A többszörös kép problémái

 

A többszörös kép problémái 

          Számomra az interneten való megjelenés ugyan olyan feladat és ebből adódóan problémai is, mint egy kiállítás rendezés. Adódik ez abból, hogy évtizedek alatt két háromszáz között van azoknak a kiállításoknak a száma, amelyet rendeztem. A legtöbb esetben pozíciómból adódóan csak technikai kivitelező - úgynevezett képakasztó - voltam. Ennek ellenére egy-egy elejtett hozzászólásommal, sok esetben kiállítási segéd rendezőnek léptem elő, mert amikor megakadt a hivatásos rendezéssel megbízott szakember, kurátor, vagy maga az alkotó, akkor a meglátásaimmal és hozzászólásaimmal tovább tudtam billenteni a munkát. Azért tartom fontosnak ezt a feladatot, mert szervesen hozzátartozik egy alkotás sorsához, és értékének bemutatásához. Sokat lehet egy mű létrangján emelni, ha jól van elrendezve, jó helyre kerül, olyan képek összefüggésében látható, amelyek segítik az érvényesülését. Persze ugyan így sokat lehet a rossz rendezéssel rontani is. Ezért felelősségteljes munka ez az alkotás szempontjából is, a látszólagos másodlagossága ellenére. De én még ideszámítom a képkeretezőt és a paszpartu készítőt is, mert az ő munkájuk sem elhanyagolható tényező. A megmutatkozás fontos része az alkotásnak, legyen az bárhol. Múzeumban, kiállítótérben, könyvben vagy az interneten, minden esetben ugyanazok az örökké ismétlődő problémák vetődnek fel, hogy az adott helyhez, viszonyokhoz, lehetőségekhez igazodni kell. Aki ezt nem veszi figyelembe, az valami lényegeset nem ért a műalkotásból - legyen az profán vagy szakrális -, mert mindegyik alkotás heideggeri értelemben egy önálló világ, vagy azzá akar válni, amelyet el kell helyeznünk a mi világunkban is. Bármennyire furcsának tűnik, elvont értelemben ez ugyan úgy igaz és érvényes kritérium a barlangrajzoktól, a halotti kultuszon és a szakrális képek templomban való elhelyezésén át, egészen Marcel Duchamp posztamensre állított piszoárjáig, és azon is túl a képernyőn való megjelenésig. Ebből következően itt most ez utóbbi szempontjából próbálom újra olvasni és értelmezni mesterem, Fischer Ernő festőművész és pedagógus intelmeit, amelyet A "KÉP" mint komplex modell című írásában megfogalmaz. De itt nem csak a leírt szöveget értelmezem újra, amelynek megszületésében részben segítője voltam, hanem azt a kiállításrendezői gyakorlatokat is, amelyeket vele együtt végeztem. Évtizedeken át, a hetvenes évektől kezdve az angyalföldi rajzszakőrben majd, a nyolcvanas években a kilencvenes évek közepéig a Budapesti Képzőművész Stúdióban részese és segítője voltam minden kiállításrendezői feladatának. De az életművét bemutató több mint negyven önálló kiállításának körülbelül a felében aktívan részt vettem, a fent leírt módon, segédrendezői és technikai kivitelezőként. Halálát követően az azóta megvalósult több mint tíz kiállításának a jelentős részét, most már nem segédrendezőként, hanem "főrendezőként" és kurátorként én rendeztem. Olyan neves művészettörténészek és kurátorok mellett dolgoztam, akiknek szakmai elismertsége nem vitatható, és akik közül kiemelem a számomra legfontosabbat, Ury Ibolyát, a valamikori műcsarnoki kiállítások egyik fő rendezőjét, akivel sok Fischer kiállítást együtt készítettünk. Köztudott, hogy Ury Ibolya Bálint Endrének és Ország Lilinek is több kiállítását rendezte, de sajnos ezekben én nem vettem részt. Viszont a sors furcsasága és talán nem is véletlenszerű következménye, hogy az utóbbi években több csoportos tárlat megrendezésében volt módom S. Nagy Katalin művészettörténésszel - az Ország Lili monográfia írójával, aki mellesleg feleségem T. Horváth Éváról is írt könyvet - együtt dolgozni. Ezt a hosszúnak tűnő bevezetőt és bemutatkozást szükségesnek tartottam “előszóként” leírni, hogy látható legyen az az aspektus és pozíció, amelyből most újra próbálom értelmezni elsősorban Fischer Ernő írásának újra olvasása alapján az interneten felvetődő "többszörös kép" problémáját, amely elsősorban Erdei János munkásságában kezd önálló szakmai kifejezéssé válni és meghonosodni. Hosszú idézettel kezdem a probléma boncolgatását, Fischer Ernő A "KÉP" mint komplex modell című írásának első bekezdésével. Ebből mindjárt felmentést és igazolást kapok arra vonatkozóan, hogy miért taglaltam bevezetőként oly részletesen a kiállításrendezési és kivitelezési gyakorlatomat. A leírtakból is kitűnhet, hogy nagy tapasztalatom van e téren, és egy olyan sajátos aspektusból, ahol a technikai kivitelezéstől az önálló rendezésig mindent kipróbáltam és nagy gyakorlatra tettem szert. Idézet a könyvből: "Egy kiállítás képanyagát rendeztem. A rendezés szükségszerűvé tette a képek állandó térbeli mozgatását, helyváltoztatását, hogy a többi kiállítandó képpel, alkotásokkal állandó viszonylatok, szituációk jöjjenek létre. Ezek a szinte villanásszerű helyzet- és viszony változások, a kapcsolódások és távolodások éles kontrasztokat teremtettek, lehetőséget adva arra, hogy a "KÉP" olyan arculatát ismerjem meg, amit a mű speciálisan csak ebben a sajátos helyzetben és körülmények között, a rendezésnek ebben a stádiumában tár fel. Mert ezek az ütközések, kontraszthelyzetek nemcsak a "KÉP" esztétikai, külső, hanem belső tartalmi világát is felmutatták. Valami lényeges dolog tárult fel így előttem, a "KÉP" fogalmának igazi lényege, egzisztenciája, metafizikai arculata. Mert ezek az érintkezési pontok a "KÉP" egzisztenciális létét, kimeríthetetlen belső gazdagságát tárták fel. A műalkotások így együttesen pedig a képi jelenség szinte minden változatosságát, a lényegeset és a lényegtelent is reprezentálják, felmutatva a mimézistől az absztrakcióig, az allegóriától, a szimbólumon át a metaforáig. Mindezt szinte egy kaleidoszkóp, prizma vetületén át éltem meg, a képi világ létét és létezését. Láthatóvá téve a rendszert a rendszertelenségben. Így meghaladva a mindennaposságot, az aktualitást, átélhetővé téve a különöst és a potencialitást is; fogalmi síkra le nem fordítható létük metafizikáját, transzcendenciáját. A mögöttes világot a képi létformák villantották föl, tisztán elkülöníthető, átélhető formákban. A képek szellemi dimenziójukban tágultak ki, bővültek igazi "totalitássá", "világszerűséggé".” Idáig az idézet. Részemről nem akar ez az írás műfajilag hiteles, szakszerű könyv recenzió lenni, vagy valamiféle szokásos könyvajánló és olvasásra buzdító agitáció, vagy még inkább kikapcsolódást és szórakozást ígérő olvasmánnyá válni, mert ennél kiszámíthatatlanabb feladatra vállalkozom. Olyan rendhagyó formában gondolkodni a leírtakról, ahol nem műfaji előzmények és követelmények szabják meg az irányt és azt, hogy mit írjak, hanem maga a dolog, az írás és a hozzá fűződő gyakorlati tapasztalatból eredő gondolatok. Ezért továbbra is sokat fogok idézni a szövegből, és egy-egy rövid részletet először az egésztől függetlenül értelmezni. Az elmúlt huszonöt év alatt a sokszori újraolvasás juttatott erre az elhatározásra, mert eddig mindig csak érezve és beszélgetések folyamán szóban adtam hangot annak a meglátásomnak, hogy itt ebben a megfogalmazásban valami nincs egészen rendben. Engem önmagában csak ennek a szövegnek az értelmezéséből nem győznének meg Tanár úr teoretikus beállítottságáról és a klasszikus értelemben vett filozofikus és főleg filozófusi voltáról. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mind ez nincs benne, csupán annyit állítok, hogy egzakt módon nincs kifejtve. Abból a szempontból előnyösebb és más helyzetben vagyok mit az átlagolvasó, vagy akár a szakember is, aki nem ismeri kellő mélységében az életművet, és nem ismerte személyesen Fischer Ernőt. Mert mindkettő csapdákat rejt magában. Kezdjük az utóbbival. Akik ismerték Tanár urat - velem együtt - azok elfogultak, és sok esetben fenntartás nélkül elfogadnak olyan dolgokat, amit érdemes lenne távolságtartóan is szemlélni és szemügyre venni. Akik pedig személyesen nem ismerték, azoknak megvan az az előnyük, hogy eredendően adott számukra ez a távolság, de hiányzik Fischer Ernő személyiségéből sugárzó "aurának" a tapasztalata, amely esetenként és bizonyos kérdésekben legalább olyan meggyőző tudott lenni, mint a legalaposabban alátámasztott és kifejtett teória. Visszatérve a fentebb idézett szöveghez, láthatjuk, hogy jó írói vénával megfogalmazott, nagyszerű felütéssel kezdi mondandóját, és szinte a következő hozzá kapcsolódó rövidebb idézettel kiegészítve, már láthatjuk az egész írás lényegét. Ami nem más, mint a gyakorlat és a teória együtthatója. Amikor az egyik - a gyakorlat - igazolja a másikat, és a másik - a teória - értelmezi az elsőt. Művész és pedagógus esetében ez nélkülözhetetlen. Gondoljunk csak bele, hogy a gyakorlatban hányan festenek úgy, hogy maguk sem tudják és sok esetben nem is akarják értelmezni a műveket. Vagy a másik oldalon hányan tanítanak úgy, hogy ismerve a tananyagot és az ezt alátámasztó teóriát, nagyon okos dolgokat mondanak, de a dologhoz nincs sok közük, vagy sok esetben semmi sem. Ezért van talán az a közhelyszerű mondás, hogy aki tudja, az csinálja, aki félig tudja az tanítja, és aki nem tudja az könyvet ír belőle. Tanár úr mindhármat gyakorolta, de az elsővel kezdte, az az csinálta, festett és szembesült saját alkotásaival. Aztán tanította és értelmezte az alkotásokat, majd végül megpróbált könyvet is írni belőle. Míg az első kettő, a festés és a tanítás egész életét végigkísérte, ezért ezeket a legmagasabb szinten művelte, és az ő szó használatát alkalmazva, értelmezte a remekműveket, és maga is törekedett ennek megvalósítására az alkotásaiban. Érdekes módon az ő esetében a gyakorlati megvalósításában az írás viszont nem terjedt túl a hivatalból szükséges szövegeknél, és az alkalomhoz illő számtalan megnyitó beszéd megfogalmazásán. Az általam ismert dokumentumokban egyetlenegy hasonló mélységű, terjedelmű és átfogó módon végiggondolt írást sem találtam. Talán az általa fontosnak tartott, és ontológiai kérdéseket is érintő, "Remekműről" szóló előadása hasonló megközelítésű, és írásos módon rögzített. Sinkó István képzőművész és művészeti író, a Fischer Ernő Kuratóriumának elnöke, valamikori tanítványának a megfogalmazása találó, hogy Tanár úr műfaja a peripatetikus, kérdve kifejtő, kötetlen élő előadás volt, amit ritkán fogalmazott meg írott formában. Láthatóság: Nyilvános "Ősnyomtatvány" Erre a linkre kattintva közvetlenül az a blog bejegyzés nyílik meg, amelyen megtekinthető eredeti formájában Fischer Ernő: A "KÉP" mint komplex modell című írása. 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2023/04/fischer-erno-kep-mint-komplex-modell_1.html

Ennek bemutatását az tette aktuálissá, hogy pár nappal ezelőtt a SZTE JGYPK (Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar) Művészeti Intézet Rajz-művészettörténet Tanszéken, "Módszertani füzetek 1." formátumban, huszonöt év után, önállóan, kiemelve az 1997-ben kiadott könyvből, újra megjelent ez a fejezet.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2023/04/modszertani-fozetek-1-fischer-erno-kep.html

     Örülni lehet annak, hogy ennyi idő elteltével tartalmában semmit nem veszített értékéből. Ugyanúgy érvényesek azok a gondolatok a művészet mibenlétéről, amelyek akkor a 83 éves festőművész által megfogalmazódtak. Sőt, mondhatnánk, hogy az idő elteltével most még igazabbnak tűnnek azok a meglátások, amelyek festői gyakorlatát megalapozták, és hozzá segítették az időskori műveinek létrehozásához. Mert Fischer Ernő alkotó módszeréhez szervesen hozzátartozott a dolgok végiggondolása, filozófiai megalapozottsága, mivel így tudta elkerülni az üres önismétlés csapdáit. De ez a veszély nem csak egy pálya vége felé következhet be, hanem az alkotói periódusok bármely szakaszában. Ezért Ő a pedagógiai módszerében is az első lépéstől úgy indította a tanítványait, hogy mindig új problémákat kell felvetni, amelynek elméleti és gyakorlati megvalósítása a feladat. Ezért írja 1973-ban a műcsarnoki kiállításának katalógusában ars poétikájában, hogy: "A festői hivatást alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban lévő emberi világ felvet."

(Befejezetlen blogbejegyzés!)