Antológia (VIII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

Alföldi László: 2015-ben Hommage á Fischer Ernő - Bővített kiadás című blogbejegyzésből részlet. 

Alföldi László a következőket írja T. Horváth Éva 2008-as Paravánok és Nórák című, Újlipótvárosi Klub-Galériában megrendezett kiállításról 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2015/02/bovitett-kiadas-ii-thorvath-eva-h ommage.html

T. Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább már environmentről, azaz környezet szobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének.

Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüll hálók, színes papírral beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgy halmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetett szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítanak nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben. 

Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik. T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.

Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik mint a happening műfajában. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény mint a performance. Ez a két folyamat lényegében egybeesik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi. 

 Alföldi László 2015