2014. október 16., csütörtök

Terv és valóság - Két kiállítás képei és a megvalósulásuk története.





A losonci Nógrádi Múzeum és Galériában 2014-ben megrendezett Fischer Ernő centenáriumi kiállításának egy évvel korábban készült makettje.





Utóirat mint előszó: Többen megnézték a bejegyzést és "elrettentek" az elején a hosszú szöveg láttán, és a kiállításról fényképeket hiányoltak. Ezért itt az elején felhívom a figyelmet, hogy a bejegyzés második felében több mit hatvan kép látható a kiállításról. Akinek nincs kedve elolvasni a szöveget, az futtassa végig az első részt, és a végén megtalálja a képeket.








               2012-ben volt Fischer Ernő halálának tizedik évfordulója, amelynek tiszteletére a Fischer Ernő Alapítvány Budapesten, az Újlipótvárosi Klub-Galériában - Nátyi Róbert művészettörténész válogatásában - kiállítást rendezett, és egy reprezentatív katalógust is megjelentetett. Ez volt a második olyan kiállítás Tanár úr életművéből, ahol a múzeumokban és közgyűjteményekben levő művekből is szerepeltek ritkán látható alkotások. Az első ilyen jellegű tárlatot hét évvel korábban, 2005-ben, Kiscsinál Melinda rendezte, szintén Budapesten, az Aulich Art Galériában. Fischer Ernő életében megrendezett több mint negyven tárlaton, főleg a legújabban készült képek kerültek bemutatásra, és mindig kisebb mennyiségben voltak láthatók a régebben készült művek közül azok, amelyek még a művész tulajdonában voltak. Ezért volt különös jelentősége az előbb említett, 2005-ben és 2012-ben rendezett kiállításoknak, mert ott volt alkalom először, hogy az életmű egésze felől tekintsünk a bemutatott anyagra. Ez a két összeállítás sem közelítette meg egy retrospektív tárlat igényeit, de legalább bizonyos mértékig lehetőséget adott arra, hogy összevessük az utolsó alkotói periódusban készült alkotásokat, a korábban már múzeumokba került művekkel. Pedig az életmű feldolgozásának alapját kellene, hogy képezze egy szakmai szempontból minden igényt kielégítő retrospektív kiállítás, ahol nem csak a múzeumokban és közgyűjteményekben levő alkotások, hanem a magángyűjtőknél levő legjelentősebb műveknek is szerepelni kellene. Az életmű ilyen jellegű egyben látása - az eredeti képek összegyűjtésével és bemutatásával - szinte elengedhetetlen egy valóságos és hiteles Fischer kép kialakításához. A centenáriumi év bemutatói jó alkalmat teremthettek volna ennek megvalósítására, de sajnos több tényező is megakadályozta ezt. Hivatkozhatnánk először arra, hogy az Alapítvány szűkös anyagi kerete nem tette ezt lehetővé, illetve arra, hogy több beadott pályázat eredménytelensége, és a minisztériumi külön keret terhére igényelt anyagi támogatás elutasítása nem teremtett forrást a kivitelezéshez. Az tény, hogy az állami támogatás hiánya lényegesen beszűkítette a lehetőségeket, de a fő ok talán mégsem ez volt. Sokkal inkább hiányzott az a szakmai érdeklődés, tisztelet és a tenni akarás az ügy érdekében, amely átsegíthetett volna az előbb említett akadályokon, és ha nem is valóságosan, de legalább képzeletben elindíthatta volna ezt a munkát. Sajnos nem így történt.

              De akkor nézzük meg, hogy mi is történt tulajdonképpen! De ez esetben is túl kívánok lépni a tények számbavételén, és nem csupán azt fogom elmesélni, hogy milyen szervezési bonyodalmak előzték meg a losonci kiállítások létrejöttét. Szokásomhoz híven, azt is megpróbálom majd megérteni, hogy ez esetben is az "akarásunk és tevékenységünkön túl, mi történt velünk." A blog bejegyzéseket rendszeresen olvasók előtt, ismert már ez a Hans Georg Gadamertől származó idézet, mert a Fischer életművel kapcsolatos visszaemlékezéseimet, és annak életben tartásával összefüggő elképzeléseimet, mindvégig ez a gondolat vezérelte és vezérli. Mielőtt persze a konklúziók levonásába fognék, leírom a tényszerűen megtörtént eseményeket.

               A bevezetőben már említést tettem arról a két kiállítási előzményről, amely a posztumusz tárlatokat is számba véve, a több mint ötven Fischer műveket felsorakoztató bemutatók között rendhagyó volt. Ebből a példából indultam ki én is, mert felmérve a lehetőségeket, látnom kellett két évvel ezelőtt is, hogy az egész életművet kellőképpen reprezentálni tudó retrospektív kiállítás megszervezésére - ami ilyenkor illendő lenne - az Alapítvány jelen körülmények között nem képes. Mivel rengeteg mű ismeretlen helyen van szétszóródva itthon és a világban, aminek a felkutatása komoly szakmai felkészültséget és anyagi hátteret igényelne, ezért  egy évvel ezelőtt azt tűztem ki célul, hogy legalább a múzeumokban és közgyűjteményekben elérhető képeket gyűjtsük egybe. Ennek az anyagnak a sajátosságát az jelenti, hogy ilyen összeállításban még sohasem kerültek egymás mellé a művek, mivel különböző helyekre és különböző időpontokban kerültek el a képek, és ezért, így még Tanár úrnak sem volt alkalma saját alkotásait egyeben látni. De ezen túl az is indokolttá tette ezt a szempontot kiemelni, hogy a múzeumokba került művek az életmű legjobb darabjai közül kerültek ki. Ezzel a szakmai elképzeléssel a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriuma egyet értett, és engem bízott meg a kurátori feladatokkal.
                 Ennek a munkának első állomása az volt, hogy megpróbáltunk megfelelő helyet biztosítani elsősorban Budapesten, de Szegeden és Losoncon is. A 2012. és 2013. közötti év azzal telt el, hogy végig jártuk az összes számításba jöhető kiállítási intézményeket és kiállításra alkalmas helyeket, de sajnos nem sok eredménnyel. Komoly, szakmailag alkalmas és elismert intézménynél egyáltalán nem találtunk fogadó készségre. Budapesten a Magyar Nemzeti Galériától, a Budapest Galérián át a Vigadóig és a Kogartig, majd Szegeden a Móra Ferenc Múzeumtól a Reök palotáig  próbálkoztunk az alkalomhoz illő reprezentatív helyet biztosítani a centenáriumi bemutatónak, de mindenütt elutasításra jutottunk. Részben hasonló helyzetbe kerültünk külföldön is, mivel Szlovákiában a Dunaszerdahelyi Galéria szintén elutasította a kérelmünket, és csak a losonci Nógrádi Múzeum és Galériától kaptunk pozitív fogadtatást. Így választott hazájában Fischer Ernőnek nem adatott meg, hogy születésének századik évfordulóján az alkalomhoz  illően láthassuk alkotásait, csak szülővárosában, Losoncon - ami ma már Szlovákiához tartozik -  van módja reprezentatív módon bemutatkozni.
                 Ezen próbálkozások után persze kisebb helyeken szívesen fogadták volna az anyagot, csak éppen a helyiség biztosításán túl, semmiben sem tudtak hozzájárulni a kiállítások megrendezésérhez. Ilyen volt például a budai várban a Magyarság Háza és az Építőművészek Szövetségének Kós Károly Galériája, ahol a hosszas forrás keresés után - mivel azok is eredménytelenül zárultak - kénytelenek voltunk lemondani a felajánlott lehetőségeket. Hasonló kilátásunk van még függőben Szegeden, mivel ott a Magyar Tudományos Akadémia székházában decemberre tervezett kiállítás biztosítási és szállítási költségei egyenlőre nem állnak rendelkezésünkre. Ami még ebben az évben biztosan megvalósulni látszik, az szintén december elején Budaörsön a Városi Könyvtárban nyíló, Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely tagjainak munkáiból válogatott közös kiállítás, a Mester és Tanítványok jegyében.

                 De a kudarc lista felsorolása után, térjünk vissza a ténylegesen adódó és megvalósult losonci lehetőségekhez. Több mint egy évvel ezelőtt, 2013. augusztusában a Fischer Ernő Alapítvány kurátorai (Fischer Péter, Sinkó István, Szigyártó Gyöngyi és Alföldi László) elutaztunk Losoncra és felvettük a személyes kapcsolatot is a Nógrádi Múzeum és Galéria munkatársaival, Iveta Kaczarová igazgató asszonnyal, és a kiállítás szervezéséért felelős munkatársával, Bozó Andreával. Megszemléltük a felajánlott kiállító teret, és megállapodtunk a feladatok elosztásában. Részemről kezdődött a munka, mert a helyhez kellett igazítani a már egy évvel korábban felvetett kiállítási elképzelést, hogy tudjuk, mely művek kölcsönzését és hányat kell elkérni a múzeumoktól, hogy tartalmában is összeálljon egy egységes szellemi koncepció. Ezért elkészítettem a helyszín léptékarányos makettjét - amely a bevezető képen látható - és több összeállításban virtuálisan megrendeztem a tárlatot. Volt egy maximális tervünk, ami a vágyaink elképzelésére alapozódott, és egy minimális, amely a legszűkösebb anyagi keretek között is megvalósíthatónak tűnt, illetve egy közbülső a két szélsőséges lehetőség között. Természetesen úgy kezdünk a munkához, hogy megpróbáljuk az első változatot megvalósítani, amely komoly feladat elé állította Szigyártó Gyöngyit, aki vállalta az anyagi fedezet megteremtésére beadandó pályázatok lebonyolítását, és a műtárgyak beszerzését. Mivel itt főleg közgyűjtemények tulajdonában levő, nagy értéket képviselő képek kölcsönzéséről volt szó, ezért komoly szakmai felkészültséget és hozzáértést követelt meg tőle, amit Ő rengeteg munkával, maradéktalanul megoldott. Az viszont külön nehézséget jelentett, hogy mint már fentebb említettem, minden pályázatunkat elutasították és a minisztériumi külön keretből igényelt anyagi forrást sem kaptunk, ezért mindezt egy fillér nélkül kellett létrehozni. Azt is Szigyártó Gyöngyinek köszönhetjük, hogy a kialakult helyzetben szponzorok bevonásával mégis csak sikerült majdnem teljes egészében megvalósítani a maximális változatot. Egyedül a Magyar Nemzeti Galéria lassú, bürokratikus eljárásai miatt nem tudtuk az onnan kölcsönözendő három alkotást kiállítani. A Móra Ferenc Múzeummal és az esztergomi Keresztény Múzeummal, valamint a Kempinski Hotellel, a Szegedi Tudományegyetem Pedagógiai Kar Dékáni Hivatalával és a Rajz és Művészettörténeti Tanszékkel való kitűnő együttműködés viszont lehetővé tette, hogy a kért képek túlnyomó részéhez hozzájussunk, és az utolsó pillanatban még a kiviteli engedélyeket is megkapjuk. A szolnoki Damjanich Múzeum és a kaposvári Rippli Rónai Múzeum is készséges volt a kölcsönzést illetően, de az onnan származó egy-egy kép szállítási költségei olyan aránytalan anyagi terheket jelentettek, hogy azokról emiatt mi mondtunk le. Viszont ezek a művek egyébként sem a losonci kiállításra voltak betervezve, hanem a fentebb már szóba hozott másik két tárlatra, amelyek ettől függetlenül meghiúsultak.
               A múzeumok és intézmények a közös ügy érdekében méltányosságból eltekintettek a kölcsönzési díjak és ezekhez kötődő járulékos költségektől; Tanár úr fia Fischer Péter vállalta a megkerülhetetlen biztosítási költségeket; és a Balassi Intézet-Pozsonyi Magyar Intézet és a budapesti Szlovák intézet vállalta a műtárgyak szállítását; valamint a Nógrádi Múzeum és Galéria a meghívók elkészítését és az ottani propagandát. Így jöhetett létre mégis az egyik losonci kiállítás. De sajnos a hazai propaganda megvalósítására már nem találtunk szponzort, és így minden előzetes hirdetés és értesítés hiányában, valamint ebből adódóan valószínűleg szakmai visszhang nélkül fog elmúlni ez a jelentős képzőművészeti esemény.

                     A Szabó Gyula Emlékházban rendezett kiállításnak külön története van, mivel az teljes egészében civil kezdeményezésű, és minden tekintetben magánerőből jött létre. Igaz, Szabó Gyula özvegye, Szabó Kinga szintén pályázott Szlovákiában a tárlat létrehozásához szükséges anyagi támogatásért, de sajnos Ő sem kapott egy fillért sem. Viszont így is vállalta a saját tulajdonában levő Szabó Gyula Emlékházban, az állandó anyaga bemutatását szolgáló kiállító tér mellett működő, ideiglenes kiállításoknak helyt adó részben, egy Fischer Ernő tárlat megvalósítását. Én viszont vállaltam, hogy a tulajdonomban levő Fischer Ernő rajzaiból és vázlataiból egy grafikai kiállítást rendezek, amely szakmai szempontból jól kötődik és kiegészíti a Nógrádi Múzeum és Galériában látható reprezentatív centenáriumi anyagot. Míg az előbbi helyen főleg a középső alkotó korszakból - a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas évekből - igyekeztem a legjobb műveket összegyűjteni, addig itt lehetőség adódott ara is, hogy az egész életművet átfogó időrendiség is szerepet kapjon. Ezért a korai alkotói korszakot helyeztem előtérbe ezen a tárlaton, amelyeket főleg a negyvenes és ötvenes években készült rajzok képviselnek, és csak kisebb mennyiségben szerepelnek a középső időszakban született művekhez készült vázlatok.

                       A két kiállításon - ha csírájában is - de remélem, hogy  mégis csak sikerült a bevezetőben hiányolt, retrospektív bemutató szükségszerűségére felhívnom a figyelmét az értő szakmai közönségnek, és azoknak is, akik sokat tehetnének ennek magvalósítása érdekében. Én itt személy szerint a feladom azt a próbálkozást, hogy másokat is meggyőzzek az életmű fontosságáról, a hazai képzőművészeti életben betöltött hiánypótló szerepéről, a konzervatív értékeket és az avantgárd törekvéseket összekötő lehetőségeiről, amely ma egyre időszerűbbé válik az egyre zavarosabb értékrendben. Mert Fischer Ernő festészete nem olyan mit ha konzervatív lenne és közben avantgárd, és nem is olyan mintha avantgárd lenne és közben konzervatív, hanem magas szinten egyesíti a huszadik század avantgárd törekvéseinek egyes elemeit, és a történelmileg kialakult konzervatív értékek tovább vitelét. Igaz, hogy nem lép ki a hagyományos táblaképfestészet műfaji keretei közül, de számos elemét tovább fejleszti, és egy autentikus, egységes festői világot hozott létre, amely a megújuló huszonegyedik században is érvényes törekvés lehet a táblaképfestészet további történetében. Tanár úr festészetének szín és formavilága, festői letétje és a felület lineáris megmunkáltsága, absztrakt és reális ábrázolás határmezsgyéjén megvalósított egyensúlyozottságának szimbolikus tartalmisága, sokat mondhat még a ma bizonytalankodó, mindenáron újat akaró és a hagyományos értékeket elvető útkeresőknek. De van még üzenete azok számára is, akik csupán az akadémikus, konzervatív értékekbe kapaszkodnak csupán, és ott próbálnak talajt nyerni az egydimenziós próbálkozásaiknak. Mert itt egyszerre van jelen a régi és az új, az elmúlt és a jövendő, amit megfelelő módon átgondolva, ma is lehet folytatni.      
                      

   


                Amint látható, a címmel ellentétben előbb mondtam el a kiállítások megvalósulásának történetét, és csak most következnek a képek. A Nógrádi Múzeum és Galériában rendezett tárlatot úgy mutatom be, hogy az egy évvel korábban készített makett alapján láthatóvá teszem a tervezett anyagot, és utána megmutatom azt, hogy ténylegesen mi valósult meg belőle. Tudom, hogy általában nem szokták ilyen alapossággal előkészíteni egy kiállítás berendezését, de én ez esetben szükségét éreztem, hogy kiszámított anyaggal menjünk, mivel a múzeumi kölcsönzések költségeit így lehetett csökkenteni. Annyiban módosult a tárlat terjedelme, hogy eredetileg négy helyiség volt felajánlva, és ez ott ötre bővült. Így némileg el kellett térni az eredeti elképzeléstől, de ez lényegileg nem változtatta meg az eredeti koncepciót. Ahol magyarázó szöveg van, az a makett és a terv, ahol pedig nincs, az az eredeti helyszínen készült felvétel. Ezt szükségesnek éreztem itt jelezni, mert van amikor nehezen megkülönböztethető a kettő.   






































              Innentől kezdve az állandó kiállítás négy terme következik.



           Ami külön érdekes, hogy az ideiglenes kiállító terem után az első teremben a Losonchoz kötődő festők képei vannak kiállítva, és amint látható Csontváry Kosztka Tivadar Daru című képe az első, ami szembe ötlik. Csontvári Gácson volt patikus - ami Losonctól hét km-re van.




A Daru című kép mellett látható egy tájkép is tőle, majd pedig Mednyánszky László képe következik. Ugyan ebben a teremben többek között látható még Bacskai Bélától, Szabó Gyulától és Gyurkovits Ferencől egy-egy kép. Szabó Gyula kortársa és kollégája volt Fischer Ernőnek, Gyurkovits bácsi pedig, mindkettőjük rajz tanára.  






















































































































            Ezzel a képpel zárul a Nógrádi Múzeum és Galériában megrendezett tárlat, és ezt követően pár képet láthatunk még a Szabó Gyula Emlékházban rendezett grafikai kiállításból is. 














2 megjegyzés:

  1. Elismerésre méltó, hatalmas munka. Tisztelet azoknak, akik ezt megvalósították. Tisztelettel. Katulic László


    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm az elismerést a magam és a Fischer Alapítvány nevében. A kiállítást a Fischer Alapítvány szervezte, kiemelt szerepe volt benne Szigyártó Gyöngyi alapítványi titkárnak és az alapítvány kuratóriumának az elnökének, Sinkó Istvánnak. Mindkét kiállítást én (Alföldi László) rendeztem, a grafikai kiállítást a saját tulajdonomban levő anyagból.

      Törlés