III. fejezet: Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede)
1997-ben a Neupack művésztelep végén még egy sorsfordító esemény következik be a szakmai előmenetelemben, az hogy Kováts Albert felkér a Magyar Festők Társaságába való belépésre. Ezt nagyrészt Nagy Imre Gyula festő kollégámnak köszönhetem, aki az Újpest Galériában az általa rendezett Belső utak című csoportos kiállításra meghívott, ahol munkáinkkal T.Horváth Éva, Mérey Sziládr és én felkeltettük Albert figyelmét. Ez a József Attila Művelődési Ház rajzszakkör, a Fővárosi Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Művészek Egyesülete és a Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület után mindenképpen szakmai előrelépésnek tekinthető a kollektív csoportokhoz tartozásomban. Ez már országos független szakmai szervezet, ahol a legnagyobbak között, majd háromszáz tag viszonylatában mérhetem fel felkészültségemet a pályára. Érdekes módon Tanár úr is tagja volt ennek a szervezetnek, de vele egyszer sem volt módom kiállítani, mivel Ő az 1995-ben rendezett Európa elrablása című kollektív kiállításra készült, de végül mégsem adott be művet, majd ezt követően sem élt a kiállítási lehetőségekkel. Én viszont 1997. óta 2012-ig majd minden évben részt vettem az országos nyílt beadású csoportos kiállításokon. Az utóbbi két évben viszont tagságomat fenntartva, a kiállításokon nem veszek részt, mióta az MMA biztosítja az ahhoz szükséges anyagi forrásokat. Megítélésem szerint ezzel a Társaság elveszíti függetlenségét, és legitimálójává válik annak a rendszernek, ami számomra nem elfogadható szellemi tartalommal működik. Bízva benne, hogy még megfordulhat a helyzet, és visszanyerheti függetlenségét a Társaság, tagságomat azért tartom fenn, hogy ezt követően folytathassam aktív tevékenységemet.
Első egyéni kiállításom előtt fontos megerősítő tényező volt, több országos tárlaton részt venni, és saját alkotásaimat a "nagyok" viszonylatában szemlélni. De ezt követően is évről-évre fontos visszaigazoló esemény volt számomra a kiállításokon való szereplés. Viszont az igazi áttörést mégiscsak az egyéni kiállítás jelentette. 1997. óta három témával foglalkoztam komolyabban, a Budaörsi anziksszal, a Belső terekkel és a Fejek sorozattal. Hogy végül is a Budaörsi anziksz lett az első kiállításom az külső körülményektől függött, ugyan is Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál megalapítója és akkori szervezője kért fel a millecentenáriumi kiállításra. Megtisztelő volt ez a felkérés, csak megfelelő kiállítóhelyet kellett szerezni ehhez, ami végül is a Zichy major lett. Tíz éve használaton kívüli épület, a valamikori Vegyesipari KTSZ kötélfonó üzeme, majd asztalos műhelye, amelyet T.Horváth Évával kitakarítottunk, három méter magasságig (hat méter magas) kimeszeltünk, és ideglenes világítást biztosítottunk. Ez a témához illő autentikus kiállító helyiségnek bizonyult. Én ugyanis nem az épülő, fejlődő új Budaörsöt ábrázoltam képeimmel, hanem a gyerekkori szubjektív emlékeim még megmaradt nyomait rögzítettem, ami az ötvenes években körül vett.
2000. Budaörsi anziksz, Zichy Major, Budaörs.
2000-ben az első önálló kiállításomnak meghívója.
Alföldi László: Budaörsi anziksz I-IV., 40 x 50 cm, a felső kettő fotó, az alsó kettő papírnyomat, 1999.
A kiállítás anyagának kétharmada fotó volt, és az igazi képzőművészeti alkotás csupán a képek egyharmadát adta. Adódott ez abból, hogy a fényképezést is gyerekkorom óta műveltem, és a dokumentálásra alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a fantáziát jobban szabadjára engedő festészeti technikák. Ezért ezek közül is a sokszorosított grafikai műfajhoz tartozó papírnyomatot választottam, amellyel a fényképeken fellelhető motívumokat stilizáltam tovább, és a jelképszerűségig absztraháltam. A fotók is sajátos technikával készültek, mert többszörös exponálással és úgynevezett szendvics diákkal rétegeztem egymásra a motívumokat, és saját emlékképeimet. A nyomatoknál és a fényképeknél is használtam a kép a képben történő megjelenítést, amit a keretek gyakori használatával ábrázoltam.
Most visszatekintve erre az első kiállításra, azt látom, hogy érett alkotói látásmódot tükröz, személyes hangvételű alkotások, és a közvetlen Fischer hatásnak nyomát sem látjuk. A cél is az volt, hogy az előző évtized Fischer korszakával szemben, egy autentikus sajátos világot mutassak fel, ami nem külső festői benyomásokból származik, hanem belső átélt élményeken alapul. Ezért is választottam témának azt a teret, ahol születtem, és egész addigi életemet éltem. Ötvenkét éves voltam kétezerben a kiállítás idején, de a képek épp félévszázados koromban készültek. Tanár úr első önálló kiállítása 1962-ben, negyvennyolc éves korában nyílott Szegeden, és egy évvel később Budapesten. Tehát ha az időrendet nézzük, nem sokat késtem.
Ami még ennek az első kiállításomnak az érdekessége volt, az az eseménysorozat, amit az ötnapos nyitvatartási idő alatt kísérő programként szerveztem. A vetítések folytatásai voltak azoknak a Fáklya Klubban és az előző években a Budaörsi Művészek Egyesületében tartott előadásaimnak, amelyek akkoriban népszerűek voltak a képzőművészet iránt érdeklődők körében, és a későbbiekben is gyakoroltam a vizuális ismeretterjesztést.
A negyedik előadásban, amely az Eltérő terek (Tisztelet Vojnits Erzsébet és Krajcsovics Éva festőművészek "tér-képeinek") címmel lett meghirdetve, bemutattam a Belső terek című diasorozatomat is. Sajnos felnagyított papírkép változatban még a mai napig nem készült el, és így ki sem lett állítva, pedig tizenöt év távlatából is úgy érzem, hogy megállja a helyét, és többre érdemes, mit hogy csak diában létezzen.
Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért a most következő harmadik önálló bemutatkozásom a tulajdonképpeni igazi első kiállításom. A Budaörsi anziksz lényegében inkább fotó kiállításnak volt tekinthető, és ez csak kitérő volt a több évtizedes képzőművészeti tevékenységem mellett, ezért a közönség úgy is fogadta. Bár, ezt megelőzően szintén volt már 1992-ben a Budaörsi Városi Könyvtárban egy egyéni bemutatkozásom, amely grafikákat tartalmazott, és nyilvános megnyitó nélkül zajlott. Ugyanis a kilencvenes évek első felében, az 1996-ban megnyílt Könyvtár Galéria elődjeként működő zeneszobában, a Budaörsi Műhely tagjainak rendeztünk már kiállításokat, de ezek szűkkörű szakmai bemutatók voltak. Mi magunk Tanár úrral együtt közösen megnéztük, és megvitattuk a felrakott alkotásokat - amik főleg stúdiumi munkák voltak - és az ott megforduló könyvtárt látogatók is láthatták, de hivatalosan nem voltak ezek tárlatok. Tehát ez a két előzmény, olyan helyen történt meg, amely akkor még nem volt galéria és kiállító hely, és a bemutatott anyag is sajátos módon az alkalomhoz illeszkedett. Viszont rendhagyó módon ebből a tevékenységből nem csak az én első tényleges kiállításom nőtt ki, hanem a Könyvtár Galéria és a Zichy major, idővel a város két szakmai szempontoknak megfelelő kiállító tere is.
Mint az előzőekből kiderült, tulajdonképpen ez az igazi első önálló kiállításom, ami gyakorlatilag már a harmadik. Nem biztatott erre senki, de ekkor már nem is vártam. Fischer Ernőtől és Kovács Lacitól ezt követően nem kértem a magam munkáival kapcsolatban tanácsot, haladtam a magam útján. Az érdekessége a dolognak viszont az volt, hogy mindkettőjük életük végéig kíváncsi volt a saját műveik tekintetében az én véleményemre.
1997. végén elhatároztam, hogy felnövök magamtól is, és megpróbálok egy hosszabb távú programot megvalósítani, akár sikerrel, akár kudarccal is végződjön az. Öt-tíz évre terveztem ezt, évenkénti egy megvalósítandó kiállítással. Mint látható az alábbi meghívón, a kiállításnak mindjárt két címe is volt, ami előre vetítette a folytatást. Az Ugyanaz és más a sorozat tematikáját jelölte, a Fejek pedig a konkrét tárlat tartalmát. Hogy miért éppen ezt a témát választottam elsőnek, annak több oka is volt. Ebből hármat megemlítek. 1995-ben éppen a budafoki Jazz Galériában láttam Nagy Gábornak egy ilyen válogatását, ami nagyon tetszett, és inspirált ennek a témának a feldolgozására. Gábornak Budaörsön később én is csináltam ebből az anyagból egy kiállítást.
De korábbról, 1989-ből is volt már egy erre a témára inspiráló élményem, Mérey Szilárd Kerubokat ábrázoló sorozatából. A harmadik indokom pedig épp ez utóbbi több arcú lények problémájából származott. Tanár úrral egy évtizede volt téma közöttünk, hogy a szimbolikus formarendben, hogyan és miképpen lehet ezt megvalósítani. Míg nagyra tartotta és elismerte Szili munkásságát, a sokszemű fejsorozatát nem tudta elfogadni. Azt tanította ugyanis, hogy a szem megjelenítése a jelképnél nagyon vissza húzza a formát a naturális ábrázolásba. Az tény, hogy saját alkotásaiban igyekezet ezt a elkerülni, de néha azért belecsúszott saját problémát ellentmondásaiba.
A három példa csupán a téma bonyolultságát mutatja, és azt, hogy én tudatosan ebből indultam ki, de mindenképpen itt már sajátos megoldást kerestem. Kicsit provokatív is volt a felvállalt feladat, mert a teljes jelképszerű megoldástól a szemek kihangsúlyozásáig megpróbáltam egy didaktikus sort összeállítani. Tanár úrral erről nem konzultáltam, de lényegében a képek készítésénél mindig ott munkált a fejemben az Ő álláspontja is.
Szentendrén a festők városában elvileg megtisztelő volt kiállítani a Budaörsi anziksz válogatott anyagát, de gyakorlatilag nem volt nagy érdeklődés iránta. De ez nem csak az én kiállításommal volt így, hanem az egész rendezvény sorozatra vonatkozott. Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál mintájára, ott is megakarta honosítani a Budántúli Tavaszi Fesztivált, de nem sok sikerrel. A következő évben már nem is próbálkozott vele. Budaörsön viszont lassan húszéves hagyománnyá nőtte ki magát ez a rendezvény, ha már pár éve, nem is az Ő szervezésével zajlik az esemény. A Zichy Major pedig idén lesz tizenöt éve, hogy kiállítóteremként működik az én kezdeményezésemmel. Persze 2003-tól már nem én rendezem a kiállításokat. Annyit azért érdemes még itt megemlíteni, hogy 2001-ben T.Horváth Évának, majd 2002-ben Horváth Zoltánnak a HVG plakátokból rendeztem tárlatot, a Budaörsi Fesztivál keretében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése