III. rész: Stúdiumok és a soproni művésztelepek, a Fischer korszak kezdete (a nyolcvanas évek)

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek második feléből.

Stúdiumok és a soproni művésztelepek, a Fischer korszak kezdete (a nyolcvanas évek)

 A fejezet címében említem a stúdiumokat itt most a bejegyzésben részleteiben nem fogom tárgyalni, csupán azért idézem fel, mert ebben az időben sok készült belőle. Viszont ennek egyszer egy külön fejezetet szánok. Csengery Béla anyagát tárgyalva részben már érintettem a témát, de ott is csak töredékesen, mert pedagógiai szempontból lényegesen többet kellene mondani erről. Különösen azért, mert Fischer Ernő rajztanítási módszere főleg a szakkörök és stúdiók vezetésében bontakozott ki, mivel a főiskolán Ő maga is követte a tanmenetet, és igazodott a hivatalosan előírt programhoz. 

 A soproni művésztelepi munkákat is csak részben érintem, hogy jelezzem saját Fischer korszakom kezdetét, amit a nyolcvanas évek második felétől számítok. Lényeges ezt az előzményt is bevonnom a tárgyalandók körébe, mert ebben az időszakban sajátítottam el azokat a technikai megoldásokat, amelyeket Tanár úr saját festői gyakorlatában alkalmazott. Itt főleg az íróka használatát kell kiemelni, mivel ez nem csak eszközbeli váltást jelent az ecsettel szemben, hanem a rajziság hangsúlyozásával, lényegi tartalmi másságot is eredményezett. Persze a kollázs, illetve a pszeudo kollázs legalább ennyire sajátos kifejezésbeli változásokat hoz létre a hagyományosan ecsettel festett képekkel szemben. Nem akarok a technikai megoldások részleteibe különösebben elmerülni, csupán az írókával készült Sopront ábrázoló képeimmel, és a kollázsozott csendéletekkel jelezni szeretném azt, hogy ebben az időben sokat dolgoztam ezekkel az eszközökkel. 

 Fischer Ernő munkásságának feldolgozásánál többször említettem már, de itt most szükségét érzem újra kiemelni, hogy az 1989-es év, nemcsak a rendszerváltás szempontjából volt fontos életünkben, hanem a mi kettőnk közötti kapcsolatában is fordulópontot jelentett. Ekkor volt Tanár úr hetvenöt éves, és a Csontváry Galériában rendezett születésnapi kiállításán kért meg arra, hogy pár képének felnagyított változatának elkészítésében működjek közre. Megtisztelő és egyben meglepő volt a kérés, és alapvető kishitűségem miatt el is bizonytalanított, hogy eleget tudok-e tenni ennek az elvárásnak. Ezért úgy vállaltam a feladatot, hogy az akkor már létező Vinkli Kör néhány tagjára (Kölűs Judit (1950-1994), T.Horváth Éva, Csengery Béla, Nagy Imre Gyula) is kiterjesztettem a kérést és a munkát. Végül pedig ez a társaság lett a Budaörsi Műhely alapja.

 Az első két Sopront ábrázoló kép azt a sajátos technikát mutatja, amit abban az időben alakítottam ki, hogy kézi nyomással is sokszorosítható legyen egy felrajzolt téma. Erre azért volt szükség, mert így egyszerre több variációt lehetett készíteni, és végül egy nagyobb szériából a legmegfelelőbb alapot lehetett tovább fejleszteni. A monotípia pedig minden egyes átnyomásoknál sokvéletlenszerűséget és nagyszámú esetlegességet erdedményezett. A harmadik kép már egy ilyen tovább dolgozott állapotot mutat, ahol a kollázs is megjelenik, és a fekete nyomódúcként működő fekete kontúr mellett feltűnik a szövedék rendszert felülíró, és a kollázst szervítő fehér vonalháló is. A három kisebb méretű vázlat pedig azt mutatja, hogy miképpen variálódik a téma, számtalan hasonló darab elkészültével, mígnem kialakul a véglegesnek tartott változat, ami a nagyobb méretű mű alapja lesz.

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek második feléből. 

 

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek második feléből.

Alföldi László: Sopron, 20 x 60 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek végéről.

 A tisztán kollázs technikával készült képek és vázlatok a formaképzés különböző lehetőségeit mutatják, ugyanannak a témának a változatait. Itt a felhasznált újságpapírok mintázatának esetlegességei oldják a sablonszerűen használt formák merevségét, és így a véletlen és a formai szigor egymásnak feszüléséből jön létre a kép. 

 Ezzel a stúdiumi időszakból való pár példa felvillantásával csupán láthatóvá kívántam tenni, hogy mik foglalkoztattak abban az időben, amikor tudatos választásként vállaltam az úgynevezett Fischer korszakot, amit a következő fejezetben fogok részletesen bemutatni. A Sopronképek módszertani és didaktikai szerepét már érintettem az előző részben, és pár képpel be is mutattam azt, hogy a művésztelepen milyen előképeket készítettem az otthoni munkához. Ezzel nagyjából le is záródik a stúdiumi munkák korszaka, legalább is a tekintetben, hogy sok újat ott már nem tudok produkálni, annak ellenére, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal továbbra is bejárok a Fáklyába, és párhuzamosan rajzolok ott is, de ekkor már a hangsúly áthelyeződik az alkotásra.

Fischer korszak intenzív szakasza, (a kilencvenes évek első kétharmada, 1987-ig)

 Ebben az évtizedben - mivel ekkor még nem volt önálló kiállításom - a jelentősebb csoportos kiállításokon bemutatott munkáim által illusztrálom röviden az akkori tevékenységemet, és írom le a hozzáfűződő mondanivalómat. Majd az ezt követő fejezetben az önálló kiállításokat veszem sorra, mivel ezek a nyilvános közszereplések képezik alapját annak, ami lényegében a képzőművészeti tevékenység tekintetében megtörtént velem. Mert mint a bevezető szövegben már említettem, ma sem tudom, hogy festő vagyok e, vagy sem, és ez a bizonytalan szakmai identitásom bizonyára megmarad már az életem végéig, de ennek ellenére mégiscsak el kell számoljak valamikor és valahol magamnak ezzel a tevékenységgel. A 2014-es, Fischer Centenáriumi évben a facebookon és a blogban végzett írásos tevékenység egyik indító oka is a sok közül ide köthető, mivel az általam sokszor mottóul idézett Gadameri gondolatból indult ki. Ez pedig így hangzik: "Az igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl megértsük, hogy mi történik velünk." (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer.) 

 Mert vívódhatok én azon, hogy miképpen leszek festő, vagy miképpen nem leszek az, ha minden akarásom és tevékenységem mégiscsak afelé visz, hogy azzá váljak, ami ellen hadakozom. Ugyanis évtizedek óta részese vagyok valamilyen szinten a képzőművészeti közéletnek - még ha periférián is - és rendszeresen gyakorlom ezt a tevékenységet, folyamatosan részt veszek csoportos kiállításokon, és az elmúlt huszonöt évben húsz nyilvános egyéni tárlatot és két félhivatalos kerti kiállítást rendeztem. Ez a tényszerűség kikerülhetetlen, és nem lehet meg nem történtnek tekinteni. Tehát előbb-utóbb mégiscsak meg kell értenem, és tudomásul kell vegyem, hogy mi történik velem. Kételyeim így is megmaradnak, de számot vetve a ténykedéseimmel és ütköztetve a róla kialakított elképzelésemmel, most már csak az lehet kérdés, hogy milyen "festő" lettem, és leszek az elkövetkező időkben? Ennek szellemében összegzem a következőkben a történteket. 

A zsámbéki kiállítás katalógusának címoldala (középen) és a bevezetője.

 1990. nyarán Zsámbékon a Tanítóképző Főiskolán rendezett közös kiállításunkkal, cseréptörésre vittük a dolgot, mert azt, amit a Fáklya Klubban nem tudtunk megvalósítani, hogy külön csoportként állítsunk ki, itt "Vinkli Kör" néven megtettük. Ezzel legitimáltuk önállóságunkat a Stúdiótól, annak ellenére, hogy közben 1995-ig továbbra is bejártunk rajzolni, és a művésztelepeken is részt vettünk. Amolyan kiváltságos félék lettünk a társaságban, Tanár úr bizalmasai. De ezt is csak azért érintem, mert ezen a kiállításon már olyan képeket állítottam ki, amelyek közvetve vagy közvetlenül később Fischer Ernő munkáiba is szerepet kaptak. A zsámbéki kiállítás katalógusának borítóján szereplő fenti kép előzménye volt annak a kőkereszt sorozatnak, amiből annak idején több tucat variációt készítettem, és ez alapján kidolgoztam egy aszimmetrikus golgota kompozíciót. Egyik ilyen képet később odaadtam Tanár úrnak, és Ő saját művé alakította.

Alföldi László: A fenti Korpusz és annak vázlata, illetve grafikai változata.

Alföldi László: Golgota, 70 x 100 cm, olaj és vegyes technika, a kilencvenes évek elejéről, az aszimmetrikus kompozíció legnagyobb méretben megvalósított változata.

Bal oldalon az általam festett Golgota, jobb oldalon pedig ennek a képnek Fischer Ernő által tovább festett változata, az Ő szignójával, 1993-ra datálva.

 Itt a tanítvány és a mester munkája között érdekes kölcsönhatás látható. A bal oldali képen még látszik az expresszív letét és az eredeti asszimetrikus kompozíció. Ezzel az eltéréssel mégis Fischer Ernő és a történeti korokban megvalósuló számtalan Golgota kép ikonográfiáját követi. Az átfestés által viszont ez az elmozdulás megszűnik, és vissza tér a szimetrikus, dekoratívabb megoldáshoz. Ez azt is példázza, hogy míg a tanítvány (ez esetben én) vissza megyek a látványhoz, - amit az előzmények mutatnak, - és onnan próbálom újszerűvé teni látványt, addig a mester (Fischer) az átfestéssel részben eltér az eredeti kompozíciós megoldástól és visszatér a klasszikus sablonhoz. Ez a további együttműködésben többször visszatérő probléma lesz.

Alföldi László: tizenkét lapból álló körmenetet feldolgozó sorozat, aszimmetrikus Golgota ábrázolása, mely papírnyomattal és önkollázsozással készült, a kilencvenes évek elején. Mérete: 30 x 45 cm.

 Itt még annyit el kell mondani a zsámbéki kiállításról, hogy a Kép és Zene címet azért kapta a bemutató, mert a megnyitón a Budaörsi Pro Musica kórus, Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy vezetésével egy órás hangversenyt adott. Ennek kiváló helyszíne volt a kiállító tér, mert egykor kápolna volt, amely nagyon jó akusztikával rendelkezett. A képek szakrális tartalma pedig illeszkedett a hely szelleméhez.

Mint ahogy a fentlátható meghívó is mutatja, a következő állomás a társaságnak és nekem, az angyalföldi kiállítás volt, amikor csatlakozott hozzánk még Bíró Judit, és zenész és barátunk Wittek Béla is.

 Ezen a kiállításon száz kis ikont állítottam ki, amiből alább hatvan darab látható. Ezek vázlatként készültek, és tenyérnyi méretűek, ezért önmagukban nem értékelendő alkotások, de témáját tekintve elindítói annak a nagy sorozatnak, amiből a kilencvenes években Tanár úr utolsó alkotói korszakának kiemelkedő darabjai születtek. De egyben azt is mutatja, hogy az eddig is nagy számban készített sorozatjellegű stúdiumok és kollázsok mellett, itt jelenik meg először a tudatos felvállalása annak, hogy ezek nem is akarnak egyenként képek és vázlatok lenni, hanem a sokszorosítás felé hajlanak, mint önálló tablóképek. Lényegében mielőtt eldöntöttem volna, hogy festő leszek-e vagy nem, - mert az csak öt év mulva (1995-ben) fog megvalósulni, - és megrendeztem volna az első kiállításomat 2000-ben, tudatosan így már tíz évvel korábban kész volt a koncepció, amit húsz önálló tárlaton később csak ki kellett bontani. Persze ez most csak utólagos felismerésként látható, mert nem volt ez akkor ennyire tudatos.

Alföldi László: Száz kis ikon, 10 x 7 cm, vegyes technika, 1990. 

 Ez a felismerés azt igazolja, hogy az én esetemben érdemes részletesen megvizsgálni időrendi fejlődéstörténeti szempontból is az életművet, mert az ilyen apró részletekben van elrejtve a mélyebb megértés kulcsa. Mint ahogy az is csak innen látszik, hogy nincs fő mű, de hagyományos értelem mű is csak nagyon kevés, amely nagy ritkán kiválik a sorozatból és önálló egyedi alkotássá válik. Viszont van húsz kiállításból tizenöt “Ugyanaz és más” összefoglaló címmel egymáshoz tartozó és egymásból továbbfejlődve kinövő tárlat, amely olyan szoros és következetes egységet képez, amely egy önálló korpusszá áll össze. És ez nem hagyományos értelemben megvalósult 15 önálló kiállítás, hanem az életmű magja, lényege és sajátossága. Ezt érdemes a továbbiakban szem előtt tartani. 

 A következő Ikonjaim a kis ikonok alapján készültek,de már nagyobb méretben, az általam kifejlesztett, és a Sopron képeknél már említett sajátos nyomó technikával. Ez is az íróka adta rajzi lehetőségre épült, és arra, hogy az iskolai táblák festésére használt vizes bázisú műgyantás festékkel sikerült olyan sűrű anyagot előállítani, amely elég magas és stabil dúcot alkotott ahhoz, hogy kis szériás nyomatokat lehessen készíteni róla. Ez még a kézi monotípiás változat esetében is meggyorsította az alapok gyártását, hát még amikor már présgépen nyomtam át. Ez annyiban volt érdekes, hogy a nagyszámú esetlegességek, olyan véletlenszerűségeket tártak fel egy-egy lapon, amelyek további inspirációt adtak az újabb formai megoldásokhoz. A mester ekkor már a nyolcvanadik éve felé közeledve fizikailag sem bírta ezt a munkát, de rettentően érdekelte és élvezte a nagyszámú variációs lehetőséget, amit a kis ikonokban, majd az 70 x 50 cm-es és 80 x 60 cm-es méretben megvalósítottam, és megosztottam vele. Az is inspirálta, hogy párhuzamosan én is készítettem ezekből saját alkotásokat, amelyeknek viszonylatában mindig elemezte a saját munkáit is. Tehát itt nem csak az alapok tényleges előállítása volt az együttműködés és a közös munka lényege, hanem a szellemi egymásra hatás is. 

 Az én szempontomból utólag is annyiban érdekes ez az időszak, és főleg a félalakos Pantokrátor sorozat, amely eltartott vagy öt vagy hat évig, hogy az akkor készült munkáimat sohasem állítottam ki. Tanár úr sem szorgalmazta ezek nyilvánosság előtt való szerepeltetését, és ennek következtében életem első önálló kiállítását így csak 2000-ben nyitottam meg, és érthető módon egészen más művek bemutatásával. Ma sem tartom teljesen értékteleneknek ezeket a lapokat, csak akkor annyira fontos volt számomra a mesterrel való együttműködés, hogy én is csak sablonoknak és munkadaraboknak tekintettem. Évekkel később kezdtem önállósítani ezekből valamennyit, amikor különböző lazúr rétegekkel kísérleteztem.

Alföldi László: Ikonok, 70 x 50 cm, vegyes technika. Balra sajátos technikával készült nyomódúc, jobbra az arról készült kézi nyomat (átdörzsöléses monotípia).

 A félalakos Pantokrátor sorozatnak én voltam a kitalálója és részben Tanár úr munkáinak is előkészítője, de fordított hatásként, ugyanebben az időben Fischer Ernő korábbi egész alakos Pantokrátor képei alapján, készítettem én is egy parafrázis szerű sorozatot. Azért nem nevezném teljes mértékben parafrázisnak, mert később ez is visszafordult a kölcsönösség viszonyára. Amikor ezeket fénymásolással sokszorosítottam, akkor a fénymásolatok alapján egyes lapokat a Mester tovább fejlesztette, és így született többek között az 1999-ben festett kisméretű Mozaik terv című képe, amelyet itt is láthatunk majd. Balra az első kép: Alföldi László, Félalakos Pantokrátor, 83 x 62 cm, vegyes technika, 1990. Tőle jobbra ugyanaz a kép Fischer Ernő által tovább festve különböző fáz 

Balra az első kép: Alföldi László, Félalakos Pantokrátor, 83 x 62 cm, vegyes technika, 1990. Tőle jobbra ugyanaz a kép Fischer Ernő által tovább festve különböző fázisokban.

1992-ben a zalaegerszegi zsinagógában rendezett kiállításunk plakátja, amelyen a sorozatból az egyik ilyen egészalakos Pantorátor szerepel

Fischer Ernő: Mozaik terv, 35 x 23 cm, vegyes technika, a fent látható fénymásolt alapoon, 1999.

 Az úgynevezett Fischer korszak tíz éve azt jelentette számomra, hogy igyekeztem teljes mélységében megismerni azokat a technikai eljárásokat, és kép építési módszereket, amelyeket Tanár úr az előző évtizedekben kialakított és alkalmazott. Látható volt a bejegyzés elején, hogy a Sopron városképét ábrázoló sorozatom technikai megoldásánál hogyan használom az írókát, amely egyik fő jellemzője a mester stílusának, de ott a kompozíció kidolgozása a saját közvetlenül átélt és megtapasztalt élmények alapján készült. Viszont ebben az időben nagyon sok alkotásnak a témája és a megformálás módja is közvetett módon, Fischer művek alapján született. Sorra vettem Tanár úr életművének jellegzetes motívumait, és az Angyali üdvüzletektől a Tengeri vitorlásokig, vagy éppen a fentebb tárgyalt Pantokrátoroktól a Virág csendéletekig, szinte minden témát a legkülönbözőbb technikákkal és módon feldolgoztam és megfestettem én is. Ezzel persze nem csak a technikát sajátítottam el, hanem megpróbáltam azonosulni azokkal a belső tartalmakkal is, amiket ezek a művek jelentettek. Közel állt hozzám is az első generációs értelmiséginek az a mohó szellemi vágya, amely Fischer Ernőre is jellemző volt, hogy a hozzá közel álló művészettörténeti előzményeket a maga módján feldolgozza. Így jutottam el a katedrálisokhoz is, amely Tanár úrnak is egyik jellegzetes és ismert sorozata volt. De mint a továbbiakban látható lesz, én nem maradtam meg ezeknél a szakrális témáknál, és sok esetben a profánabb motívumok transzcendens megoldásánál sem, hanem végül sokkal világosabb vizekre eveztem. Minden esetre a Fischer életmű megértéséhez ez számomra kikerülhetetlen stúdium volt. Az így megalapozott együttműködésünk termékeny időszakot jelentett Tanár úr munkásságának utolsó periódusában, és nekem nagy lehetőséget a műhelymunka megismeréséhez és a tanítványi alázat megéléséhez és gyakorlásához. Ez utóbbi sem elhanyagolható tényező. 

Tulajdonképpen még bőven benne vagyunk a kilencvenes években, épp hogy a közepét elhagytuk, amikor kezdett meginogni az egyértelmű és minden tekintetben elkötelezett bizalom a Mesterben. Igaz már az indulásnál - 1989. novemberében - amikor előálltam a mester és tanítvány mibenlétét megfogalmazó hatoldalas írásommal, akkor sem találtam Tanár úr részéről egyértelmű támogatásra, de ezt akkor nem akartam tudomásul venni. Egy előző blogbejegyzésben ( Ebben a bejegyzésben leírom azt, hogy miért nem írok Fischer Ernőről címmel, 2014. augusztus 10.) már kitértem ennek a kérdésnek elemzésére, ezért ezt most itt nem részletezem, csupán utólag emlékeztetem magamat, hogy előre számolni kellett volna ennek későbbi következményeire. Amikor, 1996-ban felvetődött, "Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig" című könyv írása, akkor kerültem újra bizalmatlansági válságba, amit már nem lehetett nem tudomásul venni. Azzal, hogy a könyvnek a nyertes pályázati referenciája az én 1995-ben tartott öt előadásom anyaga volt, és ennek ellenére Tanár úr szakmai presztízsem hiányában nem bízta rám a megírását, ezért be kellett látnom, hogy vesztettem. Látványos törés vagy szakadás nem következett a kapcsolatunkban, de a könyv megjelenésétől (1997.) megkezdődött a lassú elidegenedés és leválás, Fischer Ernő világáról. Persze készítettem még alapokat és szerveztem a nagyméretű képek előkészítését, de az a lelkes együttműködés és együtt gondolkodás, ami a kilencvenes évek első felében megvolt közöttünk, az utolsó öt évben már hiányzott. 

 De volt még egy tényező, ami lényegesen befolyásolt ebben az időben. A nyolcvanas évek óta Fischer Ernő mellett párhuzamosan nagy hatást gyakorolt rám Kovács László (1944-2006.), budaörsi festő munkássága is, és érdekes egybeesés volt, hogy épp 1997-ben volt módom egy hat hétig tartó művésztelepen intenzíven együtt dolgozni vele, ami részemről szintén kudarccal zárult. Ez már valószínűleg az én hibámból adódott, mert Tanár úrtól elszenvedett sérelem miatt, itt olyan intenzitással fogtam a munkához, hogy ezzel irritáltam Kovács Lászlót. Ebből adódott, hogy az ott készült több tucat munkámból, a művésztelep záró kiállításán nem tette lehetővé, hogy teljesítményemhez mérten méltó módon képviselhessem magamat. Pedig munkásságomat máig meghatározó alkotások sora született ott, talán épp az itt felvázolt kettős konfliktusból adódóan. Ekkor már ösztönösen leakartam válni Fischer Ernő világáról, és tudatosan el akartam határolódni Kovács László befolyásolásától is. Ez a kettős szellemi törés érlelte meg bennem azt, hogy ha nehezemre is esik, de festőileg önállósulok. Mivel eddig még nem lévén egyéni kiállításom, az látszott legdemonstratívabb megoldásnak, hogy a mesterem Fischer Ernő, és a másik szellemi mentorom Kovács László, eddig elmaradt biztatása és bátorítása nélkül is, kiállok a nyilvános közönség elé.

Lehet, hogy itt buktam meg és ezzel a türelmetlenséggel vesztettem el végleg a minden arra érdemesnek tartott tanítványnak kijáró beavatást, ami a festők esetében a mester által ajánlott első önálló bemutatkozásban testesülhet meg. Ez ötünk közül kijárt minden tanítvány társamnak. Először T.Horváth Évának, másodjára Kölűs Juditnak, majd Csengery Bélának, és igaz csak posztumusz módon, halála után, Bíró Juditnak is. Sőt nem csak azt a biztatást és  megerősítést kapták meg ebben a szimbolikus jelentőségű eseményben, hogy erre a pályára ajánlva lettek, hanem azt a megtiszteltetést is elérték, hogy kiállításaikat Tanár úr nyitotta meg. Az én kimaradásomnak okait ma sem látom tisztán, de azt tudom, hogy önjelölt mester sohasem akartam lenni, ezért most már én örök tanítvány maradok. Persze a rám jellemzőnek mondható kitartó küzdelemről még ma sem mondtam le, és talán most ezzel a blog írással rovom le az elhamarkodottságomért járó büntetést azzal, hogy visszatértem ahhoz a feladathoz, amibe belebuktam. 

Számomra a könyv megírása a kilencvenes évek közepe táján - túl az aktuálisan felkínálkozó lehetőségen, - azért vált  fontossá, mert a kettős kudarc élménye végleg elbizonytalanított abban, hogy képességeim és tehetségem tényleg adottak-e  a festői pályára. Kora gyerekkoromtól vágyott álmom megsemmisülését éltem át akkor, és úgy mérlegeltem a helyzetemet, hogy ha már festőnek nem is vagyok alkalmas, talán írni róla még megtanulhatok. Akkor is tudtam és most írás közben meg tapasztalom, hogy szépírói tevékenységre még inkább alkalmatlan vagyok, - legalább is a magammal szemben támasztott igények szerint, - ami a képek alkotása esetében is sokszor kísért. Ennek ellenére én már a nyolcvanas évek második felében nagyképűen felajánlottam Tanár úrnak azt, hogy az addigi munkásságáról, ketten együtt írjunk egy monográfiát. Ebből persze nem lett semmi, mert Ő fáradtságra hivatkozva elzárkózott ettől. Pedig megígértem neki, hogy ha rászánja magát, akkor megtanulok legalább helyesen és közérthetően fogalmazni. Jel volt ez már az alkalmatlanságomat illetően, de ezt sem akartam észrevenni. Így adódott az, hogy a kilencvenes évek vége felé - a leírt okok miatt - nem marad más lehetőségem, mint önerőből megpróbálni festővé válni. 

Már az általános iskolában szerzett elhivatottságomat erre a pályára, tizennégy éves koromban Apám halála, és ennek okán a képzőművészeti gimnáziumba való bekerülés hiánya, megtörte. Viszont 1966-ban Fischer Ernővel való találkozásom újabb lendületet adott, de a kezdeti sikereimet a katonaság megszakította. Majd feleségem, súlyos betegsége a hetvenes évek elején végleg lefékezte a festővé válás folyamatát. Ennek ellenére sosem adtam fel ehhez való ragaszkodásomat, de évtizedeket töltöttem azzal, hogy a rendszeres rajzolás és festés mellett, lefojtsam ebéli vágyaimat. Csak 1994-ben, feleségem Kölűs Judit halála után vált világossá számomra, hogy innen már nincs vissza út, akár festő leszek, akár nem, ezután az ezzel való foglalkozás fog szellemileg életben tartani. 

Ebből a rövid önéletrajzi leírásból érthetőbbé válhat az akkori türelmetlenségem, de amint magam is látom, talán csak a mostani visszatekintés teszi lehetővé a traumáktól való szabadulást. És most már látom, hogy nemcsak festő nem leszek, de képzőművészeti író sem válik belőlem, mert alig várom, hogy letudva a centenáriumi év kapcsán magamnak kiszabott íráskényszert, újra festhessek. Ez a kettősség munkál bennem kezdetektől fogva. A gyakorlat és a teória iránti azonos vonzalom, amely nem igazán a par excellence művész alkatú emberek tulajdonsága. A túl erős önreflexió, mindig visszafogja bennem az alkotás szabad áramlását, de ugyanakkor az átgondolt problémák és a létrejött megoldások - még ha sok esetben nem is elégítenek ki - mégiscsak újabb lendületet adnak az aktív gyakorlati munkához és megvalósításhoz.

De egyenlőre befejezve a lélektani motívumok fejtegetését, és mielőtt még bemutatnám első önálló tárlatomat, nézzük meg az 1997-ben, a budaörsi Neupack Kft. által szervezett, Papír és kő című és tematikájú művésztelepen készült néhány alkotásomat. Az angyalok még a Fischer tematikai örökséget idézik, de már egy teljesen új forma nyelven. A több mint húsz darab 50 x 70, 80 x 60, 100 x 70,  120 x 90 centiméteres méretben készült sorozat, csak vázlatnak minősült ahhoz a 4 x 3 méteres nagy Angyalhoz, ami végül ezek alapján megvalósult, és a kiállításon látható volt. A bemutatásra kerülő másik két művem -  a Kőszív és Sziszifusz köve - hasonló méretűek voltak, de ezekhez nem készültek előtanulmányok. Viszont önálló sorozat volt a 80 x 60 centiméteres kollázsok, valamint a 90 x 120 centiméteres Madarak és az Absztrakt kompozíciók. Ezek mellett még sok alapanyagot, befejezetlen munkát készítettem akkor, főleg papír merítéssel. Jelenlegi budaörsi kiállításomon is látható ebből kettő, amit csak 2014-ben komplettiroztam. Érdekességként megemlítem még, hogy ezt a ciklust záró négy kollázs, amely alább látható, annak ellenére, hogy Kovács László a Neupack kiállításon nem javasolta a bemutatásukat, később 2004-ben a Magyar Festők Társaságának győri országos Magyar kollázs című bemutatóján az Ő munkáival együtt szerepelt. A kiállítás katalógusban, Lieber Erzsébet által írt tanulmányban együtt kerülnek említésre, mint sajátos határterületeken elhelyezkedő művek, ebben a műfajban. Sőt, az én alkotásom lett reprodukálva a katalógusban, ennek bemutatására. Ami viszont még meglepőbb, hogy Fischer Ernő be sem kerül a válogatásba. Bizonyos szempontból érthető lenne - mert ő főleg pszeudó kollázzsal dolgozott, - ha ennek ellenére a reprezentatív nagyterjedelmű katalógusban, nem lett volna külön fejezet ennek a műfajnak is. Illetve az is indokolttá tette volna szereplését, hogy ez a kiállítás történeti áttekintés kívánt lenni, a magyarországi huszadik század kollázs művészetről.  

Alföldi László: Angyal I.-II., 70 x 50 cm, vegyes technika, kollázs, 1997.