2008. Újlipótvárosi Klub Galéria, Budapest: Paravánok és Nórák,
kat.: Somhegyi Zoltán
Somhegyi Zoltán megnyitója: Folyamataink
T. HORVÁTH ÉVA MUNKÁIHOZ
Ne tévesszen meg bennünket a művek jellege. Itt ugyanis folyamatról van szó. Hiába, hogy statikus képződményeket látunk, műtárgyakat, egyes értelmezés szerint esetleg szobrokat vagy installált plasztikákat - a kiállításon, illetve fotókat - jelen katalógusban. Valójában mégis a folyamat számít. A műegyüttes érdekessége továbbá, hogy ez a folyamat, alakulás, változás több síkon, többszörösen zajlik, úgy, hogy a végén kénytelenek vagyunk felismerni, még tovább folytathatnánk. Azaz, nemcsak, hogy körbe-körbe járunk, hanem egy spirál mentén haladunk egyre szélesebb ívben,így aztán egyre nagyobbnak, és mégis egyre távolibbnak látszik a kiinduló helyzet.
Miről is van szó? Hogyan követhető végig a művek születésének és sűrűsödésének folyamata? Egyfelől megfigyelhető az egyes művek szintjén. Utána a művek egymással kialakított kisebb csoportozata mentén. Majd pedig abban, ahogy a csoportokat maga a néző bejárja, egyesítve magában az egyes mű és a teljes összkép látványát. Haladjunk sorban:
Az egyes műveket leginkább műtárgyaknak nevezhetjük. Lehetne érvelni amellett, hogy ezek térbe helyezett festmények vagy síkplasztikák, plasztikusan megképzett festészeti alkotások vagy beépített dobozterek, de jobban tesszük, ha a kategóriák helyett magára a műre koncentrálunk, és éppen az átmeneti jellegre figyelünk fel. Hiszen az átmenet az, ami az állandó folyamat-érzethez vezet. A tárgyak folyamatos születésben vannak. Akkor is, amikor alkotójuk már befejezte a velük való foglalkozást, ők maguk tovább dolgoznak saját magukon. A dobozokra, fiókokba helyezett műépítő-anyagok felélesztik egymást, áthatják szomszédjukat, folyamatosan élettel hálózzák be az egész művet. Életre keltik.
Ugyanakkor a tárgyra kerülő alapanyagok nem tudnák műtárggyá tenni azt, ha maguk is nem alakulnának át. A kollázs vagy bármely abból kiinduló technika kulcsa abban rejlik, hogy az összehozott anyagok egymástól és egymás mellett végül is feloldódnak-e? Rosszul sikerült kollázsoknál figyelhető meg, hogy az építőelem nem lényegül át, nem vetkezi le eredeti kontextusát hanem megmarad annak, ami volt. Az alkotó itt tehát többféle tevékenységre kényszerül, hogy az anyag helyben maradási szándékát legyőzze. A válogatás és összepárosítás csak az egyik. Emellett, ahogy T. Horváth Éva munkáin is láthatjuk, olykor további átalakítás is szükséges: tépés, hajtogatás, gyűrés. Ez utóbbinak egyenes következménye a rendre megjelenő plasztikai elemek, papír-szobrok, melyek a dobozok oldalán vagy a fiókok belsejében találják meg helyüket. A felületet pedig további alakítás, újabb kollázs-rétegek, grafikai vagy festői megoldások gazdagíthatják. Lényeg, hogy a kiinduló darabok elvesztik elsődleges eredetüket, és folyamatosan átalakulnak. A cél, hogy az az elem, ami eredetileg például egy jazz-zongorista koncertjének plakátjából származik, immáron megtalálja helyét a tárgyon, és eredeti jelentése helyett formai, színbeli, tonális és dinamikai hangsúlyai a tárgyba integrálódva ez utóbbinak világát gazdagítsa. Ugyanúgy, ahogy a hagyományos piktúrában is, alkotás közben egy ideig még érzi a művész a festéket, az ecsetvonások nyomán az anyag ellenállását. Aztán egy megfoghatatlan pillanatban a festék megszűnik anyag lenni, és már csak a képet látja alkotója, és látjuk mi is, nézői. Onnantól kezdve pedig egészen a kép sérüléséig, kopásáig, a vászon szakadásáig így marad. Mindez természetesen más művészeti ágakban is megfigyelhető, a jó épület is azzal tüntet, hogy magába olvasztja a követ, és alkotóelemeit külön-külön, eredeti jellegükben csak akkor tudjuk újra szemügyre venni, amikor romként a múzeumba kerülnek.
Mint láttuk, T. Horváth Éva műtárgyai folyamatos alakulásban vannak, folyamatos születésben, így tehát szemlélésükkor is a leghelyesebben akkor járunk el, ha folyamatában vizsgáljuk azokat, azaz nézőpontunkat állandóan változtatva körbejárjuk őket. Ennyiben valóban a háromdimenziós plasztika tulajdonságaival bírnak, akkor is, ha kiváló, önmagában majdnem teljes látvány-értéket hordozó fotó-reprodukció készíthető csupán a tárgy egy-egy nézőpontjából a társalkotónak, Alföldi Lászlónak köszönhetően. Mindemellett érdemes tehát felfedezni a dobozok, mini-terek minden vetületét, és a sokféleségtől nem megrettenni, hanem inkább élvezni a folyamatosan finomodó látványhatást.
Ha tovább megyünk, azaz egy szinttel feljebb jutunk, fontos megvizsgálni a műtárgyakból kialakított kisebb együttesek viszonyait. Itt még nagyobb lesz a jelentősége a harmadik dimenziónak. A csoportok esetében lényeges, hogy az egyes tárgyak hogyan kommunikálnak egymással, a később látott hogyan egészíti ki az előbbit. Valójában az előbbi látvány-szituáció hatványozásáról van szó. Hiszen ha láttuk, hogy egy-egy műtárgy megsokszorozza értelemmezőjét a nézőpont változtatásával - és ezt a folyamatot az egy nézőpontú fotó már nem tudja visszaadni - akkor ez még inkább igaz lesz a csoporttá rendezett és a legváltozatosabban installált művekre. Az installáció, T. Horváth Éva munkáinak kiállítási módja nem egyszerűen a bemutatás-beállítás technikai kérdéseire vonatkozik. Fontos, értelmezés-sokszorosító funkciót kap. Nézzünk néhány példát:
Ha az egyik műtárgy - nevezzük szándékosan doboztérnek - egy belógatott, üres keret mögé kerül, ismét előkerül a fentebb már meghaladottnak tűnt probléma: a síkművészeti alkotás és háromdimenziós plasztika dilemmája. Hiszen hagyományosan festményeket, grafikákat, azaz lapos, kétdimenziós műalkotásokat szoktunk keretbe foglalni. A plasztika azonban szabadon áll, hiszen befogadásához éppen az szükséges, hogy körbejárható legyen, azaz a keret ne jelölje ki azt a nézőpontot, ahonnan néznünk kellene, hanem magunk választhassuk ki azt. Ugyanakkor a keret értelmezéséhez hozzátartozik az is, hogy amit bekeretezünk, azt bekeretezésre méltónak tartjuk. Ami keretet kap, azt nézésre szánták. A keret határozza meg a művet. Az választja el a mű világát a külvilágtól. Kis túlzással mondhatnók: az teszi művé. Nem e világ részévé. A keret fejezi be a fentebb már említett átalakulási folyamatot. A vászonra felkerül a festék, és szerencsés esetben festménnyé válik. Az alapra papírfecniket, textileket, fémdarabokat, üveget vagy homokot ragasztunk és kollázs lesz belőle. Megtörténik az átalakulás, de az egészet a bekeretezés aktusával zárjuk le. T. Horváth Éva műtárgyainál pedig külön jelentősége lesz ennek. Hiszen, mint láttuk, őt leginkább a folyamat érdekli. Ezért a keretes lezárás csak látszólagos, csak arra szolgál, hogy egy pillanatnyi biztonságot nyújtson, a műegyüttes megtekintése, körbejárása közben két lépés ideje alatt keretben lássuk a tárgyakat, hogy aztán a keretet elhagyva, azaz a keret elől ellépve máris kibillentsen minket előbbi értelmezési biztonságukból.
Hasonlóképpen a térbe, a művek közé helyezett festőállvány is tovább bővíti az együttes értelmezési lehetőségeit. Mivel megszoktuk, hogy a festőállvánnyal csak a műteremben találkozunk, míg a kiállításon csak a kész művekkel, elsőre elbizonytalanodunk, hogy melyikben is vagyunk. Helyesebb azonban, ha továbbra is azt tartjuk szem előtt, hogy a művek születésének és állandó újjászületésének folyamatát figyelhetjük meg. Erre a kettős folyamatra mintegy meta-festészeti allegóriaként utal a kiállítótérbe helyezett festőállvány.
Ugyanígy az installáció veti fel az oltár-jelleg problematikáját. Sok doboz-tér architektúrája már önmagában is emlékeztethet a gótikus szárnyasoltárokra, amit csak erősít a belefoglalt figurák megformálása. Olykor még konkrét témákat is azonosíthatunk, például az Angyali üdvözletet. Felületes megközelítésben zavaró lehet, hogy a középkori szárnyasoltárok drága alapanyagaihoz és gondos faragásaiboz képest T. Horváth Éva feleslegessé vált papírlapokból, hétköznapjainkból megunt eselékek összegyűréséből alakítja ki figuráit. Azonban ha alaposabban meggondoljuk, itt egy sokkal mélyebben fekvő párbuzamokra mutat rá: hiszen a gótikus művész is csak anyaggal dolgozott. Ugyanúgy szükség volt az anyag átalakulására, mint ahogy T. Horváth Éva művei is csak akkor működnek, ha mind a bevásárlóközpont árlistája, mind a tévéújság darabkája elveszti önmagát és műalkotóelemmé válik. A közös pont a transzformáció aktusa, csak míg a középkori alak a szent reprezentációjává, a vallásos rítus eszközévé vált, addig a modern alkotó munkája művészetté.
Hátra van még a harmadik szint. Megfigyelhettük az egyes művek önmagában való megjelenését, a kisebb csoportok megoldásait, de kérdéses még, hogy mit is jelent belépni abba a térbe, ahol ezekkel a megoldásokkal találkozunk. Nyilvánvaló, hogy a nézés, megfigyelés mellett a legfontosabb cselekedet, amit az installációk sora megkövetel a bejárás. Az egyes csoportokat, műegyütteseket ugyanúgy be kell járnunk, mint egy ismeretlen vidéket. Az egymáshoz való viszonyok, kérdések és válaszok így válnak még egyértelműbbé. Feltűnnek tovább azok a megoldások, melyekkel az értelmezés egyes lehetőségei megnyílnak, majd szinte teljesen bezárulnak. A paravánok, keretek, megvilágítás, ellenfény, távolság problémái ezek, melyek nem akadályként, csak gazdagításként jelennek meg abban a kiállítótérben, mely ezáltal nem installációk sokaságát, hanem egyetlen nagy installációt foglal magában.
Mindennek változatát nyújtja jelen katalógus is, mely természetesen (ismét) csak két dimenzióban, a lapokon tudja visszaadni az egyes látványokat. A bejárás itt nem fizikálisan valósulhat meg, hanem gondolatban, de ha meggondoljuk, valójában ez is egy érdekes felhívást foglal magában. Ez pedig éppen a kiegészítés, térbefoglalás tevékenysége. Egy szobrot vagy épületet, amit reprodukción láttunk, mindig automatikusan a maga térbeliségében képzelünk el. És nem biztos, hogy jobban tévedünk megítélésében, mint amikor előtte vagy benne állunk. A bejárás veszélyeket hordoz és felelősséget követel. Hiszen bármely műről van is szó, a folyamat végül is bennünk folytatódik tovább.
SOMHEGYI ZOLTÁN 2008.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése