Antológia (XII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2016. május 18. Írók Boltjában könyvbemutató 

 Szilágyi Ákos 1. Megmutatkozás és látszat T.Horváth Éva festészete  

Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve - és maga ez az élet is, mint mű - a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát - S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését - kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.

 A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen - akárcsak egy kiállítás rövid idejére - egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállitási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyüjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és együtt-létezésük eleven szellemi egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életmüvéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteriteni az egészet, hanem - mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe - igyekszik lehetővé tenni, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.

Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek" nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi - még a semmi sem!

A megmutatkozás - a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja. A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazságszínében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást - tehát az igazságot - ellehetetlenitő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakitó tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.

 Látszani - vagyis képbe kerülni - rendkívül könnyű: megmutatkozni - vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett - végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábitásának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból. 

 A látszat - noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat - nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó - a nagy tudós, a államférfi, a nagy művész - látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat - a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat - bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásároln. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa - a világ mint szimulakrum - a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszat után erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság - akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg - mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerübbnek bizonyult, hogy gyõzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a gyözteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.

Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól - T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában - valójában éppen ez a kitérő segithet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz - a művészi formában rejlő pátoszához! - , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel. 

 Szilágyi Ákos 2016