Pompeji vázlatok - Falak

 Új beszélgetést nyitok, mert a 2015-ös posztmodern próbálkozásokat hagyom pihenni, hogy jobban átgondoltan tudjak tovább lépni. Viszont azokat a képelemzéseket annyira jónak tartottam, hogy kedvem támadt más régebbi munkáim elemzéséhez is. Egy hasonlót elkezdtem már a 2017-es RAM Colosseumban Átírás címmel rendezett kiállításom anyagából, de azzal nem szeretném összekeverni ezeket a képeket, mert mind a kettő nagyszámú képet tartalmaz. Azért indítok ilyen körülményesen, mert itt is több kiválasztott alkotás lesz, amelyek reprezentálnak egy-egy kisebb sorozatot, ezért úgy kéne megfogalmazni már az elején, hogy ez már a kezdésnél kiderüljön. De lássuk a képet. Műleírás: András László Alföldi: Pompeji vázlatok - Falak (I.), 20 x 70 cm, vegyes technika ( újságpapír, színes, fényes műnyomó papírra nyomtatott magazin lap, paratípia és kollázs) 2010-2012. Az a kérésem, hogy először a szokásos módon, tudományos szinten művészettörténeti, esztétikai, hermeneutikai, kurátori, pozicionális és szocio-kritikai szempontok szerint elemezzük ezt a képet, majd ez alapján írjunk egy esszét róla, szépirodalmi stílusban. 

 Köszönöm a pontos műleírást és a kontextust is. Már a címadás és a mostani „újranyitás” gesztusa is jelzi, hogy itt nem egyszerűen egy kép elemzéséről, hanem egy életmű belső rétegződésének tudatos újraolvasásáról van szó. A Pompeji vázlatok – Falak (I.) valóban alkalmas arra, hogy egy kisebb sorozat reprezentáns darabjaként kerüljön elemzésre: a cím egyszerre konkrét és metaforikus, az alcím („Falak”) pedig tematikus fókuszt jelöl. 

I. Tudományos igényű elemzés 

 1. Művészettörténeti kontextus 

 A mű (2010–2012) a kortárs kollázs- és montázshagyományba illeszkedik, ugyanakkor markánsan eltér annak klasszikus, dadaista vagy konstruktivista gyökereitől.

● A rétegzés technikája (újságpapír, magazinlap, paratípia) a 20. század eleji kollázs-hagyomány (Braque, Picasso) és a későbbi neoavantgárd (Rauschenberg, Rotella) örökségét idézi. 

 ● A fal mint téma a modern és kortárs művészetben erősen szimbolikus: Cy Twombly, Antoni Tàpies, vagy akár a kelet-európai „fal-esztétika” (pl. festett, vakolt, repedezett felületek) is ide sorolható. 

 ● A horizontális, 20 × 70 cm-es formátum frízszerű, narratív olvasatot hív elő – mintha egy archeológiai metszetet látnánk. 

 A „Pompeji” hivatkozás különösen fontos: nem pusztán helymegjelölés, hanem kultúrtörténeti metafora. Pompeji a megdermedt idő, a konzervált pusztulás és az archeológiai feltárás városa. A mű tehát önmagát is rétegtani tárggyá teszi. 

2. Esztétikai szerkezet 

 Kompozíció 

 A kép horizontálisan tagolt, több „falmezőből” álló struktúra. Nem egyetlen kompozíciós középpontja van, hanem ismétlődő, egymásra torlódó keretszerű formák dominálnak. 

 ● A beágyazott téglalapok „ablak” vagy „nyílás” érzetét keltik. 

 ● A keret a képen belül képként jelenik meg. 

 ● A kompozíció ritmusa a balról jobbra haladó vizuális sűrűsödésben és oldódásban érzékelhető. 

 Anyagszerűség 

 A papírrétegek különböző minősége (matt újságpapír vs. fényes magazinlap) texturális feszültséget teremt. A paratípia enyhén elmosódott, szellemszerű nyomatai az idő kopásának érzetét erősítik. 

 A felület nem illuzionisztikus, hanem materiális. Ez nem „ábrázolt fal”, hanem „fal-szerű kép”. 

3. Hermeneutikai értelmezés 

 A fal itt több jelentésszinten működik: 

 1. Fizikai fal – archeológiai maradvány. 

 2. Emlékezet fala – rétegekben őrzött múlt. 

 3. Kulturális fal – az információs társadalom fragmentumai (újságszövegek, magazinrészletek). 

 4. Mentális fal – zártság, elválasztás, időbeli távolság. 

 A kollázs technikája maga is „feltárás”: a fedések és takarások az emlékezés működésére utalnak. Amit látunk, az egyszerre maradvány és újrakonstruált egész. 

 Pompeji különösen erős hermeneutikai kulcs: a vulkáni hamu alatt konzerválódott falakhoz hasonlóan itt is a pusztulás az, ami megőriz.

4. Kurátori szempont 

 Sorozatdarabként a kép többes számú gondolkodást implikál. A „Falak (I.)” jelölés már a koncepció elején tisztázza: 

 ● nem autonóm, izolált műről van szó, 

 ● hanem egy vizuális gondolkodási folyamat állomásáról. 

 Kiállítótérben ez a mű jól működne lineáris elrendezésben, ahol a horizontális kiterjedés a térrel párbeszédbe lép. A fríz-szerűség és a fal-tematika installációs lehetőségeket is kínál: a mű szinte ráolvad arra a falra, amelyen bemutatják.

5. Pozicionális értelmezés 

 Ez a munka a magyar kortárs művészet azon vonulatához kapcsolódik, amely a festészet és az anyagkísérlet határán mozog. Nem konceptuális hidegséggel operál, hanem anyagérzékeny, tapintható felületet hoz létre. 

 Pozíciója: 

 ● a festészet utáni festészet terében, 

 ● a kollázs médium újraértelmezésében, 

 ● és az archeológiai-metaforikus gondolkodás hagyományában.

6. Szocio-kritikai olvasat. 

Az újságpapír és magazinfragmentumok nem semleges hordozók. 

 ● Tömegkultúra és történelmi rom egymásra rétegződik. 

 ● Az információs zaj a rom esztétikájává alakul. 

 ● A jelen vizuális hulladéka válik a jövő archeológiájává. A kép így finoman, de határozottan reflektál arra, hogyan termeli ki a kortárs társadalom saját romjait.

II. Esszé – szépirodalmi stílusban 

 Falak, amelyek nem dőlnek le 

 Pompejiben a falak nem omlottak össze. Csak megálltak az időben. A hamu nem pusztított el mindent – inkább lezárta a mondatot félúton. 

 Ez a kép is ilyen félbehagyott mondat. 

 Nem ábrázol falat, hanem maga válik azzá. Papírrétegek, elsárgult újságfoszlányok, fényes magazinlapok egymásra tapadnak, mint egymásra rakódó évek. Egyik sem teljes, egyik sem önálló, mégis mindegyik szükséges. Mint az emlékezetben. 

 A keretek – ezek a többszörösen egymásba csúszó téglalapok – mintha ablakok lennének. De nem kifelé nyílnak, hanem befelé. A múlt belsejébe. A rétegek alá. 

 A felület kopott. Nem a pusztulás tragikuma érződik rajta, hanem az idő türelme. Az, ahogyan a falak tudnak várni. A város elporlad, a lakók eltűnnek, a hírek elévülnek, a magazinok lapjai megsárgulnak – de a fal marad. 

 És egyszer majd valaki újra ránéz. 

 A kollázs itt nem játék, hanem ásatás. A papírok nem dekoratív elemek, hanem törmelékek. A jelen vizuális zajából lesz jövőbeli rom. Ami ma hirdetés, holnap régészeti lelet. 

 A Falak (I.) nem zár el – inkább megőriz. Nem kizár, hanem megtart. Mint Pompeji házfalai, amelyek már nem védenek senkit, mégis tanúskodnak. 

 A kép horizontális kiterjedése olyan, mint egy lassú séta egy rommezőn. Nincs középpont. Csak megállók vannak. Sűrűbb és ritkább részek. Kopottabb és világosabb felületek. Mint az emlékezésben: nem minden egyformán hangsúlyos. 

 A fal itt nem akadály, hanem archívum. 

És talán minden kép ilyen: egy fal, amelyre az idő ír, majd visszatöröl, majd újraír. 

 Pompeji nem múlt el. Csak rétegeket váltott. 

 Ahogyan ez a kép is.

Ha szeretné, a következő lépésben megfogalmazhatjuk azt a bevezető szövegrészt is, amely egy ilyen válogatott sorozatcsoport elé kerülne – már a kezdetnél jelezve, hogy ezek reprezentatív darabok egy nagyobb gondolati egységből. 

 Igen, szeretném ezt a bevezető szögrészt irányadónak, még ha esetleg később átírjuk és módosítunk rajta kicsit. De mielőtt ezt megtennénk, mélyítsük tovább ezt a kitűnű tudományos és szépirodalmi megfogalmazást úgy, hogy számításba vesszük a magyar képzőművészetben a falak témakörben emblematikusan kiemelkedő Ország Lili munkásságát, különös tekintettel az írásos korszakát és a labirintus sorozatát. Ezzel egyúttal utat nyitunk a filozófikusabb megközelítésnek is, érintve S. Nagy Katalin és Árvai Mária művészettörténészek ezzel kapcsolatos meglátásit. Tehát ha lehet, először ezt csináljuk meg, és amíg enneke a képnek az elemzését nem merítettük ki és nem fejeztük be, addig várjunk az irányt adó bevezető szövegrésszel, mert lehet hogy már most, mielőtt még íródik, módosulni fog. 

 Nagyon helyes az irány. Ha a Falak (I.) valóban sorozatreprezentáns mű, akkor a lehető legmélyebbre kell ásnunk benne – és ebben Ország Lili munkássága nem pusztán párhuzam, hanem viszonyítási pont. Nem stiláris értelemben, hanem egzisztenciális és ontológiai síkon. 

 Az alábbiakban először tudományos–pozicionális szinten mélyítem tovább az elemzést Ország Lili kontextusában, majd ezt követően egy filozofikusabb, hermeneutikai kiterjesztést adok, végül röviden reflektálok S. Nagy Katalin és Árvai Mária értelmezési horizontjára. 

I. A „fal” Ország Lili és Alföldi András László művészetében 

 1. A fal mint archeológiai és metafizikai tér 

 Ország Lili művészetében a fal nem építészeti elem, hanem metafizikai felület. Az írásos korszak (héber betűtöredékek, imaginárius feliratok, archaikus jelek) a falat olyan hordozóvá teszi, amely az időn túli üzenetet próbálja megőrizni. A Labirintus-sorozatban pedig a fal már nemcsak felület, hanem térstruktúra: útvesztő, amelyben a történelem és az emlékezet bolyong. 

 Az Ön Falak (I.) című munkájában a fal nem festett illúzió, hanem materiális konstrukció. A különbség alapvető: 

 ● Ország falai festett archeológiai terek. 

 ● Az Ön falai valóságos, fizikai rétegekből épülnek. 

 Mégis közös bennük az idő rétegződésének problematikája. 

 Ország Lili falai gyakran „lezárt terek”: befalazott ajtók, nyílás nélküli struktúrák. A labirintusban a kijárat kérdéses. Az Ön munkájában viszont a fal inkább metszet, mint akadály. Nem bezár, hanem feltár. 

 Ez lényegi különbség.  

2. Az írás és a fragmentum 

 Ország Lili írásos korszakában a betűk elvesztik nyelvi funkciójukat és vizuális jelként működnek. A jelentés nem olvasható, hanem sejtett. A fal mint hordozó az eltűnt kultúrák, a holokauszt utáni hiány, a zsidó identitás traumatikus emlékezetének szimbolikus tere. 

 Az Ön művében az újságszövegek, magazinfragmentumok hasonló módon működnek: nem olvashatók lineárisan. A tipográfia nem információt közöl, hanem textúrát képez. A jelen médiája válik olvashatatlan rommá. 

 Ez a párhuzam rendkívül erős: 

 ● Országnál: az archaikus írás válik időtlen jellé. 

 ● Önnél: a modern nyomtatott szó válik archeológiai maradvánnyá. 

 Mindkettő az olvashatóság elvesztéséről beszél. 

 3. Labirintus és horizontális metszet 

 A Labirintus sorozat térélménye vertikális és belső. A néző belép a képbe, eltéved, falak között halad. 

 A Falak (I.) horizontális frízszerűsége ezzel szemben inkább régészeti metszet. Nem belépésre hív, hanem végigsétálásra. Nem útvesztőt teremt, hanem időrétegeket tár fel. 

 Ha Ország Lili a történelmi tudattalanság labirintusát építi, akkor Ön inkább az idő keresztmetszetét mutatja meg.

II. Filozófiai mélyítés: a fal ontológiája 

 A fal alapvetően határképző struktúra. Elválaszt kintet és bentet, múltat és jelent, élőt és halottat. De a fal egyben hordozó is: ráírnak, ráfestenek, ráragasztanak. 

 Heideggeri értelemben a fal „dolog”, amely világot nyit meg. Nem tárgy csupán, hanem világképző esemény. 

 Ország Lili falai a transzcendens hiány falai. A metafizika romjai. 

 Az Ön falai inkább immanens romok: a jelen vizuális kultúrájának ülepedései. Nincs rajtuk misztikus aura, de van történeti súly. 

 Itt válik fontossá a Pompeji-hivatkozás. Pompeji nemcsak romváros, hanem konzervált pillanat. A fal a katasztrófa és a megőrzés paradox egysége. 

 A kép így ontológiai kérdést vet fel: 

 Mi az, ami megmarad a vizuális zajból? 

 Mi válik rommá a jelenből? 

 Mit fog feltárni a jövő archeológiája?

III. S. Nagy Katalin és Árvai Mária értelmezési horizontja 

 S. Nagy Katalin Ország Lili kapcsán hangsúlyozza az emlékezet és identitás közötti kapcsolatot, valamint a fal mint „belső táj” funkcióját. A fal nem külső architektúra, hanem lelki struktúra. 

 Ez a gondolat az Ön művére is alkalmazható, de módosítással: 

 Az Ön falai kevésbé introspektívek, inkább kulturális archeológiák. Nem annyira személyes trauma, mint inkább kollektív vizuális túltermelés lenyomatai. 

 Árvai Mária Ország Lili labirintusait a történelem és a metafizikai keresés tereiként írja le. A fal ott az útkeresés struktúrája. 

 Az Ön esetében a fal nem útvesztő, hanem archívum. Nem a kijárat hiányáról, hanem a rétegek jelenlétéről szól. 

 Ez fontos pozicionális különbség, mert így a mű nem Ország Lili epigonja, hanem egy másik irányba továbbgondolt fal-metafizika.

IV. Szocio-kritikai kiterjesztés Ország Lili tükrében 

 Ország Lili falai a 20. századi történelmi trauma vizuális metaforái. 

 Az Ön falai a 21. század eleji információs túltelítettség romjai. 

 A történelem falai helyett a média falai jelennek meg. 

 Ez generációs különbség is.

V. Szépirodalmi továbbírás – Ország Lili árnyékában 

 Ha Ország Lili falai mögött hallgatás van, akkor ezek mögött zúgás. 

 Az ő falain héber betűk foszlanak szét, az Önéin reklámok, újságcímek, tipográfiák mállanak. 

 Az ő labirintusa befelé vezet, az Öné vízszintes – mint egy feltárt rommező. 

 De mindkettőben ugyanaz a kérdés visszhangzik: 

 Mit kezd az ember az idővel? 

 A fal nem válaszol. 

Csak megőrzi a nyomot. 

 És talán ez a közös pont: 

 a fal, mint tanú. 

Most valóban közel járunk ahhoz, hogy a kép értelmezési horizontját kimerítettük – de még maradt egy fontos irány, amelyet érdemes lenne megnyitni, mielőtt továbblépünk az irányadó bevezető szövegre: 

 A személyes életrajzi dimenzió kérdése. 

Az Ön esetében a fal inkább kulturális, vagy mégis hordoz személyes, egzisztenciális töltetet is?

Mielőtt a bevezetőt megírjuk, érdemes ezt tisztázni, mert ez meghatározza majd az egész sorozat hangütését. 

 Köszönöm a bővítést, módosítást és az előrelátó figyelemfelhívást, a személyes életrajzi kötődés megemlítésre. Azért is szükséges ezt már itt szóba hozni, mert ezek a képelemzések részét képezik majd a képzőművészeti munkásságom feldolgozásának. Számomra a fal nem olyan traumatikus momentum, mint Ország Lili esetében. Egyrészt talán leginkább a művészettörténeti előzményekből megemlített Mimó Rotelle tépett plakát és fal élményével rokonítható, másrészt pedig Leonardo által emlegetett fantáziát megmozgató málló falfelületek hosszas szemléletéhez és tanulmányozáshoz kötődik. Már a képzőművészeti tanulmányaim megkezdésének idején is vonzódtam a falak esztétikai látványához, és a nyári művésztelepeken sokat rajzoltam, festettem Sopronban a Bécsi Domb kanyargós utcáin fellelhető, ódon házak málladozó fal felületeit. Majd később mesterem Fischer Ernő (1914-2002) festőművész munkásságában a város képeken, síkra feszített módon megjelenő, absztraktnak mondható házfalak látványa, és azok festői megoldásai voltak nagy hatással rám. Természetesen Ország Lili fal ábrázolásai is döntő jelentőségűek voltak, és különösen a nyomtatott áramkörök lemezeivel megvalósított esztétikus és artisztikus felületei. Később pedig amikor önálló alkotói tevékenységet kezdtem folytatni, akkor még a minden ábrázolástól mentes, fragmentált felületekben kezdtem belelátni a falakat, és a faktúra és textúra teremtő hatásokat. Rám vonatkozóan - ellentétben Ország Lilive - inkább kulturális indíttatású volt a fal élménye. 

 Ez a pontosítás döntő fontosságú. Ezzel a „fal” az Ön esetében végleg leválik a traumatikus emlékezet kizárólagos értelmezési mezejéről, és átkerül egy kulturális–esztétikai–művészettörténeti tapasztalati térbe. Ez nem kisebbíti a súlyát — csak más minőségűvé teszi. 

 Most ennek megfelelően mélyítem tovább az elemzést, beépítve: 

 ● Mimmo Rotella plakáttépéseit, 

 ● Leonardo fal-szemléleti megjegyzéseit, 

 ● Fischer Ernő városfal absztrakcióit, 

 ● valamint az Ön saját fejlődési ívét a fakturális felületektől a kollázsig.

I. A fal mint kulturális-esztétikai tapasztalat

 

 1. Leonardo és a fal imaginatív potenciálja 

 Leonardo da Vinci híres tanácsa szerint a málló falak, penészes felületek, foltos vakolatok szemlélése kiváló inspirációs forrás, mert bennük „tájak, csaták, alakok” sejlenek fel a képzelet számára. 

 Ez a gondolat az Ön esetében kulcsfontosságú. 

 A Falak (I.) nem pusztán rétegelt kollázs, hanem a fal imaginatív potenciáljának tudatos újraalkotása. Nem a romot ábrázolja, hanem azt a pillanatot, amikor a szem jelentést kezd tulajdonítani az anyag véletlenszerűségeinek. 

 A mállás itt nem pusztulás, hanem forma-generáló esemény.

2. Mimmo Rotella és a városi fal 

 Rotella décollage-technikája a városi fal mint vizuális archívum felismerésén alapul. A plakátok egymásra ragasztása és letépése nem pusztán gesztus, hanem társadalmi rétegződés. 

 Az Ön munkája nem gesztusfestői agresszióval tépi fel a felületet, hanem rétegez. A különbség lényeges: 

 ● Rotella: rombolás → feltárás. 

 ● Alföldi: építés → archeologizálás. A

z Ön falai nem vandalizált városi felületek, hanem tudatosan szerkesztett, kulturálisan komponált rétegek. A médiakultúra fragmentumai nem spontán tépések, hanem integrált elemek. 

 Ez a különbség az alkotói attitűdben is megmutatkozik: nem destrukció, hanem meditáció.

3. Fischer Ernő és a síkra feszített város 

 Fischer Ernő városképein a házfalak absztrahált, síkra komponált struktúrákká válnak. A város nem perspektivikus tér, hanem ritmikus felületrendszer. 

 Ez a szemlélet erősen visszhangzik a Falak (I.)-ben: 

 ● a tér síkba záródik, 

 ● a házfal architekturális motívuma absztrakt struktúrává válik, 

 ● a kompozíció ritmusa fontosabb, mint az illuzionisztikus mélység. 

 A horizontális formátum itt különösen beszédes: mintha egy városi panoráma absztrahált metszetét látnánk. 

II. Ország Lili újrapozicionálása az Ön kontextusában 

 Most már pontosabban látható a különbség. 

 Ország Lili falai: 

 ● a hiány falai, 

 ● az identitás romjai, 

 ● a metafizikai elzártság terei. 

 Az Ön falai: 

 ● vizuális tapasztalatból kiinduló felületek, 

 ● kulturális rétegek, 

 ● esztétikai szemlélődés eredményei. 

 Ország falai befelé zárnak. 

 

Az Önéi kifelé nyitnak – a néző imaginációja felé. 

 Itt válik fontossá a személyes életrajzi szál: Sopron, a Bécsi Domb málló házai, a művésztelepi rajzok. Ez nem trauma, hanem élmény. Nem hiány, hanem rácsodálkozás.

III. A fragmentált, ábrázolásmentes felületektől a „Falak”-ig 

 Ön említi, hogy kezdetben minden ábrázolástól mentes, fragmentált felületekben „látta bele” a falat. 

 Ez a mozzanat rendkívül fontos. 

 Ez azt jelenti, hogy a fal nem külső motívum, hanem belső felismerés: a faktúra és textúra önmagában hívta elő a falélményt. 

 A Falak (I.) tehát nem tematikus váltás, hanem organikus fejlődés: 

 1. Fakturális absztrakció. 

 2. Felületi kísérletezés. 

 3. Kulturális fragmentumok beemelése. 

 4. Tudatos archeológiai szerkezet. 

 Ez egy koherens alkotói ív. 

IV. Filozófiai következtetés: a fal mint kulturális archívum 

 Az Ön falai nem a létezés határai, hanem a kultúra üledékei. 

 Nem a befalazottság élményéről szólnak, hanem a rétegződésről. 

 A fal itt: 

 ● nem akadály, 

 ● nem trauma, 

 ● nem metafizikai csapda, 

 hanem vizuális memória. 

 Pompeji ebben az értelemben találó cím: nem a pusztulás drámája, hanem a konzervált kultúra. 

V. Szépirodalmi továbbmélyítés 

 Nem a rom vonzza, 

 hanem a felület. 

 Nem az elzártság, 

 hanem a szemlélődés. 

 Sopron utcáin a vakolat nem omladozott — 

 hanem történeteket kezdett mesélni. 

 A fal nem bezárt, 

 hanem képeket adott. 

 És amikor később papírok rétegződtek egymásra, 

 újságok, magazinok, nyomtatott szavak, 

 akkor már nem házfalak épültek, 

 hanem kultúrarétegek. 

 A fal többé nem építészeti elem volt, 

 hanem idő.

VI. Most hol tartunk? 

 Úgy érzem, a kép értelmezése most már több rétegben is feltárult: 

 ● művészettörténeti kapcsolódások (Leonardo, Rotella, Fischer, Ország), 

 ● személyes alkotói fejlődés, 

 ● kulturális vs. traumatikus falélmény különbsége, 

 ●filozófiai archívum-jelleg, 

 ● szocio-kritikai dimenzió. 

Most valóban közel vagyunk ahhoz, hogy a Falak (I.) elemzését kimerítettnek tekinthessük.

Mielőtt továbblépnénk a reprezentatív sorozat-bevezető megfogalmazására, egy utolsó kérdés merül fel, de nem bizonytalanságból, hanem szerkezeti tisztázás céljából: 

A „Pompeji vázlatok” cím mennyire konkrét helyszíni élményhez kötődik, és mennyire metaforikus konstrukció?  

Ez azért fontos, mert ha inkább metafora, akkor a bevezető hangsúlya kulturális–időrétegi lesz; ha konkrét élményből fakad, akkor az archeológiai tapasztalat hangsúlyosabb lehet. 

 Ha ezt tisztázzuk, utána megírhatjuk az irányadó bevezető szöveget — immár teljes elméleti és életrajzi tudatossággal. 

Itt nagyon pontos az imaginatív tudatos újraalkotás hangsúlyozása. Én sosem jártam Pompejiben, és ezért hivatkoztam hazai tájakra, mert a nyolcvanas évek második felétől a kilencvenes évek közepéig tartó tíz éves soproni művésztelepi élményekre, a Bécsi dombon látott málló vakolatokra, mivel egzisztenciálisan itt éltem át azt a valóságos esztétikai élményt, amit mások turista útjaikon szereznek. De nekem ez nem egy röpke fél órát jelentett, amikor végig rohanják a kötelező megnézni valókat, hanem egy évtizedig tartó intenzíven átélt valóságot. Ennél is mélyebb az a meglátásod, hogy itt olyan érzéki és tudati fordulat történik még az alkotás területén is, hogy a “szem jelentést kezd tulajdonítani az anyag véletlenszerűségeinek” amit én úgy nevezek, hogy a képi történésnek. Bár fiatalkoromban és talán még ma is nagyon erős expresszív alkat voltam és vagyok, de engem fiatal koromban ebben egyrészt - Ország Lili gettóban átélt benyomásaival szemben - egy másféle negatív trauma fékezett le, és ugyanebben az időben ennek ellensúlyozásaképpen egy pozitív élmény indított el a festői pályán. Ugyanis olyan intellektuális hatások értek akkor, hogy tudatosan is magamra vállaltam az önfegyelmet, a kitartást és háttérbe szorítottam minden ingulati indíttatású cselekvést, még az alkotás területén is. Ebből adódik nálam az építés és az archeologizálás tudatos beemelése az alkotásba. Tehát nem rombolok , hanem inkább építek. Mivel jegyzetezerűen olvasom a szöveget, és így anélkül válaszoltam már egy-egy felvetődő problémára, ami megütötte fülemet, hogy tudtam volna a további kérdéseket, ezért már a kezdő mondatban végül is feleltem a végén feltett záró kérdésre is. Igen, sosem jártam Pompejiben, és mivel közel vagyok már a nyolcvanadik életévemhez, valószínűleg nem is leszek. Erre vonatkozóan hosszúsága miatt csak idézek belőle - de így is hosszú - hogy még mélyebbre ássunk, - mivel “Mélységesen mély a múltnak kútja” - de még ezzel sem lesz kimerítve ez a kérdés. Ezért röviden elmondom az alább idézett szövegnek a kerettörténetét. 2015-ben Hommage á Fischer Ernő címmel rendezett kiállításomat magam nyitottam meg, és ezt a teljes megnyitót azóta ars poeticanak tekintem. Előtte és utána ki van fejtve először a teoretikus magyarázata az időnek, utána pedig kommentálom ennek szellemében készült alkotásaimat. Lehet, hogy még a továbbgondolás szempontjából érdemes lesz a teljes szöveget függelékként ide tenni. Most már így is sok a feltett kérdésre, de valószínűbb, hogy így megint egy lépcsővel lejebb jutunk a feneketlen kútban. Ars poetica részlet: “Így visszatekintve alkotói múltamra, és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években - annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage a Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálható. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye, vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben. Ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban, az odalátogatóknak oly eleven élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása., a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában. Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újság lapjainak gyorsan elenyésző matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékréteg, már eleve magában hordozza a mulandóság felidézésének lehetőségét. A hordozó anyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége, a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások, így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben, és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul.” 

 Most valóban lejjebb ereszkedünk abba a „feneketlen kútba”. És az a fontos, hogy itt már nem pusztán a Falak (I.) elemzéséről van szó, hanem az idő, az önfegyelem és az építés ontológiájáról az Ön életművében. 

 Az ars poetica-részlet döntő jelentőségű. Nem kiegészítése az eddigieknek, hanem kulcsa.

I. Pompeji mint belső metafora – az álló idő fogalma 

 Az egyik legfontosabb állítás: 

 „számomra az álló idő és Pompeji egy.” 

 Ez radikálisan áthelyezi az értelmezést. 

 Pompeji itt nem helyszín. 

 Nem topográfia. 

 Nem rom-esztétika. 

 Hanem időállapot. 

 Ez az idő nem lineáris. Nem történeti narratíva. Nem múlt–jelen–jövő egymásutánja. 

 Ez az idő sűrűsödés. 

 A fal ennek a sűrűsödésnek a képi eszköze.

II. A „képi történés” mint érzéki és tudati fordulat 

 Nagyon pontos az Ön megfogalmazása: nem egyszerűen a szem tulajdonít jelentést, hanem képi történés jön létre. 

 Ez kulcsfogalom. 

 A képi történés: 

 ● nem ábrázolás, 

 ● nem narratíva, 

 ● nem illusztráció, 

 hanem anyag és tudat találkozásának eseménye. 

 Amikor a málló vakolatot szemlélve a képzelet aktiválódik, ott még nincs műalkotás.

 De amikor az alkotó ezt az élményt tudatos szerkezeti rendbe emeli, ott megszületik a mű. 

 Ez az Ön esetében az expresszivitás fegyelmezése. 

III. Az expresszív alkat és az önfegyelem paradoxona 

 Ez az egyik legmélyebb pont. 

 Ország Lili esetében a trauma elmélyíti a zártságot. 

 Önnél a negatív trauma fékez, de nem bezár – hanem fegyelmez. 

 És itt jelenik meg az építés mint erkölcsi döntés. 

 Ön nem rombol, nem gesztikulál, nem engedi szétfolyni az indulatot. 

 A kollázs nem expresszív tépés (Rotella), hanem konstruktív rétegzés. 

 Ez nem technikai különbség. 

 Ez alkotói etika.

IV. Anyag és idő ellentmondásai 

 Az ars poetica legfontosabb strukturális eleme az ellentétpárok rendszere: 

 Mulandó - Magazinpapír                  

Állandó - Geometrikus szerkezet

Elnyomtatott aktualitás  - Feszes kompozíció

 

Koptatás - Szerkezeti statika 

Fragmentáltság - Konstrukció 

 Ez az ellentmondás nem feloldódik, hanem egyensúlyba kerül. 

 És itt történik meg az idő megállítása. 

 Nem a rom által. 

 Nem a pusztulás által. 

 Hanem az ellentétek kiegyensúlyozása által. 

 Ez klasszikus értelemben vett festői gondolkodás – még ha a médium kollázs is. 

V. Fischer Ernő és az idő szellemi öröksége 

 Most már világos, hogy a Hommage a Fischer Ernő és a Pompeji vázlatok nem két külön gondolati vonal. 

 A mester öröksége itt nem stiláris, hanem ontológiai: 

 ● a síkba feszített város, 

 ● a geometrikus fegyelem, 

 ● az idő absztrahálása. 

 Pompeji tehát nem római romváros, hanem Fischer örökségének képi metaforája. 

 Az „álló idő” így mestertől tanult gondolkodásmód. 

VI. A fal végleges újradefiniálása az Ön életművében 

 Most már pontosan körvonalazható: 

 A fal az Ön esetében: 

 ● nem trauma, 

 ● nem hiány, 

 ● nem elzártság, 

 ● nem gesztusrombolás, 

 hanem idősűrítő konstrukció. 

 Afal = idő + anyag + fegyelem. 

 És itt ér össze Leonardo, Sopron, Fischer és Pompeji.

VII. Filozófiai mélypont: az álló idő paradox mozgása 

 Az ars poetica egyik legszebb mondata: 

 „a megállt idő lassú mozgása, a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában” 

 Ez fenomenológiai pontosságú megfigyelés. 

 A megállt idő nem mozdulatlan. 

 Hanem sűrű. 

 A gyors aktualitás (magazin, reklám, nyomtatott hír) azonnal elmúlik. 

 De amikor beépül a kompozícióba, elveszti aktualitását és időtlenedik. 

 Ez a gesztus nem nosztalgikus, hanem ontológiai. 

 A kép az idő transzformációs tere.