Antológia (VII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2005. Városi Könyvtár és Galéria, Szigetszentmiklós: Paravánok és Könyvtárgyak, kat.: T. Horváth Éva 

 A kiállítást rendezte és megnyitotta: Kováts Albert Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke   

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, könyvtárgyak és paravánok, amint a cím mondja, de ahogy látják, leporellók és kollázsképek is. A határt ugyanis nehéz megszabni; ha a paraván kicsi, leporellónak hívjuk, ha több kollázst összefűzünk, akkor művészkönyv. „ ... a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak, Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl" - írja a művész. Szűk válogatás látható itt T.Horváth Éva gazdag munkásságából. De így is erősen meglátszik az a vonása, hogy rendkívül sokrétű és árnyalatokban gazdag eddigi műve. Ez a megfigyelés nem csupán az alkotások összegzéséből adódik, nem a mennyiség átcsapása minőségbe, hanem elsősorban az egyes művek komplexitásának, sűrű plasztikai tartalmának a kisugárzása, azaz felfokozott minőség élmény. Ez a tömény képzőművészeti jelenlét azonban, noha egyszer súlyos kifejező rétegek szerves együtthatásaként születik, nem leverő, nem nyomasztó, mert a szabadság szellemét is sugározza egyszersmind. Annak is jele ez, hogy a művek sikerrel közvetítik alkotójuk teljes azonosulását keletkező művével. Felszabadult alkotói habitusa teszi, hogy amikor hatni akar, célt ér: színes és gazdag képzőművészeti élménnyé válik a teljes plasztikai tartalom, s felszabadítóan hat a nézőre, aki katarzis élményig juthat el. Ugyanakkor ez a plasztikai nyelv roppant korszerű is, rendkívül alkalmas drámai és feszültségekkel átszőtt hatások kifejezésére. De titkok nincsenek: közvetlen módon tárul mindnyájunk elé a keletkezés módja, valósággal a szemünk előtt fut az ecset, a ceruza, képződnek a papírhegyek és völgyek a felületen, közel hozva a szemlélőhöz mindannyiunk jelenkori alapélményét, a dolgok és jelenségek végtelen összetettségét, rétegzettségét. T.Horváth Éva eszköztára magába építette mindazokat a képzőművészeti eredményeket, melyeket a XX-XXI. kaotikus és tragikus század termelt ki magából. A létezés végtelen változásai és bonyolultsága állandó munkára ösztönzik. Termékenységet felszabadult alkotói habitusa mellett az a felismerés élteti, hogy soha nem lehet a dolgok végére jutni, a világegész megragadására minden eszköz és mű elégtelen,az anyag kifejező ereje véges. Újra s újra próbálkozni kell, új és új módot, módszert kell találni a továbblépésre, együtt haladni az idővel. „ ... látom, hogy az út továbbvisz. A történések és a megállások utáni csendben kéne, hogy valami szülessen, ami több, mint a korábbi" - mondja a művész.

Anyaghasználatát ugyanez az életérzés segítette kialakítani: a legkülönbözőbb technikákat és megoldásokat alkalmaz egyidejűleg egy művön belül mint a komplexitás és egymásnak feszülő súlyos erők plasztikai kifejezésének eszközeit. Hasonló elégedetlenség az elért eredményekkel és a lehetőségek kitágításának akarata viszi a művészt a formálásmódok és műfajok új és új vidékére. A kiindulás a klasszikus kollázs. T.Horváth Éva esetében a kollázs klasszikus formája a dadaista: leginkább talán Schwitters kollázsa. Schwitters apró művein építőelemként a legkülönbözőbb talált anyagok és tárgyak jelentek meg, a hulladek-darbkák révén tükrözve egyebek közt az ipari társadalom XX. század eleji állapotát. A művész azonban túllép ezen, nemcsak méretben, hanem főként módszerben: engedi, hogy az anyag tovább dolgozzon, új, távolabbi utakra vezesse őt. Az anyag inspirálja; önmozgására hagyatkozik, az anyagot partnerként kezeli, kölcsönhatást tételez közte és önmaga között. Munkássága „ az anyag apoteózisa” Szilágyi Ákos szavaival. Az éppen kézügyben levő matériát többnyire a véletlen sodorja a művész elé; a véletlenre ebben is, meg a mű alakításakor is tudatosan épít. „A véletlen a legjobb alkotótárs, fontosabb , mint én” - mondja. Ez a felismerése is a viszonyok kauzális megismerhetőségének, megjeleníthetőségének jelenkori lehetetlenségét illusztrálja: a Sherlock Holmes-i módszerek ideje lejárt, a művész többre és mélyebbre jut, ha a véletlenre s megérzéseire hagyatkozik

Eszerint szakítja, vágja, gyűri, roncsolja és hajtogatja a papírt, a kartont; ragasztja, majd újra föltépi, színezi festékkel, tussal, színes ceruzával, az alakuló formát továbbfejleszti, vagy elveti, és rétegeit újabb s újabb rétegekkel tetézi, engedi és segíti érvényesülni a képelemek, anyagdarabkák kölcsönhatásait, önmozgásukból erőt ötletet merít, míg a keletkező felület képe ki nem elégíti. T.Horváth Éva a hagyományos avantgárd kollázstól a táblaképszerű kollázson, a térbe kilépő műveken s a könyvtárgyakon át a paravánig voltaképpen a kollázs művészettörténeti törzsfejlődését járja a maga következetes egyéni útján. S noha a katalógus előszavában azt írja, hogy „a méret különbsége szinte elhanyagolható, mert valójában mind képi utazás", mégis, a művész további útja a kollázs logikája szerint /ha van ilyen logika/, az egyre nagyobb méretű műfajok, az installációk, environmentek felé kell hogy vezessen. Tény, hogy a művész legfőbb erénye a gazdag felületképzés, a „műigényesség”, ahogy ő mondja, ám nem látom elvi akadályát annak, hogy ez az igényesség megjelenjen a falakon, a belső tereken, a teljes környezeten, és kiáramoljon a természetbe. Az egyre nagyobb teret igénylő művek jelzik a művésznek azt a mindenkori titkos vágyát is, mely szerint a maga képére szeretné formálni a világot. Kurt Schwitters is eljutott a Merzbau-ig. Ráadásul szerepet játszik itt egy 100 éve még ismeretlen, nem-esztétikai, de környezetvédő szempont, a hulladék újrahasznosításának szempontja is. Nem tudok hasznosabb anyagfelhasználást elképzelni a kollázs készítésnél.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, Beke László legutóbb kockás ingben nyitotta meg Rákóczy Gizi kiállítását, aki köztudomásúlag geometrikus művész. A művészek nem mindig boldogok az ilyenféle gesztusoktól, profanizálásnak érzik. Pedig nem kell ahhoz kívülről fújni Lukács György összes műveit, hogy belássuk művészet és élet szoros összefüggését, amit ez esetben a művészettörténész demonstrálni kívánt. Részemről a piros ing egyfelől cinkos összekacsintás a szemközti kollázzsal, másfelől annak a szenvedélyességnek és életörömnek a tükröződése, amit T.Horváth Éva művei sugároznak. 

Kováts Albert

Szigetszentmiklós, Városi Galéria, 2005. november 18.