Antológia (XVI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2015. T. Horváth Éva: SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ 

Talán egész életemet meghatározza, hogy átszoktatott balkezes vagyok, tanítónőm hátrakötötte a kezem. Egy nehéz, sérüléssel teli gyerekkor után, felnőttkoromban szoktattam magam vissza a főiskolán. Ebből a témából írtam szakdolgozatomat. Akkoriban (1965) kevés magyar szakirodalom volt erről, ezért angolt és németet kerestem (rövidített változata meg is jelent). Ez az időszak hozta meg számomra, hogy magamra találtam. Megnyílt és befogadott a világ. Felsorolni is nehéz volna, mi mindennel foglalkoztam. Ekkor kezdtem intenzíven rajzolni. Vörös diplomával végeztem. Utána egy barátnőmmel két évre vidékre, Cecére, egy gyönyörű dunántúli faluba mentem tanítani. Egy városi ember számára minden csoda volt. Még részesei lehettünk szokásoknak, hagyománynak. A természetet ott kezdtem rajzolni, festeni, és beiratkoztam a rajz szakra, Szegedre. Pataj Mihály tanított, főleg a gouache-t szerette, ami hozzám is közel állt. Cece után több helyen tanítottam Pesten, és intenzíven rajzoltam, festettem különböző körökben: Kőbányán, Pátzai Máriánál, Postás kör, Nagy B. Istvánnál, „Dési” Tamás Ervinnél, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bráda Tibornál és Balogh Jenőnél. Végül a Fáklya Klubban Fischer Ernőnél.

Hárman vagyunk testvérek, bátyám tizenegy évvel idősebb, vegyész, közgazdász, iskoláit Svájcban végezte, mert itthon nem vették fel, „helyszűke miatt”. Doktori fokozatát is ott szerezte. Öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, bölcsész, a HVG főszerkesztő-helyettese volt, a címlap tervezője, rendkívüli humorú ember. Mindketten segítő, jó testvéreim.

Gyermekkorom - szüleim nagy erőfeszítése árán - örökös tanulásban (zene, nyelvek torna, balett) telt, szigorú napirend szerint. Én jobban bírtam, mert erős megfelelési kényszerrel voltam megáldva. A művészetek minden ága érdekelt, de rendkívül gátlásos, befelé élő gyerek voltam. Az egyedüli, ami látványos ellenállásra bírt, az igazságtalanság volt.  

Vidéki tanítóskodásom, talán felnőtté válásom hozta a mindent elsöprő felismerést: leginkább a képzőművészet érdekel. A hatvannyolcas tanévet Kőbányán kezdtem, már mint rajztanár, bár diplomám még nem volt, de sok elképzelésem, energiám igen. Egy egész aulát betöltő seccót festettünk a gyerekekkel, amit sajnos nem dokumentáltunk. Távozásom utánaz igazgatóhelyettes, aki nem kedvelte „túlságosan” gyerekközpontú pedagógiámat, gyors ütemben eltüntette, azzal az ürüggyel, hogy restaurálásra szorul. De a sok gyerek, aki csinálta, nem felejti el a hetekig tartó munkát.1969-ben férjhez mentem Turay Jánoshoz (mérnök-tanár), 1973-ban született Balázs. Fiam születése után megtanultam szüleim szakmáját, a kalaposságot, mert kölcsönösen segítségre szorultunk. A sok évtizedes műhely, apámék szakmaszeretete vitt az újabb feladat felé amit természetesnek találtam, és elfogadtam. Így alakult, hogy a tanítás, a festés, a kalaposság és nem utolsósorban a gyereknevelés között kellett az életemet megosztani. Férjem sajnos nem kívánt osztozni, csak a saját elképzelései vezérelték, így nyolc év múlva elváltunk. Eközben szakkörök, művésztelepek, kiállítások, egyéniek és csoportosok következtek. Ma nehéz elképzelni, hogy fért bele mindez. Éjszaka, ha úgy éreztem, hogy nem volt elegendő a teljesítményem, fölkeltem és folytattam az aktuális munkát. Sokféle anyaggal kísérleteztem, a textiltől az agyagig, fél évig egy keramikusnál is dolgoztam. A papír után megpróbáltam az olajt és a vásznat, ez néhány évig jó önfegyelmező eszköznek bizonyult. 1980-ban kaptam meg a Képzőművészeti Főiskolán a diplomámat. A kilencvenes évek elején még néhány évet tanítottam a Tanítóképző Főiskola esti tagozatán rajz szakos felnőtteket. Ez nagyon jó feladatnak bizonyult, mert a korkülönbség dacára együtt kísérletezhettünk és megoszthattam velük tapasztalataimat, és megcsodálhattam sokféle tehetségüket.

 1986-ban találkozásom Fischer Ernő festőművésszel a Fáklya pedagógusklubban nagy lendületet adott, mert gondos és törődő, szigorú szeretettel irányított. Az ott uralkodó légkör, különösen az úgynevezett Vinkli-kör szűkebb, egymásra figyelő csoportjában, tanár úr vezetésével végre igazi szellemi légkört teremtett. Ezután a Budaörsi Műhely 1990-ben, megjelenéseink Budaörsön, a műtermi közös munka, korrigálás, nagy beszélgetések, tervezgetés; életem legszebb időszaka volt. Amíg Ernő bácsi élt, igyekeztem nem okozni neki csalódást, de már érett bennem egy vadabb, ösztönösebb világ, amely közelebb van a mához, elutasítva nem az esztétikumot, hanem az esztétizálást. Kovács László budaörsi művész sokszor megmutatta munkáit, amelyek erősen hatottak rám. Alföldi Lászlótól nagyon sokat tanultam a dolgok racionálisabb megközelítésében, valamint a sok közös olvasás során (mind filozófia, esztétika, mind szépirodalom).

1997-től veszek részt, Kováts Albertnek köszönhetően, országos kiállításokon, ekkor hívott bennünket a Magyar Festők Társaságába, ez újabb kihívást jelentett.

Az alkotótevékenység számomra mindig a felfedezés terepe. Tulajdonképpen igazán a kezdet, az indítás izgalmas. Régóta sorozatokban gondolkodom, mert körbejárhatom a problémát. Ezt szolgálja a vegyes technika és a réteges építkezés is. Szeretem az átláthatóságot, amely a dolgok történetébe enged betekinteni. Itt jutottam vissza az igazság kereséséhez, ami gyerekkorom óta kísér. Sok munkám évekig alakul, mert újabb rétegek kerülnekrá, vagy éppen ellenkezőleg, visszafejtem, addig, míg visszaérek a hiteles szintig, ahol a helytelen irányt választottam. Egész eddigi munkacentrikus életemmel (többezres számnál tartok) most kerülök az elmulasztott önreflexió kényszerébe. 

 Ez év tavaszán S. Nagy Katalin művészettörténésszel úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk könyvbe rendezni a sok évtizedes munkát, amely az életemet jelentette. Ez nem könnyű feladat, mert az eddigiekben nem gondoztam az anyagot, csak az új dolgok létrehozásának láza hajtott.

A SZEMLÉLETVÁLTÁS ELŐZMÉNYEI ÉS MOTÍVUMAI  

Visszafelé olvasva a történetem, keresem a változásokat, mégis inkább az azonosságokat találom jellemzőnek. Miután nem dobom el a rajzokat, hanem átrajzolom, átfestem, így belelátás nélkül merem állítani, hogy a kis részletek helyett az egész, a világ, a túlnani foglalkoztatott. A krokikat is a környezetükkel együtt rajzoltam. Rövidlátóságom dacára inkább levettem a szemüveget, hogy az apró részletek ne tereljék el a figyelmem. A tanulmányok rajzolását is ez a nagyra néző szándék vezette. A kezdő, az anatómiát alig ismerő rajzolótól furcsa ez az indíttatás. Ma visszanézve tanítványaimra, kollégáimra gondolva, ritkán láttam ezt a fajta szenvedélyes elkötelezettséget, ami engem már akkor is mozgatott. Miközben meg akartam felelni a mestereimnek, hamarosan elragadott a belső szándék, ami más irányba vitt. Ezért is csodálkozom, hogy Kiss Tibor és Pataj László, anatómiatanáraim a főiskolán, elfogadták ezt a belső vezérlésű rajzolási módot, ami akkor is jellemző volt rám.

 Fischer Ernő festőművész, aki a kilencvenes évek közepéig mesterem volt, ezt az erős érzelmekkel, kevés fegyelemmel rendelkező alkotót találta bennem. Ebből próbált racionálisabb, higgadtabb festőt faragni. Az Ő szeretetteljes, odafigyelő törődése sokat alakított rajtam. A Fáklya Klubban találkoztunk. Itt már többen vették körül, Alföldi László, Kölűs Judit, dr. Csengery Béla és Bíró Judit, és még sorolhatnám a kedvelt kollégákat, de mi voltunk, akiket elkötelezetté tett iránta az a tartás, tudás, átadási vágy, amely olyan ritka volt hosszú tanulói utunkon. Ezt a kapcsolatot gazdagította még a nyári művésztelepek hosszú sora (1985-1995, Sopron), ahol a barátság szeretetté érett. A szinte huszonnégy órás együttlét Fischer Ernő minden oldalát megmutatta a résztvevőknek. Ez sokkal több volt, mint tanulás, többet vártunk és kaptunk, emberileg és művésszé válásban is. A nagy beszélgetések, vetítések, esti séták, és még a borozások is, ahol én - antialkoholistaként - sok adomázás, vidámság részese lehettem. 

 A Budaörsi Műhely, amely az Ő vezetésével és irányításával munkálkodott, lett a hely és a szellem, ahol dolgoztunk. Erősen hatottunk egymásra - de ez a hatás az idős mesterrel is kölcsönös volt. Őt is vonzotta a mi fiatalos lendületünk, és kérte, hogy vázlatszerűen nagyítsukfel néhány korábbi munkáját, amit továbbfestett és -alakított saját alkotássá. Ezenkívül saját munkáihoz felhasználta és befejezte a mi alapjaink közül azokat, amelyeket rendelkezésére bocsátottunk. Tanújává, cselekvő részeseivé váltunk alkotói folyamatának. Ez mindannyiunkra másképpen hatott, és a tanítványi viszony lassan kollegiálissá változott. Nekem elindította a Lepedőképek című sorozatomat, amely nagy méretével adekvát volt elfojtott energiáimnak. Először szén-, krétarajz volt, majd blindrámára felfeszítve, keretezve, konszolidálódott a Mester hagyományos képigényéhez. Így állítottuk ki. Ma is sok megőrződött ebben az állapotában, egy másik része folyamatosan továbbalakul változó szemléletemnek megfelelően. 

Ezután jött a Neupack művésztelep a maga intenzív hat hetével, tobzódás az anyagokban, méretekben (hangárnyi). A kollégák is sokféle területről (szobrász, festő, papíros, grafikus), és mi, Alföldi Lászlóval függetlenként, kísérletezőként. Ez az alkalom biztosította, hogy felfedezzem az anyagok tág lehetőségeit, bevonását és alkalmazását alkotómunkámba. Továbbá az addig hagyományos műfajokban tágította festői gondolkodásomat, és ütköztettem a klasszikus eszközök használatával, aminek az eredménye gazdag lehetőségeket tárt fel. Ezt követően tudatosan is törekedtem ennek továbbfejlesztésére, ami lassan átalakította egész festői látásomat. Itt kerültünk munkakapcsolatba Kovács László festőművésszel. Izgalmas, határokat nem tűrő művészetét már előzőleg is ismertük, amely további bátorítást adott a szemléletváltásra, és új lehetőséget találtunk kölcsönösen egymás munkáinak figyelésre. Ezt haláláig ápoltuk. Azóta is hiányolom udvariaskodástól mentes, szigorú kritikáját, amit Ő is elvárt. 

 Utoljára, de nem utolsósorban szeretnék röviden írni Alföldi László kollégámról és társamról mint szemléleti változást hozó alkotóról. Ő a ráció és érzelem jó arányú képviselője az életemben és a művészetben. Diploma nélkül hatalmas - túlzás nélkül - filozófiai és esztétikai tudással rendelkezik, amely szerves tartalma művészetének. Tudása nem könyvízű, mindig aktivizálható az adott helyzethez. Ráadásul mindenkor megosztja másokkal is, ha igénylik, és ösztönös pedagógiai érzékkel, pontos fogalmazással, a kérdező tudásszintjén, nem leereszkedve, meggyőzően bármikor átadja. Saját érdekeit háttérbe szorítva dolgozik Mesterünk, Fischer Ernő életművének tovább éltetésén. A most születő könyv sem jöhetne létre az ő munkája nélkül. 

 TEKERCSKÉPEK

A rajzolás, firkálás, irkálás gyerekkorom óta alapvető tevékenységem. A rendelkezésre álló és nem álló üres felületeket szinte középkori következetességgel (horror vacui) rettegve az ürességtől, töltöttem meg. Nem helyettesítették a szavakat, de gyakran vigasztalással az igazságomon esett sérelem, fájdalom orvoslását szolgálta, és szolgálja még ma is. Nem állt rendelkezésemre soha elegendő papír, eszköz. Így a tapétapapír megjelenése a háztartásban az írópapírok helyébe lépett, a „végtelensége" sokkal inkább megfelelt „filozófiámnak" a papír és az élet, az öröm végtelenségének természetes igényével. Magától értetődően a tartalom az ismeretek gyarapodásával változott, és ez az alapja ma is a „műfajnak".

 Természetesen nagy vonalakban voltak ismereteim a keleti tekercsképekről, és sokat olvastam a kínai irodalomból is, de közvetlen indíttatást nem ez adott. A fent vázolt végtelenségérzet és a befejezettség távoli volta adta azt a felszabadultságot, amelyet a hagyományos táblaképben sohasem éreztem. A négy oldalhoz igazodást mindig szűknek találtam, ezért növeltem a méreteket, majd indultam meg a téri dolgok irányába is. A monu- mentális méret fizikai okok miatt sokszor kezelhetetlen volt számomra, viszont a kép oldalának horizontális megnyitása megoldotta ezt a problémát. Az összetekercselhetőség pedig a kezelhetőséget könnyítette. Bármennyire furcsának tűnik is, de ezek a gyakorlatias kérdések és a legmélyebb belső vágyak szerencsés találkozása volt a fő indító ok.

Tehát az így adódó lehetőség ezt követően sok tartalmi problémát is felvetett. Milyen az, ha nem látjuk egyben a képet, ha megszűnik az egynézőpontúság, ha afolyamatsze-rűségre helyeződik a hangsúly. Olyan ez, mint a képregény? Vagy a művészkönyv adta lehetőség? Vagy van ezen túl valami sajátossága, ami mást is rejt magában? Ezekre a kérdésekre a gyakorlatban kerestem és még ma is keresem a válaszokat.

 A tartalom megválasztása sokban segített, mert a hegyvonulatok és a táj alapvetően ilyen jellegű vizuális megjelenítést kíván. Nem véletlen, hogy a keleti tekercsképeknek is sokszor ez a témája. De ott még a kép és szöveg szoros egymáshoz tartozása is ezt segíti. Azt megtapasztaltam, hogy az absztraktabb megjelenítés viszont nagy csapdákat rejt magában, mert hamar ornamentikává, majd üres dekorációvá alakulhat. Ezért az utóbb készült képeken eltértem a hagyományos módon megjelenített tájképtől, valamint az elvontabb öncélú formáktól, és részben visszatértem a realisztikusabb megfogalmazáshoz.

Megjelentek újra a figurák, de most már nem egymásra halmozva - mint korai táblaképeim zömén -, hanem egymás mellé helyezve, ami által sajátos képi történéseket tudtam megjeleníteni. Ezzel megérkeztem a meséhez, az epikus elbeszéléshez, a vizuális nyelv végtelenített mondásához. Ily módon, szekvenciává alakítva az egy nézőpontú képet, összekapcsolódott az ugyanaz és más szinte feloldhatatlannak látszó kettőssége. Persze további bonyodalmakat jelent, és tartalmat módosító tényező lehet a bemutatás formája is, mert még nem eldöntött, hogy ezeket kiterített hosszú képeknek tekintsük-e, vagy körbehajlított panorámaképnek, esetleg a hagyományos tekercsképekre jellemző olvasásformát válasszuk. Tehát itt még további nyitott kérdések is vannak, amelyeket majd a gyakorlatban kell megválaszolni.

 T. Horváth Éva, 2015