Antológia (IV.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 2018. Befele, Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest 

 Molnár Eszter megnyitója: 

 Mindenkit szeretettel köszöntök T. Horváth Éva Befelé című kiállításán!

T. Horváth Éva a szellem embere, elsősorban nem érzéseivel és akaratával, hanem az értelmével közelít a világhoz, ezért is nyúlt olyan hosszúra egy emberöltő időre, hogy kiérlelje vizuális eszköztárát, s eljusson alkotói szabadságig, s ki merje mondani azt, amit az igényesebb emberek nagyon félve mondanak csak ki, hogy immáron alkotóművész. Habár készít szobrokat, installációkat, művészkönyveket elsősorban ahogyan ezt S. Nagy kimutatta: festő alkat. Rendkívül szimpatikus, az az alázat, ahogyan a szakmához közelített - mintha sosem akart volna célzottan művész lenni, egyszerűen elfogadta a tehetség és a kíváncsiság adományát. Nyitottsága, sokoldalúsága, mint említettem nagyon hosszú önképzésében (nyelvek, balett), tanulmányaiban (szakkörök szegedi Tanárképző Főiskola rajz szaka, majd a Képzőművészeti Egyetem tanár szaka) is megnyilvánult. T. Horváth Éva munkái esetében sokkal könnyebb tisztázni azt, hogy mi nem ez a művészet. Indulása idején, a hetvenes évek derekén festett szürreális, absztrakt expresszionista, vagy néhol konstruktivista olajfestményein még érezni erősebb hatást, például Gyarmathy Tihamér felől, de utóbbi kiérlelt korszakai már ennyire sem nem illeszkednek be semmilyen, például neoavantgárd tendenciákba sem, távol állnak a koncepttől, nem figurálisak, de nem is absztraktak. Ahogyan S. Nagy Katalin rámutatott T. Horváth mindig „a saját útját akarta járni – belső törvényei szerint.” Alkotói világát könnyebb körülírni úgy, hogy meghatározzuk mi mindenről mondott le.  

A szellemi igényesség és függetlenségvágy már rögtön a legnagyobb lemondás, mert nehéz vállalni azt, hogy éppen sehova se tartozunk, főleg a karrierépítők közé biztosan nem. Ahogyan Tandori is írta, nem szó szerint idézem: Nem értem miért beszélnek mindig állásban vagy munkahelyen történő elhelyezkedésről. Én egyfajta elhelyezkedést ismerek, amikor műved valamilyen titokzatos rend szerint elhelyezkedik azok tudatában, akiket érint.

A következő stáció a lemondás fényűző külsőségekről. Közös barátaink már észrevették és megjegyezték, hogy Éva kerüli a nemes és drága anyagok használatát. Az anyagválasztásban tetten érhető szerénység ismét fontos eleme megint ennek a művészi karakternek, a kidobásra ítélt, „talált tárgyak” használata is. Sejthető, hogy tudatos lemondás ez megszabadulás az önkifejezés feltétlen akaratáról, és a csillogásról is. T. Horváth Éva, ugyanolyan fegyelmezett, figyelő és mindig tanulni akaró marad, mint ahogyan arra szülei gyerekkorában dresszírozták. Sosem esik, esett, abba a kísértésbe, amely sajnos hazánkban ma is és mindig is jellemző gyakorlatba, hogy valaki megtalált egyetlen kifejezési módot, (szerintem egy művésznek legyenek időszakai) vagy ideológiát, s akkor abba, mint kényelmes fotelba beleül. 

Összegezve tehát T. Horváth Éva kereső ember, művészete kereső művészet – és abban a jó értelemben, ahogyan azt a 20. század eleji modernek, Kernstok Károly és Lukács György értették, amikor még az ún. progresszivitás és a modernitás nem zárta ki egymást. Talán a második világháború elejéig tartott ez az időszak, ott sajnos véget ért. T Horváth esetében olyan emberről van szó, aki nem hajlandó soha semmilyen ideológiának vagy iránynak meghajolni, s ezért szükségszerűen társtalan, nem illeszthető be problémamentesen ez az oeuvre a mai irányzatokba sem, ám ez egyáltalán nem baj, egy művész dönthet úgy, hogy nem óhajt kortárs művész lenni, hanem megmarad például a modernségnél.

T. Horváth Éva műveinek zöme legközelebb a 20. század elején felvirágzó kollázsműfajhoz áll, amely természetesen több mint puszta technika, inkább világnézeti vektort jelentett és jelent ma is. Forgács Éva szavaival: „A kollázsok és montázsok [alkotói] pontosan érezték, melyek azok a tartalmak, amelyeket már nem fejezhetnek ki a hagyományos festői és szobrászi eszközökkel. Át kellett értelmezniük a »művész« és a »művészet« szavak jelentését, és fő törekvésük éppen az volt, hogy következetes magatartásukkal bebizonyítsák,: nem vállalják elődeik a »művészek« szerepét. Nem a látvány szépségét, hanem a napi életet szervezték művészi renddé, egyesek számára pedig az jelentette az alkotást, hogy – tragikomikus fintor kíséretében – nyilvánvalóan az elmúlt idők képeit mutatták fel az embereknek.” Nos itt meg kéne állnunk, mert Éva munkáiban ott vannak valamiféleképpen a múlt elemei, a mítoszok is, de igazából nem nosztalgikus művész, nem hajlik el az ő könnyed derűvel válogató keze a sokszor biztonságot jelentő régi fele sem, szinte mindegy ennek a kéznek, hogy éppen valami aktuális vagy már „meghaladott” amit felhasznál, beépít. És jó ez a tárgyilagosság. A szemlélődő ember ottliki ingyenmozija, kíváncsi érzékenységgel telített „jó durvaság” illetve egyfajta ráérés. Szomory Dezső édesbús novellái közül a Blidáhból idézek, mely jól kifejezi ezt az emberi magatartásformát, de legfőképp reakciót a világ dolgaira: „Élni ott, mintegy a világon kívül, a napnak ragyogó hevében, mámoros szemekkel s részegen a világosságtól, s érezni a levegőnek meleg rengésében az orrcimpáink kéjes remegését! Érezni szóval önmagunkat, nézni a saját életünk folyását, amint semmi bánat, egyetlen könny sem jelzi, hogy lassan-lassan elmúlik velünk.” (…) „mintegy az életen kívül éltünk, csak vártunk, elmerengtünk lebzseltünk és álmodoztunk, néztük szótalan órákon keresztül egyetlen ráncát egy színes selyemkendőnek, és főleg tartózkodtunk minden akciótól… A cselekvést mindig halasztottuk, tologattuk egy napról a másikra, e hétről a jövő hétre, s végre abbahagytuk, lemondtunk róla egészen, mint valamilyen kínos problémáról, amelynek nincsen megoldása. Semmiféle igazságot nem kerestünk, semmiről nem volt véleményünk, azaz hogy mindent szelíden lenéztünk , és bölcsen megvetettünk. És főleg szántuk az embereket, Párizst és a civilizációt”1 – ésatöbbi. 

Fontos volna megközelíteni azt is, hogy a kollázsműfajon belül hogyan helyezhetőek el ezek a művek. Nagyon tág keretek között mozgunk, mert ahogyan Forgács is írta, a kollázsnak és a montázsnak a szó szigorú értelmében nincs technikája ebben a tekintetben nagyon különbözik például a rézkarctól, ezért itt is előjöhet, az a probléma, ami sokszor felmerült az utóbbi 100 150 évben, hogy „mindenki azt hiszi hogy meg tudja csinálni.” mert mindenki számára, adva van az a kifejezési lehetőség, amelyhez nem feltétlenül kell rajzolni vagy mintázni vagy festeni tudni, a sok kidobott, használhatatlannak látszó kacat között csak az talál műként elfogadható kollázshoz vagy montázshoz kelléket, aki valamihez éppen megfelelő anyagot keres.2 Jól válogatni viszont csak az tud, aki nagy műveltséggel és az érdeknélküli figyelem képességével rendelkezik. Ezek nagy mesélőkedvű, hosszan kiérlelt munkák (hiszen némelyik évekig készül) abban a tekintetben irodalmi kollázsok szerintem, hogy az irodalom tolvajművészet, mert tulajdonképpen az összes más művészi ágból eltanul, átvesz valamit, és T. Horváthra is ez gyűjtögetés, kitekintés, szintézisre való törekvés – és elnézést - lopkodás jellemző. Rengeteg dolog öntudatlanul is bekerül ezekbe a munkákba, mintha egy folyam lenne ez, egy sohasem befejezhető áradás, amit T. Horváth művel. Munkáihoz később hozzányúl, kijavítja és folytatja és ezt tükrözően az alkotónak is állandóan olvasni és újraolvasni kell, azaz hosszan nagyon hosszan kell nézegetni. Sokat felszívnak irodalomból képzőművészetből, zenékből, akár esetleges véletlen látványokból. faldarabkákból is, szinte mindenhonnan, ezért én azt mondanám, hogy ezek kollázsesszék, mert többet kérdeznek mint állítanak, s sosem mondanak le a kísérletezésről. Ezek a művek sokszor csak sejtetik, nem pedig programszerűen hirdetik a nem evilági, transzcendens erők például az angyalok jelenlétét, egyáltalán létezését, ezért is esszészerűek például a hivatalos egyházi művészethez képest is. Nemes Nagy Ágnes a Tudjuk-e hogy mit csinálunk? Az esszé elméletéről írt szövegében jól kitapintható alkotáslélektani szempontból, hogy milyen is az esszéíró alapattitűdje, mely T. Horváthra is annyira jellemző: „Most már tudjuk is, hogy mennyi mindent nem tudunk (…) Ha jól meggondoljuk, egyetlen betűt sem volna szabad papírra vetnünk”. A tudatosság és a sok tudás akár el is némít(hat)na, mert a tudatosság (ez esetben): a kételyek jelenléte, a nem tudás tudása. („Azért mégis írunk. Több-kevesebb kétellyel.”)3 

A művek tulajdonképpen méretben és színárnyalatokban társíthatóak, nem tematikusan. Láthatunk itt világosabb bézsesebb árnyalatú, monokróm munkákat, szűrt, piszkos fény dereng ezeken a munkákon, például az egyik azúrral megbolondított szélfútta öreg garabonciássá lágyított reneszánsz portré kompozíción is. Szigorúan formailag ha nem is társítható de szellemi társak, párhuzamos művészi magatartások eszünkbe juthatnak mégis, mint például a jóval szikárabb, de hasonlóan nagy alkotókedvű igazságkereső Országh Lili, vagy a szinte szentként tisztelt aszketikus Vajda Lajos, vagy a derűs örökifjú Vajda-tanítvány Bálint Endre. Ám T. Horváth Éva világa - annak ellenére, hogy bírja e táj sorssúlyát, ami igazából gránitkemény és mázsanehéz – a teljes képet nézve derűsebb, játékosabb az övékénél. Vajda olykor rémisztő maszkjai, Bálint Endre komor színárnyalatú enigmatikus bálványfigurái kissé sérült és koszos talán már levedlett angyalszárnyakkal, tündérkendőkkel eltakarva vannak valahogy itt jelen: a huszadik század rémeit, pusztulását már önmagába már beépítő, azt elbíró művészről beszélünk, akinek hite szerint nemcsak túlél, hanem fel is támad. Közel van a Húsvét és valóban mintha ezeknek a műveknek ez a fehér derengése, titokzatossága, Lázár halotti gyolcsának fehér gézanyagától kölcsönözné kissé fájdalmas szépségét. „Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz” - olvassuk a Nemes Nagy versben, de itt a feltámadás öröme is megjelenik, sőt még humor is. Például az egyik itt kiállított installáción (melyet én magamban Lázárnak neveztem el) is látszik ez szépen „ a halált is papírmasévá neveti” Éva, s ezt a nagyon bonyolult magyar zsidókeresztény fátumot még éppen elbírhatóvá teszi a képek groteszksége (ilyen például a banánhéjból elkészített rémisztő karom), szóval munkái láttán inkább szállunk, lebegünk, mint alámerülünk. Köszönjük Évának, mert annyiféleképpen lehet beledögleni ebbe, ami itt van, hála neki, hogy intellektusával és elpusztíthatatlan élni akarásával, ami, keze alatt újraszülető kis anyagdarabok, tárgyak, dobozok, könyvek, tinták áradó vonalain átlendít minket még olyan véres mítoszok valóságán is és csodamód mégis megőriz valami derűt. Művészete sokszor nagyon szenvedélyes, néhol már-már vérfagyasztó (itt az egyik művészkönyv szinte Francis Baconi szín- és formavilágú húsformáira gondolok), olykor rejtélyesen misztikus (itt a hármasoltár formátumra vagy éppen a Kondor Béla grafikáról ismerős angyalalakok, valóságos, de mindig metafizikai térben is küzdő emberfigurákat láthatunk. Csenevész angyalaszárnyak és -tekintetek, alvadt vérhálózatok, hol szenvedélyes, kiáltozó, hol tusöltések sercegő mintái alatt alvó tájak: rejtelem, öröm, fájdalom, véletlen tobzódik ebben az első látásra nem is könnyen, hanem a befogadótól is sok figyelmet és időt is kérő, azért nem könnyen megnyíló vizuális világban. 

Ezennel a kiállítást megnyitom! 

Molnár Eszter 2018 

1 Szomory Dezső, Az irgalom hegyén, Magvető, Budapest, 1964. 244.  

2 Forgács Éva, Kollázs és Montázs, Műhelytitkot, Corvina Kiadó, 6.   

3 Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? Az élők mértana I., Osiris, Bp., 2004, 23-35.