IV. rész - A megtorpanás időszaka - Az első évtized második felel - MGK-tól

 

2004. Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galéria, Budapest. Velence címmel Alföldi László kiállítása 

 Meghívó híján: A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz. 

 Alföldi László: Velence (I.), 50 x 70 cm, vegyes technika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték, íróka, kollázs és pszeudókollázs), a nyolcvanas évekből. 

 Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

 A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen. 

 Alföldi László: Velence XXXIII., 50 x 70 cm, papírnyomat, 2004. 

 Mint látható az utolsó három kép már más technikával készült, és nem a korábbi művek átdolgozása, hanem új alkotások. Ezzel a technikai váltással is készítettem egy nagy sorozatot 2004-ben, de ez sem hozta a kívánt eredményeket. Ezért egy teljesen új témába kezdtem, a Napkocsi töredékbe, amelynek nem voltak festői előzményei, hanem a papírnyomat szabadabb kísérletezéseiből nőttek ki. Köztudott, hogy ez a technika nem nagyon alkalmas több szín egymásra nyomására, mert össze koszolódik, viszont engem mégis foglalkoztatott ez a lehetőség, és ezért próbálkoztam a különféle megoldásokkal. Végül is célomat elértem vele, mert valőröket nagyon jól lehetett így előállítani, és a kollázsozással pedig áthidaltam a több szín egymásra nyomását. Ennek ellenére nem lett hosszú életű téma, és lehetőség a tovább vitelére. 

 Alföldi László: Napkocsi töredék, 20 x 100 cm, vegyes tecnika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték és pszeudókollázs, 2004. 

 2005. Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai pavilon - Nyírő Galéria, Budapest. Alföldi László kiállítása Kelle Antal válogatásában. 

 Ezt a kiállítást Kelle Antal válogatta és nyitotta meg, ami ugyanúgy rendhagyó volt, mint az előző kiállítás. Közvetlenül ez sem illeszkedett abba a sorozatba amit az Ugyanaz és más összefoglaló címmel addig rendeztem. Közvetett módon viszont egy hozzá kapcsolódó előadás - a Fénykép mint műalkotás és a műalkotás mint fénykép - mégiscsak jobban összekötötte ezzel a problémakörrel, mint a Velence és a Napkocsi töredékek sorozatot. 

 A 2004-es és 2005-ös évben a saját munkáim kissé háttérbe szorultak, mivel az egyik évben Cseh és Lengyel szervezésű művésztelepen, Kralikiy-ben és Ladek Zrojz-ban dolgoztam, a másik évben pedig ugyanennek a telepnek a munkáit mutattam be Magyarországon. Ez komoly szervezői és rendezői feladatokkal járt, mert öt helyszínen, egy időben öt kiállítást kellett létrehozni, a Visegrádi Országok részvételével, amit egymagam intéztem. De valószínűleg nem csak a külső körülmények játszottak közre abban, hogy a kétezres évek első évtizedének közepén volt egy kis megtorpanás abban a lendületben, amit az ezredforduló óta diktáltam magamnak. Lényegében akkor, az azt megelőző öt évben tíz önálló kiállítást hoztam létre, és az utóbbiakban érződtek már az elfáradás jele is. Ezért ezen a bemutatón is főleg régebbi képeim szerepeltek, nagyon vegyesen, amiből most csak a grafikai és kollázs anyagból mutatok néhányat. 

 2006. Nyitott Műhely, Budapest. Alföldi László kollázskiállítása. 

 Alföldi László: Újságképek I-II. (Mango I-II.), 30 x 55 és 50 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomópaíron, paratípia és pszeudó kollázs), 2006. 

2007. Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria, Budaörs. Alföldi László kiállítása. 

 Katalógus külső borítója 

 Előszó helyett: Kovács László (1944-2006) festőművész írása 

Mint látható az előző pár kiállítás esetében, hogy a kétezres évek első évtizedének a közepén megtört az a lendület és koncepciózusan egymásra épülő alkotó munka , amely lassan már tíz éve folyamatosan tartott. Az 1995-ös elvi elhatározás után, amikor eldöntöm, hogy az életem hátralévő időszakában most már egyértelműen a festővé válás lesz a programom, tíz éven át töretlennek látszó lassú, de következetes lépésekkel haladtam előre. Első igazi nagy lendületet a vele és körülötte járó kudarcok ellenére is, az 1997-es Neupacki művésztelep jelentette. 

 Fischer Ernő és Szuromi Pál szerzőségével, 1997-ben megjelent “Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig“ című könyv számomra egyszerre volt siker és kudarc. Siker volt abban a tekintetben, hogy visszaigazolta azt a törekvésemet, hogy már a nyolcvanas évek második felében általam kezdeményezett monográfia írás szándéka Fischer Ernő életművéről, - ha nem is abban a formában, ahogy én elképzeltem - részben megvalósult. Kudarc volt viszont abból a szempontból, hogy a szerzőség lehetőségét nem én kaptam meg, annak ellenére, hogy a pályázat elnyeréséhez a könyv tervet én készítettem, és a szinopszist én írtam meg. 

 Előremutató volt ez abból a szempontból, hogy az 1995-ben Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió vezetői tisztségéről lemondó Mester munkásságának összefoglalóját, öt előadásban én tartottam meg. Ez volt az első írásba foglalt elméleti szövegem, amely alapját képezte az említett könyvnek, és a képzőművészeti tevékenység mellett, a mai napig tartó grafomán ténykedéseknek. 

 A neupacki művésztelep részben ugyancsak sikeresnek mondható, mert alkotó munkában, még így majd harminc év távlatában is, nagyon termékeny időszaknak tudható be. Kudarc volt viszont arra nézvést, hogy aktivitásomnak megfelelő módon, a záró kiállításon nem szerepelhetett kellő számú alkotásom. Ez viszont kikényszerítette belőllem azt az elhatározást és döntést, hogy innentől kezdve célul tűztem ki, hogy rövidesen létrehozom az első önálló kiállításomat, amelyet egy hosszú távú alkotói program keretén belül képzeltem el. 

 Ezen szándékom szerint kétezer tavaszán, Budaörsi anziksz címmel megrendeztem Budaörsön az első félig képzőművészeti és félig fotóművészeti kiállításomat. Majd ugyanebben az évben ősszel, Budafokon a Szent Kristóf Jazz Galériában Fejek címmel, az egyértelműen a képzőművészeti pálya irányában való elköteleződést bemutató tárlatot. Ezt követően az évtized közepéig évente még, sűrűn egymás után és tematikailag egymásból következő öt kiállítást. Mindezt a kezdetektől fogva az “Ugyanaz és más” összefoglaló címmel ellátva. 

 A 2003-ban bemutatott Francia Intézeti Re-produkció és a 2004-ben megrendezett Eredeti eredet címmel kiállított anyaggal ez a program látszólag elérte a tetőpontját és időlegesen megszakadt. Nem volt ez terméketlen időszak, csak azt az tendenciát, amit az előző ciklus produkált, már nem tudta olyan egyértelműen követni. Ezért az évtized második felében létrejött négy kiállítás, tematikailag nem is tartozik olyan szorosan az “Ugyanaz és más” kérdésköréhez. Nem szakad el teljesen ettől a tendenciától, de itt még, vagy már többfelé ágazik. 

 A “Re-produkció”-ban és az “Eredeti eredet”-ben az úgynevezett partípia technika kialakult, és annak alla prima változata technikailag készen volt. Viszont vonzott a továbblépés a további lehetőségek felé, és ennek differenciáltabb megvalósítása irányában láttam még lehetőségeket. A 2004-ben megrendezett Velence kiállítás és a 2005-ben a Nyírő Galériában bemutatott anyag vegyes jellege miatt, átmeneti megtorpanásnak látszott. Abban a tekintetben talán az is volt, hogy az elsőben egy egységes, de régi anyagot vettem elő, amely a Fischer korszak kellős közepén, még a nyolcvanas években készült. A másodikban pedig végképp össze volt keverve minden és amolyan hibrid jelleget öltött. 

 Viszont a 2006-os Nyitott Műhelyben és 2007-ben a Könyvtár Galériában bemutatott “Mérőpontok” címmel, látható volt a paratípiának egy tovább fejlesztett változata, amely még a mai napig nem futotta ki magát, de azóta is időnként visszatérő lehetőségként jelenik meg az alkotó munkában. Ez pedig az úgynevezett “Lapidárium” és a “Preparált lapok” sorozatban realizálódik, és a mai napig várva, hogy kibontakozhasson teljes terjedelmében és lehetőségében. Ez a tendencia a 2008-ban megjelent katalógusban az első összegzésként részben megtörténik, de azután ez a vonal nem folytatódik, hanem kezd kinőni belőle tematikailag és formailag a Pompeji vázlatok sorozat. 

 Maradva még a “Mérőpontok”-nál, meg kell jegyeznem, hogy a tudatos pályaválasztástól számított harminc év alatt, ez a katalógus az egyetlen nyomtatott kiadvány, amely önálló formában megjelent. Több publikáció is van, ahol írnak a munkásságomról, vagy egy-egy kiállításról, de a húsz kiállítás alkalmából csak ez lett ilyenformán dokumentálva. Ez azért érdekes, mert ez még a hagyományos rendszerbe illeszkedik, míg a következő hasonló szándékkal létrejött összefoglaló, ez a 2015-ben elkezdett és többször félbehagyott és most a befejezés szándékával újra írt, “Bővített kiadás” a Hommage á Fischer Ernő kiállításról. Ez az interneten blog formájában valósult, valósul meg, amely egészen más kritériumoknak kell, hogy megfeleljen. De a terveim szerint ha 2028-ban, a nyolcvanadik életévet megérem, akkor talán nyomtatott könyv formában is megjelentetem. 

 A három különböző változat, ugyanolyan alkotói próbatételnek felel meg az életmű tekintetében, és az alkotó módszeremet illetően is, mint amit a manuális munkában követek. Tehát megint ott vagyok, ami kísért egész életemen át, hogy a prakszist és a teóriát mindig együtt művelem. Az első katalógus semmi új formai megoldást nem tartalmaz, mert az ismert és hosszú évtizedek óta használatos módot követi. A második már egy teljesen új lehetőség, aminek eddig nem volt előzménye, ezért ezt tekinthetjük előrelépésnek a jövő felé. A még megvalósulatlan terv pedig, visszalépés lenne a múltba, a jelent és a jövőt figyelmen kívül hagyva. 

 A szóbanforgó katalógus úgy van szerkesztve, hogy hasonlóképpen követi ezt a szisztémát. Az első felében látható az akkori jelen, a közelmúltba visszanyúló módon, Mérőpontok címmel összefoglalható képek sorozata. Ez 2003-ban a Francia Intézetben bemutatott fekete-fehér képeknek, az alla prima paratípiának differenciáltabb továbbgondolása, visszatekintve a hagyományos absztrakt festészetre. A katalógus második felében látható Újságképek pedig, a következő évben az Újlipótvárosi Klub-galériában kiállított, Eredeti eredet sorozat címet viselő képek folytatása, ugyancsak egy összetettebb vegyes technika alkalmazásával. 

 Ebben az időben a megtorpanást az okozta, hogy amint látható a katalógusban megjelenő alkotások alakulásában, az a kérdés vetődött fel, hogy merre menjek tovább? A hagyományos festői gondolkodást kövessem az egyre összetettebb technikai megoldásokkal és egymásra rétegzettséggel, vagy a kornak megfelelőbb módon, redukáljam a probléma felvetést. Az utóbbinál maradtam, és így maradt függőben a Mérőpontok technikai, formai és tartalmi továbbvitele. Az Újságképek mondanivalóján kellett gondolkodni, mivel az addig kikísérletezett és megoldott technikai lehetőséghez kellett megtalálnom az adekvát tartalmat. Így jutottam a Pompeji vátlatokhoz, amely már egy újabb alkotói periódus része lett.