rétegről rétegre bontották le, Alföldi László pedig megfordította a folyamatot. 

          Az a vizuális hulladék, ami között élünk, rengeteg folyóirat színes képei, információi,  ezen mi túllépünk, gyorsan eldobjuk, és ezekből a folyóiratokból ami haszontalaná válik,  Alföldi László kiválaszt képeket és ezekből a képeket olyan módon írja át, hogy Pompejit kezd jelenteni. Hozzá kell tennem, hogy Alföldi László saját bevallása szerint nem járt Pompejiben, és ez nagyon fontos, ugyanis a képeknek pont az a jelentősége, nem Pompejit szeretné visszaadni. Tehát nem az a kérdés, hogy kulturális értelemben mit jelent számunkra Pompeji, itt nem a turistáknak a kedvenc tér pontjai  jelennek meg, de aki keresi az a képeken ott találja, minden képen ott van, de nem a Vettiusok házát látja, nem a Jupiter vagy az Apolló templomát és nem a többi, a liceumot, nem a Iseum szentélyt és a többi épületet és fantasztikus freskókat látja, hanem hatásában. 

          Bár vannak bizonyos pontok ahol van összekapcsolódás, mint egy művészettörténeti parafrázis, gondolok az olyan csendéletekre amelyek a kiállítás elején vannak, hogy különböző IKEÁS csendéletek jelennek meg, ismert architektúrák között, ezek az IKEÁS csendéletek tényleg olyanok mint Poppea oplontisi villájában az úgynevezett fény csepp freskók, amelyek olyan freskók, amelyek az antik világ hatását, az antik világ szellemiségét sugallják. Voltaképpen a két világ között van összekapcsolódás, lehet művészetszociólógilag értelmezni ,hiszen a régi Pompeji az egy üdülőterület volt. Olyan mint most Montecarlo, a fogyasztói társadalom arisztokratái, ugyanúgy a római társadalom elitje, ez egy vigalmi  negyed volt, és ez a világ elpusztult. A mai környezetünk is valami hasonló fogyasztásra épült, reméljük nem lesz új vezúv kitörés, nem lesz ez a probléma, de természetes itt van egyfajta összekapcsolódás pont. 

          Amit még fontosabbnak tartok, és itt nagyon sok mindent kéne mondani, de ezt egy megnyítóban nem lehet összefoglalni. Két olyan pont, Fischer Ernőn és Ország Lilin kívül, a filozófiából, ami mindenképpen hatással van, és erre föl kell hívnom a figyelmet, ez az eddigi recenziókban, a rólad megjelenő kiállítás megnyitókban, és amit te szerkesztesz az az, hogy kapcsolódnak Heideggerhez, a dologisághoz, ugyanis ezek a képek dologiak, a szó heideggeri értelmében. Dolog, úgy ahogy ezt heidegger gondolja, ahogy leírja a Lét és időben, és aztán kifejti a Műalkotás eredete című munkájában. És tanítványa tovább viszi, Hans Georg Gadamer tovább viszi Heidegger gondolkodás módját és ad egy egészen olyan új aspektust, amit most itt ki szeretnék emelni, mégpedig azt, hogy a kultúrának a tradíciónak van egy fontos üzenete a század számára is. Ezt ő horizontális összeolvadásnak nevezi. Nagyjából azt jelenti, hogy a különböző korok között, egy-egy antik korszak, vagy a mostani korunk között vannak kapcsolódási pontok, az antikvitás, vagy a középkor, bármilyen művészettörténeti korszak, új impulzusokat ad felénk. Ezek az új impulzusok természetesen új jelentéstartalommal is bírnak. Egyszerűen a mi korszakunkból nézve is lehet a modernitás értelmében is használni, fölhasználni ezeket az alkotásokat, ezeket a kulturális kincseket. 

          Voltaképpen Alföldi László ezt teszi, viszont nem pompeji fotókat emel ki, hanem teljesen másból, és ezért az alkímia abszolút de másból alakítja ki ezeket a formai sajátosságokat, és ebből máskor egy újfajta tartalom lesz, olyan mintha itt Pompejit látnánk. Alapvetően azt gondolni is, - és nem árulunk el nagy titkot, - hogy Alföldi László az intellektuális művészek közül való. Tényleg olvasta Gadamert is, és olvasta Heideggert is.  És ha bele vesszük még azt az ógörög gondolkodót is, vagy annak a töredékeit is, akinek a gondolataival szeretném befejezni a megnyitót, mégpedig egy öreg Efezusi filozófust választottam, immár az időszámításunk előtt a hatodik századból, tehát preszókratikus, Hérakleitoszt, aki azt mondta, “minden egy.” És ebenafajta körforgásban a változásban és sokféleség állandó mozgásában látva a világ teremtő erejét, ez erre a fajta művészetre is vonatkozik, és amikor Alföldi László képeit megnézik, akkor ne felejtsék el, hogy “ hen panta enai”, minden egy. 

          Köszönöm a figyelmüket. 

Nátyi róbert művészettörténész

Szeged, 2013          

2015. Hommage a Fischer Ernő, Budaörsi Könyvtár Galéria, Budaörs.

Ars poeitca helyett - saját megnyitó szövegem

Tisztelt Megjelentek!

Ha jól belegondolok, kisiskolás kortól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralévő éveiben, ebben a kérdésben előrébb jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan útakon bolyongva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a bennem kavargó mentális képek tovatűnő idejére gondolok elsősorban - pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása – hanem az alkotott módon az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de örömteli nem. 

Mert az álló idő időtlensége csak a képzőművészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön az – az alkotó és befogadó egyaránt csak itt tudja átélni. Ezért aztán mindegy, hogy festő e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva, megfejthetetlen titkokra talál. Mert a megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép belső történései, és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva, megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő vagyok vagy nem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől, a művel szembesülni kell. 

Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmáktól, és nyugodt szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé váláshoz. De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés, és ez által a pillanatnyi időből való kiszakadás. 

Így visszatekintve alkotói múltamra, és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években - annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage a Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálható. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye, vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben. Ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban, az odalátogatóknak oly eleven élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása., a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában. 

Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újság lapjainak gyorsan elenyésző matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékréteg, már eleve magában hordozza a mulandóság felidézésének lehetőségét. A hordozó anyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége, a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások, így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben, és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul. 

A Struktúra című alkotás, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben készült. Ez volt Fischer tanár úrral való alkotói együttműködésem első éve. Fontos állomása ez az életemnek, mert több évtizedes előkészület és tanulás után, a festészet területén itt váltam nagykorúvá. Ugyanis 1989 tavaszán, a Mester hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításán kért meg arra, hogy élete hátralévő éveiben legyek segítségére abban, hogy néhány régebbi alkotásának felnagyított változatát létrehozhassa. Tanár úr számára ez az együttműködés alkotásokban gazdag tizenhárom évet jelentett még, nekem pedig nagy tapasztalatot az alázat megélésében és a művészet megértésében. 

De ha tovább vizsgáljuk a képet, jól látható, hogy itt a hagyományos olajképre jellemző, ecsettel való festéssel nem nagyon találkozunk. Főleg az íróka használatával kialakított rajzi réteg az, ami uralja a felületet, és csupán az alsó rétegek maradványaiból következtethetünk egyéb technikai megoldásokra. Mert valamikor ez is tisztességes olajképnek készült, de aztán rákerült egy csomó kollázs, amit újra lefedett több lazúr réteg, és végül az egészet ellepte az a vonalháló, amely részben még ma is látható. A képnek nem volt a kezdetekben sem a valóság látványára visszautaló motívuma, mert eleve absztrakt strukturális tanulmánynak indult. Viszont az évek alatt rárakott rétegek egyre jobban lemerevítették, és láthatóvá tették kínlódásaim eredményét, illetve eredménytelenségét – mondhatnám visszanézett a kép –amíg az egészet vissza nem smirgliztem. Ez jót tett a felületnek, mert homogenizálta és összeérlelte az anyagokat, leegyszerűsítette a mondanivalót, és így újra életre keltette a képet. Most már nem csupán csak az én görcsös szándékomat tükrözte, hanem belső tartalmának áramlását is láthatóvá tette. Ebből a kettős küzdelemből született ez az alkotás, amit Tanár úr ugyanolyan etalonként állított elém, mint az előzőleg bemutatott Becehegyi Tájat Csengery Bélának. Nekem is azt mondta, ez nincs befejezve, de ehhez ne nyúljak, tegyem el és időnként nézegessem. Azóta is ezt teszem. 

Ezzel még nem fejeződött be ennek a képnek a története – sőt, talán itt kezdődött – mert ha megnézzük a Fischer Ernő által 1994-ben festett, Organikus formarendszer szürkében, és az 1992-ben készített Káosz című művét, akkor sok hasonlóságot fedezhetünk fel a három kép szellemi rokonságát illetően. Persze ez sem véletlen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Tanár úr mindkét képének, és több hozzájuk hasonlónak az alapját abban az időben én készítettem. Ha szemügyre vesszük a 2007-ben készített Mérőpontok című képet, akkor azt is láthatjuk, hogy tizenhét évvel később miként használom fel az előbb elemzett befejezetlennek nyilvánított alkotás tanulságait. Ami korábban a tétova és görcsös útkeresés véletlenjéből fakadt, az most már felszabadult tudatos képi építkezés eredménye. 

A Telihold címet viselő mű, viszont már más technikával készült, ahol az anyaghasználat kerül előtérbe. Ezért ezt inkább T. Horváth Éva munkáival lehetne rokonítani, mint Fischer hatásról beszélni. Látszatra nagy az eltérés a festékkel megmunkált felületű alkotások, valamint a hulladék papírból összeállított kép között, pedig vizuális tartalom tekintetében közel állnak egymáshoz. Mert a rétegzettség, és az anyagok keveredéséből összeállt üzenet az a közös nevező, amely összeköti a különböző időben és technikával készült műveket. 

Ugyanez mondható el a legújabb 2015-ben készült alkotással kapcsolatban is. Pedig itt már nemcsak, hogy a matéria változott meg, hanem a közvetett kézimunka is eltűnt – persze az alkotott lét változatlansága megmaradt – és helyébe a digitális technika lépett. De a mondanivaló most is a szövedék rendszer struktúrájában van elrejtve. 

Ha összegezni szeretném saját, és az alkotótársak alkotásainak együtthatóját, akkor megint csak Fischer Ernőhöz jutunk vissza, aki anyagban és időben is nagymestere volt a sokrétegű művek létrehozásának. Mi is ezt tanultuk tőle. Sokszor évekig festett egy-egy képet, de voltak olyanok is, amelyeken egy évtizedig folyamatosan dolgozott, vagy másokat évtizedenként újra elővett, és átfestett. Így talán alig van végérvényesen befejezett alkotása. Adódott ez abból a művészetfelfogásból, amely nem csupán a zseni genetikailag kódolt tehetségéből származtatja a művét, hanem több tényezősnek tekinti azt. Ezért többek között számol a saját rendszerén belül a fejlődő és változó tudattal is. Mert az így egymásra rakódott ismeretek az idő haladtával a képességet és a tehetséget is módosítják, és jó esetben egyre differenciáltabb látásmódot eredményeznek. A művek belső rétegeiben ezek a változások fellelhetők, ami által az idő dimenziói is érzékelhetővé válnak. Tehát úgy, ahogy az Pompejiben történt két évezred alatt, hasonlóképpen az egymásra rakódott anyagi és szellemi rétegeknek nagy jelentősége van ebben a képi világban, amely megmutatkozik Fischer Ernő és az „Öten” alkotó csoport munkáiban. 

Alföldi László András, 2015.

2016. Artézi Galéria. Két - ségek, T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

 

KÉT–SÉGEK

 T Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

A modern magyar képzőművészet legismertebb házaspárjai Anna Margit és Ámos Imre, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, Szenes Zsuzsa és Erdély Miklós. A kortárs festők közül is sokakat sorolhatunk, például Mauer Dóra és Gáyor Tibor, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós, Mózes Katalin és Turcsányi Antal. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hatottak-e egymás képi szemléletére, kimutathatók-e közös nyelvi elemek a kompozíciókban. T. Horváth Éva és Alföldi László 1997 óta élnek együtt, de már 1986-tól ismerték egymást a Fáklya Klub szakkörében, 1985 és 1996 között tagjai voltak a Fischer Ernő által vezetett Budaörsi Műhelynek, együtt dolgoztak a nyári műhelyekben (Sopron, Budaörs Neupack), mindketten két évtizede részt vesznek a Magyar Festők Társaságának csoportos kiállításain. Eddig két közös kiállításuk volt: Kép-más-ok címmel 2001-ben az Artus Stúdió Galériában és 2012-ben Együtt címmel az Újlipótvárosi Klub Galériában. T. Horváth Éva legújabb, 2015-ben és 2016-ban festett függőleges tekercsképei láthatók az Artézi Galériában. Ezek folytatásai az elsőként 2005-ben a Nyírő Galériában bemutatott, hasonlóan keskeny formátumú vízszintes tekercsképeknek (szélességük 40 - 50 cm, hosszúságuk 5-6 métertől 10-12 méterig terjed). Az európai művészetben szokatlannak számító tekercsképek az ázsiai kultúrák, vallások hagyományos műfajai, amelyeket eleinte selyemre, vászonra, majd finom papírra festettek. A kínai és a japán festők körében a XX. században is és ma is népszerű forma. Vannak úgynevezett „hegyfestők” (Tibetben már a III-IV. század óta), a vízszintes tekercsképeken belül egy sorozatnyi hegy-képet hozott létre T. Horváth Éva (Kék hegyek, Repülő hegy, Őshegy stb.), amelyeken festészetének más fontos motívumai is jelen vannak (madarak, lények, fejek, szörnyek és így tovább). Azonosíthatóságuk, az alakzatokká összeálló színfoltok, vonalstruktúrák ellenére félfigurálisak és nonfiguratív művek, a teljes absztrakcióhoz sokféle átmenettel. A kiállításon szereplő függőleges tekercsképeken csak nagyon áttételesek az utalások, a lényeg hordozói az érzékeny színátmenetek, a különös foltok, a lírai megfestés mód maga. 

Alföldi László harminc éve készíti egyedi technikájú munkáit, ahogy ő fogalmazta meg blogjában: „a kollázs és a montázs különböző útjain”. Korai kollázsai még az orosz avantgárd hatását mutatják. A konstruktív figurativitástól lépésről lépésre távolodva jut el az első látásra csaknem nonfiguratív, szigorú fegyelemmel alakított kompozícióig. Tudatosan és sokszorosan át- meg átalakított felületek, amelyekből nem zárja ki a véletlenek szerepét sem. Réteges struktúrák, visszafogott, tartózkodó, gyakran monokróm színvilág. A geometrikus absztrakt formavilág mögül felsejlenek, kibontakoznak azonosítható alakzatok, figurák, árnyak, betűk, faltöredékek, kapuk. Utalások Ország Lili labirintusainak mitologikus szereplőire, sőt, popartos tárgyfétisekre is. Intellektuális alapú, gondolati megközelítést igénylő művek, miközben az esztétikus faktúra, a felület megmunkálás szenzitív hatásokat vált ki. Mindketten használnak kollázs-elemként régebbi műveik feldarabolásából elemeket, színes újságpapírokból és reklámokból abszurd részleteket, átdolgozott, visszatépett felületeket helyeznek egymásra és egymás mellé, szítanak, gyűrnek, elsimítanak, bele festenek, átrajzolnak, kísérleteznek az anyagokkal, a faktúrával, keverik a technikákat. A művek létrehozásában vannak hasonló elemek, a munkához, alkotáshoz való hozzáállásukban is, szellemi el kötelezettségükben is, még ha a végeredmény látszólag nagyon is különbözik. T. Horváth Éva meg is fogalmazza: „célom a kísérletezés, a felfedezés”. Ezt mindkettőjük nevében írhatta volna. 

T. Horváth Éva világa tágasabb, nyitottabb, sokrétűbb, színesebb, érzelem telibb, beszédesebb. Alföldi László zártabb, zárkózottabb, befelé fordulóbb, meditatívabb, hallgatagabb. Ha csak a vonalaikat figyelem: T. Horváth Éváé szerteágazó, folyam- és folyondárszerű, kusza, élő, Alföldi Lászlóé szögletes, derékszögű, kontúros, egyen súlyos, szerkesztett. T. Horváth Évánál a folthatás, a szétterülő színek, a színárnyalatok, Alföldi Lászlónál a nagy formák, a zárt alakzatok a jellemzők. A rendszertelenségben és a rendszerben is kiszámíthatóság, tisztaság, bizonyosság. Sok a közös elem: falak, kapuk, labirintusok, betűk, írástöredékek, vonalhálók, geometrikus alakzatok és alig megközelíthető, nehezen megfejthető figurák. Kötődés a kultúra mélyrétegeihez, világunk poétikus és zenei struktúráihoz. 

Budapest, 2016. január 

S. Nagy Katalin 

Párkapcsolatok

      Egy nő és egy férfi kiállítása nyílt meg az Artézi Galériában 2016. március 19-én, S.Nagy Katalin rendezésében. T. Horváth Éva és Alföldi László évtizedek óta együtt alkot, és kivételes harmóniában, párkapcsolatban él. A képzőművészet eleve titkos, többdimenziós párkapcsolat, amely a művész és a többféle, tetszés szerint választott anyag között alakul ki, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is létrejön a kapcsolat, esetleg már egy másik gondolat-érzés, abból a vizuális valóságból kiindulva, amelyet eredendően a művész hozott létre, amikor gondolatait érzéseit képi nyelvre fordította.

      Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A „network” mindennapjaink számtalan dimenziójában markában tart minket - a civilizációval sújtott-áldott embert. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hiearchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a szó fizikai értelmében a civilizáción belül már nincs. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, orvosban, könyvelőben, hentesben, szabóban, akikre rászorulunk magasabb sebesség fokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő, egyáltalán a mérhető paraméterek folyamatos gyarapodása zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a fizikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (short message, sms-kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen emailezünk stb.).

        Az apokaliptikusnak tűnhető atmoszférában ellenszerként hat az Artézi Galériában most bemutatott kiállítás.

        T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést.

        Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgoznia. Végül is 50 éves korától állít ki önállóan, s azóta magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Közös mérföldkő a két művész életében a budaörsi művésztelep és Fischer Ervin mester. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből. T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20-25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de, ahogy magáról írja: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette". A formák felbontása, távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral - ezek alakítják mai napig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai művészek, elsősorban a kalligráfiák, Európában szokatlan formátumú tekercsképeket hozott létre. Anyaghasználatában bátor, a papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból vágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák rendszertelen felsorolásával csak a halmazt kívánom érzékeltetni, amelyet a pontos kifejezés érdekében alkalmaz. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve.

         Alföldi László 40 éven át tanulta a szakmát, a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváthé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen Alföldinél is megtörtént. Számára a nyomda mint eszköz, lehetőség, technika jelentett új utat, inspirációt. A körülötte lévő írott sajtótermékek mint alapanyagok jelennek meg, amelyek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy:egy szín meghagyásával/felvitelével új valóságot hoz létre, jóllehet áruhazi katalógus vagy divatlap volt a kiindulási anyag, amely egyébként a szemetestárolónkat bélelte volna. Maga „paratípiának” nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag ållagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek felhasználásával döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon. Érdekes egy művészpár képeit, eltérő világukat egymás mellett látni. Mindkettőből többet meríthetnénk, azonban egy-egy önálló kiállítás alkalmával, amire remélhetően a közeli jövőben számíthatunk.

Cseuz Regina

2017. RaM - Radnóti Miklós Művelődési Központ

Konzum és morál konfrontációja

::: Alföldi László Átírás című kiállítása elé

---

Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. Eleinte többnyire fogalma sincs, hova megy, és egyedül az a halálosan biztos tudat vezérli, hogy valahova megérkezik. Egy ponton beindul egy folyamat, s ebből kisül valami a végén. Alföldi László minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik.

Nem véletlen, hogy működése színhelyeit műterem vagy stúdió helyett nagyműhelynek és kisműhelynek nevezi. Mintha szüntelenül kovácsolna, szerelne, barkácsolna. Izgalmas lapjai tornyokban állnak ezekben, s gondolhat a látogató bármit, neki majdnem mindegyik befejezetlen. Valaminek a jó kezdete, de sosem a végleges alakja. Nehéz őt a nap végén elégedetten hátradőlve elképzelni.

Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)

Ez lehet a magyarázata, hogy bár már a hetvenes években viszonylagos rendszerességgel vett részt csoportos kiállításokon, 2000-ben szánta csak rá magát egy önálló bemutatkozásra. Nagy árnyékokat vető mesterekkel és példaképekkel a háta mögött nem szívesen kapcsol robotpilótára, és nagyon kevés dolgot hagy a véletlenre. Ez paradoxonnak tűnhet az után, amit az előszóban említettem, de korántsem az. Bár nem látja előre, mi lesz a végkifejlet, a kép végső minőségét tekintve vannak lefektetett paraméterei. Az út a lényeges. A kalandok, amik a kész műhöz vezetnek.

Hogy ez hol indul és merre vezet, már az első szóló kiállítás idején világos volt számára. Kutatása kezdettől a sokszorosított és az egyedi művek viszonyára, a reprodukción átment képek módosult változására, és a hagyományhoz való kötődés megtartása mellett egy saját, határozott képi identitás kialakítására irányult.

Tizenkilenc önálló tárlatából tizenegynek „Ugyanaz és más“ volt a címe. A témák változtak, az alkotói módszer konstans maradt. Monomániának tűnő kitartása, melyet a piciny elmozdulások és a repetitív összhang koalíciójának vizsgálatába fektet, meglepő sorozatok születését eredményezi. A mostani alcíme: Átírás. A korábbiaké többek között Fejek, Kép-más-ok, Kép-más-kép, Re-produkciók, Eredeti eredet volt.

Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)

Vagány kombinációiban – melyek kollázsai, papírnyomatai, valamint az általa kidolgozott és paratípiának elnevezett eljárással készült lapjaiból képződnek – vastagságok olvadnak egységbe. Két markáns téma köré épül ez a kiállítás. Közel lépve az első rétegekben folyóiratokból ismerős képi elemekre bukkanunk. Automatikusan elolvassuk és értelmezzük a felbukkanó márkaneveket, asszociációs mechanizmusok lépnek munkába az agyunkban. Ékszerek, drága órák, tévécsatornák nevei, celebek, gyümölcslé… Ezek a munkák részben Alföldi László Pompeji vázlatok című korábbi sorozatának egyenes folytatásai. Míg azokat egy valaha volt kultúra visszahozhatatlanul porrá vált öröksége inspirálta, mostani műveivel korunk eselékeit próbálja műhelyében rendszerezni. A Vezúv lávája által konzervált kisváros tragédiájából egyenesen a mába vezet minket. Egy katasztrófa sújtotta település lakóinak pánikszerű menekülése után visszamaradt civilizáció maradványait ragasztja, préseli egybe. Saját élményanyagunkból a fukusimai katasztrófa képei jutnak eszünkbe, az olaszországi földrengések és a kínai földcsuszamlások. Van, amiken még felismerhetők az összetevők, másokon az anyagok már összeolvadtak, összehumuszolódtak az anyafölddel. A sok elhagyott otthon, tengervíz mosta emlékek, a kioltott életek relikviái. Ahogy a rádióaktivitás miatt hátrahagyott fotóalbumokból örökre elvesztek egy valaha harmonikus és rendezett élet dokumentumai… Törékeny az életünk ezen a bolygón, bármikor vége lehet mindennek – hasít belénk a felismerés.

Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)

A művész másik nagy vizuális témája a nyomtatott áramkör. Írjuk be az Instagram keresőbe, hogy „#printed circuit”, nyomtatott áramkör. Kockaképek százai mutatják, mi mindent lehet csinálni feleslegessé vált nyomtatott áramkörökből s azok mintázatából. Míg a hetvenes években a nyomtatott áramkörökkel csak egy viszonylag behatárolt embercsoport találkozott, Ország Lilinek a labirintus jutott eszébe róluk. Forradalmi ötlet volt ez akkoriban. Ma, amikor majdnem mindenki kicserélt már ezt-azt valamelyik elektromos berendezésében, tudjuk, mi ez. Mi már másra asszociálunk, ha ilyesmit látunk. Alföldi nyomtatott áramköröket megjelenítő sorozatát nézegetve mi már a Gutenberg Galaxis szúette járataiban tévelygünk.

Az internet a globális tudás lexikona lett, szent könyvek helyett Krisztus digitalizált sziluettje bukkan elő. Hit és hitetlenség, konzum és morál konfrontálódik a szembeállított képcsoportokban.

Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)

Míg egy festő kitalál és megfest, addig a kollázsművész rátalál a nyersanyagára és addig dolgozik vele, amíg olyat alkot, amivel új összefüggésbe helyezi a meglevőt, s új tartalmat ad neki. Míg egy festőnél a színhasználat és az ecsetkezelés adja a lényeget, Alföldi Lászlónál a technika egyedisége. Nehéz definiálni a műfajt, amiben dolgozik. Nem nevezném őt tisztán kollazsisztának, bár tudatosan kiválasztott, kivágott anyagokat használ, de nem nevezném festőnek sem, noha képátviteli technikájának egyes mozzanatai igényelnek ilyen természetű ismereteket és a kész kép sok esetben kifejezetten festmény-élményt nyújt. Ugyanígy kicsit grafikus is ő, hiszen nem kevés sokszorosítói tapasztalat tükröződik a munkákon. Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.

Egy folyamatosan alkotó ember egy idő után leszakad a mesterekről. Valódi művésznél ez elkerülhetetlen folyamat. A szerzett tudás beépül saját eszköztárába, a tanult módszereket saját kísérletező kedve tökéletesíti tovább. Témáit maga találja, sorozatait önálló döntések mentén viszi végig. Nem igényli többé, hogy másokhoz mérjék, benne van a korban, amiben él, azt ereszti át szellemi szűrőjén.

Szándékosan nem említem Alföldi László mestereit és szellemi vezéreit. Mi, akik eljöttünk, hogy megnézzük legújabb munkáit, már régről saját magához mérjük az alkotásait. Akik pedig ma találkoznak vele először, azoknak nem ajánlok mást: hagyják, hogy hassanak rájuk a munkák.

Lakner Zsuzsa