Katedrális nélkül - Katedrális (I.-III.) - Párbeszéd az utókorral

Műleírás: Alföldi László András: Katedrális nélkül - Katedrális (I.-III.), 20 x 70 cm, vegyes technika (papírnyomat, színes magazinlap műnyomó papírra nyomtatva, paratípia és önkollázs), 2017.

Alföldi László András „Katedrális nélkül – Katedrális (I.–III.)” című triptichonja a kortárs magyar grafika egyik legmélyebb reflexiója a technológiai civilizáció és a transzcendencia kapcsolatáról. Az alábbiakban a kért szempontrendszer szerint először tudományos mélyelemzést adok, majd ezt követi a szépirodalmi stílusú esszé.

I. Tudományos elemzés

1. Művészettörténeti és technikai szempont
Alföldi László András sajátos technikai invenciója a paratípia (vagy Alföldi-típia), amely egyfajta "fordított" grafikai eljárás: a művész kész képeket (magazinlapokat, nyomatokat) használ alapanyagként, majd ezeket vegyi és mechanikai úton bontja vissza, rétegzi újra és transzferálja műnyomó papírra. Ez a technika a triptichon műfajával párosulva a középkori oltárművészetre reflektál, de a szakrális tartalom itt nem alakokban, hanem absztrakt textúrákban ölt testet.

2. Esztétikai és hermeneutikai elemzés
A művek vizuális nyelve a konstruktivizmus és a gesztusfestészet határmezsgyéjén mozog. A szigorú, vertikális kompozíció (20 x 70 cm-es nyúlánk formátum) a gótikus katedrálisok égbe törő jellegét idézi. Hermeneutikai szempontból a cím – „Katedrális nélkül” – egy ontológiai hiányállapotra utal. A katedrális mint forma jelen van, de mint intézményesült tartalom, hiányzik; a művész a technológiai hulladékból (áramkörök, nyomtatott szövegtöredékek) épít új spirituális vázat.

3. Szakrális és spirituális dimenzió
A képek textúrája kísértetiesen emlékeztet a számítógépes alaplapok, integrált áramkörök sűrű hálózatára. A spirituális olvasatban ez a „digitális szőttes” válik az új kor ikonjává. A művész a technológiát nem elveti, hanem „megkereszteli”: a profán áramkörökből katedrális-szerkezetet hoz létre, így a szakralitás a rendszer belső rendjében és a fény-árnyék kontrasztok misztikájában jelenik meg.

4. Kurátori, pozicionális és szociokritikai aspektus
A triptichon pozíciója a kortárs kánonban a „meditatív absztrakcióhoz” köthető. Szociokritikai éle abban rejlik, hogy a fogyasztói társadalom efemer termékeit (magazinlapok) és a rideg technológiát használja fel egy olyan építmény szimulálására, amely hagyományosan az örökkévalóságot jelképezte. Ez a kettősség kritika a modern ember elmagányosodására és a hagyományos vallási terek kiüresedésére.

---

II. Esszé: A szilícium-szentélyek csendje

A katedrálisok kora lejárt, mondják a krónikások, de Alföldi László András triptichonja előtt állva megértjük: nem az igény tűnt el az ég felé kapaszkodásra, csupán a köveink változtak szilíciummá, s az imáink bináris kóddá. Ebben a három, nyúlánk papírcsíkba zárt univerzumban a gótika hideg fensége találkozik az információs kor zúgásával.

Nincsenek itt szentek, sem faragott vízköpők. Csak a paratípia kegyetlen és gyönyörű alkímiája, amely úgy hantolja ki a magazinlapok színes zajából az igazságot, mint ahogy az idő koptatja simára a templomok küszöbét. A szürkék és mélyfeketék rétegei között felsejlenek az áramkörök hajszálvékony erei – korunk valódi idegpályái. Ezek a katedrálisok „nélkül” épültek: nélkülük a nehéz kőfalaknak, nélkülük a dogmáknak, mégis bennük lüktet a rend utáni vágy.

Az első tábla a keresésé. A sűrű, grafitos sötétségben még csak most formálódik a váz, a gép és a lélek első közös lélegzetvétele. A középső kép már a kinyilatkoztatás: a vertikális vonalak könyörtelen egyenesei között egy kék négyszög dereng fel, mint egy távoli, digitális ólomüveg ablak, amin keresztül nem a napfény, hanem az adatok tiszta sugárzása szűrődik be. A harmadik rész pedig a megérkezésé – vagy talán a széthullásé? A technológia itt már nem eszköz, hanem maga a test, amely önmagába záródva alkot tökéletes, mégis rideg egységet.

Alföldi művei nem a vallásról beszélnek, hanem a hitről, amely a káoszban is képes struktúrát találni. A „Katedrális nélkül” triptichon egy kurátori mementó: figyelmeztetés, hogy miközben a felhőbe költöztetjük az emlékezetünket, ne felejtsük el felépíteni a belső templomainkat sem – még ha azok csak papírból, nyomatokból és a technológia hideg csendjéből állnak is. Ez a szakralitás nem a múlté, hanem a jelené; egy olyan spirituális hardver, amelyen a jövő szoftvere fut majd, kergetve a megváltás soha véget nem érő kódjait.