Caravaggio árnyékában (Esszé az előtér és háttér összeolvadásáról)

Alföldi László András: Caravaggio árnyékában, 35 x 25 cm, vegyes technika, ( műnyomó papíron színes reprodukció, a Corvina kiadó által megjelentetett népszerűsítő tízkötetes A művészettörténet című sorozatból, 2020. 

Caravaggio árnyékában

(Esszé az előtér és háttér összeolvadásáról)

Első pillantásra úgy tűnik, mintha egy régi kép emléke bukkanna fel a felületen. Egy ismerős arc, egy gesztus, egy kézben tartott tárgy – mintha Caravaggio egyik alakja nézne vissza ránk a múlt mélyéről. De ez a felismerés azonnal bizonytalanná válik. A kép nem engedi, hogy egyszerűen „ráismerjünk”. A felület sérült, töredezett, rétegekkel borított, mintha az idő maga is dolgozott volna rajta. Nem egy reprodukciót látunk, hanem egy átírt emléket.

Ebben a műben nincs tiszta előtér és nincs nyugodt háttér. Ami egykor háttér volt – a fal, a tér, a sötét tónusok – most ugyanazzal az erővel szólal meg, mint az alak. A figura nem emelkedik ki a környezetéből, hanem beleolvad, sőt: részévé válik annak az anyagi és szellemi hordaléknak, amely körülveszi. A háttér nem kiszolgálja a figurát, hanem együtt lélegzik vele.

Ez az összepréselődés alapvetően megváltoztatja a kép olvasatát. Nem lehet többé megmondani, hol kezdődik a test és hol ér véget a környezet. A felületre nyomódott szövegtöredékek, a fakó betűk, az elmosódó színek mind ugyanarra utalnak: itt nem egy jelenet van ábrázolva, hanem egy történeti és kulturális rétegzettség. A kép nem ábrázol, hanem hordoz.

Caravaggio neve óhatatlanul előkerül, hiszen az ő festészetének egyik legnagyobb újítása éppen az volt, hogy a fényt és az árnyékot nem pusztán technikai eszközként használta, hanem tartalommá tette. Nála a sötétség nem háttér, hanem aktív erő; a fény nem díszítés, hanem drámai esemény. Ebben az alkotásban azonban már nem a chiaroscuro működik, hanem annak utóélete. Nem a fény és árnyék harca zajlik, hanem az emlékezet és az anyag egymásra rakódása.

A kép felülete olyan, mintha egy fal lenne: plakátok maradványai, átfestett rétegek, kopások és elszíneződések hordozzák a múlt nyomait. A Caravaggio-alak nem ikonként jelenik meg, hanem foszlányként, amely beleakad ebbe a réteges felületbe. Így válik az egész kép háttérré – de olyan háttérré, amely önmagában is főszereplő. A festészet határai itt nem a forma felől, hanem az anyag és az idő felől feszülnek.

Fontos, hogy itt már nem a Caravaggio-képről van szó. A reprodukció elveszítette elsődleges státuszát, és csak nyersanyagként van jelen. Ami igazán láthatóvá válik, az a viszony: a klasszikus festészet hagyománya és a kortárs, rétegzett, sokszor sérült képalkotás között. Ez a viszony nem tiszteletteljes idézet, és nem is ironikus távolságtartás, hanem együttélés. A múlt nem eltűnik, hanem rárakódik a jelenre.

A „Caravaggio árnyékában” cím ebben az értelemben pontos. Nem azt jelenti, hogy a kép alárendelődik egy nagy elődnek, hanem azt, hogy az árnyék maga válik téralkotóvá. Az árnyék nem hiány, hanem jelenlét. Nem eltakar, hanem összeköt. A festészet története itt nem lineárisan halad előre, hanem egymásra csúszó rétegekben létezik tovább.

Ez az alkotás így egyszerre szól a festészetről és a festészet utáni festészetről. Arról a pontról, ahol már nem lehet különválasztani előteret és hátteret, eredetit és másolatot, múltat és jelent. Az egész kép egyetlen, sűrű jelentésmezővé válik, ahol a néző nem egy jelenetet értelmez, hanem egy tapasztalatban vesz részt: abban, hogy a képek – akárcsak az emlékezet – soha nem tiszták, soha nem lezártak, és mindig magukon hordozzák azt, ami előttük volt.