Antológia (XXIV.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 Alföldi László: T. Horváth Éva képzőművész Hommage a Fischer Ernő című kiállításának megnyitója 

     Tisztelt Megjelentek, kedves Barátok és Kollégák!

Bizonyára sokak előtt ismeretes, hogy T. Horváth Éva ma megnyíló tárlata annak a kiállítás sorozatnak a része, amelyet Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából, tavaly decemberben indítottunk el, itt a budaörsi Könyvtár Galériában. Azért fontos ezt újra hangsúlyozni, mert a mester és tanítvány viszonyt bemutató, egymást követő hat kiállítás olyan egységet kíván felmutatni, ahol a részek egymáshoz kapcsolódásából végül majd csak az egészből visszafelé nézve bontakozik ki a teljes kép. Persze ez nem jelenti azt, hogy az egyes kiállítások magukban ne képeznének egységet, csupán annyiban módosul a szerepük, hogy egyszerre több feladatot látnak el. Elsősorban - de nem kizárólag - az alkotó egyéni törekvései kerülnek előtérbe, másodsorban a mesterhez való viszony, harmadsorban pedig a tanítványok munkáinak egymáshoz való kötődése. 

E rövid bevezetőből, és az Hommage a Fischer Ernő, azaz tisztelet a mesternek címből is kitűnik, hogy T. Horváth Éva jelenlegi egyéni kiállítása, nem csupán a legutóbbi időben készült műveinek egységét kívánja felsorakoztatni, hanem részben visszatekintés is akar lenni, hogy eleget tehessen a fentebb vázolt hármas feladat egységének. A kamara jellegű kiállítás keretei között túlzó lenne visszamenni teljesen a kezdetekhez, de a dolgok összefüggésének megértéséhez, azért itt is legalább két évtizeddel korábbról származó művel kell indítani. A terem végében látható virágcsendélet a kilencvenes évek közepe táján készült, amikor Éva esetében a „Fischer korszak” éppen befejeződött. Érdekes kapcsolat volt ez mester és tanítvány között, mert míg a hetvenes években a szegedi főiskolán tanszékvezetőként semmiféle hatást nem gyakorolt Fischer Ernő Éva munkáira, a nyolcvanas évek közepétől a Budapesti Pedagógus Képzőművészek Stúdiójában, mint érett alkotót jelentősen befolyásolta. A kilencvenes évek kezdetétől pedig a Budaörsi Műhelyben való együttmunkálkodás bizonyos értelemben már kölcsönössé tette az egymásra hatást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zongora fölött reprodukcióként bemutatott, 1999-es Fischer Ernő Virágcsendélet, ami történetesen éppen az itt látható kép analógjaként, Éva által festett alapra készült. Emellett a mesterhez való közvetlen alkotói kapcsolatot több közös munka is példázza, de a továbblépés szempontjából csupán két művet szükséges még bemutatni, hogy a közvetett kapcsolatok is érthetővé váljanak az utóbbi években készült alkotások láttán. Ugyancsak a zongora fölött, reprodukcióként láthatjuk Fischer Ernő Archaikus mozgás című, 1997-ben készült művét, amelynek az alapját is Éva készítette. Igaz, ennek a képnek az alcíme - Golgota - utal még a reális történésnek valamiféle szimbólumára, de lényegében már szinte teljesen absztrakt képnek tekinthető. Az előző kiállításon bemutatott Kölűs Judit képeinél láthattuk már, hogy a mester és tanítvány alkotói módszerében egyre inkább teret nyer a képi történés előtérbe kerülése, ami az Archaikus mozgásnak is a lényege. T. Horváth Éva is innen lép tovább, de nem teljesen elhagyva a szimbolikus formaképzés és a képi történés tanulságait, kilép a térbe, és alkotásaival a látvány metaforái felé veszi az irányt. A kétezres évek elején Labirintus címmel, elkészít egy több tucatból álló nagyméretű - egyenként kétszer egy méteres terjedelmű - paraván rendszert, amelynek felállítására legalább száz négyzetméteres kiállító tér szükségeltetik. Sajnos ennek bemutatására azóta sem tudott megfelelő méretű kiállító teret biztosítani. Ezért a későbbiekben redukálta a méreteket, de továbbra is tartotta az irányt a térben való terjeszkedést illetően. A posztamenseken látható három dobozkép már ezt az időszakot mutatja. 

 A képzőművészetben Marcel Duchamp 1910-es években alkotott munkáitól - épp száz éve - a talált tárgy - mint műalkotás - közismert és elfogadott műfaj, amelynek a pop art óta a doboz is egy továbbgondolt változata. Látszólag Éva dobozai ide sorolhatók lennének műfajilag, ha egy lényeges pontban nem különböznének tőle. Itt a dobozok - ez esetben konkrétan kiselejtezett íróasztalfiók - már nem csupán csak talált tárgyként szerepelnek, hanem főleg hordozó eszközzé válnak egy térbe kiterjedt táblakép számára. Természetesen tartalmához szorosan kapcsolódik a kiválasztott tárgy formája, mérete, arányrendszere és elhasznált, szegényes anyagszerűsége, de a ráfestett és kollázsozott rétegek lényegében felülírják azt. A mögöttük lévő tükör pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, mert a konkrét téri és plasztikai viszonyokat kiegészíti egy virtuális dimenzióval, amely együtt végképp a látvány metaforájává változtatja az alkotást. Tehát nem posztamensre helyezett szobrot, és nem keretbe zárt festményt látunk, hanem a térben szétáradó doboz-kép látványát, amely esztétikai szempontból magában őrzi az előbbi műfajok sajátosságait, de lényegében átlépi azok határait, és szintézist teremt a látvány egységében. A hordozható úti oltárok mintájára készült, ami sok rokonságot mutat az 1987-ben készült Fischer Ernő Hommage a Van Eyk című művével. 

Az ajtó melletti falon lévő középső alkotás, már egy későbbi időszakot reprezentál, és visszalépést jelent a térből a síkba, de nem annyira, hogy a hagyományos értelemben vett táblakép műfajába sorolható lenne. Itt az egymásra rétegzett anyagok olyan felületi, térbeli mozgást eredményeznek, hogy sokkal inkább tekinthető domborműnek, vagy Kováts Albert festőművész szóhasználatával síkplasztikának, mint csupán síkbeli alkotásnak. T. Horváth Éva utóbbi években készített nagyméretű képeire főleg ez a technikai megoldás jellemző, de a hulladék papír mellett az anyaghasználata bővül a különféle módon megmunkált textilekkel, és egyéb applikált tárgyakkal. 

Ezzel elérkeztünk a negyedik műcsoporthoz, a pizzás dobozokhoz, ami lényegében a kiállítás nagy részét kitölti. Mint láthattuk az előző három fázis formaalkotása önmagában is nagy utat járt be a szimbolikus formaképzés módszerével elkészített virágcsendélettől, a téri alkotások látvány metaforáján át, az anyagok metamorfózisáig, vagy, ahogy Szilágyi Ákos költő nevezte: az anyag apoteózisáig. De most újabb váltással találkozhatunk. Ha szemügyre vesszük az itt sorozatokba rendezett kisméretű dobozokat, és egyedi alkotásokként is szemléljük őket, akkor láthatjuk, hogy az előző állomások minden tanulságai összegződnek bennük. Éva legutóbbi évek munkái ezek, és bármilyen furcsán is hangzik, kis méretüket csupán gyakorlati megfontolások indokolják. Fentebb nem véletlenül említettem már az itt nem szereplő paravánokat, mert azóta fokozatos méret csökkentés és a reális kiállítási viszonyokhoz való igazodás jellemzi Éva munkáit. Ezt részben úgy oldotta meg, hogy az ugyancsak itt nem bemutatott, több száz oldalas művészkönyv és leporelló sorozataiba préseli képi fantáziájának szétáradásából eredő, vizuális vágyálmait. 

Visszatérve a pizzás dobozokhoz, arról is szólni kell, hogy miképp is sűrítik ezek az alkotások mind azt az alkotói tapasztalatot, amit az elmúlt húsz év távlatából felvázoltunk, nem is beszélve az azt megelőző időszakról. A pizzás dobozok esetében is három egységet láthatunk, amelyek ugyancsak egy-egy szemléletbeli megközelítést példáznak. Az első csoport még részben kötődik a virágcsendélet hagyományos festői megoldásához, amit mutat az is, hogy itt és a második egység alsó sorában bizonyos virág motívumok fellelhetők az egyes képeken. A második csoport felső sora az absztraktabb mivoltával jobban érvényre juttatja az anyaghasználatot, és ezzel előtérbe helyezi a formatartalom sajátosságait. Sok esetben nem titkolt módon eddig is látható a pizzás doboz, mint hordozó anyag, mert lefedettségük ellenére ott lapul mind a két egységben, de igazán tartalmi jelentőséget csak a harmadik sorozatban kap. 

A fekete képeknél visszatérünk a talált tárgyak világához, és olyan műalkotásokat szemlélhetünk Éva alkotásaiban, amelyeknél nem szorul már háttérbe a köznapi, elhasznált szegényes hordozó anyag, hanem főszereplővé válik. Redukálódik az esztétikai megmunkáltság, és ezáltal az érzékileg felfogható esztétikai tartalom helyébe egyre inkább a gondolatiság kerül, és így a szimbolikus forma részben allegorikussá válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyre jobban távolodik mestere világától, és egykori alkotó társainak ma is használt szemléletbeli megközelítésétől. Ez utóbbi bizonyosságát láthatjuk majd az elkövetkező két tárlat alkalmával, Csengery Béla és Alföldi László munkáiban. Az előző két kiállítás - Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely „Öten” alkotó csoportjának közös bemutatója, és Kölűs Judit tárlata - még esetleg azt engedte sejtetni, hogy Budaörsön annak idején a kilencvenes években valamiféle Fischer iskola volt kialakulóban. Most viszont ennek a társulatnak kapcsán láthatjuk, hogy milyen távolságba kerülhetnek egymástól a mester és tanítvány, valamint a tanítvány és tanítvány azonos alapokból induló egyedi törekvési. Így ha iskola nem is jött létre, Éva munkái mégis azt igazolják, hogy miként lehet megszüntetve megőrizni azokat az általános értékeket, amelyek messze túlmutatnak egyes korok adta lehetőségeken, és gondolatilag hogyan lehet tovább vinni, talán az idők végezetéig. Mert, ahogy Fischer Ernő hitt az örökkévalóság ígéretében, a tanítványokra is jellemző, ha nem is a hit, de legalább a vágy, ennek beteljesülésére. Áttételesen, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint T. Horváth Éva 2003-ban megjelent katalógusában, ars poeticaként megfogalmazott néhány sora. 

Befejezésül ezt idézem: „Festőként a képzőművészet határterületei vonzanak. Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani." 

Alföldi László Budaörs, 2015. február 4.