Alföldi László András: Előképek és párhuzamok (I.)

2017. augusztus 24-én, a RaM Colosseumban rendezett kiállításom teljes anyagát "Visszatekintés (I-XXII.)" címmel, naponta bemutattam a Facebook-n 2017. szeptember 15-ig. Majd ezt követően "Előképek és párhuzamok" címmel tettem fel a képek keletkezéstörténetével kapcsolatos anyagot, amely további diszkurzus tárgyává tette a kiállításon látottakat. Itt is érdekes beszélgetések alakultak ki az alaposabban odafigyelő érdeklődők körében, elsősorban Erdei Jánosnak és Erik Luxnak köszönhetően. Utólag is köszönöm értékes hozzászólásaikat, amellyel egyrészt segítettek a kiállítás teljes nyitva tartás ideje alatt az érdeklődés fenntartásában, másrészt a tárlattal kapcsolatos saját gondolataim rendezésében.

Facebook hozzászólások 2017. szeptember 15-én.

Erik Lux :-)
Ps: érdekes, hogy most középen látható kép emlékét -
mint elődét - gyakorlatilag automatikusan hívták elő bennem a most oldalt látható képek. Így, egymás mellé helyezve nagyobbnak látszik a távolságuk.
Feltehetően azért, mert a vizuális emlékezetünk nem minden részletre kiterjedő, hanem a szerkezetre - sőt annak is valószínűleg az alapstruktúrájára - koncentrált.

András László Alföldi Te hívtad fel a figyelmet, hogy nem "tartalom és forma", hanem "alak". Sőt, nem egy tovább vihető szálat kell megtalálni a hagyományban, hanem síkot és felületet. És ebből következően így igaz, hogy a szerkezet és az alapstruktúra a kép "eredete". Ha el is fedi később a sok szimbolikus utalás, a látás egységét ez biztosítja.

Erik Lux András László Alföldi, :-D
Ps: azért :-D és nemcsak :-) a válaszom, mert válaszod olvasni kezdve először megijedtem, hogy rosszul használtam a "forma" illetve az "alak" fogalmakat. Gyorsan át is futottam , hogy mit is írtam , s csak ezt követően fejeztem be a válaszod olvasását, és látom, hogy minden OK, megint egyetértünk. :-)

András László Alföldi Erik Lux Elnézést a kicsit "belterjes" megfogalmazásért, de lassan kezdek beleilleszkedni a ti gondolatmenetetekbe, ezért engedtem meg magamnak a rövidítést.

Erik Lux András László Alföldi, semmi gond, sőt! :-)

Erzsébet Lieber A három kép kapcsolata a több száz éves távolság dacára vitathatatlan. Nyilván a téma, a szerkezet és a jelentés is teszi. Nem érzek nagy/áthidalhatatlan távolságot közöttük.

János Erdei A középső és a baloldali kép között a színhasználat is erősíti a kapcsolatot. A jobboldalit érzem kicsit megoldatlannak, pontosabban érezném, ha befejezett kompozícióról lenne szó. :-)

András László Alföldi János Erdei Sokat írtunk már a befejezett és befejezetlen képről és most megint oda érkeztünk. Ez mutatja, hogy nem is olyan egyszerű kérdés ez. Kinek, mikor és mihez képest befejezett valami, vagy befejezetlen, és van e egyáltalán végérvényesen befejezett mű? Az idő munkája és az interpretálás lehetősége alkotó társnak számít-e? Költői kérdésnek tűnhet, de vannak esetek, amikor végig gondolandó ez is. De nem akarom ezt most tovább bonyolítani, maradjunk annál a pragmatikus meghatározásnál, hogy az alkotónak joga, hogy a maga részéről befejezettnek vagy befejezetlennek nyilvánít-e egy művet. Aztán, hogy mikor változtatja meg ezt a véleményét - mint ahogy még a végrendeletek esetében is a rendelkező haláláig fenn áll ennek a lehetősége - az más kérdés. De most az általánostól, térjünk vissza a konkrét képhez. Abban egyet értek veled, hogy ebben az összeállításban - többszörös képként - befejezetlennek tűnik. Viszont soliterként én a magam részéről, befejezettnek minősítem. Az tény, hogy a fő motívum, a megfeszített Krisztus alakja nem olyan kidolgozott, és nem szervül össze annyira a háttérrel, mint a baloldali esetében. Viszont a kép kompozíciós egysége épp ezáltal kap nagy hangsúlyt, és így válik főszereplővé. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy számomra épp ez a másodlagosnak tűnő alapszerkezet adja a kép metafizikáját. Tehát számomra nem a figura által felidézett Bibliai jelenetre való hivatkozás teszi szakrálissá, de inkább csak transzcendessé, hanem a kép struktúrája. Most is úgy vagyok vele, hogy ha ránézek a képre, akkor a bal alsó negyedben és a jobb felső negyedben látható két világos mező egymásnak feszülése szinte mint egy propeller megpörgeti a képet, de a nyomtatott áramkőr rajzi statikája vissza fogja ezt a dinamikát. De a vörös és a fekete kontrasztja is ezt az ambivalens kettős állapotot hivatott szolgálni. A háttért beborító közép-szürkék differenciált egyensúlyában viszont megnyugszik a kép. Banálisan úgy lehetne megfogalmazni, hogy így lehet ülve szaladgálni, vagy egy kicsit pátoszosabban, így lehet a képen az időt megállítani, az élőt és a halottat egységben felfogni. Mivel egyszer abba kellett hagyni az írást, azt elfelejtettem előbb oda írni, hogy jelenleg befejezettnek (!!) tekintem ezt a hozzászólást.

János Erdei Várom a befejezést! :-D
Ps: a teljesen nem kizárható esetleges érdeklődőknek adom meg az erről folytatott eddigi beszélgetéseinket összegző bejegyzéshez vezető linekt: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1780650932257306&id=100009372502472&ref=notif&notif_t=like&notif_id=1485855624404210

András László Alföldi János Erdei Csak most jutok majd a fentebb félbehagyott hozzászólás befejezéséhez, de előbb ehhez egy megjegyzést. Ezekhez a beszélgetésekhez a hozzászólók köre eléggé kisszámú (max. 4-5) és belterjes. Az egyenként kinagyított képek lájkolása már jelez valamit abból, hogy többen nézik (max. 5-10), mint akik hozzá is szólnak. Az összesítőn megjelenő lájkok száma pedig átlagban 10-20-ra tehető. Ebből arra következtethetünk, hogy a részleteket érintő érdeklődés rajtunk kívül nem nagyon nagy. Ennek viszont ellent mond az a tapasztalatom, hogy több esetben olyan kollégáktól kapok szóbeli visszajelzést az érintett témákkal kapcsolatban, akik még sohasem lájkoltak egyetlen bejegyzést sem. Tehát olvassák, de inkognitóban maradnak. Sok jelentősége persze nincs ennek, csupán érdekességként jegyeztem meg.

János Erdei András László Alföldi, Erzsébet az "inkognitósokról" 　 ugyanilyen tapasztalatáról beszélt...
Ps ennek sincs jelentősége, de lehet - ám ez már az ő dolguk... :-)

András László Alföldi János Erdei Nem pontosan erre gondoltam - vagy nem csak erre -
hanem a dolog mélyebb értelmére is odafigyelő csendestársakra.

János Erdei András László Alföldi, ugyanarról beszélünk, csak a más aspektusáról.
Ps: Te a jelenlétüknek örülsz, én a némaságukra fókuszáltam.

András László Alföldi János Erdei A jelenlétüknek nem nagyon örülhetek, mert nem róluk van szó. Főleg olyan, a szakmában kevésbé ismert (legalább is itt nálunk), vagy hivataltól független emberekről, akiknek munkáit szeretem és becsülöm, hogy csak egye alkotót említsek közülük, a kiállításomat megnyitó Susanna Laknert, vagy a kiállításról nagyon szép recenziókat író Csillag Deákot és Kölus Lajosost.

Alföldi László Átírás című kiállítása elé (lakner Zsuzsa - Susanna Lakner megnyitószövege elhangzott 2018. augusztus 24-én a RaM Colosseumban rendezett kiállításomon.

KONZUM ÉS MORÁL KONFRONTÁCIÓJA

Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. Eleinte többnyire fogalma sincs, hova megy, és egyedül az a halálosan biztos tudat vezérli, hogy valahova megérkezik. Egy ponton beindul egy folyamat, s ebből kisül valami a végén. Alföldi László minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik.

Nem véletlen, hogy működése színhelyeit műterem vagy stúdió helyett nagyműhelynek és kisműhelynek nevezi. Mintha szüntelenül kovácsolna, szerelne, barkácsolna. Izgalmas lapjai tornyokban állnak ezekben, s gondolhat a látogató bármit, neki majdnem mindegyik befejezetlen. Valaminek a jó kezdete, de sosem a végleges alakja. Nehéz őt a nap végén elégedetten hátradőlve elképzelni.

Ez lehet a magyarázata, hogy bár már a hetvenes években viszonylagos rendszerességgel vett részt csoportos kiállításokon, 2000-ben szánta csak rá magát egy önálló bemutatkozásra. Nagy árnyékokat vető mesterekkel és példaképekkel a háta mögött nem szívesen kapcsol robotpilótára, és nagyon kevés dolgot hagy a véletlenre. Ez paradoxonnak tűnhet az után, amit az előszóban említettem, de korántsem az. Bár nem látja előre, mi lesz a végkifejlet, a kép végső minőségét tekintve vannak lefektetett paraméterei. Az út a lényeges. A kalandok, amik a kész műhöz vezetnek.

Hogy ez hol indul és merre vezet, már az első szóló kiállítás idején világos volt számára. Kutatása kezdettől a sokszorosított és az egyedi művek viszonyára, a reprodukción átment képek módosult változására, és a hagyományhoz való kötődés megtartása mellett egy saját, határozott képi identitás kialakítására irányult.

Tizenkilenc önálló tárlatából tizenegynek „Ugyanaz és más“ volt a címe. A témák változtak, az alkotói módszer konstans maradt. Monomániának tűnő kitartása, melyet a piciny elmozdulások és a repetitív összhang koalíciójának vizsgálatába fektet, meglepő sorozatok születését eredményezi. A mostani alcíme: Átírás. A korábbiaké többek között Fejek, Kép-más-ok, Kép-más-kép, Re-produkciók, Eredeti eredet volt.

Vagány kombinációiban – melyek kollázsai, papírnyomatai, valamint az általa kidolgozott és paratípiának elnevezett eljárással készült lapjaiból képződnek – vastagságok olvadnak egységbe. Két markáns téma köré épül ez a kiállítás. Közel lépve az első rétegekben folyóiratokból ismerős képi elemekre bukkanunk. Automatikusan elolvassuk és értelmezzük a felbukkanó márkaneveket, asszociációs mechanizmusok lépnek munkába az agyunkban. Ékszerek, drága órák, tévécsatornák nevei, celebek, gyümölcslé… Ezek a munkák részben Alföldi László Pompeji vázlatok című korábbi sorozatának egyenes folytatásai. Míg azokat egy valaha volt kultúra visszahozhatatlanul porrá vált öröksége inspirálta, mostani műveivel korunk eselékeit próbálja műhelyében rendszerezni. A Vezúv lávája által konzervált kisváros tragédiájából egyenesen a mába vezet minket. Egy katasztrófa sújtotta település lakóinak pánikszerű menekülése után visszamaradt civilizáció maradványait ragasztja, préseli egybe. Saját élményanyagunkból a fukusimai katasztrófa képei jutnak eszünkbe, az olaszországi földrengések és a kínai földcsuszamlások. Van, amiken még felismerhetők az összetevők, másokon az anyagok már összeolvadtak, összehumuszolódtak az anyafölddel. A sok elhagyott otthon, tengervíz mosta emlékek, a kioltott életek relikviái. Ahogy a rádióaktivitás miatt hátrahagyott fotóalbumokból örökre elvesztek egy valaha harmonikus és rendezett élet dokumentumai… Törékeny az életünk ezen a bolygón, bármikor vége lehet mindennek – hasít belénk a felismerés.

A művész másik nagy vizuális témája a nyomtatott áramkör. Írjuk be az Instagram keresőbe, hogy „#printed circuit”, nyomtatott áramkör. Kockaképek százai mutatják, mi mindent lehet csinálni feleslegessé vált nyomtatott áramkörökből s azok mintázatából. Míg a hetvenes években a nyomtatott áramkörökkel csak egy viszonylag behatárolt embercsoport találkozott, Ország Lilinek a labirintus jutott eszébe róluk. Forradalmi ötlet volt ez akkoriban. Ma, amikor majdnem mindenki kicserélt már ezt-azt valamelyik elektromos berendezésében, tudjuk, mi ez. Mi már másra asszociálunk, ha ilyesmit látunk. Alföldi nyomtatott áramköröket megjelenítő sorozatát nézegetve mi már a Gutenberg Galaxis szúette járataiban tévelygünk.

Az internet a globális tudás lexikona lett, szent könyvek helyett Krisztus digitalizált sziluettje bukkan elő. Hit és hitetlenség, konzum és morál konfrontálódik a szembeállított képcsoportokban.

Míg egy festő kitalál és megfest, addig a kollázsművész rátalál a nyersanyagára és addig dolgozik vele, amíg olyat alkot, amivel új összefüggésbe helyezi a meglevőt, s új tartalmat ad neki. Míg egy festőnél a színhasználat és az ecsetkezelés adja a lényeget, Alföldi Lászlónál a technika egyedisége. Nehéz definiálni a műfajt, amiben dolgozik. Nem nevezném őt tisztán kollazsisztának, bár tudatosan kiválasztott, kivágott anyagokat használ, de nem nevezném festőnek sem, noha képátviteli technikájának egyes mozzanatai igényelnek ilyen természetű ismereteket és a kész kép sok esetben kifejezetten festmény-élményt nyújt. Ugyanígy kicsit grafikus is ő, hiszen nem kevés sokszorosítói tapasztalat tükröződik a munkákon. Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.

Egy folyamatosan alkotó ember egy idő után leszakad a mesterekről. Valódi művésznél ez elkerülhetetlen folyamat. A szerzett tudás beépül saját eszköztárába, a tanult módszereket saját kísérletező kedve tökéletesíti tovább. Témáit maga találja, sorozatait önálló döntések mentén viszi végig. Nem igényli többé, hogy másokhoz mérjék, benne van a korban, amiben él, azt ereszti át szellemi szűrőjén.

Szándékosan nem említem Alföldi László mestereit és szellemi vezéreit. Mi, akik eljöttünk, hogy megnézzük legújabb munkáit, már régről saját magához mérjük az alkotásait. Akik pedig ma találkoznak vele először, azoknak nem ajánlok mást: hagyják, hogy hassanak rájuk a munkák.

Lakner Zsuzsa

Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2017. augusztus 24-én Budapesten, a RAM Radnóti Miklós Művelődési Központban, Alföldi László Ugyanaz és más XII. – Átírás című kiállításának megnyitójaként | Megtekinthető: 2017. szeptember 24-éig

Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.

2017-08-24 – 22:56Szerző: Lakner ZsuzsaRovat: ElőSzavakCímkék: 2017, Elsőközlés, Kiállításmegnyitó2 hozzászólás

Irodalmi Jelen

DEÁK CSILLAG: ÁTÍRT ÁRAMKÖRÖK – KÖLÜS LAJOS: NAPPAL IS ÉGŐ GYERTYÁK

2017. SZEPTEMBER. 05. - 17:15

Alföldi László festészeti tanulmányokat és műhelygyakorlatokat a Moholy-Nagy László Szabadiskolában (1968–69), majd a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban (1984–95) folytatott. Mesterei Aradi Jenő és Fischer Ernő. Aktív alkotó művész, aki rendszeresen kiállításokon méretteti meg alkotásait, jeles művészetszervezői és műelemzői tevékenységet is folytat, bemutatta, elemezte Fischer Ernő, Kölűs Judit alkotásait. Fotóival, reprodukcióival közreműködik képzőművészeti kötetek kiadásában. Egyesületi működése is jelentős.

Alföldi László Átírás című kiállítása

2017.08.24.–2017.09.24.

RaM Colosseum

1133 Budapest, Kárpát utca 23–25.

Deák Csillag

Átírt áramkörök

A nyomtatott áramköri lap egy olyan elektronikai alkatrész, amely megoldja az egyéb elektronikai alkatrészek hordozását, ugyanakkor a közöttük és a környezettel való elektromos kapcsolatot is megvalósítja. Alföldi Lászlót a kapcsolat érdekli, az elemek viszonya, kifutása, létezése időben és térben.

A művek címéről a művész a következőket mondja: „[A] cím első része arra a sorozatra utal, amelynek azonos nyomtatott áramkör az alapja, míg a második része, konkrétan az egyedi kép megnevezése.” Alföldi László pontosításként hozzáteszi: „[A] most kiállított 66 kép közül egyik sem digitalizált, azaz számítógépen előállított és kinyomtatott példány, azaz nem gépi print. Manuálisan készült, úgynevezett anyagban létrejött és rögzült kép. Technikáját tekintve vegyes technika, amely a következőkből áll: papír, nyomdafesték, paratípia: nyomtatott papíralapú papírnyomat, pszeudo-önkollázs.”

A képek sorrendje, triptichon formában való elhelyezésük is jelzi, nem véletlenül kerültek egymás mellé. Tematikájuk, azonos technikájuk lehetővé tette a művész számára, hogy egy-egy gondolatot különböző módon közelítsen meg, anélkül, hogy csupán definíciók csontvázát látnánk. Több mint 60 képet látunk, szinte elveszünk labirintusában, nem jut elég idő az elmélyedésre, szerencsére a terem kerengője visszavezet a kezdetekhez. Ösztönösen a képek dinamikájára figyelek, a jelek nem festékfolyások, nem az aztékok madárszárnyait látom, nem is a Nazca-vonalakat. A képek fizikális síkjai igazi terekké válnak, határokká, összefüggések bonyolult hálózatává. A statikusság csak látszat, minden mozgásban van, mintha információ áramlana, végtelenül, örök mozgásban tartva a formát, a testet. Legyen szó Madonnáról (Divatlap I-III.), a Pléh Krisztusról, a labirintusokról, katedrálisokról.

Számos az út, a cél ugyanaz, olyan szellemi erőtérbe vonva a néző tekintetét, amely révén egyfajta hierarchikus világ válik láthatóvá, átjárhatóvá. A bizánci ikon összekapcsolódik mai jelekkel, betűkkel, formákkal. A szakrális tér nem szűkül le a katedrális terére, hanem fal nélkülivé válik, olyan térré, amely magát a kozmoszt idézi fel és meg. A motívumok fragmentumszerűek, töredékesek, az eredi forma, test, gondolat illúzióját teremti meg. Alföldi László szakralitása evilági szakralitás, műközpontúságot jelent, de a motívumok, figurák elhelyezése, feldolgozása olyan technikával és módon történik, hogy mintegy beolvad a kép testébe, fizikai formájába.

Az Ablak nélkül – Üvegablak I–II. sorozaton a keresztre feszített, lebegő sziluettjét látom, mintha egymás felé fordulna a két alak, pozitív és negatív forma. Alföldi ellentétébe fordítja a látványt. A Labirintus nélkül – Feszület I–II. képeken a Megváltó fél alakja hol fekete, hol elmosódott, elhalványult szürke. A Megváltás nélkül – Feszület I–II. képeken Jézus alakja kifehérül, áttetszővé válik. A Megváltás nélkül – Golgota képen már nem fedezhetünk fel emberi alakot, sziluettet, csak geometriai formákat. Alföldi a szakralitásból fokozatosan lép át a geometria világába, miközben a fény-árnyék motívumokkal játszva a nézői tekintetet a sötétségből a világosságba irányítja.

Kilépni egy sorból, egy sorozatból nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. Néhány kép, úgy érzem, kiválik a többi alkotás közül (Krisztus – elektronikus, még pontosabban nyomtatott –áramkör sziluettjei, Kirakat nélkül – Kirakat). Alföldi sorozatainak központi tematikája, a szakralitás, a hieroglifikus jelekkel a kép síkszerűségét hangsúlyozva visszatér az egyiptomi művészet világához (Titok nélkül – Titok). A reneszánsz világát is felidézik a művek, a sorozatok (Labirintus nélkül – Pantokrator, Szabadban). A világi ember örömét, iróniáját, hogy létezik, hogy van. Istenekkel és istenek nélkül. Hittel és hit nélkül. Egy-egy kép tehát kilép a sorból, egyedivé válik, emlékezés-hellyé és -ponttá.

A művek részletgazdagsága az ötvösművészetet juttatja eszembe. A cizellálást, az összekötések finomságát, a leheletnyi léptékű változásokat, a sokszínűséget. Felület és réteg sokarcúságát fedezi fel és mutatja meg nekünk nézőknek. Semmi sem folytonos, örök megszakításokat látunk, olykor észrevétlenül folytatódik, fonódik egybe a felület, a réteg. Szervesen. Átépít és felépít, otthonossá varázsolja az egymástól idegen formákat, jeleket. Ismétli őket, újra és újra, mintha keresné az egyetlen kép formáját. A kollázstechnika erre lehetőséget ad számára, váratlan asszociációs terek nyílnak meg a néző előtt, különösen akkor, ha kinagyítva nézi a képeket (Labirintus nélkül – Pompeji fal, Pompeji palota). A kölcsönhatásokra figyelhetünk, mintha itt a véletlen volna az úr, és mégis rend uralkodik a jelek hálózatában. Kisimulnak a gyűrődések, egymásba fonódnak a ráncok, elfedi őket a ráfestés, egy újabb réteg felvitele.

A szakralitás az időtlent hordozza, a változásban is. Alföldi számára a végső stáció az időtlent jelenti, a katedrális azt a helyet, ahol az égbolt és a föld találkozik, ahol párbeszéd folyhat az Istennel, ahol lélektől lélekig tart az út. Pasolini Teoréma című filmje is találkozásokon keresztül keresi a Mindenhatót. A film figurái elindulnak megkeresni, visszaszerezni Istent, vagyis hitüket, életük értelmét. Mintha Alföldi is ezt tenné, fegyelmezetten, képtől képig. Míg Pasolini említett filmjének figurái képtelenek Isten és hitük megtalálására, és csődbe jutnak, addig Alföldi László a mához való fordulásában nem szakad el a Megváltótól, ha alakját el is tünteti, de folyton megtalálja, új és új alakban, formában. Alföldi képeinek metamorfózisa útkeresés és útválasztás is (Útvesztő nélkül – Hálózat), annak felismerésével, hogy a labirintusok az emberi élet elválaszthatatlan részei, és az ember útja egészen a Labirintus nélkül – Szétesés világába is eljuthat.

Az Isteni színjátékot is felidézik bennem az alkotások, ahogy Dante, úgy Alföldi is üzenetet küld a jelennek, de a távoli jövőnek is. Dante művét a hármas szám és annak többszörösei határozzák meg. Alföldi esetében is látható a hármas szám hatása a képek bemutatásának rendjében. Miként Dante Isteni színjátéka epikus keretbe foglalt lírai-filozófiai alkotás, úgy Alföldi bemutatott képeinek, nyomtatott áramköreinek líraiságát, filozofikus gondolatiságát is megállapíthatjuk. Alföldi összegez ezekben a művekben, hitvallását (krédóját) láthatjuk a Ram Colosseumban, amely most néhány hétre labirintussá és katedrálissá is vált.

Kölüs Lajos

Nappal is égő gyertyák

Hogy ideális kiállítóhely-e a Ram Colosseum belső tere, nem tudom. Kerengő, körbe járható, nincs vége, nincs kezdete, illetve mindig a választott kiindulási pontnál lyukadhatunk ki. A kiállítótérnek nincs geometriai közepe, csak folytonossága, végtelensége. Körjárat, képrímekkel és képritmusokkal tagolva. „[A] kép megállítja az időt. S itt elsősorban nem a bennem kavargó képek tovatűnő idejére gondolok – pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével megállítani egy-egy szép pillanatot –, hanem az alkotó módon az anyagban rögzített képek idejére” – állítja Alföldi László. Időszeleteket, időfragmentumokat látunk, pörgősen, ütősen egybefogva a képfelületeket, a motívumokat, egy pillanatra bevonva a nézőt az örökkévalóságba. Megsejtetve, hogy ami épp szeme előtt történik, az időtlen is, függő és felidézett múlt. A mába kapcsolva. Ez a múlt és jelen összekötési mód és forma adja képeinek erejét, történeti súlyát. El nem engedett múlt, amelyben ott a jelen felismerhető mozzanata, törékenysége. A Megváltás sorozatban megáll az idő, kitágul a tér-idő, végtelenné és jelen idejűvé válik (Golgota, Feszület I–V.).

Természetes fényben fürdenek az alkotások. Néha zavar a képeket takaró üveg becsillanása, oldalt kell lépni, hogy a szín vagy a forma, illetve mindkettő látható legyen. Két hónap művészi terméseit vehetjük szemügyre. Egységes technikát hordoznak a változatos kompozíciós formák, gondolati megközelítések. A művek fő tematikája a szakralitás, a spiritualitás. A létezés viszonylatait fogalmazzák meg, ezekre kérdeznek rá. Nincsenek sablonos válaszok, a kérdések is egyediek. Egy kaotikus és kaotikusnak látszó, olykor irracionális világban nappal is égő gyertyák ezek a művek. Az elidegenedés útvesztőit járjuk a Labirintus sorozatban (Pantokrátor, Feszület I–II., Szétesett, Pompeji fal), ahogy Alföldi László is, pajzsként emelve fel a nyomtatást, a nyomtatott újságot, annak átalakításával Gutenberg világát szélesíti, örökíti meg. Az olvashatóságot. A művész konzervál, közben újjáteremt, átír, felülír, mer rákérdezni a létezés törvényszerűségeire, sablonjaira, magára az emberi kultúrára, ment-e a világ előbbre, vagy sem. Hordalékokat vesz alapul, kiselejtezett, elhasznált újságlapokat, napi híreket, mondatokat, „szemetet” vág szét és össze, újrailleszt, újrafogalmaz. Elfedi, kitörli a régi betűket, tördeléseket, átalakít, megszüntet.

Emlékezünk, és Alföldi emlékeztet is, a napi hírre, ami már nincs, bár dokumentumként valahol létezik, de elfeledve, elhasználódva, kiüresedve, csupán a forma marad, a tartalom üres, elveszett. Ki mire emlékszik a tegnapból, van, aki igen, van, aki nem emlékszik, nem akar, vagy már nem tud emlékezni. Inkább felejt. Alföldi László is felejt, kifelejt, hogy valami másra irányítsa a figyelmünket, a hasonlóságra, a különbségre, a pszeudóra, ami ugyan hasonlít a régire, de ez a hasonlóság a képzelet, a fantázia, az asszociáció műve. A Befalazott labirintus I–VII. sorozat elhatárolt terei titkokat rejtenek, homályt, ki nem mondható szavakat, érzéseket. Az Üzenetsorozat (Üzenet I–IV., Elveszett, Észvesztő) a nyelvi és képi közvetítéseket, kapcsolatokat veszi számba, az üzenet célba érését és meg nem érkezését.

Nem rekonstruál, új teret és időt hoz létre, új dimenziót teremt, a realitás világát hagyja el és számolja fel, más szemmel és más látószögből tekint a létezésre, ünnepre, hitre és áhítatra. Magára az emberi tudásra, amely nem mindenható, törékeny és kikezdhető, megkérdőjelezhető, akár a jelenből, akár a múltból indulunk ki. A csonka részekben is a teljességet keresi, az összefüggéseket, elhajlásokat, újdonságokat. Alföldi László képei arról is szólnak, hogy „... a kor embere elvesztette biztonságérzetét, otthonosságát a társadalomban, uralkodó élménye a kiszolgáltatottság, a lényegtelenség, a jelentéktelenség.” (Lisztóczky László: Adj ideákat az időnek, Kerényi Károly és Gyulás Pál levelezése, 1989). A Talaj nélkül – Talajtalan, Trón nélkül – Pantokrátor, Áldás nélkül – Szent György, Kirakat nélkül – Kirakat, Útvesztő nélkül – Hálózat, Más nélkül – Ez, Remény nélkül – Remény, Világosság nélkül – Sötétség önmagukban állnak, sorozat részei, mégis szervesen illeszkednek más sorozatok darabjaihoz.

Ázbej Kristóf műcsarnokbeli kiállítása az azonosságra, a párhuzamokra épült, magazinlapokat rakott ki a falra. Alföldi László is társít, de egészen más technikával őrzi a kultúrát, veszi számba jelenlétét és folyamatát. Képi nyelvezete világos és elgondolkodtató. Kódolt és dekódolható. Jeleket, szimbólumokat, kifejezéseket használ, amelyeknek többletjelentésük van, vallási, mitológiai és művészeti értelemben. Mögöttük rejlik a szépség és az irónia, egymásba fonódva. Mindennapi életünk is telített jelekkel, szimbólumokkal. Akarásokat, félelmeket, tárgyakat, folyamatokat mutat, hol rejtetten, hol nyíltan. Valami más helyett áll a képen. Ez a másság egyben Alföldi képeinek különössége, egyedisége. Szándékosan ejti foglyul a közhelyet, fordítja ki a szimbólumot, jelentést – ellentétébe. Szándékosan mond ellent első benyomásunknak, hogy amit látunk, az nem az, aminek látjuk. A konvencionális jelentések világából billenti ki a nézőt, aki a megszokott, beidegződött mentális érzés és gondolat világából olyan idő-térbe kerül, ahol lelepleződik, ahol több lesz, mint önmaga. A Hely nélkül – Katedrális I–II., Üvegablak, Madonna nélkül – Divatlap I–III., Ikon nélkül – Ikon, Ikonosztáz I–IV. sorozatok világias térbe helyezik az ikonikus motívumokat, ezzel a mába kötik azok jelentését.

Szellemi állapotok ezek a képek. Töredékek, hol groteszkek, hol ironikusak, a mulandóságot leplezik le, az emberi élet végességét. Hol van itt a halál érzete, az élet káprázata, együtt a kettő? Kettő, azaz egy, nem választhatók el egymástól, összetartoznak. Alföldi nem a külsőséget ragadja meg, inkább elfedi azt, hogy olyan összefüggésekre irányítsa a néző tekintetét, agyát, amelyet az alkotó látott és fedezett fel, és a jelen művel adja át ismeretét (Ablak nélkül – Üvegablak I–II., Titok nélkül – Titok, Ikonosztáz nélkül – Ikon, Bádog nélkül – Pléh Krisztus I–II., Szőnyeg nélkül – Szőnyeg, Szöveg nélkül – Betű és kép).

A papíros metamorfózisait látjuk, egy szubjektum kultúrpillanatait, kígyóvedléseket, sérüléseket, védtelenséget, kiszolgáltatottságot, homályt, mi van, mi jön, és mi nem jön. Milyen megmaradás jön, és milyen múltbeli értékeket kell továbbvinnünk és újraértékelnünk? Ezek a monotípiák egyfajta művészi hivatást is kifejeznek, a korszellem ellenében. Miként is lehet egy művész nemzeti elkötelezettségű, vallásos és modern egyszemélyben. Katedrális sorozatában is az otthont, a védett teret és időt keresi, a fényt, a kilátást (Üvegablak I–IV., Otthontalan I–II.,Katedrális). Alföldi László erős koncentrációval létrehozott művei a nézőtől is megkövetelik az összpontosítást, lássa az átfedések közötti összefüggéseket és eltéréseket, a tudatosságot és az önkéntelen, szabad gesztusokból kinőtt vonalat, a motívumok gazdagságát, a művészi alázat és fegyelem létrehozta struktúrákat és rendet.

ALFÖLDI LÁSZLÓ DEÁK CSILLAG KÖLÜS LAJOS