.JPG)
A nyolcvanadik születésnapját nemrég ünneplő T. Horváth Éva egyéni hangvételű képzőművész, akinek sokféle műfajban, igen változatos technikával készült alkotásai senki más magyar képzőművésszel nem téveszthetők össze. Legutóbbi kiállítását Alföldi László festőművész igen alaposan megtervezve, végiggondolva, rendkívüli igényességgel rendezte meg az Újlipótvárosi Klub-Galériában, főként az utolsó évtizedben készített, nagyrészt vegyes technikával létrehozott teremtményeiből. Az előző korszakból csak annyi mutatva meg, ami összekapcsolta szellemiségén keresztül az életművet, kiemelve, hogy T. Horváth folyamatosan saját univerzumát építi.
Amostani tárlat különlegessége az is, hogy T. Horváth Évának már több jelentős kiállítása volt ebben a tágas, de nem egyszerűen berendezhető térben. E sorban az első volt az A Katona, Kresz Géza sarok című 2003-ban (ehhez a katalógusbevezetőt a festő maga írta); ezt követte 2008-ban a Paraván és Nórák (katalógusszöveg: Somhegyi Zoltán), majd 2012-ben élettársával, Alföldi Lászlóval közösen az Együtt címmel rendezett tárlat. A negyedik, 2018-as Befele című kiállításon szereplő művek már szorosan kapcsolódnak a legújabbakhoz, szinte előzményeiknek tekinthetők. Az alkotó Újlipótváros iránti elkötelezettségét nemcsak az bizonyítja, hogy az életműben kiemelten fontosak a fenti, szinte kalauznak tekinthető megmutatkozások, hanem az is, ahogy ritka írásos megnyilatkozásai egyikében (Önéletrajz) kiemeli, hogy ott végezte az általános iskolát, és a közeg annyira meghatározó volt számára, hogy a Budapesti Tanítóképző Főiskolán tanult tovább (1963–66).
T. Horváth Éva: Befele I., 2018
Karakterének alapvonása a folytonos tanulás (festészetében ez még az utolsó 15–20 év megújulásait is meghatározza). A Szegedi Tanárképző Főiskolán rajztanári diplomát kapott (több vidéki és budapesti iskolában tanított, majd a tanítóképzőben is). 1972-től kiállító művész, következetesen mutatkozik be felsőoktatási intézményekben (Műszaki Egyetem, 1975; Zsámbéki Tanítóképző, 1990) és könyvtárakban, művelődési házakban (Budaörs, Szigetszentmiklós). Közben elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát (1982), de utána is folyamatosan képezte magát, önképzőkörökbe járt rajzolni, és művésztelepekre. A legmeghatározóbbnak munkássága szempontjából azt a tíz évet tartja, amit a budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdióban töltött (1985–1995), amelynek vezetője Fischer Ernő festőművész volt (akit többször is a mesterének nevezett). Az ő általa irányított Budaörsi Műhelyben 2002-ig dolgozott rendszeresen – azaz még 57 éves korában is tanult, új festői módszerekkel kísérletezett, pedig addigra már tíznél több önálló kiállításon volt túl, köztük az életmű szempontjából olyan fontos bemutatókon, mint a Lepedőképek (Fáklya Klub, 1994), a Flórák és Gésák (Nyírő Gésák (Nyírő Galéria, 2000) és a Múló Jövő (Zichy Major, 2001).
T. Horváth Éva: Gerda, 2023
T. Horváth Éva tehát 27 éves kora óta rendszeresen mutatkozik be egyéni kiállításokon; rendkívül művelt, olvasott, felkészült gondolkodó ember, szakmájának megbízható és alapos ismerője. Kézjegyei alapján munkái felismerhetők, azonosíthatók annak ellenére, hogy sok műfajban és sokféle technikával dolgozik. Festmények, grafikák, művészkönyvek, installációk, lepedők, dobozok, leporellók, anyagképek kerülnek ki a kezei alól. „Amikor festek, szabadnak érzem magam” – fogalmaz önvallomásában (Arnolfini Szalon, 2014). Ezt a szabadságot erősíti a felhasznált alapanyagok és az alkalmazott technikák sokasága, amely utóbbit a művekről írva, kiállítva általában így egyszerűsítenek le: „vegyes technika”.
Magas szintű technikai érzékét, kivitelezőképességét nemcsak a képzőművészeti iskolákban, művésztelepeken, szakkörökben fejlesztette évtizedeken keresztül, hanem műtermében is, folyamatos kísérletezésekkel, szokatlan anyagok kölcsönhatásának elemzésével, egymástól eltérő tulajdonságú anyagok, felületek egymásra rétegzésével. A szó szoros értelmében kortárs művész, modern művész, akit rabul ejtettek a 20. század elején a kubista, majd a dadaista képzőművészetbe berobbanó kollázsok készítésének módszerei és alapelvei, mint ezt mindennapi alkotó tevékenysége is bizonyítja. A különböző anyagokat, textúrákat, formákat alakítja egységes és egyben ellentmondásos világegésszé. Szabad képépítés jellemzi, a festett és ragasztott felületek arányát maga dönti el. Akármi lehet: papír, újságcikk, textil, falevél, fém, más reprodukált mű töredéke, írás – mind a létező valóság, amely mellé a művész másikat teremt.
T. Horváth Éva: Bontás, 2017
Egy látszólag nem idevágó életrajzi mozzanat, ami azonban szerintem nagyon is idetartozik: három felsőfokú diplomája mellé szabályos képzési keretek között kitanulta anyai családja mesterségét, a kalapkészítést. Ezt részben az a meggyőződés motiválhatta, hogy ha átveszi a családi örökséget (fiútestvéreit ez nem inspirálta), akkor végképp nem szorul arra, hogy eladja festményeit, s bármi kompromisszumot kössön, ugyanakkor fontos lehetett az is, hogy a kalapos szakma elsajátítása során új és hagyományos anyagok sokaságát ismerhette meg.
Amikor a T. Horváth Éváról szóló monográfián dolgoztam (2016-ban jelent meg), sokáig kísértett, hogy kollázs legyen az összefoglaló címe, hiszen bizonyítható: Éva műveinek egyik fő jellegzetessége, hogy szemléletük, kivitelezésük, felületalakításuk szerint kollázsok. És világnézetük, a nézőt megszólító világszemléletük szerint is.
Munkáinak mérete változatos – a kis méretű, ikon jellegű táblaképektől a freskórészletnek tűnő leporellókig és az ajtónyi paravánokig terjed. (Amikor ez utóbbiakat először láttam, megdöbbentem, hogy egy filigrán, törékeny nő hogyan képes ekkora méretű, súlyos képeket alkotni. Aztán felfogtam: a festő rendkívüli energiákat tud mozgósítani magában, képes erőktől sugárzó felületeket teremteni; nagyon szívós.) A leporellók egy része mintha távol-keleti, tágas hegyi utakon való szokatlan utazások emléke volna.
Méretük mellett a művek formája is gyakran szokatlan, szabálytalan. Nemcsak a vegyes technikából adódó kitüremkedések, domborulatok, nyugtalan kiszögellések, hanem a megtépázott záró kontúrok is, ahol véget érnek a keretek, felül, oldalt, s leginkább alul. Ezek a szabálytalan alakzatok is erősítik a felület szokatlan látványát. A 2025 novemberében nyílt kiállítás rendezője, Alföldi László kiválóan élt e formai adottságokkal, határozottan érzékeltetve, hogy ezek nem véletlenek, hanem tudatos döntések eredményei. Itt említem meg: a rendezés különös érdeme, hogy ellenállt annak a csábításnak, hogy a termekbe minél több munkát vonultasson föl. Ezek az alkotások megfelelő teret igényelnek, és összezsúfolva a falakon saját terük nyomódna össze.
T. Horváth Éva: Purparlé I., 2014
A fentebb leírtakból is következik, hogy T. Horváth Éva egyszerre figuratív és nonfiguratív festő. Egyetlen felületen is össze tudja kapcsolni az úgynevezett realitáshoz kötődő elemeket és az absztrakt formákat. Következik ez lelki alkatából, szellemi horizontjából, alkotói folyamatából és a rá jellemző igényes technikai kivitelezésből, az úgynevezett vegyes technikából, az egyetlen felületen egymást erősítő faktúrákból, a más-más természetű anyagok textúrájából. Egyéniségéből, nyitott világértelmezéséből is adódik mindkét kifejezésmód, mindkét nyelv egyéni használata. Érdemes hosszasan felfedezni az egymásra rakodó rétegeket ilyen szempontból is, s megfigyelni, hogy rendkívül gazdag mondanivalójához miként tud kapcsolatokat teremteni geometrikus, szürreális, absztrakt, lírai, intellektuális alakzatokkal, a látványhoz erősen kötődő elemekkel, vagy éppen – a kézzelfogható látványtól eltávolodva és újrateremtve azt – hogyan alkot szokatlan formarendet.
Olykor mellbeverően közel kerül a tárgyak hordozta valóságoshoz, máskor pedig a szakrálishoz, a szakralitáshoz közelít. És nemcsak mitológiai utalások, vallási hiedelmek révén. Hívő és nem hívő egyszerre, szerepvállalása szerint nem idegen tőle sem az isteni, sem az emberi világ. Gyakran a tárgyak a közvetítők közöttük és a környezet között, vagy a barlangfestészet (a képzőművészet kezdete) és a 20. századi kollázsok között. Portrésorozatoknak mondható emberarcai a kiállításon szereplő utolsó művekben stilizáltságuk ellenére is jól kivehetők, karakteresek és egyre bonyolultabbak, összetettebbek.
Munkásságát végigkísérik a lények: arctalan és szorongással teli emberek, expresszív és igen intenzív angyalok, a világ, az idő menetébe beavatkozó szörnyek, elképzelt és valóságos, olykor antropomorf figurák. Ez a világ rendkívül mozgékony, összetett, nem könnyű megnevezni a létezésformákat. Válságérzet, fájdalmak, deformált figurák (mi magunk). A képek zömén mégis ott a meditatív csend, jelenvaló a lélek, mely megszólítani is tudja a nézőt. Színkezelése, a hideg és meleg színek ellentéte is érzelmekkel telített. A különböző színű képződmények egyszer csak ismerőssé válnak, mintha már jártunk volna a T. Horváth Éva teremtette közegben. Mintha közös emlékeink volnának, melyeket a művészi intuíció újraszületni késztetne.
T. Horváth Éva: Békés békák, 2005
A róla szóló szakirodalom még adós motívumai összegyűjtésével, elemzésével és azzal, hogyan változik a színek használata, melyek az állandó kifejező elemek az eszköztárában, melyek a dominánsak egyes periódusaiban. A mostani kiállításhoz kapcsolódó esszék – Lakner Zsuzsa katalógusbevezetője (Az áradás művészete), illetve Sinkó István kiállításmegnyitója (A terjeszkedő lélek), mindkettő az Arnolfini Szalon esszéportálon olvasható –, illetve a korábbi tárlatok kapcsán született néhány további írás megpróbálják művészetét a megszokottól, a hagyományostól eltérő módon bemutatni, a földön járásból, a kézzel fogható közegből, a hétköznapi környezet elemei közül átemelni egy, a valóságos és a nem valóságos közötti dimenzióba. Ezekben hangsúlyozódik a művész személyessége, szokatlan intimitással az alkotói lét. Előkerülnek jelek, közlésmódok, a mű létrejöttének lelki, érzelmi és intellektuális folyamata. Ő maga egy, a munkásságát értelmezni segítő írásban (Miért a kollázs? – Képírás, 2016) ezt írja: „Az anyagokhoz való vonzódásom vezetett a kollázshoz. (…) A kollázs anyaga túlmutat önmagán is, mert rejti még a kort, a környezetet, annak állapotát, szellemét, az alkotó viszonyát ezekhez.”
T. Horváth Éva: Konok-ikonok II., 2024
A mostani összegző kiállításról szólva külön kiemelendő az a munka, amelyet Alföldi László festőművész, a tárlat rendezője T. Horváth Éva művei és a nézők közötti kapcsolat megteremtése és állandósítása érdekében igen szakszerű módon kifejtett. Felvezetésként már több héttel a megnyitó előtt elkezdte megosztani a Facebookon a korábbi kiállítások dokumentációit, a kiállítás ideje alatt pedig sorra mutatta be a közösségi oldalon a falakra került – sokféle műfajból, technikából, nyitott szellemiségből egységes egészet teremtő – művek egyes darabjait, valamint a tárlatról készült fotókat. Ők ketten nem a digitális kultúrában felnőtt művésznemzedékhez tartoznak (és én sem), ezért még inkább fontos, hogy így bárki számítógépet használó számára folyamatosan lehetőséget biztosított a kiállítás időbeli és térbeli nyomonkövetésére. T. Horváth Éva vegyes technikával készült, rétegzett anyagokból komponált képeiben benne van ennek, a kiállítás falain kívülre való terjeszkedésnek a lehetősége.
Különösen érdekes volt Az alkotás születése címmel ellátott bejegyzéssorozat, amelynek köszönhetően egy sor kiállított mű esetében megismerhettük annak korábbi fázisait. Szintén hozzáférhetővé vált az a negyedórás videófilm (Éva ’80), amelyből kirajzolódik a kiállító művész kísérletezésekkel, megújulásokkal teli eddigi életpályája, s amelyet a festő testvére, Horváth Zoltán újságíró készített; nyilvános bemutatója a kiállítás november 28-i záró rendezvényén volt (a tárlatot végül december 10-éig meghosszabbították).
Az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2018-ban rendezett Befele című T. Horváth Éva-kiállításról szóló írásokban gyakran felbukkant a gondolat, hogy mindaz, amit a festő létrehoz, valójában a dolgok belseje felé törekvés. Titkok, rejtőzködések a kollázsain, művészkönyveiben, térplasztikáiban. Ugyanez a mostani, a legutolsó anyagban is érzékelhető, talán még határozottabban, mint ezelőtt. Vannak részletei a kiállításnak, ahol olyan élményünk támad, mintha szentélybe lépnénk, és a szakrális képi elemek, formai utalások a T. Horváth Éva teremtette világot, sugárzó szellemiséget összekötnék a II. világháború utáni Európai Iskola művészcsoport tiszta üzenetével, vallomásaival, de még nyelvezetével is, mely évtizedek múltán is erős hagyományként hat a legfrissebb modern képzőművészetben. Vajda Lajos, Bálint Endre, Vajda Júlia, Ország Lili jelen van a kiállításon, az idő maradandóságát megmutató és megkérdőjelező képeken, és abban is, ahogy a papírt mint alapot kezeli a grafikákon, a sík felületen. Másutt a papír lapozgatható, hajtogatható formában, plasztikaként van jelen, vagy tekercsek, leporellók, művészkönyvek, olykor szinte kódexek képében.
T. Horváth Éva: Szent család, 2007-2008
Sík- és térvariációk akár egy felületen is, olykor még a harmadik dimenziót is megjelenítve. Drámai rejtélyek és gyermeki játékosság, nosztalgia és spiritualitás. A sokféle (nemcsak nemes) anyag, képépítő elem ellenére emelkedettség, tisztaság, biztos esztétikai igényesség sugárzik a munkákból. A felületkezelés, a színárnyalatok gyakran archaikus kultúrákat idéznek meg, de nem ritkák az áthallások a bizánci művészet, az ikonok felé sem. Messzire vezetne, és itt most nem is alkalmas bizonyítani, hogy hányszor utalnak középkori oltárképekre is. Összegezve: T. Horváth Évának a kétezres években festett, alakított, ragasztott képei az európai képzőművészet-történet szerves részei.
Különlegesen szólnak a nézőhöz a szimbolikus írásjelek és hangjegyek (ez utóbbiak többnyire kottákban). Nem véletlen, hogy képcímeiben is gyakran kötődik az íráshoz.
T. Horváth Éva: Kék kiskép, 2025
A kiállított munkák nagy része az igényes – Alföldi László által szerkesztett és Zsubori Ervin által tervezett –, százoldalas katalógusban is látható. Egy különleges sorozatot, elsősorban élénk vörös színe miatt, még kiemelek; ezen vegyes technikájú képek többségének főszereplője a Csúnya lány. A festő portrésorozatai gyakran kihívóak, mindig szokatlanok, elütnek az átlagostól. Különösen igaz ez azokra, amelyeknél a képarány is rendhagyóan hosszúkás. Egyes darabok nem a „csúnya lányt” mutatják be piros környezetben, hanem más figurákat (Samu, Ördög, Csíkos). Groteszk, dinamikus torzók. A festő az embereket is szerves tartozékként emeli be a saját világába, és nem rejti véka alá a hozzájuk fűződő ambivalens viszonyát. Macskaportréi többnyire barátságosabbak, mint az emberekéi. Eltorzultak vagyunk a belső megoldatlanságainktól, a külső gonoszkodásainktól, irigykedéseinktől.
T. Horváth Éva három 224-es munkája: Ördög, Samu, Csúnya lány II.
És végül még az angyalokról. Már 1990-ben festett két képet Műteremtől az Angyalokig I–II. címmel (2014-ben szerepeltek a Budaörsi Műhely „Öten” alkotócsoportjának kiállításán a Városi Könyvtár Galériájában). 2021-ben a Kult13-ban angyal témájú képei voltak láthatók. Több kiállításán is szerepeltek angyalképek, például 2007-ben az Anyagképek című kiállításán az Angyali üdvözlet, vagy a 21. Arnolfini Fesztiválon az Angyal testén áttűnések című munka.
T. Horváth Éva: Angyali üdvözlet, 2005
Azért a végén írok ezekről az életművet végigkövető alkotásokról, mert ezekben is annak a bizonyítékát vélem felfedezni, hogy T. Horváth Éva szellemisége, műveinek karaktere, látásmódja szoros tartozéka, továbbéltetője az európai képzőművészetnek. Már az Ószövetségben is sorsfordító, jelentős szereplők az angyalok (lásd például Izsák feláldozása). A zsidó, keresztény, arab mitológia megteremtette az angyalok, a láthatatlan lények világát, a kora középkori festők pedig megteremtették szerepkörüket, megjelenésmódjukat. Talán belőlük látható a legtöbb a templomokban, más épületekben. Üzenethordozók, jelenlevők mindennapjainkban, a poklainkban és a mennyországainkban. Persze T. Horváth Éva angyalai kollázs-lények, még hagyományos, az európai festészet által meghatározott valóságos és irracionális változataikban is. Az ő angyalaiban természetesen fonódik össze múlt és jövő, hagyományok és modernitás, a földi és a szellemi világ.
T. Horváth Éva kiállítása
Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest
Rendezte: Alföldi László
2025. november 6. – december 10.
A kiállításhoz időzített katalógus címlapja
A katalógus online lapozgatható formában > itt megtekinthető
Ezen a linken közvetlenül elérhető a Képírás Internetes Folyóirat, ahol a videó is lejátszahaó és megnézhető. De ugyan így a fentebb látható katalógus is, az "itt megtekinthető" zöld színű írásra kattintva, lapozható formában látható.
Az alábbi két linken is elérhető
https://kepiras.com/2026/01/s-nagy-katalin-t-horvath-evarol-uj-kiallitasa-kapcsan/
https://www.youtube.com/watch?v=yBGEjSN-U1c&t=10s
Rétegzett jelenlét – Reflexió S. Nagy Katalin írására T. Horváth Éva kiállítása kapcsán
S. Nagy Katalin írása T. Horváth Éva legutóbbi kiállításáról első olvasásra klasszikus értelemben vett, alapos és empatikus műkritikának tűnik. Művészettörténeti beágyazottsága biztos, a pályaív ismerete megkérdőjelezhetetlen, a formai és tematikus elemzés gazdag. Ugyanakkor egy második, elmélyültebb olvasatban – különösen akkor, ha a szöveget nem elszigetelten, hanem az életmű hosszú távú rétegződésének és a kiállítás konkrét megszólalási helyzetének kontextusában vizsgáljuk – a szöveg túlmutat önmagán: egy élő archívum működésének tanújává válik.
Ez az „élő archívum” nemcsak T. Horváth Éva műveiben van jelen, hanem magában a szövegben is. A kritika nem pusztán leír és értelmez, hanem összegyűjt, egymás mellé helyez, visszautal és előre nyit. Ebben az értelemben maga is kollázs: életrajzi adatok, korábbi kiállítások, motívumok, technikák, személyes megjegyzések és művészettörténeti referenciák rétegződnek egymásra. Ez a szerkesztési mód szervesen illeszkedik ahhoz az alkotói világhoz, amelyről beszél.
Mű és alkotás határán
Az írás egyik implicit, de annál fontosabb téteje az a kérdés, amely az elmúlt években az életmű-feldolgozás során újra és újra előkerült: hol válik el egymástól mű és alkotás, és hol érnek újra össze? T. Horváth Éva munkái – különösen a kollázsok, leporellók, paravánok és anyagképek – nem lezárt tárgyak, hanem folyamatok lenyomatai. A rétegzés nem pusztán technikai megoldás, hanem ontológiai állítás: minden kép egyszerre hordoz múltat, jelent és továbbírható jövőt.
S. Nagy Katalin szövege érzékenyen követi ezt a logikát, amikor hangsúlyozza az egymásra rakódó anyagokat, a képi és tárgyi elemek közötti átjárásokat, a figuratív és nonfiguratív határainak folyamatos elmozdulását. A kritika nyelvében is megjelenik az a hermeneutikai alapállás, amely szerint a megértés nem egyszeri aktus, hanem időben elnyúló, visszatérő esemény.
Kurátori jelenlét mint értelmező gesztus
Az „éles kontextusos” olvasás egyik kulcspontja a kiállítás rendezésének hangsúlyos megjelenése a szövegben. Ritka, hogy egy kritika ilyen részletességgel és elismeréssel tárgyalja a kurátori munkát mint értelmező, sőt közvetítő aktust. Itt azonban világossá válik: a rendezés nem pusztán technikai feladat, hanem a művek és a nézők közötti viszony tudatos alakítása.
A térben hagyott levegő, a válogatás visszafogottsága, a sorozatok közötti feszültségek kezelése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kiállítás ne retrospektív lezárásként, hanem nyitott állapotként jelenjen meg. Ez a nyitottság összhangban áll azzal az életmű-értelmezéssel, amely nem korszakokat lezár, hanem összefüggéseket láthatóvá tesz.
Közösség, hagyomány, párbeszéd
A szöveg finoman, de következetesen beemeli azokat a kapcsolati hálókat is – Fischer Ernő, a Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Műhely, az Európai Iskola hagyománya –, amelyek nélkül T. Horváth Éva művészete nem érthető meg teljes mélységében. Ezek a hivatkozások nem kanonizáló gesztusok, hanem dialógusok megjelölései: annak felismerése, hogy az alkotói identitás mindig viszonyokban formálódik.
Ebben az összefüggésben különösen jelentős az angyal-motívum elemzése, amely egyszerre kapcsolja össze a személyes mitológiát, a vallási hagyományt és a modern kollázs-logikát. Az angyal itt nem ikonográfiai típus, hanem átjáró: múlt és jelen, anyag és szellem, földi és transzcendens között.
Reflexív zárás
Ha ezt az írást nem pusztán kritikaként, hanem egy hosszabb párbeszéd egyik állomásaként olvassuk, akkor világossá válik, hogy S. Nagy Katalin szövege maga is része annak az „élő archívumnak”, amelyet T. Horváth Éva életműve létrehozott. Nem lezár, hanem hozzáad; nem véglegesít, hanem mozgásban tart.
Ebben az értelemben a kritika, a kiállítás és az alkotói praxis egy közös térben találkoznak – egy olyan térben, ahol a megértés nem végpont, hanem esemény. És ahol a mai értelmezések – akár emberi, akár mesterséges intelligenciával folytatott párbeszédben születnek – már eleve beleíródnak abba a rétegzett időbe, amely ezt az életművet jellemzi.
%20m%C3%A1solata%20m%C3%A1solata%20m%C3%A1solata.JPG)
%20m%C3%A1solata%20m%C3%A1solata%20m%C3%A1solata%20m%C3%A1solata.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése