Könyvajánló esszé — Rajz és írás: Életrajzkönyv – Kováts Albert (II.)

 

Könyvajánló esszé — Rajz és írás: Életrajzkönyv – Kováts Albert 

 Vannak művészeti könyvek, amelyek reprodukciókat közölnek. És vannak olyanok, amelyek egy gondolkodásmódot tesznek láthatóvá. A Rajz és írás – Életrajzkönyv – Kováts Albert az utóbbiak közé tartozik. Nem egyszerű album, nem pusztán dokumentum, és nem is hagyományos monográfia. Inkább egy olyan rétegzett könyvtárgy, amelyben rajz, életrajz, művészettörténeti értelmezés és személyes emlékezet egymásba íródik. 

 A kötet különleges szerkezetét az adja, hogy három különböző nézőpontot enged egyszerre működni. Molnár Eszter tanulmánya a vonal, a hálózat és a rajzi struktúra felől közelít az életműhöz; Sipos Tünde írása az utak, földrétegek, metamorfózisok és „belső kertek” motívumrendszerét bontja ki; Kováts Borbála és Kováts Albert beszélgetése pedig azt a ritka, intim réteget teszi hozzáférhetővé, amelyben a képek mögött álló élettapasztalat, műtermi gyakorlat és személyes emlékezet szólal meg. A három hang együtt olyan perspektívát hoz létre, amely egyik irányból sem lenne önmagában teljes. 

 Molnár Eszter tanulmánya elsősorban arra figyelmeztet, hogy Kovátsnál a rajz nem mellékes műfaj. A vonal nem kontúr, hanem szervezőerő. A hálózatok, rácsok és organikus kapcsolódások nem illusztratív elemek, hanem a gondolkodás modelljei. A tanulmány értéke abban rejlik, hogy a magyar avantgárd és a nemzetközi modernizmus – Vajda Lajos, Kondor Béla, Paul Klee és mások – felől olyan kontextust rajzol fel, amelyben Kováts rajzai nem marginális jegyzeteknek, hanem önálló vizuális nyelvnek látszanak. Ugyanakkor éppen az asszociációs gazdagság miatt a szöveg néha inkább kulturális térképként működik, mint szigorúan bizonyított formaelemzésként – és ez egyszerre teszi inspirálóvá és vitathatóvá. 

 Sipos Tünde írása más úton jár. Nem a nagy művészettörténeti horizont érdekli elsősorban, hanem az a belső mozgás, amelyben ugyanazok a vonalrendszerek újra és újra más alakban térnek vissza. A „metamorfózis” itt valódi módszertani kulcs: a párhuzamos utak földréteggé, csatornává, emberalak gondolatszövedékévé, kertté vagy sírkő-architektúrává alakulnak. A tanulmány legemlékezetesebb részei azok, ahol a föld alatti folyosók, a születés és halál egymásba csúszó képei, valamint a „belső kertek” otthonossága és fenyegetettsége egyszerre jelenik meg. Itt a rajzok nem pusztán formák, hanem pszichikai és egzisztenciális terek lesznek. 

 A kötet harmadik rétege – Kováts Borbála és Kováts Albert beszélgetése – azért különösen fontos, mert visszahozza a művek mögé az embert. A tanulmányok könnyen elvi síkra emelhetnék a rajzokat; a párbeszéd viszont megmutatja a műtermi gyakorlat konkrétságát, a munkamódszer bizonytalanságait, az emlékezés szerepét, a rajzolás szabadságát. Itt válik világossá, hogy a kötet címe, Rajz és írás, nem véletlen: a könyv azt állítja, hogy a vizuális és a verbális emlékezet egymás nélkül nem érthető meg teljesen. 

 A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbál végleges megfejtést adni. Nem „elmagyarázza” Kováts Albertet, hanem több olvasási módot tesz egymás mellé. A vonal lehet hálózat, út, földréteg, psziché, történelmi emlék vagy puszta rajzi energia – és a kötet nem kényszeríti ezeket egyetlen értelmezési rendbe. Ez ritka erény egy művészeti kiadványban, mert teret hagy az olvasó saját ásatásának is. 

 Kinek ajánlható? Nemcsak Kováts Albert életművének ismerőinek. Hanem mindazoknak, akiket érdekel, hogyan lesz a rajzból gondolkodás, a vonalból emlékezet, a hálózatból személyes történet. A könyv különösen azok számára lehet revelatív, akik a kortárs absztrakciót túl gyakran érzik elméletinek vagy személytelennek: itt éppen az derül ki, hogy a legszigorúbb vonalrendszerek mögött is élet, tapasztalat és belső táj húzódik meg. 

 Végső soron a Rajz és írás – Életrajzkönyv – Kováts Albert nem csupán egy művész dokumentuma. Inkább annak bizonyítéka, hogy a rajz képes egyszerre személyes vallomás, történelmi lenyomat és önálló gondolkodási forma lenni. A könyv lapjain a vonalak nem illusztrálnak – emlékeznek.