Bővített kiadás - Ez az év is jól kezdődik (2025-2026) - Mester és tanítvány (IV.-V.)

 

Ez az év is jól kezdődik 

Mester és tanítvány (IV.-V.)

Egy a freudi elszólással kezdtem az új évet 2025. január 6-án a facebook-on. Erről ugyanakkor a fenti címmel írtam egy blog bejegyzést, de nem fejeztem be, és piszkozatként itt parkolt a számítógépen egy évet. Mivel ebben az évben a saját képzőművészeti tevékenységem anyagát tervezem feldolgozni, ezért előszedtem a félbehagyott és befejezettlen írásokta, hogy rendbe tegyem és befejezzem. Így került sor erre is és most befejeztem (?!).

2025. január 6-án közzé tett facebook bejegyzés

Nem az első posztom volt ez, mert 2025. január 2-án Horányi Attila bejegyzését osztottam meg "Boldog új évet" címmel, a MOME Elméleti Intézetének megszűnéséről. Majd pár poszttal később, Vízkereszt napján - azaz január 6-án - a fentebb látható képpárral folytattam az évi tevékenységemet. Hirtelen jött ötlet alapján elővettem pár régebben összeállított kép párt, és részben "Egy téma. Mester és tanítvány"  felirattal a facebookon nyilvánossá tettem. A "Mester és tanítvány" címet az előző bejegyzésben két helyen is használtam, ezért ezt nem írtam ki újra, hanem bemásoltam, valamint a képek sorrendjében megneveztem a szerzőjüket is. Mivel ennél a képpárnál a "többszörös kép" kívánalmai szerint, és az esztétikai elvárásoknak megfelelően, a sötétebb képnek kellett bal oldalra kerülni, így az én alkotásom látható ott, és utána a mesteré, Fischer Ernő (1914-2002) munkája. Mostanában az instagramon is láthatóvá teszem ugyanezeket a posztokat, és ott már észrevettem a tévedésemet, ezért a helyes sorrend szerint jártam el a szerzők és megnevezésük tekintetében is. Fejemben volt, hogy vissza kell térjek a facebook-ra a javítás végett, de megfeledkeztem róla. Így történt az eset, hogy megcserélődött a kép, a felirat meg maradt úgy, ahogy először felírtam. Szégyellem ezt a hibát, de ha megtörtént, szembe kell nézzek vele.

Annál is inkább, mivel 2000 óta megrendezett húsz önálló kiállításom alkalmából, mindössze 2007-ben egy alkalommal jelent meg katalógusom, a hátsó borítón a következő ars poetica szerű Gadamer idézettel: "Igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl megértsük, hogy mi történik velünk.". Ennek szellemében komolyan veszem a freudi elszólásomat, hibámat, és köszönöm Kelle Antinak, hogy felhívta a tévedésre a figyelmemet. Alább képernyő képként kimetszve, láthatóvá teszem a messengeren másnap küldött üzenetét: 

Kelle Anti: “Tudom nem így gondoltad, mert mindig nagy áhítattal beszélsz Fischer Ernőről… De, ha a képfelvezető írásban a MESTER majd a TANÍTVÁNY sorrendjét, majd az utána következő felsorolást olvassuk, akkor “kibújik a szög a zsákból.” 

Amúgy túlságosan elnyomva, alárendelve saját dolgaidat. Ahol a teljesítmény, a minőség és a gondolat, megvannak, de igen a siker inkább csak zártabb környezetben ért el, visszafogottabb. De azért te nem is tettél meg mindent, főleg nem etikátlant! 

Tisztelettel ölellek, Anti.”

A bevezetőben leírtakkal és Kelle Anti által az első bekezdésben megfogalmazottakkal, ezzel le is zárhatnán a vezeklésemet, mivel fentebb már leírtam a mentségemre felhozható körülményeket, próbáltam megmagyarázni a bizonyítványt, de elismerem azt is, hogy igencsak gyenge érvekkel. A második bekezdésben leírtakkal, kapok némi felmentést Antitól, de ez sem kimerítő magyarázata annak, amit az elszólásom lefed.

Hogy van bennem némi kielégületlenség képzőművészi pályámmal kapcsolatban ezt is be szoktam vallani, de ezért nem gyakran panaszkodom. Sorsom és életkörülményeim - leszámítva az utóbbi egy-két évtizedet - elég viszontagságosak voltak. Így az is csoda, hogy idáig eljutottam. Szüleim részére talán nem, de számomra egy felhőtlen, boldog gyermekkor után, 14 éves koromtól minden összejátszott annak érdekében, hogy ne legyek festő, ami 8-10 éves koromtól szerettem volna lenni. Első feleségem halálát követően, majd ötven évesen szántam rá magam, hogy mégsem adom fel gyerekkori vágyamat, és folytatom a hosszúra nyúlt tanuló évtizedek után, a képzőművészeti pályát. Ambivalens módon addig is rendszeresen rajzoltam, festettem Fischer Ernő által vezetett szakkörben, majd képzőművész stúdióban. De tudva, hogy több oknál fogva nincs esélyem, professzionális szinten erre a pályára kerülni. Egy részt, a rendszerváltás előtt az ezirányú iskolai végzettség hiányában, majd később a kishitűségem és tehetségem folyamatos elbizonytalanodása és megkérdőjelezése miatt. Ennek feloldásaként - első feleségem halála után - a kilencvenes évek közepétől elhatároztam, hogy a közepes képességem és tehetségtelenségem ellenére, ha rendhagyó módon is, minden erőmmel azon leszek, hogy megpróbáljam kibontani és megvalósítani gyerekkori álmomat, festő leszek. 

Elhatározásomat követően pár évvel, Kovács László (1944-2006) látva törekvésemet és alkotásaimat, 1999-ben így fogalmazta meg meglátásait rólam és munkáimról:

" Megszállottságunk csak az időnkívűliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni, - abban a tudatban, szilaj hitben, hogy negyedik életünkre bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk... 

A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, szinte észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez... Ez az időtlel-idétlen ívnélküliség a vakmerőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája, - a kicsit gyávábbak sorsa - elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba. 

 

Alföldinek Kovács (1944-2006), (1999. május 30.) (mivel munkáidról jutott eszembe)."  

Régi barátságból adódóan, így lett Kovács László mentorom. Mesterem Fischer Ernő, mint jó pedagógus tudta és ezért sosem biztatott arra, hogy legyek festő, mert ő már 1966-ban a kezdeteknél - éreztem anélkül, hogy valaha is mondta volna - hogy nem igazán erre a pályára termettem. A fentebbi idézett megfogalmazása a huszadik század és a második évezred végén csak a fordulópontott jelentette, mert akkor már egy fél évtizede lassan készülődtem az életem második felére, hogy az új évezredben önálló kiállító művész leszek. Két évtizede kisebb-nagyobb studióbeli, szakköri, baráti és házi csoportos kiállításokon addig is rendszeresen szerepeltem, de az áttörést egy másik mentornak is köszönhettem. Mesterem ellenére, két Kovács és Kováts tolt át a felnőtt professzionális pályára. Egy időben történt ez. Kovács László 1997-ben meghívott a budaörsi Neupack Hungária Kft. által szervezett és rendezett, hathetes művésztelepi munkára, ahol csak én voltam hivatáson kívüli. Itt volt módom először nem tanulókkal, hanem szakmabeliekkel együtt dolgozni. Több Munkácsy-díjas, valamint elismert hivatásos festőművész és szobrászművész inspiráló közeg volt ahhoz, hogy felmérjem felkészültségemet, képességemet most már nem stúdiumi munkák készítésével, hanem önálló alkotói munkával. Ezzel egy időben a másik Kováts, a Magyar Festők Társaságának elnöke Kováts Albert, látva munkáimat egy csoportos kiállításon, meghívott a társaságba.  

Ehhez az egész történethez és pályám alakulásához ugyanebben az időben szorosan hozzátartozott egy harmadik szál is, ami akkor még nem tűnt olyan meghatározónak, bár ennek is megvolt az egy évtizedes előzménye. T. Horváth Évát a nyolcvanas évek második felében a Fáklya Klubban ismertem meg, és az ott működő Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban - Fischer Ernő vezetésével - évközben együtt rajzoltunk, majd a nyarakat a soproni művésztelepeken - akkor még első feleségemmel - is együtt töltöttük. A fentebb említett neupacki művésztelepen is együtt dolgoztunk, és Kováts Albert által látott kiállításon is szerepeltek munkái, így együtt kaptunk meghívást a Magyar Festők Társaságába. Ő volt akkor az a "félhivatásos" festő, aki három diplomával, - akkor már a rajzpedagógusi pályát otthagyva - egzisztenciális okok miatt, festői hivatáson kívülinek számított, mivel édesanyja kalapüzletében dolgozott. Így kerültünk mi össze. Én, mint egy több évtizedes tanuló időszak után - akkor még önálló kiállítás hiányában - feltörekvő pályakezdő, és ő, aki a hivatásos pályát otthagyva, de a folyamatos alkotást és önálló kiállítást évtizedek óta rendszeresen gyakorló művész. Ez azóta nem csak művészi pályánkat köti össze, hanem lassan a majd harminc éve tartó közös életünket.

E három tényező - Kovács László és Kováts Albert, valamint T. Horváth Éva - voltak azok, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy a képzőművész pálya közelébe kerüljek, és vegyem azt a bátorságot, hogy 2000-ben megrendezzem első önálló kiállításomat. Mint ahogy a fentebb idézett Kovács László által írt szövegből is sejthető, a "kicsit gyávábbak sorsát" követtem, mert ez a debütálás csak félig volt az, mivel itt túlnyomórészt Budaörsi anziksz címmel a fotókat mutattam be, és csak kísérő jelenségként állítottam ki ugyanabból a témából kevés számú papírnyomatot. A papírnyomat meg nem is festészet, sőt még nem is grafika, hanem csak sokszorosított grafika, amely a nagybetűs képzőművész szakmában a legalsó helyet tölti be. De félig már nem is művészi, mert elveszti a közvetlen kézjegy egyediségét, részben sokszorosítható kézműves vagy ipari termékké válik. Mondhatnám úgy is, hogy ha már festeni és rajzolni nem tudok, akkor nyomkodjam legalább a papírokat, hátha abból is kilehet hozni valami egyedi, sajátos tartalmat. Ilyen volt valamikor persze a fotó is, megszüntetve megőrizve azt a valósághű ábrázolást valósította meg, amire évszázadok óta a festészet törekedett. Tehát már az első lépésnél, a indulásnál fordítva ültem a lóra. Festő akartam lenni, és a fotóimmal álltam elő. Ehhez képest a papírnyomat persze már óvatos közeledést jelentett a festészet felé. De ez a közeledés számomra egyben távolodást is jelentett attól a belső átélt tartalomtól, amit a fényképekkel és a papír nyomattal ki akartam fejezni. A fotóval sikerült, a papír nyomattal nem. Így lettem én az első fél kiállításommal fotós, miközben fél lépéssel közelebb szerettem volna kerülni a festészethez. Nem véletlen, hogy mesterem Fischer Ernő látva ezt a kiállítást a következőt mondta, hogy "idővel jó fotós válhat belőlem". A papírnyomat képekhez egy szava se volt. 

Itt fordult a kocka. Hogy ezt magam számára is érthetőbbé tegyem a festővé válás szempontjából, megint szélesebb és hosszabb visszatekintést kell tegyek. Először a mester és a mentorok viszonyáról egy pár szót. Fischer Ernő Kováts Albertet ismerte, mivel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségéből kiváló Magyar Festők Társaságának is tagja volt. De a képzőművészeti közéletben tett munkájáért Albertet nem lehetett a szakmabelieknek nem ismerni. Különösen a rendszerváltás után, mivel többek között nagy aktivitással dolgozott azon is, hogy valamiképpen szabadabbá váljon a festők kiállítási lehetősége. Most csak ezt emelem ki sokirányú munkásságából, mivel ennek hatását és előnyeit mindannyian magunkénak tudhatjuk. Ismeretségük az én ismereteim szerint nem volt szoros, és nem emlékszem arra, hogy nekünk valaha is beszélt volna Albert munkásságáról. Gondolom, hogy Albert nyitottabb és széleskörű érdeklődése kapcsán, mindig többet tudott Fischer Ernő festészetéről, mint viszont.

  Tanár úr a másik mentort, Kovács Lászlót és munkásságát egyáltalán nem ismerte addig, mig 1995-ben el nem kísértük a Vigadó Galériába Laci kiállítására. Itt csodálkozott rá munkásságára, majd pár évvel ezután személyesen is összeismertettük őket. Nem nagy szimpátiával voltak egymás iránt, annak ellenére, hogy Fischer Ernőnek tetszett Kovács László festészete, ha egyáltalán festészetnek lehet nevezni hagyományos értelemben amit ő csinál. Kovács Lacinak viszont nem tetszett Fischer festészete, annak ellenére, hogy elismerte egyes festői értékeit, de a szemléletével nem tudott megbarátkozni. Túl konzervatívnak tartotta, ez volt összefoglaló módon a véleménye, és ezért óvott bennünket tőle. Bár az én esetemben nem látott reményt arra vonatkozóan, hogy valaha is elfogadom ezt az álláspontot, Évát viszont meggyőzte. Annyiban viszont rám is hatott, hogy más egyéb okok miatt, akkor már felhagytam a tényleges együtt dolgozással, és csak szerveztem és irányítottam a felnagyítandó képeink kivitelezését. Én tevőlegesen utoljára 1993 és 1996 között a nagy Tengeri vitorlás kép előkészítésében működtem közre. Ezt követően a Honfoglalás és Archaikus mozgás című képének alapjait már Nagy Imre Gyula és Éva készítette. Született még ezután is több tőlem származó kisebb méretű Fischer kép a korábban odaadott alapokból, de a felnagyítások ezzel a két képpel befejeződtek. Ugyanebben az időben, 1996-ban rendeztem kiállítást Budaörsön a Könyvtár Galériában Kovács Lászlónak a Kálvária című papírnyomat alapú sorozatából, ami nagy hatással volt rám. Bár a kilencvenes év elejétől már készítettem hasonló papírnyomatokat Laci irányításával, de komolyabban ez utóbbi sorozat inspirált a Budaörsi anziksz fotók nyomatba történő átfordítására. Lényegében erről az együtt munkálkodásról Tanár úr nem tudott, és a 2000-es Budaörsi anziksz kiállításon szembesült azzal, hogy egy évtizede a Budaörsi Műhely tagjait Laci munkássága is befolyásolja.

A két mentor egymás közötti kapcsolata szorosabb volt, mint Fischer viszonya hozzájuk. Kovács László kezdetektől fogva rendszeresen részt vett a társaság kiállításain, 1994-ben az Európa elrablása című tárlaton a munkájára MAOE-díjat kapott, majd a későbbi években hasonlóképpen többször a díjazottak között szerepeltek munkái. Érdekes egybeesés, hogy erre a kiállításra Fischer Ernő is készült, és sok vázlat maradt fenn erről, de betegsége miatt nem került sor a nagyméretű kép elkészítésére. Véssey Gábor - Tanár úr egykori tanítványa és kollégája - ugyanitt a Metopé című sorozatával a fődíjat kapta, amit 1996-ban szintén kiállítottam a Könyvtár Galériában. További bizonyítéka annak, hogy mentor és mentor, valamint mentorált milyen szorosan kötődik egymáshoz, hogy Novotny Tihamér az általam 2003-ban Budaörsön a Zichy majorban Főpróba címmel rendezett Kovács László kiállítás megnyitójában ezt írja:

 "A magam tapasztalatán elgondolkodva, tárgyilagosan és minden álszerénység nélkül meg kell állapítanom, hogy 2003. augusztus 20-ig, azaz e tanulmány megszületése pillanatáig, ha valakiben valamilyen oknál fogva felébredt volna a vágy, hogy Kovács László festőművészről és eddigi munkásságáról meg tudjon valami bővebbet, valami elengedhetetlenül fontosat, valami komolyabbat, akkor annak a valakinek - minden apróságnak örülő oknyomozó igyekezete ellenére is - sajnos szükségszerűen csalódni kellett volna kutakodása végeredményében, mert - bár az 1944-ben született alkotó a 70-es évek elejétől mozog a pályán - Kováts Albert festőművész és empatikus készséggel megáldott művészeti író egyetlen, lényegre tapintó cikkén kívül nem talált volna róla elemző jellegű, részletes kritikát, szakszerű méltatást. (Természetesen a budaörsi Alföldi László képzőművészt, adatközlőt és dokumentátort, aki több száz diafelvételt őriz Kovács László munkáiról, nem sorolhatom ide, mert ő a szomszédság okán "ab ovo", tehát a "kezdetektől fogva" kiváló, de nem publikáló ismerője az 1974-től szintén Budaörsön élő festőművész kollégájának." 

Ez a szöveg egy hónappal később, a Főpróbán a Zichy majorban bemutatott képekkel együtt, Kovács László Vigadó Galériában rendezett kiállításának katalógusában is megjelent. 

 Szükségét éreztem ennek a kapcsolati hálónak a bemutatását, mert a festővé válásomat nagyban befolyásolta, ez az ambivalens viszony a mester és mentorok között. Önállósodásomat viszont végérvényesen az határozta meg, hogy Fischer Ernő Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című, munkásságáról szóló, 1997-ben a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent könyvet nem velem íratta meg, annak ellenére, hogy a pályázathoz szükséges szinopszisát én készítettem. A két mentor, Kovács László és Kováts Albert a fentebb leírtak alapján, a mesterrel szemben csak folyamatos megerősítést adtak ahhoz, hogy az egész életemet végigkisérő kishitűségemet leküzdjem, és vállaljam a nyílvánosság előtt az egyedi megmérettetést is, a sok csoportos kiállításon való részvétel után. Így, 2000-ben két kiállításom is volt. Az egyik májusban, amelynek félig sikerültségét már leírtam, a másik pedig novemberben a budafoki Szent Kristóf Jazz Galériában. Itt már nem voltak fotók, hanem technikailag egységesen papírnyomat alapú önkollázsok szerepeltek, egységesen fejeket ábrázoló tematikával. Lényegében ezt a tárlatot kellene festővé válásom debütálásának tekinteni, de mivel májusban már vállaltam a nyomatok kiállítását a fotók mellet, ezért számomra a két kiállítás egy egységet képeznek. Nem tudom meg nem történtté tenni a megtörténteket. És ezzel a látszólag nagy kitérővel visszatértem a bevezetőben leírt freudi elszólásomhoz, amit Kelle Antal barátom joggal úgy ír le, hogy "kibújik a szög a zsákból."

Tehát most már e témát illetően csak azt vizsgálhatom és kutathatom tovább, hogy milyen szög bújt ki a zsákból? Volt-e, van-e még szög a zsákban? Mire számíthatok ezután? Mi fog még történni velem 78 évesen a festővé válásom tekintetében? De talán ebben a korban ezek a kérdések már avittá váltak, itt nem is a jövőről van szó, hanem a múltról, ami még tol előre. Újra eszembe jut az általam gyakran emlegetett Gadamertől származó mondás, amit a nyolcvanas évektől sokszor ars poeticaként idézek, és fentebb már leírtam. A lényeg az, hogy megértsük, “mi történik velünk ?”. Folytatom a probléma mélyebbre ásását ezzel, mert ha a bevezetőben idéztem Kovács Lászlótól az 1999-ben nekem írt pár sorát - amely önmagában elég enigmatikus szöveg - akkor ez még hozzá tartozik annak megértéséhez. Ez utóbbi, nem véletlenül szerepel mottó gyanánt a Mérőpontok című katalógus elején, és ugyanígy az sem véletlen, hogy a végén, a külső borító hátoldalán a Gadamer idézet zárja a kiadványt. E rövid felütés és rövid zárás között két hosszabb írás is található, amelyhez még visszatérek, de előbb a katalógus keletkezésének körülményeit leírom.

 2000-ben a két félig sikerült bemutatkozó első kiállításaimról - amit én egynek tekintek - már írtam. Ezt követően 52 éves koromban, elhatároztam, hogy minden évben fogok rendezni egy önálló tárlatot addig, amíg ki nem derül számomra, hogy mennyire vagyok alkalmas erre a pályára, és mit jelent nekem a festészet. Kora gyerekkorom óta vágytam erre, de az életem mindig úgy alakult, hogy az évtizedekig tartó hosszú tanulóévek alatt - egzisztenciális okok miatt - sosem volt lehetőségem továbblépni. Itt kínálkozott először alkalom a próbatételre. Így, számtalan csoportos kiállításon való részvétel mellett, kisebb-nagyobb helyeken 2017-ig húsz önálló kiállításom volt. És itt következett a megtorpanás. Ekkor már tudtam, hogy feszegeti a szög a zsák oldalát, de el kellett telni nyolc évnek, - megint Kovács Lacit idézve - hogy a "Megszállottságunk csak az időnkívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni - abban a tudatban, szilaj hitben, hogy negyedik életünkre bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk." Ez a Samuel Beckett emlékeztető és a Godot-ra várva abszurd drámát felidéző mondat nekem már 1999-ben mindent elmondott. Azt az ambivalens, paradox és abszurd helyzetet, amit huszonöt évvel később a freudi véletlen elszólás a tudat alól felszínre hozott. Még el sem kezdve a pályát - bár már öt évtizede előtte toporogva - tudtam és sejtettem, hogy nincs más út, - tovább idézve Laci írását - kell "A hosszútávfutó biztonsága..., a szívós, szinte észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez.... Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmerőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája, - a kicsit gyávábbak sorsa - ..." vitt tovább. De a művésszé válásom, "...útjának feléhez érve,

                                                     sötét erdőben találtam magam,  

                                                     mert elvétettem a helyes utat."   

Dantét is bevonva az idézetek sorába, és tovább dramatizálva a helyzetet, 2006-ban és 2007-ben olyan fordulóponthoz érkeztem, amikor már végérvényesen választanom kellett. Vagy folytatom a túlvilági utazást a sötét erdőben, látva a művészi világ zűrzavaros voltát, vagy visszafordulok. Hátam mögött volt már ekkor 10 önálló kiállítás, - amit a mai napig még tíz követett - de még mindig nem éreztem magaménak ezt a pályát, és talán soha nem is fogom. Túl későn jött babaruha ez - kinek mi - nekem talán bicikli. Mit kezdjek vele? Dante utolsó során töprengtem, hogy tényleg elvétettem-e a helyes utat, vagy mennem kell-e tovább? Azt éreztem, hogy visszaút az nincs, mivel nem lehet az idő kerekét visszafordítani, ezért arra jutottam, hogy nincs más választás, menni kell tovább az idők végezetéig, vagy szerényebben megfogalmazva, az én időm végezetéig.

Tehát továbbra is kételkedve magamban, mérlegre tettem az addig elért eredményeimet és összeállítottam az eddig többször idézet Mérőpontok című 2007-ben megjelent katalógusomat. Azért ebből a munkából próbálom megérteni festővé válásom folyamatát, mert ez az egyetlen olyan munka, ahol nem csak a külső megitélők véleménye érvényesül, hanem magam is közre működő voltam. Bár, minden írás mástól származik, de az egészet én szerkesztettem. Ez a látszólag másodlagosnak tűnő munka, itt hangsúlyt és jelentőséget kap azáltal, hogy - ha jó, ha rossz - saját identitásomat tükrözi. A kiállításaimat is mindig én rendeztem, sőt több esetben a megnyitó szöveget is én írtam, de ezek helyhez és időhöz kötött módon efemer jellegűek. Elfelejthetők, nehezen visszatekinthetőek, emlékezet által megszépíthetők. Az írás és a nyomtatás már anyagban rögzült forma, amit utólag nem lehet módosítani, mindig szembesülni kell vele. Idestova majd húsz év telt el azóta, hogy napvilágot látott, és több mint harminc évre nyúlik vissza a kezdete, de úgy érzem még ma is állja a helyét, fenntartás nélkül vállalható. Igaz, a nyilvános megrendezett önálló kiállításaimnak akkor még csak a felét reprezentálhatta, de úgy érzem, hogy az azt követő további 10 tárlat is hozzá kötődik, szemléletében nem módosult, csak differenciáltabb és ezáltal talán kiforrottabb lett. 

Ha az eddig többször idézett és mottóul szolgáló Kovács László írás, valamint Gadamer szövege által keretbe foglalt képeket és az ahhoz írt megnyitó szövegeket is megnézzük, akkor teljessé válik a kép. Tulajdonképpen itt is, mint a 2000-es évben megrendezett bemutatkozásnál óvatos duhaj voltam, mert nem egy, hanem két kiállítás anyagát összefogva tett ki egy egészet. 2006-ban Budapesten a Nyitott Műhelyben, a Magyar Festők Társasága kollázs kiállítás sorozata keretében megrendezett bemutatóm, és 2007-ben a budaörsi Könyvtár Galériában kiállított korai pompeji képeim együttesen foglalták össze a múltat és a jövőt. Az elsőn a régebbi, elvontabb absztrakt monokróm kollázsok kerültek terítékre, a másodikon pedig már - akkor még nem Pompeji vázlatok, hanem Újság képek címmel - a színes magazinok mutatták az utat előre. Somhegyi Zoltán művészettörténész és Urbán Gyula író, rendező által megfogalmazott interpretációk, nem csak a két aktuális kiállításra érvényesek, hanem ma is rávetíthetőek az egész eddigi munkásságomra és lefedik azt. Alátámasztja ezt az is, hogy a kezdetektől gyakran összefoglaló címként használt Ugyanaz és más, ellentmondásnak tűnő kijelentése, jól rávilágít arra a bennem lévő kettősségre, amit itt lépésről-lépésre feltárok.

A következő megtorpanás és ebből adódó részbeni elhallgatásom, 2017-ben a legutóbbi kiállításom után következett be. Nyolc éve nem állítottam ki nyilvános kiállító térben, de több alternatívnak mondható bemutatkozásom volt meghívott vendégekkel otthon a műtermekben és az úgynevezett nyári kerti kiállításokon. E mellett a facebook-on rendszeresen bemutatom új munkáimat. Közben tovább keresek és kisérletezek újabb lehetőségekkel nemzetközi szinten. Az elmúlt 10-15 évben az interneten a gépi fordítás annyit fejlődött, hogy szinte a világ összes nyelvén szakszerű fordításokhoz lehet jutni, amely lehetővé teszi a személyes élő nyelvtudás nélkül is az egymás megértését. Most képek nézegetése és válogatása közben próbálok kapcsolatot teremteni a világ bármely részén élő és alkotó művészekkel, amelyek felkeltik érdeklődésemet. Párhuzamosan művészetszociólógiai vizsgálódásokat is folytatok, keresve a hatékony, kommunikáció új lehetőségeit. Így a jelenlegi tevékenységem is azt a ellentmondónak látszó kettősség látszatát mutatja, hogy egy részt visszavonulok és elzárkózom a világ dolgaitól, másrészt szelektív módon intenzív szellemi kapcsolatra törekszem elsősorban és nagyrészt azokkal, akik hasonló gondolkodásúak. Kis részt pedig azokkal is, akik korrekt módon tudják az ellen véleményüket előadni. Vitába ma már ritkán bonyolódok, mert senkit nem akarok meggyőzni a magam álláspontjáról, vagy meggyőződésemről. Ezt az elmúlt tíz év tapasztalataiból szűrtem le, a Fischer Ernő Centenárium alkalmával 2014-ben indított blog bejegyzésekkel kapcsolatban. Több mint 300 bejegyzést írtam, ebből 100 körül van azok száma amelyek közvetlenül Fischer Ernő munkásságáról és életművéről szólnak, a többi pedik azokhoz közvetett módon valamilyen szálon kapcsolódnak. Ennek az elmúlt tíz évben 56 ezer látogatottsága volt. Idén január elején ezt zároltam, és csak személyes érdeklődés esetén adok lehetőséget az archivált anyagban való betekintésre. Itt tartok most.   

Úgy tűnhet, hogy írás közben elvesztettem azt a szálat, amiből ki indultam, tisztázni azt, hogy miképpen bújt ki a szög a zsákból a freudi tudatalatti elszólásommal. Igaz nagy kerülőket téve, de még mindig azt taglalom, mert annak idején a blogott is Karinthy Frigyes “Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek” című versének gondolatára alapoztam. Sokféleképpen lehet értelmezni az elszólásomat mester és tanítvány viszonylatában, jóindulatúan vagy rossz indulatúan, ki-ki ízlése szerint a velem szembeni szimpátia vagy antipátia alapján, de egyet nem lehet, semlegesen kezelni. Bár a mai korszerűnek tartott pszichológiai kutatások sokkal árnyaltabban kezelik ezt a jelenséget mint Freud vagy kortársai. Nem sorolom fel védelmemre, vagy vétkem enyhítésére az általam ismert mai nézőpontokat. Én ötven évvel ezelőtt ismertem meg ezt az elméletet, tíz évi elmegyógyintézetben végzett munkám által, így ortodox "hívője" maradtam, akárcsak a Freud-i álomfejtésnek. Mielőtt részletes magyarázkodásba kezdek, felidézek még prár hasonló véleményt, amely kötődik ehhez a problémához. Kovács Albert egy emailban írja nekem 2025. január 1-én, Évához címzett levelében: "Kedves Laci! Jelentősen jobb művész vagy, mint "mestered". Nem teszed jól, ha elegyíted saját műveiddel az övéit. Árt mindkettőtőknek. B". Ehhez társul Lakner Zsuzsa megerősítő véleménye, amely a bejegyzés elején álló facebook poszthoz nyílvános hozzászólásként szerepel: "Ezerszer mondom, tied sokkal jobban tetszik nekem. Laza, vagány, szakrális mégis. ". Kelle Anti messenger üzenetben figyelmeztetett elszólásomra, tévedésemre, amely nagyított formában szintén a bejegyzés elején lévő második kép alatt látható. Erre a három üzenetre mondtam magamban ironikusan, önirónikusan, hogy "ez az év is jól kezdődik", amely végül a bejegyzés címe lett.

De van ennek a problémának majd tíz évre visszanyúló előzménye is. 2016-ban (április 30.) még a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett nagy Ország Lili kiállítás előtt egy fél évvel, vettem azt a bátorságot, hogy Ország Lili Románkori Krisztus képét (1969) és Fischer Ernő Ikonosztáz (1968) című művét esztétikai(!) szempontból összehasonlítás tárgyává tettem a facebook-on. Elég nagy port kavartam vele, mert sok hozzászólás és vélemény kísérte a bejegyzést. Elsőnek talán a témában egy részről - Ország Lili tekintetében - a legilletékesebb szakértő művészettörténésztől érkezett vélemény, eléggé summázott módon, egy tőmondatban: "S. Nagy Katalin: szerintem nem összehasonlíthatók.". Nem kisebb szakmai illetékességgel rendelkező Kováts Albert festőművész, művészeti író, a Magyar Festők Társaságának elnöke volt a második hozzászóló, aki S. Nagy Katalin véleményére a következőképpen reflektált: Kováts Albert: “Szerintem összehasonlíthatók (mindent össze lehet hasonlítani mindennel), legfeljebb nem hasonlítanak, vagy nincs értelme az összehasonlításnak. Ez esetben távoli a rokonság."

 Én adtam először választ az előző két hozzászólónak a kissé provokatív felvetésemmel kapcsolatban. Így mindjárt az elején kialakult egy hármas vélemény különbség, három részbeni elfogultsággal. S. Nagy Katalin Ország Lili irányában elkötelezett, Kováts Albert látszólag semleges, de kissé hajlik az előtte szóló értékitélete felé, és én aki Fischer irányában vagyok részrehajló. Ez a továbbiakban megindította a beszélgetést, a vitát, és a 69 lájk mellett, volt 27 hozzászólás, és 21 megosztása a témának. Az sajnálatos volt, hogy S. Nagy Katalin és Kováts Albert nem fejtette ki véleményét részletesebben ezt követően, illetve Katalinnak Erik Lux véleményéhez, - ahol Heideggerre hivatkozott - volt egy megismétlő, ugyancsak érvek nélküli elzárkózása a következő megjegyzéssel: "Őszintén feleslegesnek tartom az összehasonlítást." Pedig Erik Lux nem véletlenül és jó helyen hivatkozott Heideggerre a következőképpen: "Erik Lux S. Nagy Katalinnak: vannak, akik szerint a művészet is felesleges: Heidegger szerint - mint nyilván jól tudja - még az önmagához visszatérő logikai körök ismételt körbejárása sem felesleges, mert épp a körbejárás okán nem egész ugyanoda érünk vissza, és kijáratot lelhetünk onnan, ami kívülről zártnak látszik. (Eleinte még belülről is.).". Nem szeretném itt tovább részletezni a kialakult érdekes beszélgetést, és idézni a 27 hozzászólást, - bár tanulságos lenne - mert akit érdekel, az a következő linkken elérheti és elolvashatja: 

https://www.blogger.com/blog/post/edit/494942373152119947/711146230096734633  

Ezek után a bejegyzés címét úgy is módosíthatnám, hogy "Ez az év is jól folytatódik, mert amit elintézetlenül tíz évvel ezelőtt otthagytunk, az egy idő után visszaköszön és választ kíván. Mivel én voltam a provokatőr, ezért elöször tőlem, és elsősorban magamnak kell válaszolni. Ezért most megpróbálok rámutatni arra, hogy festővé válásom, vagy festővé nem válásom szempontjából milyen jelentősége volt Fischer Ernőnek, az említett két mentor Kovács László és Kováts Albert mellett. De mielőtt a mester védelmére kelnék, először a két mentortól kell elnézést kérjek, hogy minden segítségük ellenére, mint sejthető az eddig leírtakból is, hogy egyrészről úgy érzem nem lettem festő, és talán most már nem is leszek az. De meg kell köszönnöm a segítségüket, mert bizonyos értelemben, másrészről mégiscsak festő lettem az ő segítségükkel, amit tudomásul kell vegyek, mert a tények tükrében nem tudom már letagadni. Ez “történt” velem. Tudom, bonyolult és ellentmondó kijelentés ez, de megpróbálom sokadszorra érthetővé tenni mások számára is, - most már leírva - amit szóbeszédben sosincs időm elmondani és másnak türelme végighallgatni.

Joggal kérdezhetik és feltehetem a kérdést magamnak is, hogy akkor az utóbbi 7-8 évben miért torpantam meg? Miért nem állítok ki, annak ellenére, hogy ugyanúgy alkotok, mint eddig? Miért vonultam vissza a képzőművészeti közélettől? Itt kell visszakanyarodni, az eredendően feltett kérdéshez, miért nem válok le a mesterről, miért kelek védelmére, annak ellenére, hogy a két mentorral ellentétben, ő bizonyos értelemben sose akarta, hogy valaha is festő legyek? Az ő szemében örök tanuló maradtam. Ezzel megint ott vagyunk a zsáknál és a szögnél. Ha tudat alatt motoszkál is a szög a zsákban, tudatosan miért akarom visszanyomni? Itt szól közbe Gadamertől már fentebb idézett ars poeticám, de most újra leírom: "... a kérdés nem az, hogy mit teszünk és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl mi történik velünk." Ebből a nézőpontból festő lettem, és most már csak az a kérdés, hogy milyen? Semmi esetre sem par excellence festő, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Rendhagyó uton, későn és nem az igényeim szerint. A rendhagyóság elsősorban nem rajtam múlott, mert számos körülmény közrejátszott az életemben, hogy a közelébe se kerültem a pályának. Ha közelébe kerültem, akkor már a kishitűségemmel felelek azért, hogy nem mertem kellő elánnal megtenni mindent, annak érdekében, hogy előrébb jussak annál, ahol éppen vagyok. A későn jövés sem lehetett akadály, ha az elhatározásomat követően, - ami kikerülhetetlen és vállalt volt - eltelt harminc év alatt mind azt létrehoztam, amit magaménak tudhatok. Ezek szerint valószínűleg a mesterem és a magammal szembeni elvárások, a saját igényeim voltak tévesek, a művészi pályát illetően. 

Azzal a kezdeti időszaktól tisztában voltam, hogy közepes képességekkel és a hagyományos festészettel kapcsolatban nem rendelkezem kimagasló tehetséggel. Végül is ennek ellenére vállaltam a kihívást. Mivel mindig sokféle dolog érdekelt tudtam, hogy majd kitalálok valami magamnak való és tetsző dolgot, amivel jól elleszek. Ezt a hosszú tanuló évek alatt mindig meg is tettem, mert a stúdiumoknál is mindig kerestem valami nyakatekert problémát, ami izgalmas kérdéseket vetett fel, és ezzel igyekeztem kikerülni az akadémista stúdiumokat, és palástolni a gyengébb rajzi és festői készségeimet. A problémák ott kezdtek jelentkezni, amikor már önálló útra kellett volna lépni, és az gyökeresen más karakterű és irányúltságú volt mint Fischer Ernőé. Tanár úr is végig járta a kereső, kutató és kísérletező időszakát, de amikor megtalálta a maga sajátos esztétikai látásmódját, ahhoz évtizedekig hű maradt, és csak csiszolgatta, szépítgette míg nem sokszor modorossá és dekoratívvá tette. Ezt azért fontos kimondani, mert így létrejöttek nagyszerű alkotások is, de közben igen kicsi elmozdulással sok ismétlés volt, ami nem hozott új megközelítést, más tartalmat, és ilyenkor kiüresedett a forma.

Jelen pillanatban - ami tart már lassan tíz éve - hasonló helyzetben vagyok én is. Tökéletesen a kezemben érzem azokat a formai eszközöket, amelyek számomra ahhoz lennének szükségesek, hogy most már a belső tartalommal telítsem, de egyelőre nem megy. Fischer Ernőt hetvenöt éves korában ezen a holtponton segítettem- segítettük-át, a Budaörsi Műhely néhány tagjával úgy, hogy kibillent az évtizedek óta nagyszerűen használt és részben eredményes, részben eredménytelennek tűnő formai rendszerből, amely megújult tartalmat hozott, a régi témákban. Eredeti szándéka persze nem ez volt az együtt munkálkodásnak, hanem a sikerültebb régebbi képeinek felnagyítása, ami egy ideig párhuzamosan együtt haladt a megújult formarendből adódó újításokkal, vagy újszerű megoldásokkal. Aztán az utolsó két-három évben megint vissza eset az üresjáratú ismétlésekbe. De így van ez mindenkivel. Az alkotói pálya előre kiszámíthatatlan, vagy ha kiszámítható, akkor meg már nem alkotó. 

  

A negatívumok után nézzük, hogy mik azok a pozitívumok, amiről még ma sem tudok lemondani. Elsősorban emberi tartása, következetes emberi magatartása ami a festészethez való viszonyát is meghatározta. Maga bevallása szerint ő sem volt különösképpen tehetséges erre a pályára, legalább is a kezdeti évtizedekben pályatársaihoz viszonyítva a teljesítményét így látta. De kitartó munkával és hittel idősödvén rájött, hogy mégiscsak van valami érték a birtokában, amit a pedagógus pálya befejeztével, hatvan éves kora után bontakoztatott ki igazán. Addig is dolgozott, festett, amolyan vasárnapi festő módjára, de igazi áttörést csak 1973-ban a Műcsarnokban rendezett kiállítással ért el, az ötvenes éveinek a végén, nyugdíjba vonulása előtt. Későn érő volt, akárcsak én. Innentől kezdve viszont felvértezve minden szakmabeli tudással és tapasztalattal, alkotta a jobbnál-jobb műveket. A kételkedők tehetik fel a kérdést, hogy mi volt ezekben a jó, sőt a jobbnál-jobb? Az, hogy felmérte a huszadik század összes festői törekvését és ötvözte a klasszikus művészettörténeti értékekkel, amiből kialakított maga számára egy autentikus látásmódot, festői világot. A maga korában a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években ez magyarországon a hivatalos szocreál idején majdnem egyedülálló volt. Nem véletlen, hogy az esztergomi Keresztény Múzeumban tőle van a huszadik század második feléből szinte a legnagyobb anyag, ha a grafikai műveket leszámítjuk. Ez persze nem pótolja azokat a szakmai elismeréseket, amit sohasem kapott meg, mint többeközöt például a Munkácsy-díjat sem. Persze ez csak az intézményesült rendszerben való helyét kérdőjelezheti meg, mert az elvontabb szakmai értékeket ma is igazolják a művek. Olyan egyedülálló, csak rá jellemző színvilág jött létre a képein, ahol a tört színek monokrómba hajló vetületéből szinte koloralista módon ragyognak fel egyes színfoltok, amik sok esetben belső fénnyé válnak. Formarendje ötvözi a huszadik században létrejött sajátosságokat, a szín mellett a textúra és a faktúra előtérbe kerülését, az absztrakt és enformel elemeket, amit síkra feszített kompozíciós rendben valósít meg. Ami viszont a képeinek láttán az első ránézésre is kitűnik, hogy a hagyományos foltfestést bravúrosan ötvözi a vonalas rajzi éktékekkel. Az íróka használatának technikai lehetőségeit egyedül állóan és egyedi módon használja. De a pszeudo kollázs is sok festményének a sajátosságait adja. Az általam paratípiának nevezett eljárás már nála is megjelenik, ami Ország Lilinél az írásos korszak után és a labirintus előtti képein látható. Ennek lehetőségeit ismereteim szerint csak én viszem tovább és kamatoztatom. A legjobb képein a barokkos, szecessziós értékeket jól ellensúlyozza az expresszív letétekkel, ami persze néha ornamentikába vagy dekorativitásba megy át.

Nem sorolom tovább a festészetének azokat az értékeit, amelyek fiatal koromtól rám nagy hatással voltak, és Ország Lili valamint Bálint Endre mellett Fischer Ernővel jelentette azt a festői ideát, amit maradéktalanul megvalósítani sosem tudtam, de mindig efelé törekedtem. Most azt sem taglalom, hogy kitől mit próbáltam a magam alkotásaiba átvenni, és mit sikerült és mit nem, csupán azt kell látnom, hogy ők meghatározók voltak alkotói működésemben. Ezt megtagadni nem tudom, nem is akarom, csupán megszüntetve-megőrizni szeretném. A hagyomány újraértelmezése által valami újat is hozzátenni, a magam korának sajátosságaival ötvözni. 2000-től az eddig megrendezett húsz kiállításom képei erről szólnak, ami a visszatekintő meglátásaim szerint nehezen illeszthető a hagyományos festészeti műfajok közé, még grafikainak se mondható, talán leginkább a sokszorosított grafika felé közelít, ha nem lenne közben egyedi. Tehát elég öszvér jellegű, és egyszerre próbál esztétikus lenni és intellektuális problémákat felvetni. Ezért inkább képzőművésznek nevezném magamat, ha már erre a pályára vágytam, és egy időben észrevétlenül akaratom ellenére is azzá váltam, ami mindig is szerettem volna lenni. A festő titulust nagy tisztelettel és csodálattal hagyom az olaj, vászon és a hagyományos táblakép készítőknek, mert mégiscsak több évszázadon keresztűl ők alakították ki a mai látásmódunkat, amely ma meghatározó a képi kultúrában. Ezért valamilyen szinten követem is, az üveg alatt, paszpartuzott és fémkeretbe zárt alkotásaimmal, amelyek igazából grafikának sem mondhatók, bár grafikai jellegűek, de nyomat szerűségük ellenére mégis egyediek. Mint a monotípia, vagy a "paratípia" - ahogy én nevezem egy részét - mert nincs két egyforma belőlük. Lényegében ugyanaz és más. Vagy mondhatnám úgy, hogy ugyanaz DE más. 

Nagyrészt ez határozza meg a tartalmát és mondanivalóját annak a húsz kiállításnak amelyet eddig létrehoztam. Nem véletlen, hogy egy-kettő kivételével a fő cím mellett ezzel az összefoglaló címmel utaltam a sorozatjellegre, ami azt jelenti, hogy egyik következik a másikból, és semmi sincs előzmények nélkül, mint ahogy semmi sem múlik el következmények nélkül. Azt, hogy ma a képi világunk nagy részét a fénykép és a reprodukció sorozat jelleggel határozza meg, letagadni nem lehet, és az alkotónak tudomásul vétele szükségszerű. Ennek mérleglése alapján ki-ki eldöntheti, hogy milyen módon kötődik a hagyományos kézműves technikákhoz, az egyediséghez, és milyen mértékben használja fel a korszerű technikai eszközök által kínált sokszorosító eljárásokat.. Én a kettő között találtam meg azt a kifejezési formát, amelyhez mindkettőből felhasználva valamit, próbálom létrehozni alkotásaimat. Ezt tanultam a tényleges mesteremtől, és a már említett két választott példaképül szolgáló életműből. Ha a sokszorosítás felől nézzük a dolgot, akkor Fischer Ernő áll még legközelebb a tradicionális olaj festésből származó megismételhetetlen egyediséghez, mert csak ritkán használta egy-egy képének ismételt megfestésénél a pausz papírral történő átmásolást. Viszont nagymértékben eltért a hagyományos foltfestéstől, és az íróka használatával egy sajátos keverékét hozta létre a vonal struktúrával átszőt felületnek. A rajzi jelleg megtörésére használta még a kollázst, amely nagyrészt pszeudo kollázsként szolgált egy sajátos képi struktúra, mondhatnám egyedi stílus létrehozására. Bálint Endre festészetében a sablonok gyakori felhasználásával közelebb áll a sokszorosításhoz, de a sokszor ismételt motívumok a felület megmunkálás különböző módjai által, mégiscsak a foltfestészethez közelítenek. Ország Lili viszont életművének előrehaladtával egyre inkább távolodik a foltfestéstől, és különböző sokszorozó eljárásokon át, eljut az ipari célra használt nyáklapig. A nyomtatott áramkörök sablonja viszont már a redi med kategóriába tartozik. Ezzel átlép egy határt az eldologiasítás irányába. Bálint Endre az object trouve használásával önálló műalkotásokat hoz létre, és ott a tömegcikként gyártott ipari termékek nem kapnak jelentős szerepet. Ország Lili viszont eszközként alakalmazva a nyáklapot, és ha utalás jelleggel is, de ennek ad hangsúlyt. Ha a szó szoros értelmében a műfajt nézzük, akkor ebben a triászban a ő jut legtávolabb a köznapi értelemben vett festészettől. A Labirintus sorozatnál pedig eredeti szándéka szerint a táblakép formátum ellenére, kilép a térbe, és egy sajátos ikonosztáz vagy environment irányába lép tovább.

Nagyjából ezekből az előzményekből vettem számba a saját lehetőségeimet, és mivel életkoromnál fogva későn kezdtem hozzá, ezért ennek csak egy redukált változatából vontam le tanulságokat. Walter Benjamin a "Műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában" című esszéje adta a kiindulópontot. Annak ellenére, hogy majd száz éves teória, még mindig jól használható a dolgok végiggondolására. Innen közelítve, nekem már a könyv, az újság és a színes magazinok adták az alapot, látszólag teljesen elszakadva a hagyományos festészettől. Visszafelé a sokszorósító technikákon át, a kollázson és a pszeudó-kollázson keresztül jutottam a festészet közelébe. Pedig élményszerűen a művészettörténet nagy klasszikusai, és ennek függvényében a mai napra lefordítva, az említett három festői életmű adta és adja még ma is az inspirációt az alkotáshoz. Mint már kitértem rá, ehhez a kezdetektől fogva a képességeim is közepesnek bizonyúltak, és bennem különösebb tehetség féle se mutatkozott ez irányba. Ezért az intellektuális oldalról próbálkoztam. Már a stúdiumoknál is inkább ez dominált, és nem a klasszikus értelemben vett valósághű leképezés. Igyekeztem a látványon keresni valami átfordíthatót, ami elterelte a figyelmet a hiányosságokról. Sokszor sikerült, sokszor nem. Így billegtem az ambivalens érzelmi és intellektuális libikókán, mígnem valószínűleg találtam egy valamilyen szinten elfogadható egyensúlyt az alkotásokban, amivel úgy-ahogy befogadott a képzőművészeti szcéna, és kisebb nagyobb közönség, illetve közösség. Magam viszont belsőleg nem voltam és nem vagyok megelégedve az elért eredményekkel, mert túlságosan belém égett a hagyományos nyomvonal, a látvány által kiváltott érzelmi alapú művészet. Értek én mindent, vagy majdnem mindent, legalább is ezzel kapcsolatban. De továbbra is keresem azt a képi ideát, amit 19 évesen, 1967-ben az első Fischer kiállítás láttán a Velence és Prága képein megpillantottam. Itt értettem meg, hogy mi a festészet, vagy pontosítva, hogy nekem mit jelent a festészet. 

Ezt 2014-ben Fischer Ernő centenáriumi évének utolsó blog bejegyzésemben így fogalmaztam meg:

"Fischer Ernő ma.

Az írás címe nagyon tárgyszerű és rém egyszerűnek tűnik, de számomra mégis rengeteg végig gondolandó dolgot lehet felsorakoztatni e két szó, illetve e név és e szó kapcsolata révén. Ha utána akarunk nézni a névnek, érdemes szűkíteni a keresést és feltétlenül hozzátenni, hogy festőművész, mert még az általánosabb jelzők, mint a művész és a pedagógus is nagyon bő választékot kínálnak fel, hogy megtaláljuk az általunk keresett személyt. A "ma" határozó szó kiemelése pedig számomra ürügy arra, hogy összevessem a múltat, valamint a jelent, és a majd fél évszázados ismereteimet, a Fischer Ernő életművel kapcsolatban.

Különös aktualitását adja ennek a centenáriumi év, mivel Tanár úr 1914. július 18-án született Losoncon, és nyolcvannyolc éves korában, 2002. október 9-én halt meg Budapesten. Hosszú és tartalmas élet, a huszadik századi európai történelmi események sűrűjében. Születése évében tör ki az első világháború, majd a háború után meghatározó módon érinti Felvidék leválasztása Magyarországról, mivel fiatal éveit már egy idegen országban tölti, ahol sok megpróbáltatást jelent számára a kisebbségi sorsból adódó élet. Ezért 1936-ban a főiskolát is Prágában kezdi, de az ismert történelmi események miatt, az 1938-39-es tanévet már a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatja, majd 1940-ben megszakítja festői tanulmányait, és a második világháború ideje alatt vasút tiszti képesítést szerez, és különböző felvidéki és erdélyi vasútállomásokon forgalmistakén dolgozik. A háború befejezése után "disszidál" Losoncról, Magyarországra, és újra folytatja a festői tanulmányait Budapesten, ahol 1949-ben diplomázik. Az ötvenes éveket köztisztviselőként a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztályának vezetőjeként tölti, majd 1956 után rövid ideig először általános iskolában, majd középiskolában tanít, és 1959-ben kerül Szegedre. Nyugdíjazásáig a Pedagógiai Főiskola rajz tanszék vezetőjeként dolgozik. E rövid életrajzi összefoglaló is mutatja, hogy életének aktív éveiben "főállásban" festőként sohasem működött. Igaz ötven évesen volt már önálló kiállítása, de az életmű java része, és főleg a legjelentősebb alkotások hatvan éves kora után készültek.

Mint fent is jeleztem, ebben az írásban saját visszaemlékezésemet igyekszem megfogalmazni, ezért néhány szót szükségesnek érzek magamról is mondani. Tanár urat fiatal koromban, 1966-ban ismertem meg, amikor Ő kora ellenére - az előbb vázolt rendhagyó életút okán - még alig volt túl két-három önálló bemutatkozásán, ami azt jelentette, hogy így a szakmában pályakezdőnek számított. Ezért mondhatom azt, hogy a festői életmű kibontakozásának kezdetétől végig kísérhettem a pályája alakulását. Egy éve már tanítványa voltam Fischer Ernőnek, viszont műveivel csak egy évvel később, 1967-ben találkoztam Budapesten, a Petőfi Sándor utcában ma is működő, Építők Műszaki Klubjában rendezett kiállításán. Itt csapott meg igazán a "mozdony füstje" , hogy a közismert Moldova György könyv címéből idézzek. Mert tény, hogy a festői életutakhoz hasonlóan én is kora gyerekkorom óta rajzoltam, valamint tudatosan készültem a festői pályára, de igazán csak ezen a kiállításon látott képek értették meg velem, hogy miért vonz a festészet művelése, és mit is akarok én tulajdonképpen ezen a területen. Elkábított és elvarázsolt az a látvány, amit a műveken felfedeztem, és elsősorban nem is a konkrét tartalmi része ragadott meg, ami a felszínen megmutatkozott, hanem az az elvont, metafizikai festői minőség, ami a színekben és a formákban mélyebbről felragyogott. Később Tanár úrtól megtanultam és megértettem, hogy ez a mű belső fénye, amely az Ő szavai szerint már nem a külső megvilágítás imitációja, hanem a transzcendens fény csendes sugárzása. A csendességnek itt különös hangsúlya van, mivel a formák sokszor barokkos mozgása ellenére is, a tört színek megfoghatatlan és alig meghatározható keveréke olyan sajátos színvilágot eredményez, amelyben mindig van egy kis elégikus és talán még melankolikus hangulat is.

Tematikailag nem volt túlságosan tág ennek a tárlatnak a horizontja, mert főleg városképeket és tájképeket láttam, figurális témában pedig néhány harlequint. Persze a helyhez illően - az Építők Műszaki Klubjának megfelelően - főleg épületeket is magában foglaló képek voltak többségben, amelyek később az egész élet művön belül is fő hangsúlyt kaptak, mint a katedrálisok sorozata, valamint a Prágát, Velencét, Genovát és Budapestet ábrázoló városképek. A bohóc ábrázolások pedig már témájuknál fogva is magukban hordozták az előbb említett elégikusságot és melankóliát. Talán már a gyerekkorom óta bennem rejlő és egész életemet végig kísérő rezignáltságra való hajlamomat láttam meg ezekben a képekben, és ezért többé váltak bennem mint képek, mert itt ismertem fel a mű katarzis jellegét. Ettől az élménytől kezdve másképpen viszonyultam az élethez, és mindig vissza-visszavágytam a festő vásznán látott formák és színek varázsához. Még nem egészen tudatosan, de ösztönösen éreztem, hogy ebben a világban haza találtam. Innentől kezdve tudtam mit keresek, és talán tudtam azt is, hogy amit keresek sosem találom meg. De ez a tapasztalat nem keserített el, hanem reményt adott egy életre, hogy van mit keressek, mert ahogy Somhegyi Zoltán művészettörténész barátunk doktori disszertációjának címében Caspar David Friedrichet idézi: "A kifürkészhetetlen Túlnan"-ról néha felsejlik a fény, ami megvilágíthatja az élet értelmét. Mert a végtelennel való találkozás mindenkit felráz, és ez a katarzis igazi lényege. Az itt és most idejéből itt nyílik út az örökkévalóság tág mezejére, amit a festő a képzeletvilágának kivetítésével népesíthet be. De ez a szabadság egyben létezésünk korlátja is, mert mindannyian az időbe való belevetettségben éljük le életünket, és ez a tény már alapjaiban is elégikus jelenség, mondta egyszer Fischer Ernő.

De mit is jelent pontosabban az esztétikában az elégikusság? Először nézzünk meg egy viszonylag tárgyszerű körülírását, majd egy szubjektívebb és személyre szabottabb megfogalmazását a fogalomnak.

"Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos szabadság lehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan reménytelen - de nem megrendült - érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a megsemmisülő szabadság méretei kisebbek, a kor mértékével mérve emberszabásúak. Az elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság sem egyetlen szín. Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik, hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az öregkor szintén egyfajta lassú halál."

A költőibb meghatározás így szól:

"Megszállottságunk csak az időn kívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni - abban a tudatban, szilaj hitben -, hogy negyedik életünkben bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk. A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, szinte észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez.

Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmerőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája, - a kicsit gyávábbak sorsa - elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba..."

Az első idézet egy esztétikai tankönyvekbe szánt írásból való, a második pedig Kovács László (1944-2006.) festőművész nekem szánt ajánlása a következő képen: "Alföldinek Kovács, 1999.május 30. (mivel munkáidról jutott eszembe)"

Megtisztelő ez az ajánlás, de én most nem a magam munkáira vonatkozóan citáltam ide, hanem annak felidézésére, hogy mit jelentett nekem az első találkozás Fischer Ernő festészetével. De a két megfogalmazás egymást kiegészítve egyben körülírja azt a tényt és élményt is, hogy mit jelent nekem ma, a címben feltett kijelentés, azaz Fischer Ernő festészete. A pár nappal ezelőtt, Losoncon az általam rendezett centenáriumi kiállítás megnyitása után, hasonló érzések töltöttek el, mint majd ötven évvel korábban, a művekkel való első találkozás alkalmával. Igaz itt egyetlen kép sem szerepelt már az 1967-es kiállítás anyagából, de annak szelleme és az abból következő még érettebb alkotások sora bizonyítja, hogy annak idején talán nem tévedtem, és jó felé tűztem ki magamnak az elérhetetlen végtelen irányába mutató utat, a "Kifürkészhetetlen Túlnan"-t, amelyből ma is sugárzik a reményt keltő csendes ragyogás. Ez az időtlen, és talán nem is olyan "idétlen" - ahogy Kovács László a kissé groteszk, abszurd, és ironikus megfogalmazásában említi - ívnélküliség, számomra ma is az örökkévalóság átélhetőségének egy lehetséges formája."

Itt idéztem az akkori teljes blog bejegyzést, mert tartalmilag ide illő, még akkor is, ha ezáltal ismétlések is előfordulnak benne, de megadom az elérhetőség linkjét is, mert ott képekkel kiegészítve látható és olvasható: 

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/12/fischer-erno-ma.html 

Nehéz innen visszatérni Kelle Anti facebook hozzászólásához, amit a mester és tanítvány viszonnyal kapcsolatban megjegyzett, hogy "kibújik a szög a zsákból". Akármilyen körülményesen és terjengősen próbálok értelmes választ adni erre a jogos megjegyzésre, bizonyára benne maradok a csávában és a zsákban. De ennek ellenére tovább kutatom, hogy mi munkálhatott, mi munkálhat ma is a tudatalatiban ezzel kapcsolatban, hogy hónapok múlva is visszatérek rá. Miközben unos untalan azt hangsúlyozom és részben azon sopánkodom, hogy milyen tehetségtelen vagyok a festői pályán, és közben felsorolom az ott elért eredményeimet. Csupa ellentmondás, zagyva locsogás, lehet rá mondani, ami részben igaz, de hát a tudatalatti valószínűleg ilyen, legalább is az enyém ilyen. Ezért ennek kutatása, részbeni feltárása, megismerése, tudatosítása vissz talán közelebb a megoldáshoz, ha van itt egyáltalán megoldás. Úgy érzem, hogy két kiút van ebből a kelepcéből: vagy bevallom és elfogadom becsvágyó nagyképűséget, nagyravágyásomat, és mesterebb akarok lenni a mesternél, amit viszont mindig igyekeztem elkerülni, hogy önjelölt mester ne legyek. Vagy próbálom igazolgatni szerénységemet és tévedésemet, amely valószínűleg sokak szemében és talán az enyémben is, álszerénységnek tűnhet. De mint mindig, talán itt is a kettő között van valamiféle igazság.

2009-ben a szegedi egyetem Rajz-művészettörténet Tanszékén, az általam rendezett Fischer Ernő rajzait, vázlatait bemutató kiállításon és konferencián tartott előadásomban, a következőképpen fogalmaztam meg pedagógi módszerét: "... a főiskolán kezdő tanárként tanulva tanított, majd idős korában a Budaörsi Műhelyben mesterként, tanítva tanult.". A mindenkori lényeg mindkét fél számára - mesternek és tanítványnak egyaránt - a kölcsönös inspiráció. A mester is tanul az élete végéig, ha új benyomások érik. Az 1970-es évek elején Fischer Ernő ezt - ars poetica szerű kijelentésében - a következőképpen fogalmazta meg: " A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban lévő emberi világ felvet." Tehetjük fel ezek után a kérdést, hogy ha ez a mester feladata, akkor mi a tanítvány feladata? Talán az, hogy mind azt megtanulja és tudja, amit az elődei létrehoztak azzal kapcsolatban, ami iránt érdeklődése, késztetése és belső ösztönzése van. Ezt követően, ennek birtokában és tudatában kialakíthassa saját világképét, amely szerint alkot, műveket hoz létre, és ezáltal részese lesz a művészetnek, hogy mesterré válhasson. Tanítvány nélkül is lehet mester, ha művei példává válnak és követőkre találnak. Pedagógus és tanár viszont csak a tanítvány által lehet az. Fischer Ernő pedagógus, tanár és mester volt. A fent említett idézetben megfogalmazottak szerint, ebben a sorrendben. Pedagógusként nevelt, tanárként oktatott és mesterként példát mutatott.

Mindezt lefordítva és alkalmazva magamra nézvést, áshaotok tovább és mélyebbre a tudatalattiba, hogy szemügyre vegyem saját tanuló mivoltomat, hogy a jogtalanul apellált mester titulusra reagálhassak. Visszatérve a tanulva tanít és tanítva tanul megfordított viszonyra, amit Tanár úr fiatal korától idős koráig élete során megjárt, most csak az utóbbira térek ki. Itt megváltozik a mester és tanítvány felállás és előtérbe kerül a tanítvány és mester viszonya. Fiatal korában a tanítvány van ráutalva a mester segítségére, idősödvén viszont idővel a mester szorul a tanítvány segítségre. Itt válik jelentőssé a tanítvány szerepe. Ma már általában leválnak a tanítványok a mesterről az iskola elvégzése után, és önállosodván automatikusan mesterré válnak, ha van hozzá tehetségük. A mester közös műhely hiányában magára marad és legjobb esetben társtalanul alkot tovább, ha van még ambíciója és alkotó kedve. De ez már inkább tanári sors, mint a mesterre jellemző attitűd, amely hosszú évszázadok során hagyományozódott ránk. A tanár elmegy nyugdíjba, a mester meg ott marad a műtermében egyedül. A tanítvány meg ha nem elég tehetséges akkor nem válik mesterré, de még iskola teremtő tanárrá sem, hanem kiábrándult pedagógusként elmegy szaktanárnak, vagy legrosszabb esetben napközis tanárnak. 

Szükségét éreztem előbb általánosságában felvázolni a pedagógus, tanár és mester mai helyzetét, hogy most konkrétan kitérhessek Fischer Ernő mester voltára, és a magam örök tanítványi viszonyára. Azzal kell kezdjem, hogy Tanár úr nem volt mester az intézményesült iskola rendszerben a hivatása gyakorlásában. Kitűnő pedagógus és tanár volt, és nem is szerette ha mesternek szólították. A félhivatalos szakkörökben és később szabad iskolákban közelített a mesteri pedagógiai és tanári feladatok elvárásaihoz, de tudatosan felvállalni sosem akarta. Alkotásaival, műveivel példát mutatott, és így mesterré vállhatott, de mesterként csak élete utolsó szakaszában a Budaörsi Műhelyben nevelt, tanított és oktatott. Én már a nyolcvanas évek második felében próbáltam a lehetőséget megteremteni és ambicionálni a Budapesti Képzőművész Stúdióban, az iskolateremtő mester feladat felvállalására, de sikertelenül. Tanár úr ott Tanár úr maradt és nem lett mester, mert az időre bízta, hogy majd az eldönti, hogy ki-kinek a mestere és ki-kinek a tanítványa. Ismereteim szerint személyes kockázatot nem vállalt egyik tanítványával kapcsolatban se, de többször nehezményezte, ha azok viszont nem említették szakmai önéletrajzban a mesterek között.

Mint már fentebb említettem, idős korban válik fontossá a mester számára, hogy van-e tanítványa aki őt segíti. Akit még taníthat mint örök tanulót akkor is, ha a tanuló már mindent megtanult a mestertől, amit a maga számára tudott, kellett és lehetett. Így a mestere tovább taníthatott, de az idézett ars poéticája értelmében újra tanult is. Figyelte a tanítványok újszerű kezdeményezéseit és együtt alkotott velük. Itt mindkét fél részéről kölcsönös alázatra volt szükség, hogy működjön ez az újszerű helyzet, amely végül is minden mester és tanítvány viszony lényege és alapja. Hamvas Béla írja valahol, hogy a mesterre nem azért van szükség, hogy a szakmai fogásokat és tudnivalókat átadja - ez tanári feladat - hanem azért, hogy a tanítvány a mesterrel szemben az alázatot gyakorolja. Azt viszont nem fejti ki Hamvas, hogy a mesternek mire van szüksége, hogy tanítványa legyen, hanem élete végén realizálja azt. Tanítványt választ magának Molnár Sándor festőművész személyében, és felesége Kemény Katalin mellett, rá hagyja szellemi örökségét. Ez a mester alázata és kockázata, hogy az utódok mit kezdenek vele és miként gondozzák azt. Alázat, hogy tudomásul veszi saját végességét, és kockázat, hogy jó kezekbe adta-e a szellemi hagyatékát. Egyik nincs a másik nélkül és a másik sincs az egyik nélkül. A kör bezárul, mester és tanítvány egymásra van utalva az itt és mostban, és az örökkévalóság világában, ha van egyáltalán ilyen. 

Tehetjük fel a kérdést, mindebből, mi vonatkozik Fischer Ernő mesterré váláshoz, és a tanítvány - ez esetben az én személyem - viszonyához, méghozzá a "kibújik a szög a zsákból" aspektusából. Az, hogy én kezdetektől fogva évtizedeken át mesternek tekintettem Tanár urat, de ő csak élete vége felé, - jobb híján - az utolsó tizenöt évben fogadott el tanítványának, ami a szó szoros értelmében is mesterré tehette. De nem egyedül voltam a választottak között, sőt én egyedül nem voltam a felvállalt beavatottak kisszámú csapatának felszentelt tagja. Ki így, ki úgy "hivatalosan", vagy "félhivatalosan" még Tanár úr életében megkapta tőle az elismerését egy-egy kiállítás megnyitóval, vagy eleve a hivatásánál fogva összetartozásuk okán, vagy még a főiskolából való ismerettségükből adódóan. Név szerint nem szeretnék itt senkit megemlíteni (de magamnak emlékeztetőül ide írom, hogy kikre gondoltam: Legelőször az "ortodox" Fischeristákra, a Budaörsi Műhely alapító és törzs tagjaira, élőkre és holtakra: Bíró Judit (1956-1992), Kölűs Judit (1950-1994), Orbán Tibor(1935-2014), T. Horváth Éva, Csengery Béla, Nagy Imre Gyula, és más viszonylatban Sipos Endre, és Szigyártó Gyöngyi.) Nekem Fischer Ernő életében szervező feladatom volt. Viszont halálát követő majd negyed évszázad során a még kisebb körre vonatkozó módon pár tanítványnak jutott az a szerep, hogy az idő megerősíti tanítványi státuszukat. Egyedül maradtam abba a helyzetbe, amit annak idején - a nyolcvanas évek végén - Tanár úr mondott és megjósolt, hogy majd az idő eldönti, hogy ki-kinek a mestere és ki kinek a tanítványa. És valószínűleg itt bújt ki a szög a zsákból.

Az eddigiekből kitűnhet, hogy miért tulajdonítom egyedül magamnak azt a tanítványi státuszt, amely akarata ellenére mesterré tette Fischer Ernőt. Ő, ódzkodott a mesterré vállástól, mert tudta, hogy ez kockázatos vállalkozás, és balul is kisülhet

Pont egy évvel később, ma 2026. január 10-én, elhatároztam, hogy összeszedem az elmúlt évtizedekben ebben a tárgykörben írt szövegeket, és összegző véleményezés kérésével, megosztom a mesterséges intelligenciával folytatott párbeszédben, hogy a kívülálló szemszögéből is lássam a helyzetemet. Mert tükör ez a dialógus. Megint csak Fischer Ernő gyakran hangoztatott mondása jut eszembe, hogy minden nap bele kell nézni a tükörbe, és szembesülni kell önmagunkkal.

Hat vagy hét olyan szöveget találtam, amelynek fele eképp van megcímezve, hogy Mester és tanítvány I.-III. , de a többi ha nem is így nevesíti a témáját - mint ez az írás is - mégiscsak erről szól. Egybe akartam szerkeszteni ezeket, de elolvasva ezt az egy évvel ezelőtt félbehagyott és az apropóját illetően aktualitását vesztett szöveget, egyenlőre eltekintettem tőle. Úgy érzem, hogy ez mind annak összegzése, egybefoglalása, amely a többi írásokban szétszórtan szerepel, egy-egy szakmaibb kérdésfeltevéssel kapcsolatban kifejtve, és nem ilyen személyes önvallomás jelleggel megírva. Talán éppen ezért, megint a végétől kezdve haladok majd visszafelé, hogy már a téma tárgyalásánál lássuk együtt azt a helyzetet, amiben most vagyok. Tehát nem történetmesélés ként, időrendi sorrendben mondom el azt, hogy mi “történt” velem, hanem élő archívumként újra jelenvalóvá teszem a megtörténteket, hogy nyitott módon történjen tovább, ami “hátulról tol előre”.