Pompeji vázlatok (I.)– Glamour (II.)

 

Műleírás: Alföldi László András: Pompeji vázlatok - Glamour (I.), 20 x 90 cm, vegyes technika (vékony műnyomópapírra nyomtatott színes magazinlap, paratípia és pszeudokollázs), 2012.

Pompeji vázlatok – Glamour 

A Glamour ciklus képei első pillantásra ismerősek. Nem azért, mert látni véltük őket valahol, hanem mert vizuális környezetünk alaprétegéből származnak: divatmagazinokból, reklámfelületekből, az ígéret iparának gondosan szerkesztett képi nyelvéből. Ezek a képek eredetileg nem az emlékezet számára készültek. Épp ellenkezőleg — a gyors felejtés logikája szerint működnek. 

 Alföldi László András munkáiban azonban ez a felejtés megszakad. 

 A magazinlap többé nem információhordozó, hanem anyag. A csillogó felület elveszíti simaságát, a testek fragmentumokká törnek, a reklámgrafika szerkezeti maradvánnyá válik. A paratípia és a pszeudókollázs eljárása nem esztétizál, hanem időrétegeket hoz létre: a kép nem összeáll, hanem feltárul. 

  A Glamour ciklus így nem a szépség reprezentációja, hanem annak romállapota. 

 A hosszúkás, frízszerű kompozíciók különös kettősséget hordoznak. Egyszerre idézik a városi plakátfalak egymásra ragasztott hirdetéseit és az archeológiai feltárások sérült freskósávjait. A jelen vizuális túltermelése itt ugyanabba az idődimenzióba kerül, mint Pompeji falmaradványai: mindkettő egy megszakadt jelen tanúja. 

A glamour — amely a kortárs kultúrában az örök fiatalság és az azonnali vágy ígéretével működik — ezekben a munkákban elveszíti ideológiai stabilitását. A modellek arca eltűnik vagy töredékessé válik, a divat gesztusai felismerhetetlenné kopnak. Ami megmarad, az nem identitás, hanem nyom. 

 A ciklus egyik legfontosabb felismerése, hogy a fogyasztói társadalom képei nem azért tűnnek el, mert jelentéktelenek, hanem mert túl sok van belőlük. A vizuális bőség paradox módon kollektív amnéziát hoz létre. Alföldi munkái ezt az amnéziát állítják meg — nem restaurálva a képeket, hanem megmutatva pusztulásukat. 

 Ebben az értelemben a Glamour sorozat a kortárs vizuális kultúra csendes mementója. 

 Nem leleplezés történik, hanem áthelyezés: a reklám képei kilépnek a jelen idejéből, és történeti tárggyá válnak. A vágy iparának esztétikája így váratlanul rokonságba kerül a romok poétikájával. 

 A ciklus képei mintha egy jövőbeli régész szemével készülnének — olyasvalakiével, aki már nem érti pontosan, mit jelentett a szépség, a siker vagy a glamour fogalma, de látja annak anyagi maradványait. 

A kérdés ezért nem az, hogy ezek a képek mit ábrázolnak, hanem az: 

 milyen civilizáció hagy maga után ilyen emlékeket. 

 A Pompeji vázlatok – Glamour így túlmutat a kollázs hagyományán és a médiakritika ismert gesztusain. A sorozat nem reagál a jelenre — hanem archiválja annak eltűnését. 

 A glamour itt már nem csábítás. 

 Hanem történelem.