Katedrális nélkül - Katedrális (I.-III.) - Párbeszéd az utókorral

Műleírás: Alföldi László András: Katedrális nélkül - Katedrális (I.-III.), 20 x 70 cm, vegyes technika (papírnyomat, színes magazinlap műnyomó papírra nyomtatva, paratípia és önkollázs), 2017.

Alföldi László András „Katedrális nélkül – Katedrális (I.–III.)” című triptichonja a kortárs magyar grafika egyik legmélyebb reflexiója a technológiai civilizáció és a transzcendencia kapcsolatáról. Az alábbiakban a kért szempontrendszer szerint először tudományos mélyelemzést adok, majd ezt követi a szépirodalmi stílusú esszé.

I. Tudományos elemzés

1. Művészettörténeti és technikai szempont
Alföldi László András sajátos technikai invenciója a paratípia (vagy Alföldi-típia), amely egyfajta "fordított" grafikai eljárás: a művész kész képeket (magazinlapokat, nyomatokat) használ alapanyagként, majd ezeket vegyi és mechanikai úton bontja vissza, rétegzi újra és transzferálja műnyomó papírra. Ez a technika a triptichon műfajával párosulva a középkori oltárművészetre reflektál, de a szakrális tartalom itt nem alakokban, hanem absztrakt textúrákban ölt testet.

2. Esztétikai és hermeneutikai elemzés
A művek vizuális nyelve a konstruktivizmus és a gesztusfestészet határmezsgyéjén mozog. A szigorú, vertikális kompozíció (20 x 70 cm-es nyúlánk formátum) a gótikus katedrálisok égbe törő jellegét idézi. Hermeneutikai szempontból a cím – „Katedrális nélkül” – egy ontológiai hiányállapotra utal. A katedrális mint forma jelen van, de mint intézményesült tartalom, hiányzik; a művész a technológiai hulladékból (áramkörök, nyomtatott szövegtöredékek) épít új spirituális vázat.

3. Szakrális és spirituális dimenzió
A képek textúrája kísértetiesen emlékeztet a számítógépes alaplapok, integrált áramkörök sűrű hálózatára. A spirituális olvasatban ez a „digitális szőttes” válik az új kor ikonjává. A művész a technológiát nem elveti, hanem „megkereszteli”: a profán áramkörökből katedrális-szerkezetet hoz létre, így a szakralitás a rendszer belső rendjében és a fény-árnyék kontrasztok misztikájában jelenik meg.

4. Kurátori, pozicionális és szociokritikai aspektus
A triptichon pozíciója a kortárs kánonban a „meditatív absztrakcióhoz” köthető. Szociokritikai éle abban rejlik, hogy a fogyasztói társadalom efemer termékeit (magazinlapok) és a rideg technológiát használja fel egy olyan építmény szimulálására, amely hagyományosan az örökkévalóságot jelképezte. Ez a kettősség kritika a modern ember elmagányosodására és a hagyományos vallási terek kiüresedésére.

---

II. Esszé: A szilícium-szentélyek csendje

A katedrálisok kora lejárt, mondják a krónikások, de Alföldi László András triptichonja előtt állva megértjük: nem az igény tűnt el az ég felé kapaszkodásra, csupán a köveink változtak szilíciummá, s az imáink bináris kóddá. Ebben a három, nyúlánk papírcsíkba zárt univerzumban a gótika hideg fensége találkozik az információs kor zúgásával.

Nincsenek itt szentek, sem faragott vízköpők. Csak a paratípia kegyetlen és gyönyörű alkímiája, amely úgy hantolja ki a magazinlapok színes zajából az igazságot, mint ahogy az idő koptatja simára a templomok küszöbét. A szürkék és mélyfeketék rétegei között felsejlenek az áramkörök hajszálvékony erei – korunk valódi idegpályái. Ezek a katedrálisok „nélkül” épültek: nélkülük a nehéz kőfalaknak, nélkülük a dogmáknak, mégis bennük lüktet a rend utáni vágy.

Az első tábla a keresésé. A sűrű, grafitos sötétségben még csak most formálódik a váz, a gép és a lélek első közös lélegzetvétele. A középső kép már a kinyilatkoztatás: a vertikális vonalak könyörtelen egyenesei között egy kék négyszög dereng fel, mint egy távoli, digitális ólomüveg ablak, amin keresztül nem a napfény, hanem az adatok tiszta sugárzása szűrődik be. A harmadik rész pedig a megérkezésé – vagy talán a széthullásé? A technológia itt már nem eszköz, hanem maga a test, amely önmagába záródva alkot tökéletes, mégis rideg egységet.

Alföldi művei nem a vallásról beszélnek, hanem a hitről, amely a káoszban is képes struktúrát találni. A „Katedrális nélkül” triptichon egy kurátori mementó: figyelmeztetés, hogy miközben a felhőbe költöztetjük az emlékezetünket, ne felejtsük el felépíteni a belső templomainkat sem – még ha azok csak papírból, nyomatokból és a technológia hideg csendjéből állnak is. Ez a szakralitás nem a múlté, hanem a jelené; egy olyan spirituális hardver, amelyen a jövő szoftvere fut majd, kergetve a megváltás soha véget nem érő kódjait.

 

Alak, aki jól kinéz - Ikon a kifutón (esszé)

 

Alföldi László András: Alak, aki jól kinéz, kinyomtatva 30 x 20 cm, digitális kollázs, 2015.

 

 Ikon a kifutón 

 Vannak pillanatok, amikor az örökkévalóság megunja a templomok hűvös félhomályát, és úgy dönt: ideje beszerezni egy igazán stílusos táskát. Alföldi László András 2015-ös digitális kollázsán pontosan ez történik. A középkori ikonok szigorú, mégis vágyakozó tekintetű szentje kilép a glória aranykeretéből, hogy próbára tegye magát a modern elegancia világában. 

 Az „Alak”, aki valóban felettébb „jól kinéz”, különös hibrid: feje egy bizánci freskó mozdulatlan nyugalmát őrzi, de teste már a 21. századi divatlapok dinamikus ritmusára feszül. A sötét tónusú, grafikus vonalakkal megrajzolt öltözet és a magabiztosan vállra vetett, míves Jacky & Celine táska nem csupán kiegészítő, hanem a túlélés új eszköze. Míg korábban a nyilak és a hit pajzsa határozták meg a szentek attribútumait, itt a márkajelzés válik az új kor védjegyévé. 

 A digitális kollázs technikája ebben a játékban a legfőbb szövetséges. A kép nem akarja eltitkolni az illesztéseket; büszkén hirdeti, hogy világok töredékeiből épült fel. A JC logó (Jacky & Celine) és a janoc.eu felirat úgy feszül az alak felett, mint egy modern oltárfelirat, jelezve, hogy a spirituális tartalom ma már gyakran a vizuális csomagolás rétegei között bújik meg. 

Ez az alak nem szenved, és nem is prédikál. Egyszerűen csak jelen van – méghozzá irigylésre méltó stílusban. A tekintete, amely egykor talán a mennyek felé révedt, most a nézőre szegeződik, mintha azt kérdezné: „Ugye, így is hiteles vagyok?” Alföldi műve egy kacsintás a művészettörténetnek; bizonyíték arra, hogy a szentség és a sikk nem feltétlenül zárják ki egymást, és néha a legmélyebb tartalom is elfér egy jól megválasztott táskában. 

A múlt rétegei a jelen szövetén - A jövőt fürkésző tekintet (II.)

 

Alföldi László András: A jövőt fürkésző tekintet, 30 x 20 cm, vegyes technika (újságpapír, paratípia és kollázs) 2015.

 A múlt rétegei a jelen szövetén

 A grafika egyfajta vizuális palimpszeszt: egy olyan pergamen, amelyre többször írtak, és a régi írás átüt az újon. A SPORTMAX felirat a kép szélén a kortárs divatot, a márkát és az internetes jelenlétet ( itt ) jelöli ki referenciapontként. Azonban a rajz technikája és témája mélyebbre ás. 

 A kép azt az ontológiai feszültséget ábrázolja, amellyel minden modern ember szembesül: a vágyat a haladásra és a divat által kínált új identitásra, szemben azzal az archaikus örökséggel, amit az arcunkban hordozunk. A 20-as évek ruhája a szabadság szimbóluma volt, de ez a nő nem szabadnak, hanem az idő foglyának tűnik. Az óriási szemek nem a divatos kirakatokat nézik, hanem a nézőn túlra, az idő végtelenségébe tekintenek. 

 Ez az illusztráció tehát nem csupán divatrajz, hanem egy filozófiai állítás: a divat mulandó, de az arc – mint az emberi létezés legősibb lenyomata – örök. A modern elegancia (a ruha) és az archaikus vonások (az arc) találkozása arra emlékeztet minket, hogy minden modernségünk ellenére ősi gyökerekből táplálkozunk.

Zrínyi a parton – A barokk hőseposz és a bikini találkozása

Alföldi László András: Zrínyi Miklós strandra megy, 30 x 20 cm, papír, kollázs, 2010. 

 Zrínyi a parton – A barokk hőseposz és a bikini találkozása 

 Amikor Alföldi László András ollója nyomán a szigetvári hős, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós büszke, barokk fürtökkel keretezett arca egy napfényben fürdő, falatnyi bikiniben feszítő női testre kerül, valami több történik egyszerű polgárpukkasztásnál. Ez a kép a magyar posztmodern egyik telitalálata: egyszerre tiszteletlen, fájdalmasan ismerős és felszabadítóan szellemes. 

 A kép, amely a beszédes „Zrínyi Miklós strandra megy” címet viseli, a posztmodern művészet legjavát nyújtja: a kulturális kisajátítást (appropiációt). Alföldi nem festett új Zrínyit, hanem a nemzeti emlékezet egyik legszentebb ikonját „lopta el” a tankönyvekből, hogy egy teljesen idegen, triviális környezetbe – a strandra – helyezze. Ezzel a mozdulattal a művész lebontja a történelemkönyvek merev tekintélyét. A „Szigeti veszedelem” komor szerzője hirtelen ott áll előttünk a 21. század verőfényes valóságában, és ez az éles kontraszt az, ami a kép motorját adja. 

 A kollázs ereje a stílusok ütköztetésében (pastiche) rejlik. A 17. századi rézmetszetek súlyos, sötét tónusú vonalvezetése találkozik a modern magazinok könnyed, szinte súlytalan esztétikájával. Zrínyi tekintete – amelyben ott hordozza a török elleni küzdelem minden súlyát és a „Ne bántsd a magyart!” felelősségét – most egy naptejes, gondtalan világba réved. Ez az intertextualitás (szövegköztiség) mesterpéldája: a kép nézője fejében azonnal leperegnek a kötelező olvasmányok sorai, miközben a látvány a jelenkor vizuális zaját, a divatfotók világát idézi. Vajon profán gyalázkodás ez? Dehogy. Sokkal inkább dekonstrukció. A mű azt kérdezi tőlünk: mit kezdünk ma a hőseinkkel? Be tudjuk-e emelni őket a hétköznapjainkba, vagy csak a poros múzeumi tárlókban van helyük? Alföldi Zrínyije nem harcol, nem ír, hanem „létezik” – méghozzá egy olyan testben, amely a szépséget és a szabadságot reprezentálja. A kép iróniája abban csúcsosodik ki, ahogy a hadvezér méltóságteljes arca és a női alak törékeny, mégis magabiztos póza eggyé válik. Ez a gender-játék (a nemi szerepek felcserélése) tovább tágítja az értelmezést: a hős nemcsak a korlátokat, hanem saját férfiasságának béklyóit is leveti a strandon. 

 A mű technikai kivitelezése – a mindössze 30 x 20 cm-es papírkollázs – a műfaj intimitását hordozza. Nem kiált, hanem halkan, de annál metszőbb humorral jegyzi meg: a történelem nem egy befejezett könyv, hanem egy folyamatosan újraírható montázs. 

 Alföldi László András alkotása végül is egy provokatív meghívó egy olyan világba, ahol a nemzeti panteon lakói is megmártózhatnak a Balatonban (vagy épp az Adriában, ahová Zrínyi annyira vágyott). A kép után nehéz lesz ugyanúgy nézni a tankönyvi portrékra: a hadvezér szemeiben mostantól ott bujkál a nyári napsütés és a posztmodern ember mindent megkérdőjelező, cinkos mosolya.

 

Caravaggio árnyékában (Esszé az előtér és háttér összeolvadásáról)

Alföldi László András: Caravaggio árnyékában,

35 x 25 cm, vegyes technika,

( műnyomó papíron színes reprodukció, a Corvina

kiadó által megjelentetett népszerűsítő tízkötetes

A művészettörténet című sorozatból, 2020. 

Caravaggio árnyékában

(Esszé az előtér és háttér összeolvadásáról)

Első pillantásra úgy tűnik, mintha egy régi kép emléke bukkanna fel a felületen. Egy ismerős arc, egy gesztus, egy kézben tartott tárgy – mintha Caravaggio egyik alakja nézne vissza ránk a múlt mélyéről. De ez a felismerés azonnal bizonytalanná válik. A kép nem engedi, hogy egyszerűen „ráismerjünk”. A felület sérült, töredezett, rétegekkel borított, mintha az idő maga is dolgozott volna rajta. Nem egy reprodukciót látunk, hanem egy átírt emléket.

Ebben a műben nincs tiszta előtér és nincs nyugodt háttér. Ami egykor háttér volt – a fal, a tér, a sötét tónusok – most ugyanazzal az erővel szólal meg, mint az alak. A figura nem emelkedik ki a környezetéből, hanem beleolvad, sőt: részévé válik annak az anyagi és szellemi hordaléknak, amely körülveszi. A háttér nem kiszolgálja a figurát, hanem együtt lélegzik vele.

Ez az összepréselődés alapvetően megváltoztatja a kép olvasatát. Nem lehet többé megmondani, hol kezdődik a test és hol ér véget a környezet. A felületre nyomódott szövegtöredékek, a fakó betűk, az elmosódó színek mind ugyanarra utalnak: itt nem egy jelenet van ábrázolva, hanem egy történeti és kulturális rétegzettség. A kép nem ábrázol, hanem hordoz.

Caravaggio neve óhatatlanul előkerül, hiszen az ő festészetének egyik legnagyobb újítása éppen az volt, hogy a fényt és az árnyékot nem pusztán technikai eszközként használta, hanem tartalommá tette. Nála a sötétség nem háttér, hanem aktív erő; a fény nem díszítés, hanem drámai esemény. Ebben az alkotásban azonban már nem a chiaroscuro működik, hanem annak utóélete. Nem a fény és árnyék harca zajlik, hanem az emlékezet és az anyag egymásra rakódása.

A kép felülete olyan, mintha egy fal lenne: plakátok maradványai, átfestett rétegek, kopások és elszíneződések hordozzák a múlt nyomait. A Caravaggio-alak nem ikonként jelenik meg, hanem foszlányként, amely beleakad ebbe a réteges felületbe. Így válik az egész kép háttérré – de olyan háttérré, amely önmagában is főszereplő. A festészet határai itt nem a forma felől, hanem az anyag és az idő felől feszülnek.

Fontos, hogy itt már nem a Caravaggio-képről van szó. A reprodukció elveszítette elsődleges státuszát, és csak nyersanyagként van jelen. Ami igazán láthatóvá válik, az a viszony: a klasszikus festészet hagyománya és a kortárs, rétegzett, sokszor sérült képalkotás között. Ez a viszony nem tiszteletteljes idézet, és nem is ironikus távolságtartás, hanem együttélés. A múlt nem eltűnik, hanem rárakódik a jelenre.

A „Caravaggio árnyékában” cím ebben az értelemben pontos. Nem azt jelenti, hogy a kép alárendelődik egy nagy elődnek, hanem azt, hogy az árnyék maga válik téralkotóvá. Az árnyék nem hiány, hanem jelenlét. Nem eltakar, hanem összeköt. A festészet története itt nem lineárisan halad előre, hanem egymásra csúszó rétegekben létezik tovább.

Ez az alkotás így egyszerre szól a festészetről és a festészet utáni festészetről. Arról a pontról, ahol már nem lehet különválasztani előteret és hátteret, eredetit és másolatot, múltat és jelent. Az egész kép egyetlen, sűrű jelentésmezővé válik, ahol a néző nem egy jelenetet értelmez, hanem egy tapasztalatban vesz részt: abban, hogy a képek – akárcsak az emlékezet – soha nem tiszták, soha nem lezártak, és mindig magukon hordozzák azt, ami előttük volt.

 

Párbeszéd az utókorral - Befalazott labirintus

 

Párbeszéd az utókorral

Tudnál mondani erről a képről valami szakszerű megfogalmazás szerint jót vagy akár rosszat is? Műleírás: Aldrás László Alföldi: Befalazott labirintus I., 50 x 50 cm, vegyes technika ( magazinlapok, papírnyomat, paratípia és pszeudókollázs) 2017.

Alföldi László András 

Befalazott labirintus I. című alkotása a kortárs magyar absztrakt művészet izgalmas darabja, amely a rétegek és a szöveges töredékek vizuális párbeszédére épít.

A mű elemzésekor az alábbi szakszerű szempontokat érdemes figyelembe venni:

Szakmai pozitívumok és erények

• Technikai komplexitás: A kép bravúrja a felsorolt technikák (paratípia, pszeudókollázs) ötvözése. A paratípia lényege, hogy egy kész felületről (például újságoldalról) a festék egy részét vegyszerrel vagy dörzsöléssel hordják át a hordozóra, így a kép nem festve van, hanem „átlényegül”. Ez a módszer egyfajta kísérteties, elmosódott hatást kelt, ami tökéletesen illeszkedik a „befalazott” tematikához.
• Vizuális ritmus és feszültség: A kompozíciót a függőleges és vízszintes tagoltság tartja össze, miközben a felületet uraló véletlenszerűnek tűnő pöttyök és foltok (fröcskölés) dinamizálják a látványt. A jobb oldalon megjelenő „LGAR” (valószínűleg a Bulgari luxusmárka töredéke) szövegrészlet izgalmas kontrasztot alkot a kép többi, archaikusabb és pusztulást sugalló részével, behozza a jelenkor és a fogyasztói kultúra rétegeit.
• Filozófiai mélység: A cím és a látvány összhangban van: a labirintus a kiúttalanság jelképe, a „befalazottság” pedig a rétegek egymásra rakódásával válik vizuálisan is átélhetővé. Olyan, mint egy városi tűzfal, amelyen egymásra ragasztott plakátok maradékai és az idő nyomai látszódnak.

Kritikai észrevételek (mi érhető el nehezebben a nézőnek)

• Zártság: A kép hermetikus, azaz nehezen adja meg magát a nézőnek. A „pszuedókollázs” (amikor a kép kollázsnak látszik, de nem az) megtévesztheti a szemet, ami a befogadótól nagy figyelmet és türelmet igényel.
• Dekorativitás vs. üzenet: Bizonyos nézőpontból a kép felülete túlzottan texturált lehet, ahol a sok apró részlet miatt elveszhet a fő mondanivaló, és a mű megmaradhat egyfajta esztétikus, „falra való” dekoráció szintjén, ha nem ássuk bele magunkat a technikájába.

A mű összességében egy rendkívül tudatosan felépített, a roncsolás és építés határmezsgyéjén mozgó alkotás, amely Alföldi László András érett, kísérletező stílusát dicséri.

Mi történik itt !?

 

Alföldi László András 

Mi történik itt!? (2022) 

Vegyes technika, 50 × 65 cm

 Alföldi László András Mi történik itt!? című, 2022-ben készült műve a kortárs festészet azon ritka darabjai közé tartozik, amelyek egyszerre képesek erős vizuális jelenlétet, komplex történetfilozófiai reflexiót és markáns szociokritikai állítást megfogalmazni. A mű már címével is elbizonytalanít: nem narratívát kínál, hanem kérdést intéz a befogadóhoz, amely túlmutat a konkrét képi szituáción, és a történelemhez, az áldozat fogalmához, valamint a kollektív emlékezet működéséhez kapcsolódik. 

 A kompozíció figuratív és absztrakt elemek határán mozog. A fragmentált emberalakok, az építészeti térre utaló ívek és oszlopszerű formák, valamint az oltárszerű központi struktúra egy jelenetszerű, ugyanakkor megbomlott, instabil teret hoznak létre. A felület roncsoltsága, a karcos, rétegzett textúra és a vörös–fehér kontraszt drámai feszültséget teremt. A vörös szín nem dekoratív elemként, hanem szimbolikus jelként működik: a testi szenvedés, az erőszak és az áldozat történelmi tapasztalatát idézi, míg a fehér felületek az elhallgatás, a „kifehérített” emlékezet metaforáiként értelmezhetők. 

A mű egyik legfontosabb konceptuális eleme a két bibliai jelenet szokatlan párosítása. A kép bal oldalán egy fragmentált Krisztus-keresztre feszítés, jobb oldalán Izsák feláldozása jelenik meg, középkori fametszet sablonja alapján készült papírnyomat formájában. E technikai megoldás hangsúlyozza a sokszorosíthatóságot és a képi hagyomány közvetítettségét: ezek a narratívák nem közvetlen tapasztalatként, hanem kulturálisan örökölt képmintázatokként élnek tovább. 

 Történetfilozófiai értelemben a két jelenet az áldozat eltérő, mégis összefonódó modelljeit jeleníti meg. Izsák története az engedelmesség és a felsőbb parancs nevében vállalt – vagy vállalni kész – áldozat paradigmája, míg Krisztus kereszthalála az önként vállalt, megváltást ígérő áldozat narratívája. Alföldi nem hierarchizálja e történeteket, hanem egymás mellé helyezi őket, ezzel feloldva a megszokott teológiai és ikonográfiai rendet. A hangsúly nem a vallási igazságon, hanem az áldozatot legitimáló gondolkodásmód történeti állandóságán van. 

 Szociokritikai szempontból a mű az áldozat normalizálásának mechanizmusára irányítja a figyelmet. A bibliai jelenetek ismertsége és sokszorosítható képi formája arra utal, hogy az erőszak és a szenvedés narratívái kulturálisan beágyazott, „megszokott” mintázatokká váltak. A Mi történik itt!? cím kérdése ebben az összefüggésben ironikus és vádló: a néző nem tudatlanságából kérdez, hanem abból a felismerésből, hogy a történelemben és a jelen társadalmi struktúráiban ugyanazok az áldozati logikák térnek vissza újra és újra. 

 Művészi szempontból a vegyes technika következetes és tudatos alkalmazása kiemelkedő. A nyomat és a festői gesztus egymásra rétegzése, a felület roncsolása és a fragmentáltság esztétikája nem pusztán formai játék, hanem jelentéshordozó eszköz. A figurativitás és az absztrakció közötti feszültség nyitva hagyja az értelmezést, és aktív befogadásra kényszeríti a nézőt.

A Mi történik itt!? így nem lezárt mű, hanem gondolkodási tér. Olyan katalógusdarab, amely nem illusztrál, hanem kérdez; nem megnyugtat, hanem kizökkent. Alföldi László András műve ebben az értelemben a kortárs művészet egyik alapvető feladatát teljesíti: láthatóvá teszi azokat a történelmi és társadalmi struktúrákat, amelyekhez – gyakran észrevétlenül – magunk is alkalmazkodunk.

Hátsóudvar - Ötlettől a koncepcióig - Hogyan lesz egy hagyományos vegyes technikával készült kép, konceptuális műalkotás?

Alföldi László András: Hátsóudvar (I.), 30 x 50 cm, vegyes technika (papír, papírnyomat, újságpapír, tusrajz, és kollázs), 2004.

2026. január 31-én a facebookon automatikusan megjelent, emlék újra megosztási ajánlat.

Mivel nagyon régen nem volt kéznél ez a 8-10 képből álló kollázs sorozat, nem is emlékesztem rá, illetve nagyon ritkán jutott eszembe, mert el van raktározva és azóta nem volt szükség rá. Pedig lehetett volna, mert 2004-es megszületésük után nem lettek kiállítva, és azóta sem volt nyilvánosan bemutatva, így a munkásságomnak a lappangó darabjai közé tartozik. Sok ilyen alkotásom van, - sőt a többségük ilyen - mert a kényszerneurotikus alkatomnál fogva sokszorosan túltermelő vagyok. Általában egy-egy kiállításra szánt anyag minimum két-háromszorosát készítem el annak, ami végül bemutatásra kerül.

Az utóbbi egy-két évtizedben annyi változott azért, hogy a számítógépen történő archiválás, megkönnyíti a képek felidézését és visszakereshetőségét. Ezért néha más alkotások keresése közben, váratlanul és meglepetésszerűen a szemem elé kerülnek régóta elfelejtett, és az emlékezetemből kieső képek. Valószínűleg egy évvel ezelőtt is ez történt, mert azon túl, hogy posztoltam a facebookon, újra megfeledkeztem róla. Az viszont, hogy a sorozat 8-10 darabjából akkor ezt a kettőt tettem láthatóvá a közösségi portálokon (facebook, instagram és a bloggon), talán nem csupán véletlen. Így, utólag azt jelzi, hogy rangsoroltam a látottakat, és ezeket tartottam - azt nem mondhatom, hogy a legjobbnak - de legalább még ma is elfogadhatónak. Ennek ellenére annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, hogy alkotó módon kezdjek vele valamit, és továbbra is a feledés homályába kerültek.

A számítógép algoritmusa és keverőmotorja kellett ahhoz, hogy egy év múlva újra láthatóvá tegye, és felhívja a figyelmemet, hogy kezdjek vele már valamit. Nem hiszem, hogy a képek minősége keltette volna fel a gép figyelmét, - mert az csak mennyiségi tényezőkkel foglalkozik  - de én felfigyeltem a két elfelejtett alkotás minőségére. Megállapítottam, hogy esztétikailag nem is olyan rossz ez, hogy nem lehetett volna valamikor egyéni vagy csoportos kiállításon, szakszerű körülmények között bemutatni. Egy évvel ezelőtt már felülbíráltam a húsz évvel ezelőtti nézetemet, és régi képek között válogatva címszó alatt - ha nem is kimondottan az alkotást megillető helyen - nyilvánosan is láthatóvá tettem az interneten. Nem váltott ki nagy érdeklődést, - bár a mostani megosztáshoz képest talán még azt is lehet mondani, hogy sikeres volt - mivel akkor 19-en nézték meg és 4-en hozzászóltak és egy megosztás volt. Most egy nap alatt összesen 7 megnézettség van (a képen a posztolás utáni egy órai nézettség látható), amely valószínűleg nem fogja elérni az egy évvel ezelőttit. 

Persze itt az alkotás minősége és minősítése szempontjából nem a mennyiség számít, hanem  legalább annyira értékmérő lehet az is, hogy kik látták. Az alábbi táblázat az egy évvel ezelőtti, 2025-ös nézettséget mutatja. 

A fenti táblázaton láthatjuk azt, hogy most egy évvel később, 2026-ban egy nap alatt hányan és kik látták ezt a két képet. Túl korai lenne az itt bemutatott két táblázatot összevetni, mert azért az egy év és az egy nap között azért óriási időbeli távolság van. Azt a következtetést viszont a magam szempontjából le tudom vonni, hogy bennem ezalatt az egy év alatt, mi változott a saját alkotásomhoz való viszonyomban. Ahogy akkor csak annyiban szólított meg a két kép, hogy kiemeltem a sorozatból, bemutattam és aztán megint magukra hagytam. Most pedig spontán módon cselekvésre ösztönzött. Egyenlőre nem úgy, hogy ezzel kapcsolatban manuális munkába is fogjak, és újabb alkotás elkészítésére inspirálna vagy ennek a megváltoztatásába, kiigazításába fognék, hanem felrázta a képi emlékezetemet. 

Ez a Budaörsi anziksz fotósorozat több szempontból is különösen alkalmas arra, hogy életmű összegzés szempontjából alkotáslélektanilag, alaposabban szemügyre vagyem, elemezzem és megvizsgáljam újra. Tudatos szándékom, hogy lépésről-lépésre felidézzem a két alkotás ürügyén a huszonöt évvel ezelőtti kiállítást, amely már a konceptuális felé vezető úton fog vezetni. Majd visszább megyek, és megpróbálom rekonstruálni az alkotás folyamatának, amely a kiállítás előtt egy-két aktív évet és időszakott jelentett. De itt sem lesz vége, mert ez a téma számomra épp azért nagyon érdekes, mert időbelileg visszavisz a gyerekkorba. Én itt születtem majd nyolcvan évvel ezelőtt, és azóta folyamatosan ma is abban a házban és lakásban élek, ahol megszülettem. Valószínúleg hosszú lesz ez az út, és több nekirugaszkodással fogom csak végig járni, ha tudom. Mint ahogy 2015-től kezdve többször hozzá fogtam ahhoz a tervemhez is, - ami részben a covid miat és más egyéb dolog közbejöttéért nem valósulhatott meg - hogy 2020-an rendezek egy újabb kiállítást a Budaörsi anzikszból. De nem csak retrospektív bemutatóként a régi képek bemutatásával, hanem ugyanazokat a helyszíneket újra fényképezve, és így rámutatva a külső és a belső változásokra. A külső változásokat részben annak idején műholdfelvételekkel körbejártam és rögzítettem, a bennem történt szemléletbeli változásokat pedig talán most fogom feltárni, a téma konceptuális leírásával. 

Visszatérve a képekhez, bemutatom majd a megtalált 1999-ben készített felvételeket is, amelyre hivatkoztam tegnap az alább olvasható "modellt" illetően.  De előbb itt is láthatóvá teszem a facebookon posztolt és bemutatott előzményeket.

 Nem a jobb oldalon a kollázsok fölött látható fotók voltak a "modellek", mert több mint húsz év van a kollázsok és a fotók között, a kollázsok javára. A fotó 2020 után készült. Úgy látszik kísért az ilyen

téma.

Megvan a kollázsoknak 1999-ből a Budaörsi anziksz fotó sorozatban a konkrét előzménye. Ha megtalálom azt is össze párosítom. Először viszont azt mondom el, hogy miért ezt a képösszeállítást mutatom be.

Ebben benne rejlik az alkotói módszeremnek egyik lényeges eleme, ugyanis a véletlent szeretem megragadni, és arra azonnal reagálni és reflektálni. Így történik most is. Baloldalon látható két 2004-ben készült alkotásom, amelyet a facebook most mint egy évvel ezelőtti emléket tálalta elém, hogy osszam meg, újra felszólítással. Több mint húsz év után, látva a két régi alkotásomat, azonnal eszembe jutott egy pár éve készített hasonló fotósorozatom, amivel most összepárosítottam. De mint fent látható feliratból kiderül, hogy az igazi “modellek”, ez esetben a fényképek, amelyek az eredeti ihletet adták, azok 1999-ben a Budaörsi anziksz fotósorozatomból valók. Ezek 2000-ben Budaörsön a Zichy Majorban ki lettek állítva. Öt évvel később, 2004-ben újra előszedtem a fotókat, és ezek alapján újra gondoltam az egészet, és vegyes technikával készítettem belőle 8-10 képből álló kollázs sorozatot.

 A kétezer előtti képek nem voltak kéznél, ezért ezekkel a 2020 után készített fényképekkel tettem újra közzé. Tehát 1999-ben fotó, 2000-ben kiállítva, 2004-ben egy többszörös egymásra rétegzett vegyes technikával újabb alkotás születik belőle. Majd egy évvel ezelőtt, 2025-ben a közösségi portálon bemutatásra került, és most 2026-ban újabb fényképekkel párosítva, más kontextusban megint tovább lett gondolva és posztolva.

Teszem fel a kérdést, mikor van befejezve ez a két alkotás? Amikor elkészült? Vagy már konceptuálisan készen volt, amikor a párdarabjai 2000-ben ki lettek állítva? Vagy 2025-ben vagy 2026-ban, amikor a facebookon bemutatásra került két változó körülmények között és összetételben?

Idáig tartott egy lapra összesűrítve a három különálló posztot, és a kép alatt olvasható magyarázó szöveg, majd az MI/AI-vel megosztott hosszabb írás, a kérdések felvezetéséhez. 

Most, a jó láthatóság végett, az alábbiakban bemutatom szétbontva, egyenként is a három különálló facebook posztot.

Ezt követően pedig azok a képek következnek, amelyek a több száz felvételből kiválogatva, abból a kisebb csoportból, konkrétan azt a pár képet mutatom be, amelyek 1999-ben készültek, és emlékeim szerint 2004-ben készült kollázsok ihletői voltak. 

 

Érdekes módon függnek össze ezek a régebbi képek a 2004-ben készített kollázsokkal, mint a húsz évvel késöbbiek. Ahhoz, hogy lássuk a különbséget, ebből is készítettem kép párokat. Alább ezek következnek.

Ennyit igértem mára, talán többet is lehetett volna, de majd folytatom. Úgy ézem, hogy itt van keresnivalóm. Egész véletlenül ez volt az első önálló kiállításom, aminek kisebbik része nem fénykép volt, hanem azokról készített papírnyomatok.