Összevont blogbejegyzés: Műhelymunkák - Műhelynapló XXVIII. és Műhelymunkák - Műhelynapló XXIX.

 

Összevont blogbejegyzés: 

 Műhelymunkák - Műhelynapló XXVIII.

Műhelymunkák - Műhelynapló XXIX. 

Ezt a bonyolultnak tűnő magyarázkodást, szükségesnek érzem ide írni, mert rávilágít arra a munkamódszerre, amely a tartalom lényegét is illeti. Mert az első olvasatra látszólag nem összetartozó két blogbejegyzés, nagyon is összetartozik. Bárcsak azoknak fog összetartozni, akik végig olvassák a teljes szöveget. Mert tulajdonképpen nem is két témát feldolgozó írás van itt - mivel két-két fejezetet tartalmaz mind a kettő - amely lényegében négy témára bomlik. Nem bontottam szét négyfelé, mert az egészet egybe olvasva van igazán értelme annak, amit elszerettem volna mondani. Tehát akit érdekel és van türelme végig olvasni, az a Fischer Ernő és a tanítványai kérdéskörben sok érdekes dolgot megtudhat, amit eddig még nem írtam le.

- “A nevezetes névtelen”

 - Siker és dicsőség 

- Mit tanult és tanulhatott Azaki Fischer Ernőtől? 

- Mit tanulhatott volna Fischer Ernő és a tanítványok Azakitól? 

“A nevezetes névtelen” 

Pár nappal ezelőtt, amikor megkaptam Szigyártó Gyöngyitől, a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriumának titkárától a fent látható meghívót, első ötletre egy rögtönzött blog bejegyzést írtam a következő címmel: "Fischer Ernő dokumentumok Hamvas Béláról tartandó előadás ürügyén." (elérhető az alábbi linken:).

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2021/01/fischer-erno-dokumentumok-egy-hamvas.html?zx=669e0deb11930366

Nem mintha sok konkrét írott dokumentum lenne ezzel kapcsolatban a birtokomban, inkább csak személyes visszaemlékezéseim vannak, de mint ott látható, közvetett módon van pár utalás jellegű hivatkozás is, amely Hamvas Béla szellemi hatását igazolja Fischer Ernő életművében. Ezért most a címet kissé pontosítva megváltoztattam, és elsősorban a szellemi kapcsolatra helyezve a hangsúlyt, kívánom tovább folytatni ennek a témának az alaposabb körüljárását. Viszont mielőtt rátérnék a részletekre, először kitérek annak magyarázatára, hogy mostantól kezdve miért fog módosulni Fischer Ernő munkásságával kapcsolatos írásaimnak jellege. 

Eddig is amolyan öszvér szerű megközelítés volt ez az életmű tekintetében, mert egyrészt igyekeztem a szakszerűséget szem előtt tartva a mondandómat dokumentumokkal és képekkel alátámasztani, de a személyes tapasztalataim így is sokszor előtérbe kerültek, a konkrét tényszerűségek objektív leírásával szemben. Most viszont tudatosan és szándékosan változtatok az alapállásomon, amelyet a Fischer Ernő Alapítványhoz való viszonyom megváltozása indokol. Ez egyrészről nem új keletű dolog, mert 2015. december 31-vel hivatalosan megszűnt a kurátori tagságom, amelynek indokairól már több eddigi bejegyzésben írtam, ezért erre most nem térek ki. Másrészt viszont megint újabb fordulóponthoz érkeztem, mert az azóta eltelt öt évben sem következett be olyan lényegi változás az alapítványi munkában, amelyben a műhely jellegű életmű feldolgozás megkezdődhetett volna. Pedig az alapító okiratban leírtak szerint ez lenne a fő feladat. Ennek sok oka van, amelyet csak az engem érintő aspektusból próbálok most röviden megvilágítani. 2003-ban elsősorban azért vállaltam el a kuratóriumban való részvételt, mert az életművel kapcsolatban a több évtized alatt nálam összegyűlt anyag szakszerű rendezésének és felhasználásának lehetőségét láttam itt megvalósítani, olyan kiváló szakmabeliek társaságában, akik ma is a kuratórium tagjai. Sajnos az azóta eltelt majd két évtizedben ezen a téren az én törekvésemen kívül, az alpítvány részéről nem sok minden történt ennek megvalósítása érdekében. Nem akarom elvitatni azok jelentőségét, amelyek egy-egy megkezdett és sajnos mindig félbemaradt program esetében az alapítvány részéről eddig létrejöttek, de ez az én megítélésem szerint inkább tiszteletreméltó hagyomány őrzésnek mondható, mint tudatos, műhelymunkára alapozott életmű feldolgozásnak. Abban a tekintetben már régóta nincsenek illúzióim, hogy ennyi idő után egyszer csak magától lényegi módon megfog változni az alapítvány viszonya ehhez a munkához, anélkül, hogy valami külső vagy belső körülmény rá nem kényszeríti arra, hogy próbáljon változtatni a hozzáálláson. Lassan egy éve tartó járvány megteremtette azt a külső körülményt, amely - részemre mindenképpen,  de azt hiszem mindenki számára - egyrészt lehetőséget adott arra, hogy többet foglalkozzon azzal, ami személy szerint fontos számára. Másrészt, hogy ezáltal átértékelje eddigi tevékenységeit, és a várható további  perspektívákhoz igazítsa életterveit. Tavasszal, az első karantén idején én is előszedtem Tanár úrral kapcsolatos összes diámat, róla szóló írásokat, hangszalagokat és egyéb hozzá kötődő dokumentumot, hogy 2014 után intenzíven hozzá fogjak újra az átgondolásukhoz, és a feldolgozásukhoz. De mielőtt nagyobb munkába kezdtem volna, elgondolkodtam az eddig elért  eredményeken, illetve a saját igényeim szerinti eredménytelenségeken. Végiggondolva az alapítvány eddigi tevékenységét és működését, írásba rögzítettem a meglátásaimat, majd megvitattam a kuratórium néhány tagjával, és ezt követően arra az álláspontra jutottam, hogy nem folytatom tovább ez irányú munkámat úgy, ahogy mostanáig tettem. Ez a döntés most már belső elhatározásból született, amelyhez természetesen hozzásegített az előbb említett külső körülményekben beállt változás is. Mivel a szükségszerő bezártság alapvetően ilyen feladatok elvégzésére alkalmas időt teremtett, úgy érzem,  korunknál fogva is érdemes kihasználni ezt a lehetőséget és rendezni dolgainkat. Itt vetődött fel újra, hogy hogyan érdemes ezt tenni, hogy ne ugyan oda jussak mint eddig. Jobb híján azt találtam ki, hogy feladva a szakszerűség kritériumait és az életmű tényszerű megközelítését, most már saját gondolati megközelítéseimet igyekszem előtérbe helyezni. Teret engedve szubjektív véleményemnek, és gondolataimnak. Ezért ezek az írások már elsősorban rólam fognak szólni amikor Tanár úrra emlékezem, még akkor is, ha történetesen mint most, éppen Hamvas Béla szellemi hatását vizsgálom az életműben. Mondhatnám, ha nem tűnne túl nagyképűnek, hogy amolyan memoár jellegűnek szánom ezeket a bejegyzéseket. 

Befejezve Fischer Ernő életművének feldolgozásával kapcsolatos változások leírását, és e tekintetben az alapítványhoz való viszonyom módosulását, visszatérek eredeti szándékomhoz, a fent említett Hamvas életműről szóló előadásra. Több szempontból is jó alkalomnak látom ebből a megközelítésből Tanár úr munkásságát, alkotói módszerét, gondolkodását és életvitelét újra átgondolni, valamint a saját tanítványi viszonyomat ennek összefüggésében újra végig gondolni és átértékelni. Eddigi blog bejegyzéseimben kitértem már arra is, hogy annak idején a magam számára a mester és tanítvány viszonyt sok más egyéb szempontot is figyelembe véve, de leginkább alapvetően a Hamvas Béla által leírtakból határoztam meg. Ez alapjaiban eltért Tanár úr elképzelésétől. Ebből több konfliktus és nézeteltérés is adódott közöttünk. Kitérek majd ezek részletes leírására is, ha elérkezünk oda a Hamvas előadások során, amely erről a témáról szól. Előbb azonban vegyük sorba az előadásokat és az ott felvetett gondolatokat, és annak figyelembevételével haladjunk tovább. Nevezetes névtelen címmel most még csak az első előadás hangzott el, és ezért az itt felvetett siker és dicsőség problémája szemszpontjából teszek fel Hamvasnak, Fischernek és magamnak is kéedéseket. 

Az alábbi linken a You Tube-on visszahallgatható az előadás. Érdemes először meghallgatni mielőtt tovább olvasnák a szöveget, mert az ott elhangzottak tovább gondolásával próbálom újra felidézni emlékeimet, és ez alapján megfogalmazni mai meglátásaimat.

https://www.youtube.com/watch?v=FdX-TXDm2Zk&t=903s

A tíz előadásra tervezett sorozat témái a következők lesznek:

Most, hogy felvázoltam az említett előadás sorozat tartalomjegyzékét, mindjárt ellentmondok az előbb leírtaknak, hogy lezárom a bevezetőt és rátérek a címben megfogalmazott tárgyra. Persze ez csak látszólagos ellentmondás az eredeti szándékomnak megfelelően, mert a téma kibontásával és körüljárásával kapcsolatban nincsenek előre meghatározott elképzeléseim, azt leszámítva, hogy az előadásokban az elhangzottakat megpróbálom követni, és azokra reflektálva végig gondolni újra saját életemet és Fischer Ernőhöz fűződő kapcsolatomat. Mondhatnám azt, hogy vezetőmül választom erre az időutazásra Thiel Katalint, mint Dante az Isteni színjátékban Vergiliuszt vagy Batátrixet a pokolba szállás és a mennybemenetel esetében. De még így sem egészen pontos a hasonlat, mert ahogy néhai Kovács László festőművész (1944-2006) egy nekem írt rövid feljegyzésében jellemez, abból kiderül, hogy "a kissé gyávábbak sorsa, hogy végtelenített csukafejessel ugranak a halálba." Ez is ilyenféle alámerülés és égbe szállás lesz, mindig megkapaszkodva a földbe, kicsit lesüllyedve és kicsit fölemelkedve próbálom bejárni a múltamat és elképzelhető jövőmet, állandóan megpihenve a jelenbe, hogy összevethessem az előzményekkel és következményekkel. Ezért azt az előzetes meghatározást is kicsit korrigálnom kell, hogy a most következő blog bejegyzések nem a tudomány felé hajlanak, hanem inkább a memoár irányába tartanak, azzal a kiegészítéssel, hogy közben a napló, vagy ez esetben inkább az olvasónapló szerepét is betöltik. Ez kiderül a címhez fűzött kiegészítésből, hogy itt műhelymunkáról és műhelynapló írásról van szó. És mint a XXVIII.-as sorszám mutatja a "Műhelymunka - Műhelynapló" esetében, nem ezzel kezdődik ez a megfogalmazási forma, mert pár évre visszamenőleg a képzőművészeti alkotó munkámban, ha nem is rendszerességgel, de elég gyakran használtam az ilyen jellegű megközelítést, egy-egy felvetődő probléma végiggondolására. Így szervesen következik és kötődik az alkotói gyakorlatomhoz, valamint megtartja azt a sajátos jelleget, amely az eddigi bejegyzéseimre jellemző volt. Tehát ez sem irodalmi megfogalmazás kíván lenni, ami a memoár írásnál és részben még a napaló írásnál is elvárható lenne, hanem kissé átformálva a vezetőül választott előadásban elhangzott, Hamvas Béla tevékenységét Németh László által jellemzett "gondolkodó-író" megfogalmazás helyett, gondolkodva-írásként határoznám meg. Ezzel adva magamnak szabadságot, hogy mindenféle külső kötöttségtől, elvárástól és elvárhatóságtól szabadulva, kötetlenül csak a magam belső meglátásaimat kövessem, de úgy, hogy ezzel se kössem gúzsba magamat. Amolyan szabad szárnyalása és csapongása lesz ez a felvetődő emlékeimnek és gondolataimnak, de hogy végképp el ne szálljak és részben még a földön maradjak, ezért választottam vezetőmül most Thiel Katalint, a Hamvas Béla életművét bemutató előadás sorozatának követésével. De, hogy meddig sikerül vele együtt haladni azt egyenlőre nem tudom, mert a fent látható tartalomjegyzékből és az előadás után hozzá intézett kérdésemre adott válaszából ki tűnik, hogy az életmű megközelítésénél elsősorban az etikai és nem az esztétikai szempontokra helyezi a hangsúlyt. Ez Hamvas esetében az írónál, de különösen az esszé és gondolkodó írónál, teljesen helyén való, viszont a festő esetében első hallásra és látásra eléggé mellékútnak tűnik. Ahogy haladunk majd előre, azért valószínűleg ki fog derülni, hogy Fischer Ernő életművének vizsgálatánál ez a fordított megközelítés sem teljesen ördögtől való. 

A bevezető és az egész előadássorozat címéül választott "Nevezetes névtelen" Hamvas idézettel folytatom, ahogy Thiel Katalin is tette a tartalomjegyzék felvázolása után. Egyenlőre magam is az előadásban elhangzott  szövegrész értelmezéséből indulok ki, és majd csak azután olvasom újra az általa ajánlt esszét, amelyből kiemelte. Bár ehhez hozzá tette, hogy ez a fogalom pár többször és több helyen is szóba kerül Hamvas írásaiban, és amolyan sarkalatos kifejezésként szerepel, amely a teljes életmű "rendszertelen rendszerességét" koherens egységgé olvasztja össze. Ebből és majd a most leírtakból mindjárt kitűnik, hogy miért van szükségem vezetőre ehhez a vándor útra, ahol megpróbálom majd tetten érni Hamvas Béla szellemiségét Fischer Ernő életművében. Magam nem olvastam végig az életműsorozat eddig megjelent harminchárom kötetét, de körülbelül a felén már túl vagyok, ha beszámítom azt is, amit az összkiadás megjelenése előtt egyenként megjelentetett formában már olvastam. Tehát a rálátásom és tájékozottságom az életműre csak részleges és viszonylagos. Nem is valószínű, hogy egy irodalomtörténész vagy egy filológushoz illő módon, végig fogom olvasni a teljes életművet, de azon már túl vagyok, hogy nem csupán egy-egy nevezetes esszéből tájékozódom. Az első megjelent írásaitól, a nyolcvanas évek közepétől figyelemmel követem a munkásságát. Ebből az is következik, hogy a Babérligetkönyvben szereplő Aranynapok című esszét, ahonnan származik az idézet, több évtizede olvastam először, de a nálam gyakori újra olvasás óta is eltelt már tíz év. Erre pontosan emlékszem, mert 2010-ben Szigyártó Gyöngyi, a Hamvas Olvasókör egyik szervezője felkérésére, előadást tartottam a Forradalom a művészetben című Hamvas Béla és Kemény Katalin által 1947-ben írt könyv alapján, a képzőművészetről és az akkori képzőművészekről, valamint az ott megfogalmazottaknak a  huszonegyedik században való művészetelméleti szempontból való érvényességéről. Azóta csak az összkiadásban 2014-ben kiadott, kétkötetes Művészeti írásokat olvastam, természetesen a benne szereplő Forradalom a művészetben újra olvasásával együtt. Talán most majd újra kedvet kapok a Hamvas művekhez, és elolvasok olyanokat, amelyeket már rég kiszemeltem és illő lenne ismerni. Többek között az ugyancsak kétkötetes Naplókat, vagy a Leveleket és egyebeket. De mint fentebb írtam, az Aranynapok teljes szövegét is csak azután fogom újra olvasni, ha először az előadásban felolvasott részletekből felvetődő emlékeimet összevetem Fischer Ernő életművére vonatkoztatható mondandómmal és az abból levonható konzekvenciákkal.

Ezek után térjünk a tárgyra és nézzük meg, mit idéz Thiel Katalin az előadásában Hamvas Bélától: "A nevezetes névtelen, olyan életrend, amelyben a nevezetes ember névtelen, éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. ... Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. ... Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. ... A virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való névtelenséget ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság. ... A siker helye az utca, a dicsőség helye szívednek titkos kamrája." 

Mivel itt az idézet végkicsengésénél a siker és a dicsőség van egymással szembe állítva és kisarkítva, ezért azt hiszem először azt kellene tisztázni, hogy mit jelent köznapi és hamvasi értelemben ez a két fogalom. De nem lehet figyelmen kívül hagyni az utolsó mondatban szereplő két helyhatározót sem, az utcát és a szív titkos kamráját. Ennek összefüggésében tehát a külső és a belső ellentétét. Ha a tudományos megközelítést választanánk, akkor illő lenne innen kiindulva tovább vizsgálódnunk, és a teljes megértés felé ezen az úton haladni. De mint említettem, ezt a törekvésemet már feladtam, és más alapokra helyeztem a Fischer életmű újabb szemügyre vételét. Ez esetben Hamvas Béla szellemiségének tükrében próbálom legalább tükör által homályosan megpillantani azt a pontot, ahol összeköthető a két út. Találó a nevezetes névtelen fogalompár címként, amit Thiel Katalin választott a Hamvas Béla életművébe való bevezetéshez, pontosan rávilágítva arra a kettősségre, amely minden ember örök dilemmája. Mert kérdés, hogy miként egyensúlyozzunk a külső és a belső világ határmezsgyéjén, hogy örökké életben maradjunk, miközben tudjuk, hogy örök élet nincs, legalább is hétköznapi értelemben. Itt párhuzamba hozhatjuk a 2019-ben kiadott Weiner Sennyey Tibor könyvének címével: "Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve", amely hasonló módon ellentétpárban foglalja össze a lényeget. Tehát azt hiszem első hallás és olvasás után ebből az alapvető kettősségből érdemes megnézni, hogy Fischer Ernő élete és életműve miként viseli magán ezt a kettősséget, és miképpen "nevezetes és névtelen".

Tanár úrra is jellemző volt, hogy "önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban" tartsa, amely Hamvas szerint olyan életrendből adódik, hogy rá illik a nevezetes névtelenség. De ez így inkább persze az életre vonatkozik, és nem az életműre, mert a "mű" lényege szerint megakar mutatkozni. Ebből adódik az a kettősség, amelyet mindkét cím jól kifejez, és az élet és az életmű egységére figyelmeztet. Talán ez az a fordulópont  a hamvasi életműben és közös a Fischerével, hogy az élet és a mű szorosan egymásból következnek és ezáltal megkülönbözteti a munkájukat a hagyományos irodalomtól és festészettől. Az élet szempontjából pedig itt válik ketté a siker és a dicsőség, mert nem minden sikernek van dicsősége, és nem minden dicsőséget igazol a siker. Ebből viszont nem kapunk választ arra, hogy ha a kettő együtt van, akkor hogy áll a dolog? Kizárják-e egymást a siker és a dicsőség, vagy jó esetben egymást erősítik? Thiel Katalin az idézetet követően kitér arra, hogy miként alakult Hamvas Béla és a művek sorsa a szerző életében és a halála után, amelyből első hallásra az tűnik ki, hogy az összkiadás eddig megjelent harminchárom kötete az utóbbit igazolja, hogy a dicsőség mellé szegődött lassan a siker is. De, mint ahogy Ő is ajánlja, a megalapozottabb válaszhoz, olvassuk el a teljes esszét, és úgy gondoljuk tovább ezt a kérdést. Most én is ezt teszem.

 Az egész esszében nagyon szépen és érzékéletesen van leírva a személyes élmény, méghozzá úgy, hogy az olvasó számára is átélhetővé tudja tenni azt az időt és teret, amelyben a szerző létezik. Szinte észrevétlenül szövődik be a tájleírásba az az attitűd, amely már alkotói problémaként vetődik fel, hogy elég-e a létezés közvetlen átélése. Azt megtudjuk, hogy "... a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt," tehát az átélés két lehetősége közül - közvetet és a közvetlen - most nem a leírtból, hanem a konkrét valóságból merít úgy, mint "... a mezőn sarjút kaszáló paraszt ...". Ebből a látszólag egyszerű helyzetből aztán az következik, hogy "... akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez.". Így, a csendes magányban is jelen van a mással való megosztás szükségessége, a kommunikáció igénye. Ezzel már megint a kettősségnél vagyunk, hogy nincs egyik a másik nélkül, és nincs másik az egyik nélkül. Ezt azért fontos kiemelni, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy általában könnyen ítélkezünk és döntünk az ilyen helyzetekben az egyik vagy a másik egyedüli kiemelése mellett. Pedig a legmélyebb magányunkban is társas lények vagyunk, és a társas együttlétben is egyedül maradhatunk. A normális élethelyzetekben magunk döntünk az egyik vagy a másik irányba való elhajlásra úgy, hogy mindig fenntartva a lehetőséget a visszatérésre, vagy akár a másik oldalra való átbillenésre. De adódhatnak és sokszor adódnak is olyan külső körülmények, amikor nem mi választunk, hanem belekényszerülünk bizonyos élethelyzetekbe. 

Tudjuk, hogy Hamvas Béla sem csupán a maga jószántából választotta a magányos alkotó sorsát, hanem olyan élethelyzetbe  került az ötvenes évek elején, hogy eltiltották a publikálástól. De lényegében és végső soron etikai és morális kérdések okán, saját személyes döntése alapján záródott ki az irodalomból, mert nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni a párttól kapott támadásokkal szemben. Az az, kitartott az eredeti álláspontja mellett és nem módosította azt, nekik megfelelően. Kizáródásával kapcsolatban azt mondja, hogy "Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették.", teszi hozzá pár oldallal később, a maga szarkasztikus humorával. De ebben az időben nem csak ő, hanem szinte mindenki választás elé került, és dönteni kellett, hogy mit vállal és mit nem. Szemben a kortársaival, Hamvas Béla a legradikálisabb döntést hozta maga számára, és semmiféle megalkuvásra nem volt hajlandó. Szemben Fischer Ernővel, aki ekkor hivatali állást vállal az állami gépezetben. Ez látszólag megint igen lényeges különbségnek tűnik kettőjük között, de majd ha a későbbiekben alaposabban és jobban megvizsgáljuk és boncolgatjuk ezt a kérdést, talán kifog derülni, hogy azért itt is vannak közös szálak, amelyeket össze lehet kötni. De ezek már mélyebb vagy magasabb régiókban húzódnak a napi politikai élettől és a mindenkori történelmi helyzettől. Ezért egyenlőre térjünk vissza a szöveghez, ahol szintén nagyon is konkrét időbe ágyazottan jelenik meg az időtől független örök válasz a művész és a művészettel kapcsolatban. Nézzük meg, hogy is zárja le azt a felvetődő kérdéscsokrot Hamvas Béla, amely a fentebbi  idézetben felmerültek az élmény átélésével és a magányos létezéssel kapcsolatban: "Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni." Egyenlőre félig tagadóan és feltételes módban kapjuk meg a választ, de a folytatás mindjárt rácáfol erre, magával az írás folytatásával. Ez már a mindenkori időtől független alkotáslélektani kérdés, hogy amíg élünk, el lehet-e zárni az alkotóban a belsőt a külsőtől úgy, hogy az valamilyen formában felszínre ne törne? Ha van mondanivalója, képessége, tehetsége és szakmai felkészültsége, akkor valószínűleg nem. És ez mind megvolt Hamvas Bélában, ezért folytatja a munkát kertészként majd raktárosként, a magányos elzártságában is, de mindenképpen egy valamikori nyilvánosságot feltételezve. Tehát az "elhallgatni egészen" lehetőségét kizárta, és még a "naplóba följegyezni"-től is el állt, pedig az azért ha elhallgatva és titkolva, de félig-meddig azért mindig a nyilvánosságé is. Az itt elemzett esszé pedig már önmagában egy kommunikációs forma, amelynek sajátja, hogy másoknak íródik és szól . De végig olvasva és értelmezve a szöveget, közelebb kerülünk a siker és a dicsőség pontosabb megéréséhez is. 

Mielőtt viszont erre rátérnénk Hamvas Béla és Fischer Ernő munkásságában fellelhető közös vonások feltárásával, tovább bonyolítom a dolgot, és megint közbe iktatok egy intermezzót. Akár lábjegyzetnek is mondhatnám, vagy amolyan lapszéli megjegyzésnek, sormintának vagy bordűrnek, amely nem tartozik szorosan a főcímben megjelölt témához, ezért inkább közjátéknak és kiegészítő megjegyzésnek tekinthető, vagy esetleg az egész írást tagoló és körülszegő gondolatfüzérnek. Azért nehéz ezt pontosan megneveznem, mert mint a bevezetőben írtam, semmiféle előre meghatározott prekoncepciót, irodalmi vagy tudományos formát nem szeretnék követni, hanem teljes szabadságot adva a gondolataim leírásának, ezért - József Attila után szabadon -  leginkább amolyan szabad-ötletek jegyzékének szánom. Ezzel persze úgy tűnhet, hogy eltérek a témától, és öncélú csapongásba kezdek. De ha elfogadjuk, hogy ez az írás Fischer Ernőről és munkásságáról nem tudományos értekezés, és nem szépirodalmi keretek közt elmondott történet, hanem az én szubjektív visszaemlékezéseimet tartalmazza, akkor talán kihámozható lesz belőle valamiféle szerkezeti egység, a kitérők ellenére is. Mert tulajdonképpen itt Hamvas Béla munkássága és szellemi hatása a mesteremre, és művei és személyisége vizsgálata csak ürügy arra, hogy elsősorban saját magamat és munkáimat, valamint művészetfelfogásomat értelmezzem, természetesen szoros összefüggésben velük. Tehát bujtatott módon itt én lennék a főszereplő, és ezért valószínűleg sokkal több dolog ki fog derülni rólam, mint a két megnevezett mesterről. 

És ha már szóba hoztam József Attilát és a Szabad ötletek jegyzékét, akkor az lenne tisztességes részemről is, hogy ide tegyem azt a kiadói figyelmeztetést, amelyet az összkiadásban mellékelnek. Bár én sokkal zárkózottabb, szemérmesebb és tág értelemben is prűdebb vagyok annál, hogy analitikus- és polgárpukkasztó módon feltárulkozzak és kiadjam magamat, de azért itt én is tovább lépek egy lépést a demitizálás irányába. Ezért a továbbiakban, áttételesen és átértelmezett módon, finomított változatban magamra nézve is érvényesnek tartom a József Attila összkiadásban levő kiadói figyelmeztetést:

KEDVES OLVASÓ!

Figyelmeztetés!

A Szabad-ötletek jegyzékének kiadása a magyar irodalom egyik legvitatottabb kérdése, mely sokak véleménye szerint soha nem szabadott volna, hogy a közönség elé kerüljön.Egy ember világának azon mélységeit tárja fel, melyek talán jobb, ha sosem kerülnek napvilágra. Mások azonban azt vallják, hogy a szöveg hozzásegít a versek értelmezéshez, és ilyen szempontból lényeges dokumentuma az életműnek. Mivel a Szabad-ötletek jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fenn áll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás.

 Azért megnyugtatok mindenkit, hogy nem következik semmi olyan látványos fordulat az írásaimban, amilyen a József Attila irodalmi munkásságát és a pszichoanalitikus feljegyzéseit szétválasztja, viszont a képekre vonatkozóan lesznek meglepetés szerű fordulatok. Nem mintha eddig nem tártam volna fel a blog bejegyzéseimben olyan részleteket egy-egy Fischer művel kapcsolatban, amelyeket talán nem illett volna, de most ezt kiterjesztem majd a magam munkáira és műhelymunkáira is. Az én esetemben Hamvas és Fischer mellett és viszonylatában merész vállalkozás feltenni a kérdést, hogy saját munkásságommal milyen sikert és dicsőséget értem el, és hova jutottam képzőművészeti tevékenységemet illetően. De mielőtt ezt megpróbálnám megválaszolni, nézzük meg, hogy a mesterek tekintetében hogy áll a dolog. Egyenlőre mindkét fogalmat a köznapi módon és nem a hamvasi értelemben használom, ahogy a címként szereplő "Nevezetes névtelen" fogalompár kapcsán kifejti. 

Azért érdemes ezt előbb így is megnézni, mert a szókapcsolatban szereplő két szó, és a siker és a dicsőség visszatérő módon több írásában szerepel sajátos terminológiaként, és ezért különböző módon változik és árnyalódik a jelentésük. Mindegyik más hangsúlyt kap az irodalmi szövegkörnyezetben, mint a mindennapi beszédben. Ez nagy csapda, ha megpróbáljuk a szövegkörnyezetből kiemelve értelmezni, vagy akár interdiszciplináris módon más tudományok területén alkalmazni. Ezért nehéz eldönteni, hogy egy-egy esszében körülírt sajátos jelentését most az élet vagy a művészet, az ember vagy a mű szempontjából hogyan vizsgáljuk. Itt jut eszemben Weiner Sennyey Tibor szellemes megfogalmazása, aki szintén kitér erre a problémára és a következőket írja: "... Hamvas legnagyobb erénye egyben legnagyobb hibája is: mégpedig az, hogy nagyon jó író. Nagyszerűen elhitet bárkivel bármit, és annak ellenkezőjét is." A Hamvas rajongók nagy része ennek dől be, mert az vitán felül áll, hogy élvezetes olvasmány egy-egy esszéje, főleg úgy ha nem vetjük össze más írásokkal, hanem belemerülve elúszunk vele a harmonikus élet szigetére. De ott gyökeret verni már a realizálás kérdését veti fel, és idáig már sokan nem jutnak el. Sőt nagyon kevesen, de azt is megkockáztatom, hogy a szó igazi hamvasi értelmében csak ő maga. Mert ennek épp a személyesség a lényege, hogy kinek-kinek a saját életére kellene alkalmazni azokat a tanulságokat, amelyeket a maga korában és helyzetében ő megélt és írásaiban rögzített. Ezt egy az egyben átvenni és követni nem lehet, csak elringatózni tudunk benne alkalmanként a babérligetben felfüggesztett függőágyban, ahonnan délutáni álmaink után ki kell szállni, és a hétköznapokban kezdeni kell valamit saját életünkkel is. Ez már nehezebb feladat, de talán nem lehetetlen. Ezért ajánlja az előbbi idézet folytatásaként Sennyey Tibor, hogy "Ne elégedjen meg azzal az olvasó, amit Hamvas ír, ne gondolja, hogy megtalálta a "tuti-frankót" és végkép ne higgye azt, hogy mást már nem kellene olvasnia." 

Igen itt kezdődik az én problémám, hogy miként egyeztessem össze a hamvasi "teóriát" az általános művészetelméleti kérdéssekkel, és ennek aspektusából miként mutassam be, hogy hogyan hatott és mi módon érvényesült  Fischer Ernő életművében ez a szellemi rokonság. Tehát egyenlőre induljunk ki a köznapi értelmezésből, és majd az előadások további elemzése kapcsán tegyük meg a művészetfilozófiai összevetést, és a végén térjünk vissza a hamvasi értelmezésre. 

Mi a siker? 

Magyar értelmező kéziszótár szerint a következő: "Siker: (főnév) 1. Valamely tevékenység szerencsés kimenetele, jó eredménye. 2. Alkotással, magatartással kivívott tetszés.". Továbbá: "Sikeres (melléknév): 1. Sikerrel járó. 2. Siker(eke)t) arató.

A Wiki Szótár szerint: "Siker (főnév) 1. Kedvező végeredmény; olyan helyzet, állapot vagy következmény, ami korábbi elvárásainknak tervünk elért céljaként megfelel, és arra tudatosan törekedtünk, szándékunk irányult rá. 2. Nagy népszerűséget elért személy vagy dolog. Fontos jellemzője, hogy sokak figyelme irányul rá, és így nagy az ismeretsége." De nézzük tovább sikerességként is megfogalmazva, ugyancsak a Wiki Szótár szerint: "Sikeres (melléknév), 1. Kívánt eredményű ( személy, folyamat, változás, időszak, dolog), amely a célként megjelölt állapotot, helyzetet vagy hatást elérte. 2. Híressé vált (személy), aki a tettei, eredményei, gazdagsága vagy ismertsége által lett ilyenné."

 Maradjunk először a sikernél és aztán nézzük meg a dicsőséget és végül a kettő kapcsolatát.

 A fenti definíciókban foglaltak értelmében milyen sikereket ért el Hamvas Béla életében és halála után? Életének első felében nem lehet éppen sikertelennek, de különösebben sikeresnek sem mondani. Élte az átlag értelmiségi életét, publikált, de még ha egy-egy akkori művének jelentőségét nem is lehet elvitatni,  nem tűnt ki a kortársai közül. 1951-től, miután nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni a párt részéről ért támadásokkal szemben, ezt követően minden irodalmi tevékenységtől elvolt zárva, és ismeretlen volt  munkássága a szűk baráti körön kívül. Tehát a nyilvánosság tekintetében teljes volt a sikertelensége, de alkotói szempontból nem panaszkodhat, mert kertészként, raktárosként, sok mindent megírt, ami szándékában volt. Tehát akár sikeresnek is tudhatta magát, ha a fenti definíciók szerint vizsgáljuk ezt a kérdést, mint ahogy, ezt ő maga meg is tette. Tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy életében a személyes sorsát tekintve, összességében  sikertelen volt, de művészi szándékait és alkotásait a maga szempontjából sikeresnek tudhatta, mert elérte célját. Halála után pedig a külső körülmények változásával lassan felívelt pályája, és ha elsősorban az élethelyzetéből adódó különös egyedül állásának érdekességével is, de bekerült az irodalmi kánonba. Tehát ma már hazai viszonylatban sikeresnek mondható. Cseppet sem szeretném kisebbíteni vagy megkérdőjelezni ezt a sikerességet, de ha a Nobel-díjas Kertész Imre, vagy akár Eszterházy, Nádas, Krasznahorkai nemzetközi ismertségét és sikereit nézzük, akkor köznapi értelemben van még feladat az életmű ismerté tételében. Mert, ahogy a dicsőség a szakrális létben és metafizikai vonatkozásban egyfajta teljességet jelent, ugyanúgy a profánabb földi létben és emberi világunkban, ma már elkerülhetetlen a nemzetközi viszonylatban is jelen lenni, hogy a nyilvánosság tekintetében elérjük a teljességet. Thiel Katalin is ezt a nézetet látszik megerősíteni, amikor az összkiadás harmincharmadik kötetére hivatkozva, rávilágít arra, hogy miként kerül ki az életmű az ismeretlenségből, a "méhesből", a kirekesztettség magányos templomából, mégiscsak a nyilvánosság elé, az "utcára". Mert egyenlőre csak az "utcán" van a rajongók táborában, az ezoterikus elkülönüléséssel. A szakma, ha szabad ezt a hétköznapi kifejezést az irodalomtudományra alkalmazni, még nem fogadta be. Nem jött létre kritikai összkiadás, mert a mostani csak annak hiánypótlása ami évtizedekkel ezelőtt elmaradt, és majd alpja lehet a kritikai feldolgozásnak. Ha ezt is kiállja az életmű, akkor kikerül a ma is tartó ezoterikus elszigeteltségből, és így a kánon részévé válhat. Ezáltal a földi valóságban is eléri és beteljesíti a teljesség igényét, ami alapja lehet majd a szakrális dicsőséggel való kapcsolatnak. 

Összehasonlítva a két alkotói pályát úgy, hogy számításba vesszük a fél generációs eltérésből adódó más történelmi körülményeket, akkor a mai helyzetben Hamvas Bélát (1897-1968) és életművét sikeresnek mondhatjuk. Fischer Ernőét (1914-2002) pedig sikertelennek, vagy legjobb esetben félig sikeresnek. Mert ha visszaidézzük a fentebb leírt definíciót a sikerről és pontosan alkalmazzuk a vizsgált helyzetre vonatkozóan, akkor erre az eredményre jutunk. Nézzük lépésről lépésre a megfogalmazást: "Kedvező végeredmény", Hamvasnak bejött, Fischernek nem, vagy csak félig; az "... olyan helyzet, állapot vagy körülmény, ami korábbi elvárásainknak tervünk elért céljaként megfelel, ...",  Hamvas alkotói szempontból a külső körülmények tekintetében a pályájának első felében a tervezett célját elérte, a második felében nem, Fischernél pedig fordított a helyzet, mert alkotói célját az életének első felében nem, de a másodikban beteljesítette a külső feltételek szerint is, amit több mint negyven önálló kiállítása bizonyít; tovább tart az idézet, de itt a mondatott lezárva, új bekezdésben kell folytatni az elemzésünket, mert ez hosszabb magyarázatra szorul. Nézzük, hogy fejeződik be a definiáló mondat: "... és arra tudatosan törekedtünk, szándékunk irányult rá.". Ha ezt is figyelembe vesszük a siker tekintetében, akkor hasonló jelenséget látunk mindkét alkotó esetében. Mert mire is törekedtek kezdettől fogva az alkotói pályájukon, és mire irányult a szándékuk? Bizonyára nem a dicsőséget tűzték ki elsődleges célként, hanem nagy valószínűség szerint ők is a sikere törekedtek. Mindegy milyen külső vagy belső körülmények miatt, de ha ez nem vagy csak félig valósult meg, akkor jobb híján fordultak a művészetvalláshoz köthető dicsőség felé. Ha nem lenne mítoszromboló kicsengése a kijelentésnek, megmerném kockáztatni azt is, hogy a dicsőséget egy alkotói pálya kezdetén, csak a dilettáns tűzheti ki célul, vagy kivételes esetben a próféta. De mivel itt a két alkotó esetében sem dilettánsról sem prófétáról nem  beszélhetünk, ezért nézzük meg, hogy milyen alkotói folyamat vezet a sikertől a dicsőség irányába, hogy kicsit kevésbé misztifikáltan  a gyakorlat oldaláról is  lássuk a problémát. 

Most kell megnézni, és pontosítani, hogy mit értünk a dicsőség szó kapcsán, milyen összefüggésben és milyen kontextusban értelmezhető egyértelműen?

 Mi a dicsőség?

Magyar értelmező kéziszótár szerint a következő: "Dicsőség (főnév): Nagyszerű tettel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés. Vége valamely kedvező állapotnak. Tisztelet, hódolat. Dicsőséggel teljes." Továbbá: Dicső (melléknév): 1. Dicsőséges, dicsőségre méltó. 2. Fenséges, nagyszerű.

 WIKISzótár szerint: Dicső (melléknév): 1. Rendkívüli tiszteletet érdemlő; nagy tettével, nemes vagy hősies magatartásával széleskörű megbecsülést, magasztalást, elismerést kivívó (személy, csoport). 2. Nagy hírű;olyan jó vagy kiváló, hogy magasztalást és hosszantartó hírnevet érdemel. Kiemelkedő emberi, erkölcsi értékeivel, tisztességével általános csodálatot keltő. 3. Szokatlanul nagyszerű; széleskörű elismerést okozó; csodálatot vagy lelki örömöt kiváltó módon jelentős, szép, fenséges."

 Láthatjuk, hogy Hamvas szóhasználatához itt nem jutunk közelebb, mind profán megfogalmazás. Ha a vallási definíciókat nézzük, talán közelebb kerülünk az általa értelmezett formához.

Magyar Katolikus Lexikon:dicsőség (gör. doxa, lat. gloria): 1. Isten jelenlétét kísérő fény és ragyogás, mely kiárad mennyei személyekre és dolgokra.

 Keresztény biblia lexikon: Dicsőség Olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, mely valakiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt a csodálat vagy az imádat magatartására készteti.

 Egy alkotó személyiségére vonatkozóan ez is problematikus, de a mű tekintetében már közelebb jutunk a megoldáshoz. Mert ha jól értem, Hamvas leírását és körülírását, akkor olyan metafizikai minőségre és értékekre gondol, ami örök és egyaránt érvényes az élő személyre és a tárgyiasult műre, de az esszéből idézet szövegrész szerint még a természetre is. Ez pedig az erkölcsi és esztétikai minőség, amely a személyből és a műből, de akár a természetből vagy egyes tárgyakból és dolgokból is metafizikai minőségként árad szét, válik transzcendensé. Legalább is ha lehántjuk az irodalmi megfogalmazás szükségszerű mázát, szómágiáit, hasonlatait, körülírásait, és a maga absztrakt filozófiai  jelentését nézzük, akkor csak így lehet értelmezni. Ebben az összefüggésben már az alkotói pálya elején is célként lehet kitűzni a dicsőséghez tartozó eszmét, de csak annak előrehaladtával lehet ennek konkrétumáról beszélni. A zsenit és a természeti jelenségeket leszámítva, az ember csak a szocializálódás és a tanulás útján juthahat el azokhoz a minőségekhez, amelyet a hamvasi dicsőség fogalom feltételez. Mindegy az, hogy milyen módon, ösztönösen, autódidaktaként, vagy intézményesült formában szerzi meg azt lényeg az, hogy ez a minőség ha öröknek is hisszük, mindenkor történelmileg adott. 

 Itt jelenik meg a tanulás és a tanítás kérdése, amely feladat a tanulóra és a tanárra hárul. Alapos életrajzi ismeretekkel talán valamit lehetne rekonstruálni Hamvas Béla és Fischer Ernő tanuló éveiről, de a mi célunk most nem az, hogy ennek utána járjunk. Ebben a történetben ők a mesterek, pontosabban a pedagógusok, akiknek hatását elsősorban magamra nézve vizsgálom. A további diskurzusba bevonok még egy "főszereplőt" és több "statisztát", az általam ismert Fischer tanítványok közül, hogy kellő példával érzékeltessem saját dilemmámat, amely természetesen valamilyen módon minden szereplőre vonatkozik. A  főszereplőnek Kováts Lajost alias Noon Azakit választottam, mert az elmúlt napokban vele kapcsolatban olyan eseményt ismertem meg, amelyet kitűnő példának tekintek az eddig elmondottak ellensúlyozására. Ő, első látásra egy boldog ember és művész látszatát kelti, szemben Hamvas Bélával, Fischer Ernővel és velem. Amíg a sikert és a dicsőséget egypólusúan önmagában szemléljük, addig elég volt ennyi szereplő, de ha a két fogalom szintézisét keressük, akkor  szükség van pozitív példára is. Eddigi életművében úgy realizálódnak az itt felvetett problémák, hogy talán az írásom végére össze tudjuk békiteni a sikert és a dicsőséget, az "utca" emberét és a magányos "nevezetes névtelent". Ahhoz viszont, hogy ezt megtegyem, össze kell kapcsoljam ezt a szöveget egy másik megkezdett és félbehagyott írásommal, amelynek a címe, hogy "AZAKI" mit tanúlt Fischer Ernőtől. 

 "AZAKI" mit tanult és tanulhatott Fischer Ernőtől?, 

 Műhelymunkák - Műhelynapló XXIX.

 Ki Noon Azaki, Kováts Lajos és Takács Márta?       

 Ehhez először tisztáznunk kell, hogy ki is az az "AZAKI", utána pedig több felvetődő kérdésre választ lehetne adni, ha sikerül megfejteni ezt az elsőt. De mivel ennél az írásnál csupán az emlékezetemre, valamint a megértéshez elengedhetetlenül szükséges néhány formális adatra támaszkodom, és így próbálom felidézni a negyven-ötven évvel ezelőtti emlékeimet, ezért nem biztos, hogy most sikerrel fogok járni. Ami nem azt jelenti, hogy nem lesz eredménye ennek a próbálkozásnak, mert ezt követően egy következő részben szándékom majd utána járni alaposabban a címben feltett kérdésnek is. Az az, hogy mit tanulhatott és mit tanult "AZAKI" Fischer Ernőtől?

 Alapvetően erre keresem a választ, kibővítve azzal, hogy ennek tükrében megvizsgáljam azt is, hogy én mit tanultam a Mestertől. Ezt követően megint csak tovább lépnék ezzel kapcsolatban felvetődő pedagógiai és metodikai kérdésekhez, megvizsgálva azt, hogy az általam ismert többi tanítvány, mit tanulhatott és mit tanult Fischer Ernőtől? Befejezésként pedig felteszem azt a kérdést is, hogy Tanár úr mit tanult "AZAKI-tól,” tőlem és a többi tanítványtól? Ebből talán kikerekedhet egy iskolán kívüli, nem szokványos művészetpedagógiai pályakép, szemben az általa művelt több évtizedes hivatásos formában történt oktatással. 

 Megkésett válasz lesz ez Fischer Ernő Alapítványtól 2019-ben kapott felkérésre, amely úgy szólt, hogy Fischer Ernő Archaikus mozgás (Golgota) című képének keletkezés történetét elmesélve és elemezve, vázoljam fel Fischer Ernő alkotói gyakorlatát, és ezen keresztül a tanításban alkalmazott pedagógiai módszerét. De összekapcsolva ezt az írást egy régebbi adóssággal (fentebbi I. fejezetben említettem), a két évvel ezelőtt elkezdett és félbehagyott Hamvas Béla szellemisége Fischer Ernő életművében című írásommal, amely a Műhelymunkák - Műhelynapló XXVIII. részként jelent volna meg, de azóta "pozitív hős" hiányában vázlatként parkol a számítógépemen. Úgy érzem, hogy a két írás összevonásával, valamiféle eredményre juthatok a most összefoglaó főcímként választott "Siker és Dicsőség - és/vagy - Dicsőség vagy Siker? kérdéskörben, amely mindkét szövegnek témája. 

 Először nézzük meg és próbáljuk tisztázni, hogy ki is az az "AZAKI"? Elsőre van egy egyszerű és semmit meg nem oldó válasz: művésznév. Kiegészítve a vezetéknévvel: Noon Azaki. Így már egy kicsit bonyolultabb a kérdés, mert az "az-aki" kötőjeles használata már megmutatja, hogy két magyar szó - egy névelő és egy névszó - összevonásából létrejött szóösszetétel. Anélkül, hogy itt valamiféle etimológiai vizsgálódásba bonyolódnék, és egy-egy értelmezési lehetőséget elemznék, csak annyit jegyzek meg, hogy az összevonás által elég tág lehetőséget ad a találgatásra, hogy mit is értsünk rajta? A látszólag két egyszerű szó összetétele egy enigmatikus kifejezéssé válik, amely pontosan utal a szerző szándékának rejtélyességére, és talányosságára. A "Noon" angol jelentésének egyszerű változata dél (napszak), de tetőpontot és csúcspontot is jelenthet. Anélkül, hogy most tovább bonyolítanám a megfejtést, egyenőre elégedjünk meg ennyivel és majd az írás folyamán, vissza-vissza fogok térni egy-egy jelentésének sokszínűségéhez, amely rávilágít a kifejtendő téma lényegére. 

 Egyelőre annyit megtudtunk, hogy a név egy művész művészneve, de az még nem derült ki ebből, hogy ki a művész? Előrebocsátom, lehet hogy az írásom végén, és a másirányú további kutakodás után sem fogjuk megtudni, hogy ki a szerző és az alkotó. De azért induljunk ki az adott tényből és nézzük meg, hogy mit csinál és mit fest "Azaki"? Itt az is kérdés lehet, hogy mi keltette fel érdeklődésemet számomra eddig csak felszínesen ismert életmű iránt? 

 Egy-két éve nézem és követem az interneten látható képeit, írásait és egyéb tevékenységét. A képzőművészeti folyóiratokban róla szóló írások alapján évtizedek óta nagyvonalakban ismertem galériás múltját, de mivel én sosem voltam részese ennek a szcénának, ezért ez a dolog nem nagyon érdekelt. Mígnem egy írása alapján megtudtam, hogy valamikor ő is Fischer tanítvány volt. Ebből azt is megtudtam, hogy a hetvenes években együtt rajzoltunk az angyalföldi József Attila Művelődési Ház rajz szakkörében, amit Tanár úr vezetett. Őrá nem emlékszem és ma sem tudom pontosan beazonosítani, hogy ki volt ő az ott együtt rajzoló húsz-harminc tanítvány között? Néha próbálom felidézni emlékezetemben a társaság tagjait, és vannak is tippjeim, hogy ki lehetett Kováts Lajos. Eddig még nem jártam utána, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az emlékezetem nem csal, és jóra gondolok. Pedig rákérdezhetnék az akkor ott együtt rajzoló kollégákra, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, és tőlük megtudva egy-két apró információt pontosíthatnám az egyelőre nem létező vele kapcsolatos emlékeimet. Így közvetett módon tudhatnám, hogy ki volt ő. Vagy felkereshetném, felhívhatnám, írhatnék neki és közvetlenül is tisztázhatnák a közös ismeretségünket. De eddig ezt még - több mint tíz éve - nem tettem meg. Amíg ezt az írást saját emlékezetemből és a fentebb említett információk alapján nem írom meg, addig most is halasztom a közvetlen és személyes kapcsolat felvételét. Ez is hozzátartozik a felvetett kérdések megválaszolásának mélyebb megértéséhez 

 Annyival bővültek ismereteink a fentebbi bekezdésből, hogy Azaki mellé még egy név került, Kováts Lajos. Vajon azonos-e Noon Azaki Kováts Lajossal, és azzal a személlyel, akit én negyven-ötven évvel ezelőtt megismerhettem? De tehetjük fel azt a kérdést is, hogy én azonos vagyok-e az ötven évvel ezelőtti önmagammal, vagy csak az vagyok-e most, amire emlékszem? És Fischer Ernő életműve szemlélhető-e ma úgy, hogy ő már húsz éve nincs az élők sorában? Mi maradt mára életműből, ha számba vesszük azt, hogy első önálló kiállítása több mint egy fél évszázada, - pontosan hatvan éve volt, - 1962-ben Szegeden, majd ezt még több mint negyven követte? Mert itt ezeknél a kérdéseknél a változás és az állandóság dialektikus viszonyát kihagyni nem lehet. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor már érintjük a címben jelzett és az utána leírtak tartalmi lényegét, hogy miképpen érvényes ma az, amit Tanár úr ötven évvel ezelőtt mondott, tanított a művészettel kapcsolatban. 

 Mielőtt teljes terjedelmében ide másolom Kováts Lajos visszaemlékezését, előtte idézem a szöveg záró mondatát: "Tanár Úr elment, már csaknem tíz éve, de remélem még visszatér, mert neki az a feladata, hogy tanítson az idők végezetéig." Ezzel tovább bővítem az eddig felvetett és egyenlőre megválaszolatlanul hagyott kérdéseket. Fischer Ernő számára a tanítás ugyanolyan fontos feladat volt mint a festés. És ha már a festményekben realizálódott gondolataival és képi világával nem tudunk mit kezdeni, akkor mit kezdjünk a pedagógiai munkásságával, és miképpen és mit taníthat akkor az "idők végezetéig"? Ez utóbbi könnyebben tisztázható, mint a képekre vonatkozó kérdés, ezért ezt most minden további boncolgatás nélkül meg is válaszolom: a tanítványok által még mindig taníthat, akár az idők végezetéig is. Olyan hiteles személyek segítségével, akik vállalják a szellemi örökségét, és ezért tesznek is valamit. Nézzük ki-mit tett? 

 Először lássuk, hogy Azaki, - aki talán Kováts Lajos is lehet, - mit tett? Az előbb már részben idézet teljes szövege így hangzi, amely Kováts Lajos blogbejegyzésében jelent meg: 

 “2011. SZEPTEMBER 20. KOVÁTS LAJOS 

 Fischer Ernő 

 “A hetvenes években volt egy nagyszerű szabadiskola Angyalföldön, a József Attila Művházban. A ház pince labirintusában lehetett agyagozni, szoborni, festeni. Itt tanított, korrigált és elsősorban nevelt, formált, Fischer Ernő a “Tanár Úr”. Jó festő volt és kiváló pedagógus, nagyszerű szervező, (neki köszönhetjük pl. a Művészet Kiskönyvtára c. sorozatot), de mindenekelőtt melegszívű, másokra figyelő, nagyszerű ember volt. Hozzá jártam festeni. Egy idős urat rajzoltunk esténként, aki nem volt teljesen százas, de kedves barátságos bácsi volt. Ha nem volt kedvünk rajzolni, akkor festettünk azt, amit akartunk. Mindenben támogatta a tanítványait. Olyan volt, mint édesanyám, sose mondta, hogy ne csináld, hogy ez nem jó. Mindig biztatott, hogy nagyon jó csak, ha így és így próbálod, akkor még jobb lesz. Mindig a tanítvány bőrébe bújt, úgy korrigált. Látta, hogy mit szeretne a gyerek és ő terelgette, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz. Soha nem akart senkit a saját képére formálni. Ha ma bemegyek a Képzőbe, hemzsegnek az egoista tanárok kicsinyített másai, szárnyaszegett, repülni nem tudó bizonytalanok, akik a tanárral mérik magukat. Persze néha-néha akad egy-egy kivétel, akit nem tudtak betörni. A Tanár Úr nem csak festeni tanított. Egyik este oda hívott magához és azt kérdezte: Fiam, olvastad a “Rész és egész”-t Heisenbergtől? Nem, nem olvastam tanár úr. Megvan? Nem, azt hiszem nincsen. Na, akkor holnap elhozom. Olvasd el, nagyon izgalmas dolgok vannak benne. Aztán, amikor visszavittem, vagy talán egy hét múlva, elbeszélgettünk a könyvről. Sok ügyes trükkje volt és sok jó könyve. Hihetetlenül sokat köszönhetek neki. Kinyitotta a szemem. Egy új világot mutatott. Mindig azt mondta “maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled”. Hol vannak ma már ezek a nagyszerű pedagógusok. Azóta sem találkoztam hozzá hasonlóval. A tanítás nem a tanterven, a csili-vili iskolán, meg a mit tudom én min múlik, hanem az emberen, aki tanít. Azokat kéne megtalálni és katedrához juttatni, akik emberileg képesek hozni a szintet, mert a tananyag az csak segg kérdése, viszont az igazi tanár, az a szívé. A Tanár Úr elment, már csaknem tíz éve, de remélem még visszatér, mert neki az a feladata, hogy tanítson az idők végezetéig." 

 Nem csak ő az egyetlen, aki leírva ma is vállalja és majd minden nyilatkozatában, ahol szóba kerül a saját festészete, szeretett teljesen megemlíti Fischer Ernőt, aki bátorítást adott neki a festészet művelésére. Ezt azért hangsúlyozom, mert 2014-ben, Tanár úr születésének századik évfordulóján, ötven felkérő levelet küldtem az általam ismert valamikori tanítványoknak, hogy a centenáriumi év tiszteletére írjanak pár soros visszaemlékezést Fischer Ernőről és a munkásságáról. Közvetlenül erre a felkérésre mindössze hárman válaszoltak. Közvetve kiállítás megnyitóval még egy személy reagált erre. Így Kováts Lajos írásával együtt ötöt tudtam akkor nyilvánossá tenni, most eggyel többet, de erről majd később írok még. 

 Mivel ezt az írásomat nem csak a magam töprengéseinek leírására szánom, hanem egyben dokumentálásra és archiválásra is, ezért mielőtt tovább mennék, teljes terjedelmében idézem a felkérő levelet: 

“Tisztelt Fischer Tanítványok! 

Akik használják a facebook-ot és tagjai a Fischer Centenárium csoportnak, vagy olvassák a 2014.Fischer Centenárium blogot (andraslaszloalfoldi.blogspot.com), azok előtt ismeretes, hogy Fischer Ernő festőművész 1914. július 14-én született Losoncon, és így ebben az évben van születésének századik évfordulója. Sajnos a Fischer Ernő Alapítványnak nagyon szűkös anyagi keretei vannak, mivel több pályázat beadása ellenére semmiféle állami támogatást nem kapott, sőt még a miniszteri külön keret terhére beadott kérelmét is elutasították, ezért nagy erőfeszítést jelentett a jelenleg már nyitva tartó két losonci kiállítás megrendezése is. Így különös jelentőséget kapott az elektronikus médiában való megjelenés Tanár úr munkásságának ismertetése szempontjából. 

 Ezért fontos számunkra, hogy Bátai Sándor a Képírás című, irodalmi és művészeti internetes folyóirat egyik alapítója és jelenleg képszerkesztője, lehetőséget ajánlott fel arra, hogy Fischer Ernő életművét ez év utolsó negyedévében, több írásában is bemutatja. Az úgynevezett „Portré” sorozatában Sinkó István festőművész, művészeti író és egyben a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriumának elnöke, ír egy reprodukciókkal bőven ellátott hosszabb tanulmányt, illetve Tanár úr ars poetica jellegű írásaiból jelennek meg részletek. 

 Ennek az anyagnak bővítésére lehetőség adódik még a volt tanítványok visszaemlékezéseinek közlésével. Ezért kérem a Címzetteket, hogy pár sorban, de maximum egy A/4-es oldalban fogalmazzák meg Fischer Ernővel kapcsolatos gondolataikat, és küldjék el nekem e-mailben (andraslaszloalfoldi@gmail.com) vagy postai úton (1132.Budapest, Váci út 6. IV. 3.). 

 Mivel nem tudom előre megítélni, hogy hányan tesznek eleget mostani kérésemnek, ezért azt tudom csak vállalni, hogy a megküldött teljes szöveget megjelentettem a “2014. Fischer Centenárium” című blogban, és a facebook-on a Fischer Centenárium csoportban, illetve ha sok a beérkező írás, akkor szerkesztett változatban a folyóiratban csak részleteket közölnek. Az utóbbi esetben a szerzőkkel egyeztetem, hogy melyik részlet kerüljön a nagyobb nyilvánosság elé. 

 Előre is köszönöm segítségüket, segítségeteket, ha vállalják, vállaljátok az ily módon történő megemlékezést, visszaemlékezést Tanárúrra. 

 Üdvözlettel Alföldi László, 

 Fischer Ernő Alapítvány kurátora, és a két fentebb említett internetes felület írója és szerkesztője. 

 Budapest, 2014. október 10.”

 

 Az ötletet, - arra nézvést, hogy pénz nélkül is tartalommal bővítsük a centenáriumi évet - a fentebb idézett Kováts Lajos által 2011-ben írt blog bejegyzés adta. Fischer Ernő életmű feldolgozása közben én is csak véletlenül akadtam rá. Utólag is köszönöm neki, de nem csak az ötletet, hanem azt is, hogy közismertsége és a szakmai érdemei mellett, nyíltan ki állt és ma is ki áll, Fischer Ernő pedagógiai és művészi értékei mellett. Nagy szükség van erre, mert mint a kérésem visszhangtalansága mutatja, nem sokan teszik ezt. 

 Viszont annak a pár tanítványnak, akik vették a fáradságot és írtak, ugyancsak köszönöm a megemlékezést. Sajnos az érdektelenség és a beérkezett kisszámú írás miatt a képírásban meghiúsult a közlésük. De a “2014. Fischer Centenárium” című blogban, egy külön bejegyzésben közöltem. Ide másolom a többit választ is, mert együtt lolvasva egymást támasztják alá, és több oldalról teszik érzékletessé Fischer Ernő személyiségét, és ezen keresztül pedagógiai módszerét. 

 Szigyártó Gyöngyi jelenleg a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriumának tagja és titkára, valamint a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola valamikori hallgatója. Személyes emlékezés Fischer Ernőre 

 A személyes körülhatárolás elkerülhetetlen, amikor Fischer Ernőről mint példaképről emlékezem meg, olyan valakiről, aki életemet jelentősen meghatározta a mindössze négy, szűkebb értelemben két tanévnyi hallgatói tanári kapcsolattal és amely befolyásolás szerves folytatása lehetett korábbi két tanárom hatásának. 

 1967-ben a család hagyományainak megfelelően a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika-rajz szakán kezdtem meg föiskolai tanulmányaimat negyedik generációs tanárjelőltként. A Föiskolára két gimnáziumi példakép-tanárom élményével jelentkeztem. Egyiköjük olasz nyclvet, a másik magyar irodalmat tanított. Még főiskolai tanulmányaim megkezdése előtt kettős figyelemfelhivást is kaptam. Az egyik esetben „olaszosságom” miatt Vinkler Lászlóra, a másik esetben Fischer Ernőre hivták fel a figyelmemet. 1967-1971. között voltam a JGYTF hallgatója. Ekkor Fischer Ernő tanszékvezető tanár volt és 3-4. évben festészetet tanitott a hallgatóknak, Vinkler László föiskolai tanárként művészettörténetet, festészetet tanított. 

 Ebben az időszakban a Rajz tanszék hallgatói a két nagy formátumú, de cltérő személyiségű és indittatású, együtt békésen és elismeréssel dolgozó egyéniség aurájában, az akkor még évente rendszeres tanár kiállítások által is inspiráltan foglalt állást kettejük közőtt. A döntéskényszere üzte a hallgatókat, annyira eltért a két személyiség és m űvészetük. Mindkettejükre figyelve engem Fischer nyugalma, harmonikussága, liraisága vonzott, de csábított Vinkler nagy tudása is. Kezdetektől (1967) magamat Fischerhez soroltam, de diploma dolgozatomat Vinklernél készitettem. Nem tanítottam végül általános iskolában, nemalkottam művészként, szakmai életemet a számítástechnikai kultúra hazai meghonosítására összpontositottam, kapcsolatomat Fischer Ernővel haláláig megtarthattam, szeretetét, figyelmét, elismerését, néha aggódását élvezhettem és halálát követően a család bizalmát ismegkaptam, hogy alapitványi formában hozzájárulhassak Fischer Ernő emlékének fenntartásához. 

 Fischer Ernő - remélem sokunk esetében - a legérzékenyebb életkorunkban személyes példát mutatott mint nyitott ember, aki következetesen a lényegre, a létre, a valóság megragadására irányuló, magának szüntelenül kérdéseket feltevő emberként tanítványait is erre anyitottságra, szemléletre tanitotta. Hangsúlyozta, hogy a főiskola feladata a szemléletformálás. Fiatalként még sok gondot okozott számomra ennek jó megértése, ma már 66 évesen vallom, nincs ennél nagyobb dolog: nyitottságot, érzékenységet, együttérzést fenntartani minden létező iránt és tanitani, alkalmazni mindezt minden emberi kapcsolatunkban. Életem minden pillanatában örömmel gondolok arra, hogy Fischer Emő Tanárom lehetett.

Budapest, 2014. október 9. 

 Szigyártó Gyöngyi 

 T. Horváth Éva képzőművész, többek között a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett rajztanári diplomát, amikor Fischer Ernő volt a tanszékvezető, de a Képzőművészeti Egyetemen (akkor főiskolán) is tanult, majd a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió tagja volt, szintén Tanár úr vezetésének idején. S. Nagy Katalin művészettörténész 2016-ban írt a munkásságáról mongráfiát, és ma is aktív alkotó  

Köszönőm Tanár úr! 

 Nehezen szántam magam ennek a személyes visszaemlékezésnek a megirására, de úgy éreztem hálátlanság lenne elmulasztása, olyan sok mindent éltünk át vele - művésztelepek sora, nagy beszélgetések, kiállitások. 

 Azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy közel álltam hozzá, talán ezért tudott sokat segíteni. Alap adottságunk volt a vonzalom a transzcendentalitás felé, nem a buzgó vallásosságra gondolok, hanem arra a bizonyosságra, hogy a világ nem csak a kézzel fogható valóságot jelenti, hanem a dolgok másik, számunkra talán fontosabbik felét, ami mindent megtölt, és egész életünket körülveszi, tevékenységünket vonzza valami felé, ami nem megnevezhető, de van. 

 Több papirral a zsebemben, de kezdőként jelentkeztem nála, mert minden addigi próbálkozásom csak a földön való bizonytalan mozgásra volt elég, én többre vágyódtam. 

 Első nálam tett látogatása során arra hívta fel a figyelmem, hogy ha nem rendezem a belső és külső életem, nem fogok tudni előre lépni. Mindezt annak határozott kijelentése mellett tette, hogy minden adottságom megvan a pályához. Másnak talán ez furcsa lett volna, de én biztos voltam, hogy a következő években irányt fog szabni munkálkodásomhoz. Ami nagy szerencse volt, hogy egy jó közösséget is találtam körülötte. Alföldi László és felesége Kölűs Judit, Biró Judit, Csengery Béla és még jó néhányan, akik körülvették. Alföldi László, mint Eckermann Goethe-t famulusaként követte, és jelentősen meghatározták beszélgetéseink irányát. Budaörsön Jutkánál és Lacinál minden hétvége ünnepet jelentett. Tanár úr mindig jegyzettel készült, ami olvasása, festése körül forgott, vagy a kedd- szerdai körbeli közös munkánkhoz kötődött. Vittünk magunkkal korrigálni valót, Laci vetített, saját készitésű diákat a szóban forgó aktuális művészeti kérdésekről, vagy Tanár úr képeit. Megbeszéltük a közös kiállítás látogatások tapasztalatait. Tanár úr sokat mesélt szinte mindenről: kollégákról, családról, élete mozgalmas állomásairól, de a mi gondjainkra is odafigyelt mindig. 

 Igazi szellemi élményt jelentett a korrigálása. Belehelyezkedett a látottba, abból kiindulva, nem formálta saját képére, hanem elméleti alapvetések, esztétikai, filozófiai példák, művészettörténeti előzmények, mint közös alapismeretek voltak a támpontok. Olyan szenvedélyes kiselőadás volt egy ilyen beszélgetés, hogy gyakran a tanítványok körénk gyűlve hallgatták. Természetesnek éreztem, hogy egy vonallal, folttal, kollázzsal szemléltette az elmondottakat. Volt köztünk, aki úgy őrizte meg az ilyen rajzot, mint szép emléket, mert olyan pregnáns volt a megoldás, vagy akár meglepő. lgazi alkotó munkát végzett ilyenkor is. 

 Ma is gyakran gondolok rå, vajon mit mondana mostani munkáimra. Sok mindenben változtam nélküle. Érzem, hogy nem mindenért kapnék dicséretet, de azt is tudom, megértené, hogy ezen a pályán nincs megállás, a világ új kihivásaira választ kell adni, értelmezni, ha nem is mindigszeretni. Ebben bizonyára Ő is egyetértene velem. 

 Szerencsés vagyok, hogy ismerhettem. 

 Budapest, 2014. december 14. 

 T.Horváth Éva, képzőművész 

 Berkes András festőművész és filozófus, valamikor a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió tagja volt, ma is aktív alkotó, fest és filozófiai műveket ír. https://berkesandras.hu/index.php 

 Egy „Klub életében” sok minden történik, Alföldi László barátom kérésére Fischer Ernő festőművész és tanár születésének 100. évfordulóján e jegyzettel rá és a Klubra emlékezem. Ez a helyszín a Pedagógus Képzőművészek Fővárosi csoportjának, műterem és kiállítóterem volt, 1990-ben önálló kiállításomat itt rendezték. Vannak nevezetes Klubok és olyanok is, amelyek történelmet alakitottak. 

 Az embert a mesterekhez a hűség vagy a szeretet szokta kötni, ritkában mindkettő egyszerre. A hűség a szakmaiság megőrzése, a szeretet a tanítványi lánc átadása-átvétele, mely valamely furcsa garanciája annak, hogy az eszme nem sérül! Modern korban ezek híján, a tanítvány meghaladhatja a mestert, ebben látja némely idea a fejlődést /A hegeli elképzelés szerint melyet Marx is átvett/. Röviden és egyszerűen = a paradigmaváltást. 

 Mióta az olyan fogalom, hogy mester, valamely hiányszakma iránti hízelgés lett, megszólítása egy más tekintetben nemes cselekedetnek, a munkának. Mióta az a fogalom, hogy tanítvány az iskolákra redukálódott, korban is összekötődik azzal a romlatlan idea világgal, mely gyermeki, söt e fogalomban már betegesen gyermeteg. És így rögzíti, az életkor. Pedig hajdan a mester, néha ifjú volt, a tanítvány őszülő, mert valami mást jelentett a viszony, amely mostanra teljesen elmosódott. Kinek vagy mestere és kinek a tanítványa? 

 Fisher Ernőt egy Pest megyei művésztelepen ismertem meg, amikor érkezett már voltak befejezés előtti munkák. Én is megmutattam képemet, azonnal mondta „komplett” ezt a kifejezést szerette. Másoknak azonban hosszan korrigált: a képet lefektette az asztalra, /rendesen a kép függ!/ Majd a motívumokat kezdte kitakarni, /voltaképpen lefedni, eltakarni/ e célra egy újságot talált, melyet apró darabokra tépdesett és rátette azokra a felületekre,melyeket feleslegesnek tartott. Amolyan kollázst készített, többnyire szürke, betűkkel tarkitott felület keletkezett: mikor már szinte semmi nem volt az eredeti képből azt mondta, „na így most jó". Becsomagolta. Vagyis magának dolgozott. E kizárásos módszert sokszor láttam, kitakarásnak mondta. Kitakarta a valót, a fölösleges színek közül. Szerette a kollázsokat és kevésbé a színeket. Amolyan egy hangra komponált! A „teremtés” alaphangjára! 

 Vissza a ped. Klubhoz. Én ott régtől dolgoztam: ismertem idős mestereket is. Értelemszerűen a korrektúra inkább tapasztalatszerzés volt, olyan híres festőnek, mint Istókovits Kálmán, vagy Endrédi György* nem volt mit korrigálni, hanem fordítva, ők osztották a művészetet munkáikból. A csoporthoz számos középgenerációs tanár is tartozott, de voltak nem pedagógusok, a modell lehetőség miatt is. Magam is adtam támpontokat, - mikor Fischer vezetőváltás következtében oda került: már sokan elfogadták korrektorként. E réteg amolyan klasszikus elvek szerint dolgozott, közülük sokan elhagyták a Klubot, akik nem igényelték módszerét a régiek közül: elmentek, nekem sikerült némely morzsákat összetakarítanom. Fischer megjelenése áttörést jelentett, módszere és szemléletének, festői kvalitása miatt. 

 Fisherrel volt tanítványai is megérkeztek, a műterem hátsó részét szinte ők töltötték ki. Név szerint, ma is jó barátaim és kiváló festők, T.Horváth Éva, Dr. Csengery Béla, Alföldi László, és Nagy Imre. Ők voltak az a mag, akiknek Fisher egy idő után szinte kizárólagosan tanított Gyakran előfordult, hogy keresztülment a termen, és csak „odament”! Ha más is hívta, készséggel korrigált, de érezhető volt, egy idő után csak nekik tanított. Ez a helyzet hozta, hogy egyre többen kérték az én véleményemet is, Fischer nem szólt bele, sőt, amint egy műtermében tett látogatásakor mondta nekem, örült, hogy mentesítettem. En magam sokat köszönhetek neki, és hálával tartozom, e lehetőségért. Voltaképpen itt alapoztam meg festőiskolámat és tanitási módszeremet, melyről most nem beszélek. Azt azonban világosan láttam, hogy szemlélete is kizár: ez nem korával inkább tudásávai volt kapcsolatban. /Feltételezte az alaptudást. Részben ennek hiánya volt az oka, hogy egyesek elmentek/: Kizárta az intenzív, eleven színeket. Kizárta a lüktető foltokat. Kizárta az expresszív megnyilatkozásokat. Fischer festészete a hetvenes évek végének útkeresésében, az /épp akkor megfulladni készülő szoc. reálban egyesek szerint ez volt a „hót reál” amolyan megtalált belső világon alapult. Vallásos emberként, nyugalma belülről fakadt. Határozottsága, nemcsak korrektúrában, de életvezetésében is megjelent, a kor úttalanságból való kiútjaként. Amint Barcsay Jenő saját szerencséjére hivatkozik: mert taníthatta az anatómiát, így aztán nyugodtan festhetett. Fischerre is a főiskolai tanári állás terített nyugalmat, bár be Iehet sorolni izmusokba, mégsem tenném, festészete egyéni volta miatt. 

 Fischer szerette a vonalat. Korrektúráiban is alkalmazta, a vonal kötötte össze a foltokat, amolyan sinekként az állomásokat, ahol „állomásfőnökként" elidőzött. Ilyen helyeken, a képen alakította ki azt a „külön világot" melyre az ötvösség cizellálása éppúgy jellemző amint a bizánci ikonok apró sűrűsödési: értelmezik másutt a ritkulást. Itt ezekben a pihenőkben fejtette ki „amúgy filozófiai nézetei:” az „objektív-szubjektív” viszonyról, melyet a teremtőnek való alárendelésként értett. Fischer „iveinek” transzcendentális volta, melyek általában kapcsolatok, kötnek-hurkolnak: formákat alkotnak, néha önállóan is. Egyszer mondta nekem, - az ívek a természet része, vagy a mögé gondolhatóak -szerinte - a bránok, a húrok is ívesek. A tudomány eredményeit beépítve, -az objektív világ, listen teremtésének/ megnyilvánuló része az ív, minden erre épül fel. Festői vagy matematikai nyelven. E görbült tér alkotja a szubjektív befoglaló formáját .- Nem volt igazi filozófus, de szerette, és jól gondolkodott. Klasszikus kultúrája e modemnségében is megmutatkozott, nemcsak szakmaiságában, de testében, szellemében, söt életigenlésében. Példaadása melankolikus korunkban is kimagasló. Vénájában, - az idő alatt, amit vele és közelében volt szerencsém tölteni, - erő folyt, személyes akarat, mely sugárzott llyen távol tőle: ma már, - módszerének e hézagos és sekély ismertetése után - azt mondhatom, nagyszerűen tanított. Bár tanítványai valamennyien felnőttek voltak, gyakorló pedagógusok, /mert/ kezdőkkel nem foglalkozott túl sok volt. És magasan tartotta a mércét! Legalább ott és akkor: mert jól ismerte az átlag rajzpedagógus képességeit. Én személyesen tegeződtem vele, egyike volt azoknak a kiváló nálam idősebb művészeknek: mestereimnek, akik elfogadtak, sőt befogadtak. 

 * Minden nevet nem soroltam fel, ez nem dolgom. Alföldi Lászlónál teljes és pontos adatok vannak.

 

 Berkes András. Festőművész-filozófus. 

 www.berkesandras.hu www.c3.hu/-titanic/berkes/ 

 2014-12-10

 Lajta Gábor (Budapest, 1955. szeptember 28. –) Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművész, grafikus, művészeti író. A Magyar Művészeti Akadémia levelező (2015-2019), majd rendes tagja (2019-). 

 Az alábbi szöveg elhangzott 2015-ben a budapesti RaM Colosseumban rendezett Fischer Ernő emlékkiállítás megnyitójaként.

LAJTA GÁBOR 

Kettős jelenlét 

Fischer Ernő emlékezete  

A Pedagógus Stúdió nevű képzőművészeti kör a budapesti Fáklya Klubban kapott helyet a VI. kerület peremén. Az akkori Fáklya Klub, visszapillantva az 1970-es, 80-as évekre, a létező szocializmus oldódóan félelmetes légkörében inkább kedélyes kortünetnek látszik. Élmunkás híd és vasúti sínek a közelben, távolabb a dolgos Angyalföld. A környék este csupa árnyék, a házak szürke feketék, mint a rajzszén, amivel vázlatoztunk.

 Emlékezetesen szép modell volt Farkas Kati. De az is emlékezetes, amikor az egyik tanár, talán Litkey György, kedélyesen rászólt az egyik fiú tanítványra: „Ne felejtse el, hogy a mellnek súlya van! Ezt érzékeltetni kell a rajzon is. Menjen oda, és emelje meg!" Farkas Kati a felhívástól nem jött zavarba, a rajzoló annál inkább. Maradt a virtualitásnál. 

 A Pedagógus Stúdiót eredetileg senior rajztanárok számára hívták életre, hogy legyen hol tartani formába hozó rajzi edzéseiket. Valójában hivatásos és amatőr festők, sót teljesen kezdők egyaránt járhattak ide „esti aktra". Leginkább mégis: a csodabogarak. Urológus orvos, akiből évek múlva festő lesz; kémia tanár, aki kubizmust vezényelve okítja a kezdőket: egy a Római Iskola történelmi homályábót itt maradt, piros ácsceruzával hallgatágon krokizó híres festőművész; becsöppenő avantgárdok, akik valami furát rajzolnak, aztán többet nem jönnek, de már messziről lerítt róluk, hogy můvészek.

 Ebbe a sajátos művészeti tenyészetbe csöppent bele Fischer Ernő festőművész, főiskolai katedráját jó ideje maga mögött hagyva. 

 Egyből megváltozott minden. Ernő bácsit ugyanis semmi más nem érdekelte, csak a művészet.A halhatatlan remekművek háttérsugárzásától övezve pillantott mindenre és . Aki nem értette őt, hamar megérezte ezt, s inkább csinálta tovább, amit addig. A tanár úr sem erőltette rá aművészetet. Körülötte viszont kialakult egy szűkebb mag. akikkel lelkesen foglalkozott. De talpig úriember lévén a többieket sem hanyagolta el. Udvariasan hajolt oda mindenkihez. Néhányszor megjárta. Szertartásosan nyújtotta kézfogásra a kezét, mire az egyik pedagógus piktor tenyerében az ott felejtett rajzszöggel elvtársiasan belecsapolt Fischer kezébe, ki erre fájdalmasan jajdult fel. A „bohém“ művész észre sem vette magát. Kevésbé fájdalmas volt találkozása egy feltörekvő, már kiállító fiatal můvésszel, aki generációjának jellemző sóvár arroganciájával állt az állvány mögött, s amikor a tanár úr barátságosan érdeklődött, hogy mit szokott festeni, unottan válaszolt: Van úgy, hogy csak újságpapírokat szórok szét a műteremben. “Ááá - nyugtázta Ernő bácsi, belátva, hogy a kommunikáció köztük ezennel befejeződött.  

 A kis csapat a tanár úr körül azonban kitartó társasággá formálódott, s a jövőben sem bomlott fel. Nem tartoztam legkitartóbb tanítványai közé, de lazább, baráti kapcsolatunk haláláig megmaradt. Többször jártam a lakásán, a műtermében képet nézni, beszélgetni a szemeskályha mellett. Most nem idézem fel beszélgetéseinket, amelyekben a művészeti kérdéseket hol filozofikusan, hol gyakorlatiasan közelítettük meg, igy felváltva bukkant elő a képviták során Heidegger neve és a wallkydos tű használatának módja. Esztétikáját írásba foglalta Fischer Ernő maga is, leghűségesebb tanítványa pedig megőrizte és rendszerbe foglalta e szellemi hagyatékot. Bennem most inkább az a kérdés motoszkál, hogy vajon miért lehetett annyira fontos a Tanár Úrnak (megszólítása immár nagybetűt parancsol) a köré gyűlő kis társaság, hogy - feltehetően elsősorban miattuk - vállalta a szakkörözés minden terhét s az akváriumszerű tenyészet oxigénhiányos levegőjét. Noha az idősödő művész természetszerűen keresheti fiatalabbak társaságát, ösztönösen is szellemi örökségének továbbélését kívánva, vagy akár inspirációt is várhat a következő nemzedéktől. Fischerben mégis valami másféle, a szokásostól merőben különböző erő is működött, ez pedig nem más, mint a jelenlét ereje. Furcsamód utólag még élesebben érzékelem, ha nem is a jelenlétét, hanem azt, hogy ennek a jelenlétnek az energiája nem gyengült. és sok évvel a halála után ugyanúgy fel tudom idézni a hangját, hangszínét, a szája sarkában bujkáló csibészes mosolyt - mintha a remekművek ürügyén egyúttal valami csínytevésre biztatta volna ifjú kollégáit. Azt pedig különösen inkább utólag látom, hogy rendkívül intenzív jelenléte, amelyet most nincs módom plasztikusan kibontani, a szűk tanítványi körben talán egy tágabb művészeti jelenlét fájó hiányát volt hivatott pótolni a mester számára. Mert lássuk be, az 1970-es, '80-as évek művészeti szempontból nézve nem Fischer Ernő évei voltak. Az a fajta lirai absztrakció, amelyet Fischer képviselt, s amely által lehetett volna ő - tegyük fel a hasonlat kedvéért - egy magyar Bissière. a neoavantgárd idején hirtelen (és roppant igazságtalanul) időszerűtlennek látszódhatott a politika által ugyan csak tűrt, de amúgy annál kötelezőbben érvényesülő kortárs diskurzus számára. Akadt ugyan egy-két komoly és lelkes méltatója, például Szuromi Pál, de általuk sem tudott érvényesülni Fischer különleges pozíciója, ez a jellegzetesen közép-európaivá finomított franciás absztrakció, amelyben a wallkydos tű (megvallom, akkoriban az én szememben feleslegesen cizellálónak tetsző) kacskaringói a Nyugat felől inkább az osztrák, cseh és magyar szecesszió felé mutattak. S ha ehhez hozzávesszük a Fischer minden művét átható aranyszínű fénysugárzást és az ikonoknak a festészetbe egyébként roppant nehezen beépíthető formai hatását, akkor előttünk áll egy, a Kelet, Nyugat és Észak hármas szellemiségét egyesítő kivételes festői életmű.

 Visszakanyarodva a jelentét erejéhez, csábítónak tetszhet összevetni a Tanár Úr emberi alkatát. tartásának, tekintetének átható koncentráltságát festményeinek metafizikájával, a szájszögletében bujkáló félmosolyt pedig képeinek játékos vonalaíval. Kétségkívül, a művek ilyen értelemben is lenyomatai testképünknek, alkatunknak, idegsebességünknek, s mégis - fájdalom - a műalkotás maga már nem élet. Nem pótolja az egyszeri, megismételhetetlen jelenlétet. Az emlékezés sem, ami csak szó. s nem tehet mást, csupán utal valamire, ami már nincs. Ritkán bukkannak fel olyan alkotók, akik mindenestül beleolvadni látszanak a műbe. Az ő emberi jelenlétük mintha titok lenne. Másoknál a kérdés az, hogy ugyan mire van még szükségük, mit akarnak még elmondani a művön kívül. 

 Fischer Ernő tanári szerepe talán olyan kényszerítő személyes létszükséglet lehetett számára, amely a művészetéből indult ki ugyan, mégis önálló életre kelt, s melegséggé, odafordulássá, önérzetté, felszikrázó keménységgé, a gondolatok játékává vált. s mindezt együttesen nevezhetnénk akár egy puritán ember szellemi kicsapongásának.

 Fischer művei desztillátumok, érzékeny, áttetszővé hangolt egyéniségének tovább finomított kivonatai. 

 Az emberre emlékezünk, a művek láthatóak. Jelenlétük állandó. 

 Lajta Gábor

 

 A szép megemlékezések után visszatérve oda, hogy most már ismerünk egy polgáribb hangzású nevet, és egy művésznevet, tehát joggal feltételezhetjük, hogy Kováts Lajos alis Noon Azaki. De ha tovább haladunk, akkor felmerülhet a fordítottja is, hogy Noon Azaki festő alis Kováts Lajos. Ezért nézzük majd meg alaposabban, hogy mit és hogyan tanult Kováts Lajos a hetvenes években Fischer Ernőnél az angyalföldi József Attila Művelődési Házban, és miképpen lett az ismert zenészből, majd galériásból a kétezres évek elejétől Noon Azaki, festő, méghozzá jó festő.

Hosszú lenne azt elmondani, amit az alaposabb érdeklődő olvasó az interneten Kováts Lajosról és munkásságáról megtudhat. Ezért alább csak az elérhetőségeket adom meg, de megkönnyítve a tájékozódást úgy, hogy az URL címen elérhető teljes információ mellé, a témákat érintő részekből egy-egy rövid összeállítást is készítettem. Érdekes legalább ezeket végig olvasni, mert egy változatos és gazdag életmódba és életvitelbe tekinthtünk be. Aki erre nem vállalkozik, annak itt összefoglalom egy mondatban azt a lényeget, ami most a mi szempontunkból fontos a további megértéshez. Kováts Lajos a kiválasztott "főhős" ebben a történetben, a sikeres ember és művész, amit a maga módján sem Hamvas Béla, sem Fischer Ernő egyértelműen nem tudhatott magáénak. De az általam ismert többi tanítvány és én sem tartozom ide. Tehát a mi szempontunkból most csak a kép alatt található elérhetőségen részleteiben is megismerhető festői sikerből indulunk ki. De aki a részletesebb tájékozódástól eltekint, annak a további megértés érdekében idézem azt az egy mondatot, ami a fentebbi kijelentésemet alátámasztja, hogy miért ő a "főhőse" a "SIKER és DICSŐSÉG, vagy SIKER, vagy DICSŐSÉG?" című írásnak:

 "Noon Azaki magyar képzőművészt idén először válogatta be a világ egyik legjelentősebb aukciósháza a kelet-közép-európai árverésébe, és több licitlépcsős verseny után a becsült érték felső határa felett kelt el a műve." (kultura.hu-ból idézve). 

 Ez magyar viszonylatban egyértelműen siker. Nem mintha nem lett volna példa ilyenre, de Kováts Lajos alias Noon Azaki rendhagyó pályája esetében ez dupla sikernek számít. Visszafelé haladva az időben, vizsgálódni fogunk a tekintetben, hogy mit és hogyan tanította Fischer Ernő Noon Azakit, hogy ilyen kiemelt eredményt ért el a festészetével? De mielőtt ennek fejtegetését folytatnám, ide másolom azt a három fő elérhetőségi linket, amiből ki lehet indulni, kinek-kinek az igénye szerinti az alaposabb tájékozódáshoz. Az általam kivonatolt és röviden összefoglalt részeket mellékelem, és itt a szövegben csak utalni fogok rá. Mindegyik a témához kapcsolódó önálló interjú, blogbejegyzés, beszélgetés, videó vagy hangfelvétel részlete, illetve a linkek megnyitása alapján ott a teljes anyag is megtekinthető. 

 Kováts Lajos: https://www.facebook.com/lajos.kovats.12 Noon Azaki: https://www.facebook.com/profile.php?id=100063533223899 Blitz Galéria: 

 https://www.facebook.com/blitzgaleria 

 Kováts Lajos közismert ember, szakmai körökben különösen az, de ennek ellenére szükségét érzem, hogy a hivatkozások megnyitása és olvasása nélkül is érthető legyen az írásom, idézetként egy rövid életrajzi összefoglalót iktassak ide. Mivel több helyen is elérhető ilyen jellegű írás, de szokványos helyeken (lekszikon, artportal, wikipédia, stb.) nem találtam, ezért a Blitz Galéria honlapján található bemutatkozó írást idézem: 

  A Blitz Galéria "Alapítva 1991-ben. 

 A galéria története már 1984-ben kezdődik. Ekkor nyitottam régiségüzletemet a Néphadsereg (ma Falk Miksa) utcában 150 négyzetméteren minőségi műtárgyakkal és festményekkel. 

 1991-ben a XX. század eleji magyar művészetre fókuszálva indult a Blitz Galeria. Következő év tavaszán EROTIKA címmel magánygyűjtemények fiókjainak mélyén lappangó remekművekből– Szőnyi István, Derkovits Gyula, Jándi Dávid, Szinyei Merse Pál nagy sikerű kiállítást rendeztem. 

 A Blitz számos, akkor még egyáltalán nem sztárolt, a szakma és a közönség által sem különösebben értékelt művész műveiből rendezett kiállítást ezekben az években: Vaszkó Ödön és Erzsébet, Frank Frigyes, Tóth Menyhért, Perlrott Csaba, Vörös Géza, stb. 

 A Blitz első árverése (mely egyben az első magán árverés is) 1993-ban óriási siker volt. Az akkori aukciós rekordot a Bizományi tartotta egy Markó képpel 1 400 000 forinttal. A Blitz árverésén egy régóta lappangó, gyönyörű Csontváryt 5 000 000 forintért ütöttünk le. 

 1996-ban nyitottam a Magángyűjtők Galériáját a Kossuth Lajos utcában. Ezekben az években olyan, mára múzeumokban kiállított vagy neves magángyűjteményekbe került művekkel volt szerencsém foglalkozni, mint Csontváry: Halászat Castellamaréban, Vaszary János: Parkban című műve, Munkácsy Zálogháza, Rippl-Rónai Krizantémos csendélete vagy Tiepolo Madonnája, Szinyei Horgászó Félix-e stb. 

 1998-ban kezdtem az Iparterves csoport munkáit, gyűjteni és vásárolni (1960-as 70-es évek), amivel a hazai műkereskedelem egyáltalán nem foglalkozott, mintha 1945 után nem létezett volna a 60-as 70-es évek nemzetközileg is jelentős magyar művészete. Hogy milyen fontos volt ez a korszak, az igazán csak mára kapott megfelelő, kiemelt figyelmet. 

 2001– az első magánalapítású kortárs múzeum Magyarországon: Két használaton kívüli gyárépület átépítésével és egy fogadóépület hozzá álmodásával jött létre a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény. A 3600 négyzetméteres épületegyüttesben olyan világsztárokat állítottunk ki, mint Peter Greenaway, Nobuyoshi Araki, Andres Serrano, és még sokan mások. Az épületek a saját koncepcióm alapján születtek újjá. Nagy sikert aratott a külső, színes világításokkal ellátott műanyag borítás a fogadó épületen, mely ikonikussá tette a MEO-t. A MEO alapításának gondolatával egyidőben kezdtem az akkori fiatal és már ismertebb kortársművészek munkáit gyűjteni és ezzel létrehoztam egy olyan egyedülálló műtárgy együttest, mely a kétezres évek elejének széleskörű lenyomatát adta. A MEO gyűjteményről Kortársművészet az ezredfordulón címmel könyv is megjelent. 

 A kétezres évek elejétől a másodlagos kortárs képzőművészeti piac megteremtésén dolgozom, elsőként szerveztem 2001-ben tisztán kortárs műveket tartalmazó aukciót. 

 Elismerések:

 Lovagkereszt– 2002– Mádl Ferenc Köztársasági elnök. 

 Henszlmann Imre díj– 2002– Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat 

 Ezüst Mókus díj– 2002– MÚOSZ Műgyűjtő szakosztálya"

 Mivel itt főleg a galériás múltját ismerhettük meg, előzményként megemlítem, hogy zenei területen is alkotott és dolgozott a hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében, valamint a kétezres évek elejétől sokoldalú képzőművészeti tevékenységet folytat, és fest. Innentől kezdve ez utóbbi lesz a kizárólagos témánk, hogy közelebb kerüljünk a főcímben felvetett kérdésekhez az aukciós hír kapcsán. 

 Mivel azt már jeleztem, hogy visszafelé haladva az időben próbálom feltárni a kezdeti időszakot, amikor együtt rajzoltunk Fischer tanár úrnál, ezért most egyenlőre csak a kétezres évek elején rendezett első kiállításáig megyek vissza, amikor Kováts Lajos különös módon jelent meg a magyar képzőművészeti életben. Édesanyja nevében festett egy kitalált életművet, képekkel és egyéb életrajzi dokumentumokkal alátámasztva. Ezt így meséli el egy facebook bejegyzésben: 

 "Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből:

 Amikor édesanyám meghalt, és mint pedagógus nem volt elég híres, arra gondoltam, hogy csinálok édesanyámból híres embert, csinálok belőle egy híres festőt. Tulajdonképpen akkor kezdtem el újra festeni, az édesanyámnak a kamu életművét festettem tizenvalahány évvel ezelőtt. Erdész Laci, akivel akkor még emberi viszonyt ápoltunk, mondta, hogy ő ezt hajlandó kiállítani. Akkor csináltam egy kiállítást az édesanyámnak és magamnak. 

 B. A.: Mi volt a művészneve? 

 K. L.: Takács Márta, mint a leánykori neve...................."  

 Itt azt is tudni kell, hogy ezzel a kiállítással nem csak az Erdész Galéria tulajdonosát és vezetőjét, Erdész Lászlót vezette félre és tévútra, hanem az Új Művészet akkori főszerkesztőjét, Sinkovits Péter művészettörténészt is. Az alábbi festmény, amely szintén ki volt állítva Takács Márta: Unknown man with smelly orchid about 2000. címmel az Erdész Galériában, az Új Művészet 2005. szeptember havi számának címlapjára került. 

 Ezzel persze nincs még vége a sztorinak és a művészettörténészek és szakemberek rémálmának, mert csak ezután jön az önleleplezés. Reprodukálva lesz még ez a kép az Art magazin III. évfolyam, 4. számában is a 33. oldalon. Ugyan itt "Egy ismeretlen életmű" Válogatás Takács Márta (1918-2002) festményeiből- híradás a kiállításról címmel, egy ismeretlen szerző tollából megtudhatjuk, hogy ez az életmű tulajdonképpen egy kitalált történet. Ezt maga Kováts Lajos elmondása szerint idézem az Art Magazinban megjelent interjúból, amelyet Topor Tünde készített vele: 

 "Ebbe az is belefér, hogy tulajdonképpen létrehoztál egy fiktív életmű töredéket, amelynek egyik darabja azonnal az Új Művészet címoldalán landolt. Mert egyre közkeletűbb a vélekedés, hogy Takács Márta tulajdonképpen te vagy, mi tehát az igazság? 

 Hogy mi az igazság Takács Mártával kapcsolatban? Szívem szerint altatnám ezt a kérdést, de mivel azt tapasztaltam, hogy a stupiditás nem ismer határokat, inkább elmondom. Takács Márta az édesanyám volt. 2002-ben hagyott itt minket. Nagyon szerettem, neki köszönhetek talán mindent, ahogy nevelt, ahogy tanított. Idén tavasszal elhatároztam, hogy emlékművet állítok neki. Nem kőből vagy bronzból, hanem igazit, amely által talán visszaadhatok valamit abból, amit tőle kaptam. Lehet, hogy furcsa, de nekem ez így ebben a helyzetben, hogy ő már nincs itt, így is lehetséges. Úgy terveztem, írnak majd róla az újságok, bekerül a lexikonokba stb. Kitaláltam hát egy festői világot és elkezdtem dolgozni. Így született édesanyám művészete és fejlődött hétről hétre. Munka közben kiderült, hogy van itt valaki más is, történetesen én. Így jött világra Azaki, az, aki én vagyok." 

Lassan tehát tisztul a kép és most röviden azt kell megtudjuk, hogy ezután mit csinált Azaki, aki Kováts Lajos és nem Takács Márta. Sok mindent, de én most csak a képzőművészettel kapcsolatos tevékenységet említem meg röviden. A MEO Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény 2001-es megnyitása után, amelynek ő volt egyik alapítója, művészeti vezetője és társtulajdonosa, sikeres projektnek indult és gyorsan népszerű művészeti központtá vált Budapesten és nemzetközi viszonylatban. De pár éves működés után, üzleti okok miatt 2004-ben bezárt. Fentebb már idézett Artmagazinos interjúból idézem az általa elmondottakat: 

 "Topor Tünde 

 Kedves Lajos, sokan kérdezik tőlünk, mit csinálsz mostanában, hogy már nincs MEO és a Blitz Galériát is bezártátok? 

 "Tanulok. Pontosabban nappali tagozatos hallgatója vagyok a Tan Kapuja Buddhista Főiskolának vallásbölcselet szakon, valamint kulturális antropológiát levelezek levelezőn a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Mellette természetesen dolgozom. Ha tehetem festek, illetve írogatok. Egyik tulajdonosa vagyok a BUMBUM ART CONSULTING nevű cégnek. Tevékenységi körünk: kommunikációs tanácsadás, könyvkiadás és „minden, ami látvány". Első nagyobb megbízásunka a MODEM, a debreceni modern művészeti múzeum építészeti terveinek szakmai támogatása volt, meós szemmel. De a könyvkiadás is beindult már. Szeretnénk a magyar festészetet mindenki számára hozzáférhetővé tenni, kiváló minőségben, sok képpel, élvezetes érthető szövegekkel, elérhető áron. A kötetek a magyar klasszikus és kortárs művészetet szeretnék megismertetni, megkedveltetni minél szélesebb körben. Terveink szerint ez legalább száz kötetet jelent majd. Vaszarytól a mai fiatalokig. Végre sikerült megint találni valamit, ami olyan közérdekű és jó kockázatos.

 

 A mi témánk szempontjából persze a legfontosabb az, amit még meg tudunk ebből a beszélgetésből, hogy a kétezres évek elejétől fest, és azóta rendszeresen kiállít, valamint képzőművészeti aukciókon is szerepelteti műveit. Topor Tünde a már idézett interjúban rákérdez, hogy "Egyáltalán mikor és miért kezdtél el festeni? Festeni mindig szerettem volna. Anno egy ideig jártam is Fischer Ernő tanár úr szabadiskolájába, de aztán semmi." 

Itt tértünk vissza Fischer Ernőhöz és a rajzolás és festés kezdetéhez. Annyit már a fentebbi blog bejegyzéséből megtudtunk, hogy a hetvenes évek elején, húsz éves kora körül ismerte meg Tanár urat, és akkor kezdett járni az angyalföldi József Attila Művelődési Ház rajz szakkörébe. Ezt a tevékenységét a hetvenes évek vége felé abbahagyta, és ezen a területen az ő szavait idézve, "aztán semmi". Ami azért nem teljesen így volt, mert több helyen is megemlíti, hogy amikor régiség kereskedő, majd galériás volt, akkor "fejben festett", azaz sok mindent megtanult a festészettel kapcsolatban. Nagyjából bejött Tanár úr jóslata, amikor azt mondta Kováts Lajosnak, hogy “maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled”. A kétezres évek elejéig éppen ennyi idő telt el, amikor Takács Márta néven elkezdett festeni, és lett belőle az első kiállítása kapcsán Noon Azaki, aki Kováts Lajos. 

 Továbbra is az az alapvető kérdésünk, amire a választ keressük, hogy "AZAKI" mit tanult Fischer Ernőtől, miután egy időre "Takács Márta" lett, és utána Noon Azaki, majd Kováts Lajos. Ezzel kapcsolatban az interjúkban és más írásokban ennek a kérdésnek a metodikai vonatkozására eddig csak egy mondatot találtam. Idéztem már, de Bánó András által készített interjúban újra kétszer is szóba kerül, de részletesebb választ nem kapunk rá, azon kívül, hogy “maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled”. Persze ebben benne van minden lényeges, csak önmagában módszertani szempontból nehéz értelmezni, sőt, azt is mondhatnám, hogy köznapi ember számára nem érthető. Még azzal a kiegészítéssel sem, amit Kováts Lajos előtte leír a visszaemlékezésében, hogy miképpen korrigált Tanár úr. Újra idézem ennek is egy részét, mert ide fogunk visszajutni azután, hogy saját és más tanítványoktól rendelkezésemre álló rajzok segítségével megpróbálom rekonstruálni és bemutatni a részleteket, amiből talán kiolvasható lesz az oktatás szempontjából egy részletesebb metodika is: 

 "Egy idős urat rajzoltunk esténként, aki nem volt teljesen százas, de kedves barátságos bácsi volt. Ha nem volt kedvünk rajzolni, akkor festettünk azt, amit akartunk. Mindenben támogatta a tanítványait. Olyan volt, mint édesanyám, sose mondta, hogy ne csináld, hogy ez nem jó. Mindig biztatott, hogy nagyon jó csak, ha így és így próbálod, akkor még jobb lesz. Mindig a tanítvány bőrébe bújt, úgy korrigált. Látta, hogy mit szeretne a gyerek és ő terelgette, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz." 

 De mi a megoldás, ha mi a főcímben meghatározott siker és dicsőség kérdésére keressük a választ? Hogy vezet az út oda, akár az egyikhez, akár a másikhoz, de leginkább mindkettőhöz és annak a szintéziséhez, ahol az ellentmondások felóldódnak. Mert egyelőre odáig jutottunk csak, hogy Hamvas Béla Aranynapok című esszéjéből idézett, "nevezetes névtelen" alapján kerestük a párhuzamokat az Ő munkássága és Fischer Ernő életműve között a siker és a dicsőség szempontjából. Ott akadtunk el, hogy egyikükben sem találtuk meg egyértelműen a sikeres embert. Noon Azakiban viszont igen. Legalább is azoknak az eredményeknek kapcsán, amit két évtized alatt a festői pályán elért. Ugyanez igaz lehet Kováts Lajosra is, ismerve galériás múltját. De mi van az édesanyjával Takács Mártával, a pedagógussal, ő sikeres lett e a megismert történet alapján? Személy szerint az ő életét és pályáját nem kutatom tovább, csak azért említettem meg név szerint, hogy megszemélyesített formában lássam ebből a szempontból egy átlag pedagógus sorsát. Akár német és napközis, mint Takács Márta, vagy raztanárról van szó, amilyen Fischer Ernő is volt, miként lehetnek ők sikeresek és netán hamvasi értelemben dicsőségessek is? Ugyan az az ember volt-e Tanár úr festőként és pedagógusként? És itt megint vissza jutunk Hamvas Bélához, vele kapcsolatban is megkérdezhetjük, hogy könyvtárosként, íróként, kertészként vagy raktárosként ugyanaz az ember volt-e? Mert a probléma lényege itt lehet a siker és dicsőség tekintetében. Lényegében az egész eddigi írás során és továbbra is magamat akarom megmenteni a sikertelenségből a dicsőségbe menekülés csabdájától, amelyet öregkorára Fischer Ernő sem kerülhetett el. Talán épp azért, mert festőként, és pedagógusként egy ember volt, és ő még nem választott művésznevet, hogy leválassza magát a tanárról, és kitalált történettel sem keretezte be az általa létrehozott festői minőséget. De amikor a művészi pályának csúcsát a hetvenes és nyolcvanas években elérte, és kezdet gyengülni az alkotói kedve, és ezzel együtt a képeinek esztétikai minősége, akkor nagy erővel feltört benne az addig elfojtott becsvágy a siker és a dicsőség iránt. Élete hátralévő részében szerette volna megfesteni nagy méretben is az életművének azokat a sarkalatos alkotásait, amelyek korábban kicsiben már létrejöttek. Nagy sikert ez már nem hozott, és ekkor menekült az egész életét és alkotói pályáját meghatározó művészetvallásból, a tényleges hitbéli vallásosság Isten előtt való nevezetes névtelenségébe. Nem tudom, hogy Kováts Lajos aki a kétezertízes években kultúr antropológiát és vallásbölcseletet is tanult, hogyan oldja meg a saját életében, de azt kíváncsian figyelem, hogy Noon Azaki a festő, miképpen kerüli el azt a csapdát, amit fentebb leírtam Tanár úrral kapcsolatban. Ezért kerül vissza szinte refrénszerűen a második fejezet alcímében felvetett kérdés, hogy "AZAKI" mit tanult Fischer Ernőtől? Most kezdjük az elején és majd meglátjuk, hogy milyen válaszra jutunk a végére, vagy végére jutunk-e egyáltalán valaminek, ha csak a festészet szempontjánál maradunk

Nemlétező Fischer iskola

 Ahhoz, hogy le tudjuk szűkíteni Kováts Lajosra nézve- aki festőként Noon Azaki lett-, hogy mit tanult és mit tanulhatott Fischer Ernőtől, előbb meg kell mutatni, hogy milyen volt a nemlétező Fischer iskola. Általában mit és hogyan tanította Tanár úr a rajzot és fesztészetet módszertani szempontból. Szerintem semmi rendkivűli és újszerű módszere nem volt, csupán a hagyományos metodikát tudta újszerűen, szabadon és egyénekre szabottam alkalmazni. Ez persze így már más volt, mint az iskolákban rutinszerűen és gépiesen megvalósuló tanítás. Ennek ellenére miért nem volt Fischer iskola, azt csak a későbbiekben fogom kifejteni. Bár, én a főiskolai oktatásában sohasem nem vettem részt, de kollégáktól vannak közvetett ismereteim, és Ő maga is sokat mesélt róla, hogy ott mindig követte a hivatalosan előírt tantervet és aszerint állította össze a tanmenetét. Számára a rajzszakkör, ami abban a rendszerben ha nem is használhatta azt a titulust, hogy szabad iskola, volt az igazi iskola, ahol kifejthette saját pedagógiai módszerét. Jelen volt ott minden hagyományos eszköz, tanítási mód, a kockától az aktig és ezen át a festészetig. Csak az volt a lényeg, hogy senkire sem volt kötelező semmi sem, csak az, amit maga választott. 

 Ezt már megtudhattuk az eddig többször idézett Kováts Lajos visszaemlékezéséből, és Bánó Andrással történt beszélgetésből is. Általában a kezdők esetében kérte, hogy hozzon be és mutassa meg amit addig rajzolt vagy festett, vagy ha ilyen nem volt, akkor üljön le és kedve szerint rajzoljon vagy fessen valamit. Minden esetben ebből indult ki és ez alapján első látásra tudta, hogy ki hol tart, milyenek a képességei és még azt is gyanítom, hogy az első pillantásra a tehetség kérdése sem maradt rejtve a szeme előtt, de erről akkor még nem beszélt. Senkit sem küldött el amiatt, hogy képességében és tehetségében nem neki volt kitalálva a festészeti pálya és a művészeti hivatás, mert aki ilyen volt, az idővel úgy is elmaradt vagy elmen magától. Ezért akik maradtak, azok egy idő után mind megtalálták a saját útjukat a siker felé. Aztán ki elérte, vagy megakad félúton, vagy nem ment vele semmire, de sokat tanult, és így teljesen eredménytelenül senki sem távozott. Több évtizedes tanuló éveim alatt, a hatvanas évek közepétől 2002-ig, Fischer Ernő haláláig, és azon is túl máig, ismereteim szerint viszont én maradtam egyedül, mint örök tanuló és tanítvány, aki sohasem ment el, így most már Kováts Lajos szavaival élve, talán a saját időm végezetéig tanuló maradok.

 Nem lettem festő, pedig az akartam lenni. 2000-től volt húsz önálló kiállításom, és a megelőző évtizedekben számtalan csoportos tárlaton vettem részt, de ez önmagában Tanár úr mércéjével mérve nem jelent és nem igazol semmit. Ezért nem véletlenül bonyolódtam bele Hamvas Béláról szóló előadás kapcsán saját történetembe, és elemeztem Fischer Ernővel való bizonyos mérvű szellemi rokonságát, illetve Tanár úr szemléletét befolyásoló hatását. Ez indított arra, hogy a siker és a dicsőség nyomvonalán haladva újra megismertem és felfedeztem magamnak valamikori tanuló társaimat, akikkel együtt rajzoltam a hetvenes és nyolcvanas években Fischer Ernőnél. Így találtam Kováts Lajosra, akire ma sem emlékszem pontosan, hogy emlékezetemben a fel tudjam idézni akkori kilétét. De ennek ellenére utánajártam annak, hogy ma ki Ő, és hova és mire jutott azóta. Ezt látva, most megpróbálom összevetni azzal, hogy ugyanabból az iskolából és indíttatásból mire jutottak az általam ma is ismert tanítványok, és én. Felidézem mit és hogyan tanultunk, hogy láthassuk azt is, hogy "AZAKI" mit tanulhatott Fischer Ernőtől. Jeleztem már többször is, hogy visszafelé haladva az időben próbálom ezt felfejteni. Mivel Kováts Lajostól vagy Noon Azaki-tól részletekbe menően, metodikai szempontból eddig semmit sem tudtunk meg Tanár úr tanítási módszeréről,- bár a lényegét már felfedte- a hozzá vezető út azonban rejtve maradt az olvasó előtt. A másoktól közölt visszaemlékezésekből csak utalás szerű megjegyzések tájékoztatnak az irányt illetően. Ezért most más tanítványok és a magam útját részletesebben bemutatva jutok el oda, hogy betekintést kaphassunk Fischer Ernő tanítási módszerébe, amelyet a sosem létezett iskolában kifejtett. Ezen túl a saját alkotói gyakorlatába és festészetének sajátosságaiba is bepillanthatunk, mivel életének utolsó másfél évtizedében bizonyos mérvű együttmunkálkodás által ezt is megismerhettem. 

A történeti háttér felvázolásával kezdem, mert az sem mellékes, hogy hol és milyen környezetben volt ez a szabadiskola, pontosabban akkor még csak rajzszakkör. Kováts Lajos visszaemlékezéséből annyit már tudunk, hogy "A hetvenes években volt egy nagyszerű szabadiskola Angyalföldön, a József Attila Művházban. A ház pince labirintusában lehetett agyagozni, szoborni, festeni. Itt tanított, korrigált és elsősorban nevelt, formált, Fischer Ernő a “Tanár Úr”." Ezen kívül az is hozzátartozik a történethez, ami az idézetből nem derül ki, hogy 1953-ban Fischer Ernő, mint a Népművészeti Intézet Képzőművészeti Osztályának vezetője hozta létre ezt a szakkört, az akkor újonnan épült Rákosi Mátyás Művelődési Házban. Itt tanított másodállásban több mint huszonöt évig, 1979-ig. A kezdetekben, de még a hetvenes években is gyárváros volt a XIII. kerület, munkások lakta környék. Az ott rajzolók nagy részét eleinte a gyárakban és üzemekben dolgozó munkások tették ki, és kisebb csoport volt az, akik a belvárosból, vagy Budáró, ne adj isten mint én, Budaörsről jártam oda. Tehát nagyon vegyes volt a társaság, mert amikor 1966-ban odakerültem, még a korosztályra is az volt jellemző, hogy idősebb emberek önművelődő módon rajzoltak ott, és kevés volt a más céllal munkálkodó fiatal. Az utóbbiak közül én Francz Ferencre emlékszem, aki az Állami Pénzverdében dolgozott ötvös szakmunkásként, és többetszerre felvételizni készült az akkori Iparművészeti Főiskolára. Nem vették fel, de mivel szakmája volt, a főiskola ötvös műhelyének vezetője lett, és mint szakoktató tanított ott. Kissé ironikusan mondhatnánk a témánk szempontjából, hogy ez a sikertelenség sikeressége, a nevezetes névtelen egyik megvalósulási formája. "A hazai ötvösművészet felsőfokú oktatásának története 1945 után" című tanulmányban így van megemlítve: "Katona Katalin közlése alapján Francz Ferenc hosszú éveken keresztül volt az Ötvös Tanszéken szakoktató". Emellett persze kiváló ötvös munkái is voltak. Ismereteim szerint az interneten csupán ennyi elérhető információ maradt a munkásságáról. 

 Azért említem ezt, mert sokszor biztatott bennünket Fischer Ernő azzal, hogy legyünk türelemmel, ne siessünk, mert az érték és a minőség ötven vagy száz év múlva látható lesz, akkor is, ha az adott korban nem törtetünk az élvonalba. A maga festészetével kapcsolatban is ezt vallotta, és ezzel odázta el az érvényesülés lehetőségeit a maga korában. Szerény ember volt, de vágyai nagyok voltak, amit az elért eredményei alapján- ami nem kevés- az életében csak töredékesen valósított meg. Ezért kérdőjeleződik meg nála a sikeresség a köznapi értelemben. Azzal, hogy nem tűzte ki célként a társadalmi érvényesülést és mindig háttérben maradva csak a minőségre hivatkozott, nehezen tudott a siker és a hamvasi értelemben vett dicsőség között szintézist teremteni. Ha már ezt szóba hoztam, még visszább megyek az időben, és a siker és sikertelenség ellen példájaként megemlítem, hogy Hollán Sándor, Franciaországban élő magyar festő, valamikor, egészen pontosan 1953-tól 1956-ig, az Ő tanítványa volt a Rákosi Mátyás Művelődési Ház rajz szakkörébe. Hollán életműve hazai viszonylatban és nemzetközileg ismert és elismert lett, szemben Fischer Ernőével. Ezt azért hozom szóba, hogy a címben szereplő kérdésre az írásom végén kielégítő választ tudjak adni, hogy "AZAKI" mit tanult Fischer Ernőtől?", mert ez nemzetközi viszonylatban is hozzátartozik a kérdés felvetésünkhez. Mondhatnám, ha nem tűnne megint kissé irónikusnak, hogy Hollán Sándor még egy sikeres festő a történetünkben Noon Azaki mellett. De másképpen sikeres mint Kováts Lajos, amire a későbbiekben a képek összehasonlításánál vissza szeretnék térni. Azt itt már nem részletezem, hogy Hollán mit tanult a mestertől, egyrészt azért mert még elméletben is nehezen rekonstruálható, másrészt azért, mert más országban és egészen más társadalmi közegben bontakozot ki az életműve. Kováts Lajosé és Fischer Ernőé pedig itt, a nagy magyar valóságban, ahol az idő ugyan változott, és más fénytörést kapott, de a lényegét tekintve a mi szempontunkból a körülmények majdnem ugyanazok maradtak, mint hetven évvel ezelőtt. 

Visszatérve Angyalföldre, ahogy emlékszem, az ott rajzoló csoport fiatalodása 1968-ban Gábor Áronék megjelenésével kezdődött. A többesszám elsősorban Áronhoz kötődő társait jelentette, konkrétan Mérey Szilárdot és Orit, akinek a vezetéknevére már nem emlékszem. Kezdem vele a rövid bemutatást, mert Ő egy olyan személyiség volt, akit nem lehetett nem észrevenni és megjegyezni. Ötletgazdag, szellemes, jókedélyű valaki, de hamar elkerült a szakkörből, mert Fischer Ernő későbbi elmondása szerint úgy tudom, hogy a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz-matematika szakra került, amit el is végzett, de utána nem folytatta a képzőművész pályát. Mérey Szilárd ellenpontja volt Orinak, halkszavú, csendes, visszahúzódó alkat, aki tízedszeri felvételizés után, 1983-ban jutott be a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, és Blaski János és Tölg-Molnár Zoltán növendéke lett. Gábor Áron, Ori és Szili között volt középen, mert őbenne mind a két társának tulajdonsága egyesült. Már akkor színes egyéniség volt, akiben megvolt a társasági ember gyakorlati élethez való alkalmazkodása és igazodása, ugyan úgy, mint az elmélyült alkotói munkába való elmerülés. Hét évi Fischer Ernőnél folytatott rajz tanulás után, 1975-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kokas Ignác lett a mestere. A szakkörbe kerülésük idején, 1968-ban mindhárman 15-16 éves gimnazisták voltak. Francz Feritől és tőlem négy-öt évvel fiatalabbak. Kezdetben mi voltunk a fiatalok között az "öregek", a példa, hogy mit és hogyan kell rajzolni Tanár úr instrukciói szerint. De fiatalos lendülettel hamar átvették a vezetést és az iránymutatást. Ötletgazdag, kísérletező kedvükkel nem csak minket inspiráltak, hanem még az idősebb generációra is frissítő hatással voltak. 

 Ekkortól kezdve kezdett átalakulni a kör összetétele, mert aki nem bírta az általuk diktált tempót az lassan elmaradt, és helyükre egyre több fiatal került be. Tehát a hatvanas évekre jellemző munkás rajzszakkör a hetvenes évekre mondhatnánk, hogy átalakult inkább felvételit előkészítő iskolának, ha egyáltalán létezett volna valaha is Fischer iskola. Én 1969-1970 között a sorkatonai szolgálatom alatt csak látogatóba jártam Tanár úrhoz, és néha a rajz szakkörbe. Viszont a hetvenes évek elején, amikor visszamentem aktívan újra rajzolni, Áronék és a körülöttük kialakult fiatalabb társaság, már annyira előre jutottak a felkészülésben, hogy nekem is nehéz volt újra talajt nyerni a csapatban. Aki rám az új társak között akkor nagy hatással volt, az Sebestyén Zoltán. Nálam hat évvel fiatalabb, és nagyjából egyidős volt Áronékkal, csak Ő emlékeim szerint pár évvel később került oda. De tehetséges, lendületes munkájával a hetvenes évek vége felé szintén a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke lett. Mestere Blaski János volt, aki később Mérey Szilárdot is tanította. Úgy emlékszem, hogy a női vonal 1971-ben feleségemmel Kölűs Judittal (1950-1994) és G. Heller Zsuzsával kezdett megerősödni, majd a hetvenes évek második felében Csángó Katival és több általam már név szerint nem ismert hölgy taggal. Emlékeim alapján és a rám gyakorolt benyomások szerint a hatvanas és hetvenes évekbeli Fischer Ernő által vezetett rajzszakkör rövid történetetében, hogy hol szerepelt Kováts Lajos, aki akkor még nem volt"AZAKI", nem tudom. Az én feledékenységem persze nem zárja ki, hogy már akkor is jelentős személyiség volt, és én voltam érzéketlen és vak, hogy ott ne fedezzem fel magamnak útmutatóként.

Ettől függetlenül Ő is ezzel a társasággal volt körülvéve a hetvenes években, akkor is ha én nem emlékszem rá, és még sok mindenkire, aki ott a felidézett másfél évtizedben megfordult és rajzolt. De hangsúlyozom, hogy ez nem Fischer Ernő által alapított és huszonöt évig vezetett rajzszakkör története, hanem az én személyes visszaemlékezésem, az ott kifejtett pedagógiai munkásságának tükrében. Az alább szóbahozott és felsorolt tanítványokkal ma is tartok valamiféle kapcsolatot. Tudok hollétükről és tevékenységükről, illetve ismerem az akkori tanuló éveiket és munkáikat. Az ő segítségükkel és a magam tapasztalatát is hozzáadva, próbálom meg módszertani szempontból részletesebben rekonstruálni azt a tanmenetet, amit Tanár úr, a behozott és bemutatott rajzok alapján személyre szabottan javasolt a jövőbeli tanítványoknak. Kováts Lajos szép és tömör, valamint a legfontosabb tanulságot már felmutató visszaemlékezésének ez csupán kiegészítése kíván lenni, mert a lényegét tekintve mi is oda jutunk majd, amit Ő már kifejtett. Újra idézem: "Mindig a tanítvány bőrébe bújt, úgy korrigált. Látta, hogy mit szeretne a gyerek és ő terelgette, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz. Soha nem akart senkit a saját képére formálni." Mindezt olyan tapintatosan és ügyesen tette, hogy bárhonnan indult valaki, akármilyen előképzettsége és munkássága volt, ha látta azt, hogy a meglévő eredmények mellett, alapvető rajzi hiányosságai akadnak, akkor annak pótlása irányába ösztönözte. Így, előbb-utóbb, kerülő uton vagy célirányosan oda irányítva és vezetve, nála mindenki megszerezhette a klasszikus rajztudás alapelemeit. Az az, eljutott a kockától az aktig, és ha volt tehetsége, akkor az önálló alkotásig. 

 Ennek illusztrálására - kissé hiányosan igaz - bemutatom a felsorolt tanítványok ott készült munkáit, és a magam rajzaihoz fűzök néhány didaktikai megjegyzést. Tőle származó dokumentumok és az emlékeim hiányában azt nem tudom, hogy Kováts Lajos akkor mit és hogyan rajzolt, viszont a ma festett képeiről leolvasható, hogy e tekintetben nincsenek hiányosságai. Hogy rajzi szempontból grafikusnak milyen lenne, azt pedig ezekből a képekből nehéz megítélni. Mind ezt azért írom le, mert a nem szakmabeli olvasót könnyen félreértheti azt a kijelentés, amit Fischer Ernő Kováts Lajosnak mondott: “maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled”. Ebből úgy tűnhet, hogy a maszatolásból egyenes út vezet a festészethez. Pedig nem. Kováts Lajos is megjárta a maga útját, amely igaz egészen rendhagyónak mondható, de nagyon egybeesik Fischer Ernő "egymondatos pedagógiájával". Ő azt szokta volt mondani, hogy a jó tanárnak minden esetben meg kell találnia azt az egy mondatot, amely a növendék egész további életében végig kiséri, és emlékezni fog rá. Valószínű, hogy ez az, ami a szívhez szól, ahogy zárja visszaemlékezését Kováts Lajos. Pontosabban, ahogy Ő írja:"... az igazi tanár, az a szívé." 

Hogy mi az az egy mondat Gábor Áron számára, amit jó tanácsként és szakmai útmutatásként ma is őriz Fischer Ernőtől, azt nem tudom, de akár mit is mondott neki, az a szívhez szólt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy több mint ötven évvel később, a facebookon 2021.március 16-án az alábbi bejegyzést tette közzé:

 Ez juttatta az eszembe, hogy megpróbálok még össze szedni ilyen régi tanulmány rajzokat, az általam ismert tanítványoktól, mert ezek a képes bizonyítékai lehetnek annak, hogy a hetvenes és nyolcvanas években, hogyan és mit tanított Fischer Ernő Angyalföldön és a Fáklya Klubban működő Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban. Ezt hosszabb ideje több tényező is aktualizálta. Először ennek az írásnak az első fejezetében tárgyalt téma, hogy Hamvas Béla szellemisége, miként hatott Tanár úr festészetére és gondolkodására. Másrészt az, hogy Mester és tanítvány címmel 2014-ben és 2016-ban a blogomban már két visszaemlékezést is írtam erről. Ebben saját példámon mutattam be, a Hamvas által kifejtett mester és tanítvány koncepció, Tanár úr és köztem félig-meddig megvalósult formáját. A harmadik inspirációs forrás az volt, hogy 2019. májusában a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriuma felkért arra, hogy írjak egy módszertani tanulmányt a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Rajz és Művészettörténet Tanszék részére. Ennek a felkérésnek az alapját részben a 2009-ben a "Kép keletkezése és a keletkezés képe" című, az egyetem mindkét szintjén- mely magában foglalja a "Fischer Ernő Termet" is- Tanár úr rajzaiból és vázlataiból általam rendezett kiállítás képezte. Másrészt, ehhez a kiállításhoz kapcsolódó "Művészet és pedagógia Fischer Ernő életművében" című konferencián elhangzott előadásom, valamint "Fischer Ernő: Archaikus mozgás című kép genealógiája - Az utolsó alkotói korszak sajátosságai Fischer Ernő festészetében II." című 2014-es blog bejegyzésem alkotta volna. Mivel ez,- itt nem tárgyalt okok miatt- meghiúsult, végül rászántam magam erre az összefoglaló visszaemlékezésre, amely először Hamvas Béla hatását, majd "AZAKI" történetét mutatta be, a siker és a dicsőség szempontjából. 

De most már az emlékezetemben felvetődő szabad ötletek alapján mégiscsak Fischer Ernő pedagógíáját és módszertanát járja körül ez az írás, és helyezi középpontba. Gábor Áron bejegyzése is csak azt az elképzelést erősítette meg bennem, hogy a remekművek nem az égből potyognak, hanem hosszú út vezet odáig, hogy bármilyen minőségű alkotás létrejöjjön. Sok tanulmány, rajzolás, festés, gondolkodás a művészet milétéről, szerves része minden jó műnek. Mert ha rejtve maradnak az előzmények, ennek ellenére a műből sugárzó energia mindig elárulja a létrejöttéhez szükséges háttér munkát is. Nem lehet egy életművet hátulról kezdeni. A kezdő lépéseket mindenkinek meg kell tenni. Fischer Ernő is végig járta a művészi pályának minden lépcsőfokát, és rajzokban, vázlatokban minden egyes alkotásához vezető utat. A hatvanas évek óta gyűjtöttem össze ezeket a "fecni papírokat", amelyen egy-egy később megvalósuló alkotásának első ötletei és gondolatai felvetődtek. Ezt dokumentálja a nálam lévő öt-hatszáz rajz, vázlat, amelyek a megfestendő művekhez készültek. Ugyan ezt mutatja be a műveinek születése közben készített több száz dia felvétel is. Mind ezt látva, nagy álma volt Tanár úrnak, hogy egyszer a pedagógus munkásságát is megírja valaki. 1995-ben és 2000-ben kísérletet tettem, hogy beindítsam ez a munkát. A Stúdióban mindkét alkalommal öt-öt egy-másfél órás diavetítéses előadásokat tartottam, a téma iránti érdeklődés felkeltésére. Annyi eredményt hozott ez a megmozdulásom, hogy az első alkalommal D. Kovács Júlia szerkesztő felfigyelt és élt a lehetőséggel, és 1997-ben a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelentette "Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig" című könyvet. Az más kérdés, hogy ez minden lett, csak nem az aminek szánták és aminek indult. Itt nem tárgyalva az okokat, mégis örülhetünk annak, hogy ez a könyv megszületett, mert az 1989-ben kiadott Szuromi Pál által írt kismonográfia, és ez a könyv képezi a mai napig Fischer Ernőről a szakirodalmat. A másik közvetett hozadéka ennek a próbálkozásnak az, hogy a 2000-ben tartott második előedássorozat alkalmán ismertem meg Szigyártó Gyöngyit, a húsz éve működő Fischer Ernő Alapítvány kezdeményezőjét, kurátorát, jelenlegi titkárát, aki kezdetektől fogva lelke és motorja a "Fischer ügynek". Megint csak az a kérdés vetődött fel, hogy az életmű feldolgozásában, ami az alapítvány alapvető célja, húsz év óta mit tett az Alapítvány. De ezt ugyancsak nem részletezem, mert más írásokban már többször kitértem rá.

 Most maradva a történeti visszatekintésnél, először visszamegyünk az időben a harmincas évek végéhez és az ezerkilencszáz negyvenes évekhez, megmutatva, hogy kezdte Tanár úr a festői pályáját. Ezt követően tabló formájában látható a tanítványoktól összegyűjtött anyag, amelyet 2021. márciusában a facebookon mutattam be. (Mellékletként az írásom végén egyenként, részleteiben is megtekinthető.) Ezzel szeretném módszertani szempontból tompítani egy kicsit Fischer Ernő "egymondatos pedagógiáját", amelyet Kováts Lajosnak mondott, és Ő nagyon summásan összefoglalta a sok igazságot magában rejtő, többször idézet mondatot: " Maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled."

 Ebben az anyagban látható az első próbálkozástól és stúdiumi munkától, a nyári művésztelepen készült rajzig és az akt rajzolásig minden.   

Gábor Áron munkái Angyalföldön a hatvanas évek végétől a hetvenes évek első feléig.

 Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor a hetvenes évek végén, huszonöt évi munka után, átszervezés folytán nem Fischer Ernő lett Angyalföldön a művészeti vezető- neki csak a rajz szakkör vezetése maradt- hanem Orvos Andrást nevezték ki erre a posztra, akkor Tanár úr felmondott. Ennek szakmai okai voltak, mert úgy ítélte meg a Művelődési Ház akkori vezetése, hogy nem elég korszerű pedagóia szerint tanít Fischer Ernő, az az nem eléggé "avantgard". Akkor mi a rajzterem ajtaja fölé kifüggesztettünk egy táblát azzal a felirattal, hogy "Mi akadémisták vagyunk!" Ezzel tiltakozva és kiállva Tanár úr oktatási módszere mellett. Ez 1979-ben történt. Innentől kezdve lett az angyalföldi József Attila Művelődési Ház összevont művészképzése Moholy-Nagy László Képzőművész Kör. 

 1953-tól, ez csak rajz szakkör volt, amelyet Fischer Ernő alapított és határozta meg célkitűzéseit, és nem csak Angyalföldön, hanem az egész Magyarországra érvényes módon, mint az akkori Népművészeti Intézet Képzőművészeti Osztály vezetője. Érdemes itt megint egy kis kitérőt tennünk, hogy még jobban betekinthessünk Tanár úr pedagógiai és módszertani szemléletébe. Annyit már Kováts Lajos idézett visszaemlékezéséből is tudunk, hogy az évtizedekig futó és mindvégig hiánypótló "Művészet Kiskönyvtára" sorozatot is ugyanebben az időben Fischer Ernő indította. Lehet, hogy sokan meglepődnek az alább bemutatott íráson, de itt elsősorban a kulturális célok megfogalmazása miatt idézem, és nem azért, hogy politikai céllal boncolgassuk. Persze elkerülhetetlen megjegyezni, hogy ekkor 1953-at írunk, a legkeményebb Rákosi korszakban vagyunk, és egy olyan tanulmányban idézem, ahol éppen Hamvas Béla viszonylatában, elengedhetetlenül etikai, erkölcsi és morális problémákat is mérlegelünk a siker és dicsőség szempontjából. Ez nem ment fel semmit, de vigyázzunk, hogy a piszkos vízzel ne öntsük ki a gyereket is. Számomra történeti távlatban, épp hetven évvel később, megértve és elfogadva Fischer Ernőnek ezt a megfogalmazását,- még akkor is ha neveltetésemnél fogva tőlem távol áll a kollektív eszmékhez való igazodás és kiszolgálás- de kultúrpolitikai szempontból ma is értékesnek és követendőnek tartom célkitűzéseit.  

A képzőművész körök II. Országos Kiállítása éles fénybe állítja a szocializmusban újjászůletett népi kultúra eleven erejét. Szocialista művészeti kultúránk legjellegzetesebb vonása az, hogy ez a kultúra népi jellegű. Nem kisszámú szakértő műkedvelő keveseké, hanem a széles néprétegeké. Dolgozó népünk most másodszor áll szemtől-szembe olyan művészeti alkotásokkal, amelyet saját osztályából felszabadult művészi erők teremtettek. A népért és a népnek alkotnak. Dolgozó társaik öntudatát erősítve és támogalva a művészet eszközeivel is azt az osztályt, amely számukra a művészi alkotómunka lehetőségeit megteremtette. Minden kép és szobor, amely őket magukat, életüket, munkájukat ábrázolja ezt a célt szolgálja. Pártunk kultúrpolitikája eddig soha nem látott mértékű képzőművészeti tömegkultúrának vetette meg alapját azzal, hogy a képzőművész körök mozgalmát életre hívta. Eddig mintegy 3.660 dolgozó számára teremtette meg a művészi alkotómunka lehetőségél. Hatósugarát tekintve pedig ez a szám megsokszorozódik. Egyre fejlődő, élő, nemzeti képzőművészeti kultúránk számára pedig a széles tömegek mozgalmán alapuló műértő és a művészetért lelkes közönséget. Megindítva ezzel annak a nagyfontosságú harcnak a kezdetét, mely képzőművészetünk fejlődésének alapvető feltétele, hogy a művészet közelkerüljön a dolgozó nép legszélesebb rétegeihez. A feladatok leglényegesebb része ezért a vidéki munkában mutatkozott meg azáltal, hogy fel kellett számolni a letűnt korszak kultúr életére annyira jellemző fővárosi centralizációt, a magyar kultúrélet azon gátját, mely hivatva volt elszigetelni a vidék kulturális életének fejlődését. Feladat volt és most is feladatunk még, hogy sok évszázados kultúrával rendelkező népůnk szemlélétét a képzőművészet területén úgy tartalmában mint formájában megtisztítsuk és átmentsük a szocialista korszak új, népi kultúrájába. A munkánk leglényegesebb feladataként azt tekintettük és tekintjūk, hogy a népi talajból felszabadult művészi erőket új tartalomtól áthatva és az új eszmék állal megtermékenyítve beállítsuk dolgozó népünk szocializmusért folytatott kūzdelimébe. Feladatunk világossá tenni a képzőművészeti kultúra társadalmi jelentőségét, hogy köreink tagjaikat úgy neveljék, hogy nemcsak képesek, de készek is legyenek a társadalom szolgálatára. Közelebb hozva mindennapi életünk, fejlődésünk problémáit dolgozó népünkhöz, megteremtve a kapcsolatot a művészek és a nép között, a művészet és az élét közölt. 

 FISCHER ERNŐ

 Az Ernst Múzeumban szervezett Képzőművész Körök Országos Kiállítása katalógusának bevezetőjét, mint az aláírás is mutatja, Fischer Ernő írta. Mit ne mondjak, elég vonalas brosúra szöveg ez. Gondoljunk bele, hogy mennyire egybecseng a mai MMA (Magyar Művészeti Akadémia) propaganda írásaival. Megint nem a politikai vonalon szeretnék tovább menni, hanem elsősorban a mögötte meghúzódó szamai munkát vizsgálom, amit akkor Tanár úr irányított. Ma az MMA-ban két közvetett tanítványa, ha pozícióban nem is, de befolyásoló tényezőkét hasonlóan működnek közre, egy ugyanolyan illegitim rendszerben, mint annak idején Fischer Ernő. De maradva a szakmai résznél, az alábbi bemutatott kivágás is a katalógusból származik, és a majd száz amatőr képzőművész kör mellett így szerepel Fischer Ernő által 1950-ben létrehozott rajz szakkör, amely 1953-tó, az újonnan megépült és akkor megnyitott Rákosi Mátyás Kultúrházban működött. Öt tanítványa szerepelt ezen a tárlaton, és ebből kettő nagyívű képzőművész pályát és kariert futott be. Hollán Sándort fentebb már említettem, aki ma is alkot, és idén lesz kilencven éves. A lap alján szerepel Kocsis Imre is, aki nagy valószínűséggel azonos azzal a Kocsis Imre festő, grafikus és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen valamikori tanszék vezetőjével, aki 1940-ben született és 2015-ben halt meg. Így 1953-ban nem lehetett 18, hanem csak 13 éves. Ez azért nem lehetetlen Fischer Ernő pedagógiai gyakorlatában, mert a mi időnkben, a hatvanas évek végén is volt olyan tanítványa, aki még általános iskolába járt, (Andrea, vezeték nevére már nem emlékszem) és rendkívüli rajztehetséggel rendelkezett. Harminc évvel később a kilencvenes években Tanár úr úgy emlékezett vissza rá, hogy egészen sajátos korrigálásokat kapott, eltérően tőlünk, a többségtől, akik a hagyományosabb módszertan szerint lassabban jártuk be azt az utat, amit ő pár hónap alatt átszáguldott. Kocsis Imre fiatal kora kapcsán azért jutott eszemben Andrea, mert valami hasonló bíztatásokat kapott mint Kováts Lajos, hogy maszatolj csak, és csinálj azt amit akarsz, nem korlátozta semmiben, hanem hagyta szárnyalni a maga útján. Ilyen növendék azért kevés akadt, de azt is mondhatnám, hogy én rá emlékszem egyedül. Ha jól feltételezem és a 13 évesen kiállító és a katalógusban szereplő Kocsis Imre azonos azzal az általam 1966-ban megismert Kocsis Imrével, aki 26 évesen már az angyalföldi József Attila Művelődési Ház kerámia szakkörének vezetője volt, majd bejárva a képzőművészeti pálya majd minden ágát és eljutott egészen az egyetemi katedráig, akkor hazai viszonylatban ő is sikeres Fischer tanítványnak mondható. 

 Az öt kiállító között a második, a ma Franciaországban élő Hollán Sándor (Alexander Hollán), 20 éves. díszletfestő, két munkája szerepel: “Műteremben”, kréta és “Illusztráció”. 

 Ha már a siker és dicsőség kapcsán így felidéztem a történeti múltat, akkor maradva még egy kicsit az előzményeknél és az ötvenes évek kezdeténél, azt is nézzük meg, hogy Fischer Ernő mint friss diplomás, mit csinált mint hivatali szervező, és mellette milyen festő volt. A munkahelyén szerencsés főnököt fogott ki, annak ellenére, hogy ilyen intézetek élén, csak nagyon elkötelezett, magas pozíciójú pártvezetők lehettek, és abban az időben még Széll Jenő is az volt, aki a 1980-ban vele készült interjúban így foglalja össze a Népművelési Intézet célját és munkamenetét. "

..... Ez egy olyan országos művelődésügyi intézmény, amelyiknek az volt a feladata, hogy irányítsa, befolyásolja és helyes útra terelje, anyaggal lássa el, oktassa az öntevékeny művészeti kádereket. Zárójelben jegyzem csak meg, hogy az irányítás körül az Intézet fennállásáig állandó harc volt, mert a minisztérium azt mondta, hogy nem mi irányítjuk a művészeti tömegmozgalmat, mert csak a párt irányíthat ebben az országban. De hát akkor mi mit csináltunk volna? Elfogadtuk, hogy nem irányítunk, de természetesen irányítottunk, ez magától értetődik. Csak nem úgy, ahogy ők, nem rendeletekkel." Ehhez a munkához szegődött el Tanár úr az ötvenes évek elején. Így jellemzi Széll Jenő: "A képzőművészeti osztály vezetője Fischer Ernő volt, egy jó második kategóriába tartozó festőművész. Príma munkát csinált, például ő kezdeményezte a híres tokaji nyári tábort, amiről minden évben írnak az újságok." Ha sorra vesszük azokat a tevékenységeket, amelyeket Fischer Ernő ebben a munkakörben végzett, az említett Művészet Kis Könyvtárától a Tokaji Művésztelepig, a fővárosi és vidéki képzőművész szakkörök megszervezéséig, akkor azt mondhatjuk, hogy ezeket ma is lehet vállalni, és nem kell szégyenkezni. Az más kérdés, hogy az akkori rendszer, ha más módon is, de ugyan olyan illegitim volt, mint a mai. A káderképzés pedig elsősorban a párthű személyek képzését jelenti, még akkor is, ha kizárólag szakmai alapon teszik. Kizárja azokat, akik szabadon, saját elképzelésük és világlátásuk szerint szeretnének élni és boldogulni. Persze nem lehet mindenkitől számon kérni, hogy szabad, individuális személyiség legyen, mint a mi esetünkben Hamvas Béla, Hollán Sándor és eddigi ismereteink szerint Kováts Lajos is. Ők eldöntötték sorsukat, Tanár úr viszont sodródott a korral. Leszűkítve ezt a kérdést az általános politikai állásfoglalástól, gondoljunk csak képzőművészeti szempontból 1957-re, a "Tavaszi Tárlatra", ahol már a "Tűrtek" is megjelenhettek. Nagyon kevés olyan festő volt, aki nem állt be a sorba. 

 Maradva a szűkebb terepen, nézzük meg közelebbről, hogy a felidézett országos kultúrpolitikai háttér, amelynek egyik vezetője és kiszolgálója Fischer Ernő volt, hogy érvényesült Angyalföldön: "A jelentősebbek közé tartozott az irodalmi kör és a képzőművész iskola is. Elsőként a festő kör jött létre 1950-ben Fischer Ernő festőművész kezdeményezésére, majd 1952-ben megalakult a szobrász kör is Szandai Sándor szobrászművész vezetésével. 1953-ban a Rákosi Mátyás Kultúrház adott otthon a Képcsarnok rendezésében megnyílt, a korabeli képzőművészet kiemelkedő alkotásait bemutató kiállításnak, ahol a művelődési otthonban működő képzőművész kör tagjai is bemutatkozhattak." Nevezhetnénk az itt említett tárlatot, az 1957-es "Tavaszi Tárlat" előzményének, azzal a különbséggel, hogy ez a behódolt "Támogatottak" seregszemléje volt, és innen a "Tűrt" kategóriások még ki lettek tiltva. E helyett a "képzőművész kör tagjai is bemutatkozhattak." Demagóg módon ezzel lett demonstrálva a demokratikusság látszata, és lepvezve a diktatúra.Tanár úr sosem volt "Támogatott" abban az értelemben, ahogy a szakmai berkekben használatos a kifejezés, mert közvetlenűl a festészetéért az államtól nem kapott pénzt. Másodállásban tanított Angyalföldön a rajzszakkörben is. Így nem kényszerült arra, hogy gyárimunkást, traktort, vöröscsillagot és "Füttyös kalauzt" fessen, de a hivatali munkája mellett ideje és módja sem volt rá. Festészetét tekintve viszont a diplomán túl, akkor még nem volt semmi olyan produktum mögötte az alkotó munkában, amely ellentmondana Széll Jenő már fentebb idézet kijelentésének,- aki mellesleg a politikai munkája mellett művészettörténész végzettségű volt- miszerint Fischer Ernő "... egy jó második kategóriába tartozó festőművész." De ne csodálkozzunk ezen, mert még 1962-ben az első budapesti önálló kiállítás kapcsán is azt a furcsa dicséretet kapja egy újság cikkben, hogy "A kiállítás sikerét joggal sorolhatjuk pedagógus-művészeink újabb eredményei közé." Ez a megítélés a festők körében egy kicsit pejoratívnak tűnt, mert nem festőnek tekintették maguk között, hanem elsősorban pedagógusnak. Lényegében az ötvenes években, de talán egészen a nyugdíjba vonulásáig az is volt. Mondhatnánk azt is, hogy végzettsége és hivatása ellenére amolyan vasárnapi festő, aki ténylegesen hét végeken alkotott, és először a nyári Tokaji Művésztelepen, majd később a Soproni Művésztelepen festett. De mivel mindkét helyen a telepet is ő vezette és irányította, ott is több volt a szervező munkája, mint az alkotásra szánt ideje. Még Szegedre kerülése idején a főiskolai tanítás sem emelte feljebb a szakmai ranglétrán, mert továbbra is pedagógus-festőként tartották számon. A hatvanas években és a hetvenes évek elején készült alkotásainak 1973-as műcsarnoki bemutatása hozott előrelépést e tekintetben. Innentől számított a képzőművészeti pályán festő-pedagógusnak. 

 Szükségét éreztem ennek a politikai és társadalomtörténeti visszatekintésnek, mert évtizedek óta homály fedi ezt a területet Fischer Ernő életművében, miközben alapvetően befolyásolta egész alkotói pályáját. Most visszatérve a siker és a dicsőség hamvasi értelmezéséhez, tegyünk még egy pillantást visszafelé és kissé hosszabb vizsgálódást előre tekintve. Azt már megállapítottuk az első fejezetben, hogy az ötvenes és hatvanas években, festői szempontból sikertelen volt, de mint most láthattuk a pedagógiai tevékenysége sem volt zökkenőmentes. Minden esetre a "népművelő" feladata hivatalnokként, majd a tényleges pedagógiai munkája a főiskolán hozott némi eredményt. Mi sem bizonyítja jobban, mint azok a társadalmi elismerést igazoló díjak, amit kapott. Ide tartozik többek között a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje és a Magiszter Emeritus kitüntetés. Viszont sokkal kevesebb elismerést szerzett szakmai körökben. Igaz, több országos kiállításon elismerték egy-egy munkáját, de a Munkácsy-díjat sose kapta meg. A több mint harminc évvel a rendszerváltás után, és húsz évvel a halálát követően posztumusz Munkácsy-díjat sem kapott. Bizonyára közrejátszik ebben az itt nagy vonalakban feltárt történelmi előzmény, annak ellenére, hogy ismereteim szerint sokkal nagyobb Pál fordulatokat végrehajtó kortársai sorra "üdvözültek" e tekintetben. Pedig ha visszamennénk a családi származáshoz, az ötvenhatos helytállásához, majd a csendes visszahúzódáshoz a pedagógiát területén, a mérleg másik serpenyőjében is lenne elég ok, a "rehabilitáláshoz". Persze életében se tört soha a siker felé, inkább csak sodródott az irányba, aztán vagy elérte, vagy nem,- mint a Munkácsy-díjat- de inkább mindig csak utolérte Őt az elismerés. 

 A pedagógiai munka és a történelmi múlt taglalásának zárásaként, még az alfejezet címeként szereplő "Nemlétező Fischer iskoláról" kell pár szót szólni és megindokolni, hogy miért állítom ezt. Még akkor is, ha erre kimerítő választ, megintcsak az írás végén tudok adni. Egyrészt azért, mert Szegeden a főiskolai tanításán nem vettem részt, és ezt csak közvetett módon ismerem Tanár úr elmesélése és a valamikor ott tanuló diákok visszaemlékezése alapján. Másrészt Fischer Ernő esetében a hivatalos tantervhez igazodó iskolai oktatással szemben, a pedagógiai munkássága szempontjából meghatározó és fontosabb volt a szakkörökben és szabad iskolákban kifejtett munkássága. Viszont a siker és a dicsőség viszonylatában szorosan ide kapcsolódnak a tanítványok által elért eredmények. Nem elsősorban a képzőművészeti és festői munkásságuk minősítése és értékelése felől nézve, hanem az általánosabb társadalmi elismerések tekintetében. Itt sem végzek kutató munkát annak felderítése érdekében, hogy teljes névsorral szogáljak és ne hagyjak ki senkit, ezért csak az általam ismert és valamilyen módon követett személyeket sorolom fel. Főiskolán végzettek közül talán elsőnek Sinkó Istvánt kell megemlíteni, mivel ez az intézmény nem művészképző volt, hanem tanárképző, ahol az elért eredményt a pedagógiai munkásság felől kell nézzük. Ő hasonló módon mint Tanár úr, annak ellenére, hogy a pedagógiai munkája mellett, jelentős képzőművészeti munkásságot tudhat magáénak, Munkácsy-díjat eddig még nem kapott, viszont a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskereszt-jének tulajdonosa. Sinkó István névrokona Sinkó János festői munkássága ismert és elismert, de említésre méltó még a főiskolához való kötődése és hűsége, mint ott tanító tanítvány. Festészeti pályát befutott más tanítványt én személyesen a főiskoláról nem ismerek, de közvetett ismereteim vannak az internetről, akik jelentős érdemekkel rendelkeznek az oktatás területén, de képzőművészeti munkásságuk kevésbé ismert. Szuromi Pál (1942-2014) és Tandi Lajos (1947-2021), talán a két leghűségesebb főiskolai tanítványa volt Fischer Ernőnek, de ők sem lettek festők. Bár Szuromi Pál halála után volt egy kiállítás, ahol jelentős rajzok és grafikai munkák voltak láthatók tőle, mégis a művészeti írói munkássága felöl ismert és elismert elsősorban. Tandi Lajos szintén mint újságíró, lapszerkesztő és művészeti íróként volt közismert. Szigyártó Gyöngyi sem folytatott alkotó munkát a főiskola elvégzése után, de a Fischer Ernő Alapítványban mint kurátor és a kuratórium titkára, kimagasló érdemei vannak Fischer Ernő szellemi hagyatékának megőrzésében és gondozásában. Tomonyák Gittát emlithetem még, akinek szintén jelentős a pedagógiai munkássága, és alkotóként is dolgozik, de talán ismereteim szerint egyedülálló módon Ő az egyetlen, aki olyan tanítványokat nevelt, mint Kiscsinált Melinda iparművész, és Balogh Tibor festőművész, akik érintettek Tanár úr szellemétől, és talán tovább viszik azt. 

 Ezt követöen nézzük meg az iskolán kívülieket, a rajzszakkörökben és szabadiskolákban talult Fischer Tanítványokat. Itt pedagógiát és pedagógus jelölteket nem tanított Tanár úr, hanem példát mutatott a pedagógus hivatás magas szintű művelésével. Szemben a József Attila Művelődési Ház akkori vezetésének véleményével, ezt állítja Kováts Lajos is, amikor azt írja visszaemlékezésében, hogy "Itt tanított, korrigált és elsősorban nevelt, formált, Fischer Ernő a “Tanár Úr”. Jó festő volt és kiváló pedagógus, ...". De nem csak a kiváló pedagóguson van a hangsúly, hanem a jó festőn is, mert ebben is példamutató volt. Főleg azok számára, akik nem csak kedvtelésből és szabadidő töltésből rajzoltak nála,- mert ilyen is volt- hanem festőnek készültek. Nem véletlen, hogy azt a szakmai elismerést, amit Ő sohasem kapott meg, a Munkácsy-díjat, azt az innen indult három tanítványa elérte. Sőt, ketten akadémiai tagok lettek. Lajta Gábor Munkácsy-díjas festőművésszel kezdem a felsorolást, aki egyben az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) rendes tagja. Mesterének elsősorban Csernus Tibort és Molnár Sándort tartja, de életrajzában mindig kitér arra, hogy pályakezdése többek között Fischer Ernőtől indult. Véssey Gábor Munkácsy-díjas festőművész, aki szintén az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) rendes tagja, más a helyzet. Ő a Magyar Képzőművészeti Főiskola után jött Angyalföldre, és így már nem rajzolni és festeni tanult ott, hanem Tanár úr mellett tanított. A harmadik Munkácsy-díjas festőművész Sebestyén Zoltán, igaz nem tesz említést arról, hogy valamikor az ő pályája is ott kezdődött Fischer Ernő irányításával, mivel általában csak a főiskolai mesterét nevezi meg életrajzában. Ez természetesen nem zárja ki a valamikor a hetvenes években a ténylegesen ott rajzoló és tanulók közül, és bizonyára jó emlékei kötődnek a rajzszakkörhöz. Ha a festészet területén elért eredményeket veszem sorba, akkor főleg a mostani kiugró sikere miatt Noon Azakit kell következőnek megemlítenem, annak ellenére, hogy Kováts Lajosnak a képzőművészeti élet területén sokkal nagyobb múltja, és rangos társadalmi elismerései vannak. Emellett figyelembe kell venni Azaki vonatkozásában, hogy első kiállítása és sikere sem elhanyagolható tényező a magyar festészet terepén. De ezt már egy előző alfejezetben részletesen bemutattam, azért maradjunk most az egyéb elismeréseinél. Nála is csak a legrangosabb Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét említem, több más szakmai elismerés mellett, amely elnevezésének megváltozása ellenére, azonos a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, amelyet Fischer Ernő 1992-ben, Sinkó István pedig 1997-ben kapott meg. Tehát Kováts Lajos nem mint festő, hanem elsősorban mint galériás érdemelte ki 2002-ben a Magyarországon adható legrangosabb polgári kitüntetést. Édesanyja, Takács Márta igaz most sem kapott állami kitüntetést, de Noon Azaki festőművész közreműködésével megkapta fiától a gyermeki szeretet legrangosabb megnyilatkozását, Kovárts Lajos szelleméhez méltó módú elismerést. Ahogy Ő mondta Topor Tünde által készített interjúban: "... elhatároztam, hogy emlékművet állítok neki. Nem kőből vagy bronzból, hanem igazit, amely által talán visszaadhatok valamit abból, amit tőle kaptam. Lehet, hogy furcsa, de nekem ez így ebben a helyzetben, hogy ő már nincs itt, így is lehetséges. Úgy terveztem, írnak majd róla az újságok, bekerül a lexikonokba stb. Kitaláltam hát egy festői világot és elkezdtem dolgozni. Így született édesanyám művészete és fejlődött hétről hétre. Munka közben kiderült, hogy van itt valaki más is, történetesen én. Így jött világra Azaki, az, aki én vagyok." Azaki festői sikerét és Kováts Lajos galériás kitüntetését azért választottam ketté, hogy megelőlegezve a történet végét, nagyobb hangsúlyt kapjon, hogy nagy valószínűséggel ez nem kettő, hanem egy. Édesanyjával, Takáts Mártával együtt pedig nem csak feltételezzük, hanem egész biztosan állíthatjuk, hogy hárman is, ugyancsak egyek. 

 Visszatérve a további tanítványok felsorolásához és elért eredményeihez, Gábor Áronnal folytatom a sort és feleségével G. Heller Zsuzsával, és Kölűs Judittal (1950-1994), majd Mérey Szilárdot kell még megemlítenem, Pállay Józsefet, Székács Zoltánt, Nagy Imre Gyulát, Veress Tamást (1967-2019), Csángó Katalint, továbbá a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióból T. Horváth Évát, Bíró Juditot (1956-1992), Csengery Bélát, Báli Pétert (1955-2022), Lisziák Eleket (1939-2007, Jánosi Andrást (1948-2006), és Bolyki Lajost. A felsoroltak ismereteim szerint állami kitüntetéssel nem rendelkeznek, de alkotó munkájukkal kötődnek Tanár úr által vezetett két említett rajzszakkörhöz és szabadiskolához. 

Fischer Ernő festői gyakorlata 

Más volt a helyzet a hamvasi értelemben vett dicsőséggel, amit mi itt elsősorban metafizikai minőség formájában használunk. Fischer Ernő kezdetektől fogva törekedett a történelmi korokban kialakult és létrejött legmagasabb festői minőségek elérésére, amit legaktívabb alkotói éveiben a hetvenes és nyolcvanas években sok alkotásával el is ért. Erre se akkor, se azóta nincs szakmai elismerés tekintetében "vevő". Mondhatnánk, hogy túl jók voltak a képei, hogy "versenyre" keljenek vele, vagy kövesse őt valaki, esetleg társuljanak hozzá, persze ő sem törekedett erre. Igaz tematikáját tekintve se volt aktuális a szocialista kultúrában az amit festett, ahol az ateista világkép volt a követendő példa. Pedig alapos elemzések révén majd minden érett művében megtalálható az a tartalmi mélység, és sokszínűség, amelyből kiolvasható egy harmadik személyiség is, a gondolkodó, teoretikus, és filozófus Fischer Ernő. A festő, a pedagógus, és a filozófus személyiség egymás mellé állítása, kísértetiesen hasonlít Kováts Lajos, Noon Azaki és Takács Márta személyiségének hármas egységéhez. Feltehetnénk a kérdést, melyik ezek közül Fischer Ernő, vagy Kováts Lajos? Átvágva a gordiuszi csomót, itt adható egy egyszerű válasz, hogy mindhárom Ő volt, illetve Ők voltak. De ezt azért érdemes kicsit jobban körül járni, mert akkor talán megint közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy választ adhassunk arra, mit tanulhatott és mit tanult Kováts Lajos Fischer Ernőtől. Szét szálazva a dolgokat ha megnézzük, hogy a pedagógus-festő és a festő-pedagógus után, milyen volt a festő-filozófus és a filozófus-festő, akkor most időlegesen elhagyva a pedagógus énjét, előbb nézzük meg, hogy milyen volt mint festő. Majd ezt követően térünk rá a filozófikus énjének vizsgálatára. 

 Annyit már megtudtunk, hogy az ötvenes években a hivatali munkája mellett alig maradt ideje a művészi munkára, de a főiskolai évek alatt se változott a helyzet. Szegedre utazásával a hét első felét ott töltötte és a pedagógusi munkáját végezte, majd a hét második felében Budapesten volt, de idejének nagy részét itt is a tanítással töltötte. Így nem csoda, hogy Széll Jenő az ötvenes években úgy ítéli meg, hogy "egy jó második kategóriába tartozó festőművész" volt. A nyári Tokaji Művésztelepen Ő volt a vezető, de az ott dolgozó kortárs festőtársai is előrébb tartottak már a művészi fejlődésben. Maga Fischer Ernő is a visszaemlékezéseiben azt állította, hogy művészi tekintetben későn érő személyiség volt, amit rendhagyó életútja is indokolt. Lényegében a háború, a Felvidék ide-oda csatolása és a vasutas pálya közbeiktatása, tíz évet elvett alkotói életútjából, annak ellenére, hogy a kezdő lépéseket korának megfelelően megtette. Egyszerre volt életkorát tekintve tíz évvel idősebb a festő kollégák között, és az alkotói pályán pedig tíz évvel fiatalabb a korosztályánál, azaz hátrébb tartott a művészi fejlődésben hozzájuk képest. 

 Ezt a paradox helyzetet, csak hatvan éves kora után, a nyugdíjba vonulását követően tudta ledolgozni az által, hogy jó egészségi állapotának köszönhetően, adódott számára még majd harminc aktív alkotói év. Ez az időszak stílusát tekintve ketté osztható. Egyrészt, hatvan éves korától hetvenöt éves koráig, ez az időszak még a középső alkotói korszakának második felét jelenti. 1989-ben, a Csontváry Teremben volt a hetvenötödik életévének betöltése alkalmából rendezett kiállítás, amely egyben fordulópontot jelentett az alkotói pályáján. Lezárása és összegzése volt ez Fischer Ernő legaktívabb festői korszakának, annak ellenére, hogy nem retrospektív jellegű volt ez a tárlat, hanem teljesen új anyaggal állt elő, az utóbbi egy-két évben készült művekkel. Az életmű végleges lezárásától visszatekintve jól látható módon elkülönül a következő tizenhárom évben készített művek stílusa és karaktere. Adódott ez abból az új helyzetből, hogy ettől az időszaktól segédkeztem, illetve segédkeztünk a Budaörsi Műhely néhány tagjával együtt, az egyes alkotásainak elkészítésében. Természetesen ekkor is készültek olyan alkotások, amelyben nélkülözte a mi közreműködésüket, de ezek voltak kisebb mennyiségben. Mind ez úgy történt, amit már több blog bejegyzésben részletesen leírtam, hogy a hetvenötödik évét ünneplő kiállításon megkért, hogy pár régebbi alkotását szeretné még nagy méretben megfesteni, és ebben segítsek neki. Először főleg technikai előkészítés volt a feladatom, a hagyományos műhelymunkáknak megfelelően a vakráma elkészítése, a vászon felfeszítése, alapozás- ekkor még nem alap készítés!- majd az utómunkálatok, a lakkozás és keret készítés és keretezés.

Ezt megelőzően a nyolcvanas évek második felében,- akkor még a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban végzett tanítása mellett- hétvégeken, szombaton vagy vasárnap kijött Budaörsre, és egy szűkebb közösségnek szabad, kötetlen előadásokat tartott, miközben én diavetítéssel demonstráltam ezeket. Ez részben az Ő munkásságának bemutatását és újra értelmezését jelentette, amolyan életmű feldolgozást, a saját visszaemlékezése alapján. Másrészt a magyar és egyetemes festészet és művészettörténet klasszikus és kortárs anyagának a bemutatását és megvitatását, saját alkotói gyakorlatunk és szempontjaink szerint. Erről, akkor és egészen haláláig több száz órás hanganyag készült. Én készítettem a beszélgetésekhez a diákat, amely nem csak a technikai kivitelezét jelentette, és a reprodukciók elkészítését, hanem azok kiválasztását, tematikai és tartalmi csoportosítását is. Ezzel több év alatt létrejött közöttünk egy olyan szellemi párbeszéd, hogy félszavakból értettük egymást, hogy mit és milyen irányba folytassuk- Tanár úr szavaival szólva- az "eszmélkedést". Főleg kettőnk párbeszéde volt ez, amint utólag megítélem, a harminc-harmincöt évvel ezelőtt készült hangfelvételek visszahallgatása kapcsán. Persze kiegészítve és befolyásolva a többi résztvevő hozzászólásaival. Mindenesetre valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy engem kért meg Fischer Ernő a segédkezésre, hogy én voltam a társaságban a legrégebbi tanítványa, aki 1966-tól végig kísértem azokban a rajzszakkörökben ahol tanított. Angyalföldön először még az emeleten, majd az alagsor labirintusának több termében, amit már akkor Moholy Nagy László Szabadiskolának nevezetek, majd a Fáklya Klubban, a Budapesti Pedagógus Képzőművész Súdióban szintén az alagsori műhelytől a második emeleti rajzteremig követtem. Innen vezetett egyenes út a Budaörsi Műhelyig, amely tartott egészen addig, amíg el nem távozott az élők sorából. 

 A Budaörsi Műhely is több csoportra oszlott. A társaság magját képező, és általam csak "ortodox Fischeristáknak" nevezett, de hivatalosan a kiállítások alkalmával az "Öten Alkotó Csoport" (Bíró Judit (1956-1992), Kölűs Judit (1950-1994), T. Horváth Éva, Csengery Béla és Alföldi László) nevet viselő szűkebb kör létezett először, amelyet a Stúdión belül csak "Vinkli-körként" emlegettek. Majd ehhez csatlakozott egy viszonylag állandó társaság, ugyancsak a "Fáklyából". Alkalmanként viszont ez is kibővült meghívott külsős vendégekkel. Tehát egy sokszínű "gyülekezet" volt ez, összességében mai meglátásom szerint lehetne őket "Fischer-hívőknek" is nevezni. A lényege az volt ennek a gyülekezetnek, hogy aki kijött Budaörsre, az beleilleszkedett Tanár úr által elképzelt tanítvány helyzetbe. Az más kérdés, hogy ezek közül ki lett tanítványa és milyen módon, amit majd később részletezek. Minden esetre, ez nam azonos, illetve csak részben, a fentiekben felsorolt és részletezett, hivatalosan létező intézményesült formában működő rajzszakkörök tagjaival. Azért érezem szükségét ilyen szétszálazó módon leírni azt, hogy milyen felállásban tanított abban az időben Fischer Ernő, mert mint látható, többszörös átfedések és párhuzamok vannak a személyi összetételt illetően. Azt a látszatot sem szeretnénk kelteni, hogy ezzel másokat kirekesztve, kisajátítsuk magunknak az egyedüli tanítványi státuszt. A legkülönbözőbb módon, számtalan tanítványa van Fischer Ernőnek, a több évtizedes pedagógus munkássága révén. Egyértelműen csak 1995-ben, a Fáklya Klubban hivatalosan befejezett tanításának megszűnésével vált a Budaörsi Műhely az egyetlen olyan hellyé, ahol még tanított és korrigált. De itt nem csak tanított, hanem mint írtam, 1989-től bizonyos alkotói együttműködés is kialakult mester és tanítványok között. Később kezdtem olyan feladatokat is kapni Tanár úrtól, hogy konkrétan egy-egy művének ne csak a technikai előkészítését végezzem el, hanem alkotó módon készítsek olyan alapokat, amelyek most már nem hagyományos módon jelentenek alapozást, hanem alapként a készülendő mű első rétegét képezzék. Ekkor alkalmanként bevontam a munkába tanítvány társamat is, elsősorban T. Horváth Évát, Csengery Bélát és egy alkalommal Nagy Imre Gyulát. Lehet úgy mondani, hogy az eszmei irányító továbbra is én maradtam, de így már nekem is voltak "alkalmazottaim", azaz segítő társaim, Tanár úr munkájának megsegítésére. Az "Öten alkotó csoportból" ekkor már Bíró Juditnak és Kölűs Juditnak az egészségi állapota megromlott, ezért tevőlegesen ilyen módon nem vettek részt a közös munkában. Ők 1992-ben, illetve 1994-ben már távoztak az élők sorából. Tehát lényegében a szűk másfél évtizedet hármunkkal, T. Horváth Évával, Csengery Bélával és velem dolgozott együtt Fischer Ernő. Természetesen a szellemi együttmunkálkodás továbbra is szélesebb körű maradt, és alkalmanként véleményükkel befolyásoló tényezőkké váltak, egy-egy alkotás további sorsát illetően. 

 Nehéz ezt az alpkészítést pontosan körül írni és elmagyarázni, mert sok-sok ilyen jellegű lap, amelyeket mi tanítványok készítettünk saját rajzként és alkotásként, jelentették a mintát és az irányt, hogy mi is az, amire Fischer Ernő gondol. Ezeket korrigálva, javítgatva és különböző ötleteket és tanácsokat kapva, még mi saját magunk alkotásainként készítettünk. Amiből aztán vagy lett kép, vagy nem, és ha az utóbbi eset állt fenn, akkor újra kezdtük az egészet elölről. De már ezt sem teljesen elölről, mert a visszatörlés, lemosás vagy sok esetben visszakaparás ottmaradt nyomai beépültek és részévé váltak az új alapnak. Ez már valamire utaló laza formákat sejtetett, olyan nagyszámú vizuális esetlegességeket és véletlenszerűségeket tartalmazott, amely egy neutrálisan egységes artisztikus felületként, inspirálólag hatott a tovább alkotásra. Több esetben, ha nem boldogultunk egy-egy ilyen lappal, alkotás kezdeménnyel, nem tudtuk követni a magunk által felvetett képi problémákat, akkor mi ajánltuk fel Tanár úrnak, hogy folytassa, és saját alkotásaként mutassa meg, hogy mire gondolt, amikor nekünk ötletet és tanácsot adott az ilyen vakvágányra vagy zsákutcába került a próbálkozásunkhoz. Ekkor szokta mondani, hogy túl nagy feladatot vállaltunk, és ezért nem boldogulunk vele, azaz túl nagy almába haraptunk, így nem tudjuk összecsukni a szánkat, és se megrágni, se lenyelni nem tudjuk. Ezekből készült művei, sok esetben nem éppen a legsikerültebb alkotásai, mert magukon viselik a különféle irányba utaló jeleit és maradványait, és ezért nehezen váltak egységes szemléletűvé. Az is előfordult, hogy ezek nem lettek az Ő mércéjével mérve önálló alkotások, hanem amolyan didaktikus illusztrációként szolgáltak a magyarázataihoz (Művészet alapkérdései (nyolcvanas évek vége), Ikon 1994., Három kereszt 1998., kék Angyali üdvözlet (2001.), Ikonosztáz 2000., Tengeri vitorlás I., 2000., II., III., 1998., ) stb.. 

 De nem volt ez az alap készítés újkeletű alkotói módszer Fischer Ernő munkásságában az utolsó alkotói korszakban, mert főleg az indulásnál, az első periódusban sok ilyen jellegű elkezdett és félbehagyott alkotása volt, amit ő maga sem minősített műként, és csak alapoként tartott számon. Ezek, se datálva, se aláírva nem voltak, szemben az általam felsoroltakkal, melyeket az életének utolsó éveiben készített. Ezért nehéz eldönteni, hogy mi akkor a különbség a korai és a késői periódusban készült ilyen jellegű művek vagy alapok között. A korábbiak évtizedekig lappangtak a saját ágyának ágynemű tartójában, mivel beágyazáshoz az ágyneműt egy tizenkilencedik századbeli szúszékben tartotta. Amikor nem ment a munka, a középső korszakban is nagy ritkán kivett innen egy-egy alapot, és kint a konyha melletti spájzban, amely a rendes műterem hiányát pótolta, tovább gyaszatolta, kaparta, smirglizte, lemosta, ötletszerűen ráfestett, és próbálta egyre artisztikusabbá tenni a felületet, amely esetenként tovább inspirálta az alkotásra. Ez a módszer lett felújítva, kibővített és módszertani magyarázatokkal ellátva ránk ruházva. Ilyen módon az első alkotás alapját T. Horváth Éva készítette, és lett belőle a Golgota című kép, amely ma az esztergomi Keresztény Múzeum tulajdonában van. 

 Mivel több blogbejegyzést írtam már az alpkészítésről és a művek keletkezéstörténetéről, ezért most csak cím szerint felsorolom először a felnagyított képeket, majd a tematikailag legjellegzetesebb új alkotásokat: Golgota 1990. (T. Horváth Éva alapján), sárga Angyali üdvözlet 1992. (T. Horváth Éva alapján), nagy Prága II.1993. (Véssey Gábor és az operaházi díszlet műhely által készített alapra), Budapest 1993. (Alföldi László által készített alapra), nagy Angyali üdvözlet 1995., (Alföldi László által készített alapra), nagy Tengeri vitorlás 1997. (T. Horváth Éva, Csengery Béla és Alföldi László által készített alapra). Ennek a hat nagy méretű képnek meg volt az életműben a előzménye, úgyhogy a kisebb méretről a konkét kép hozzávetőleges felnagyítását kellett elkészítetenünk. Amely tematikában is teljesen új keletű volt, és ilyen jellegű képet még nem festett addig Tanár úr, az majdnem meghaladja az ötven darabot, amelyből most csak néhányat említek meg: Méretében még az előző csoporthoz tartozik a Honfoglalás 1996. (Nagy Imre Gyula által készített alapra), Archaikus mozgás (Golgota) 1997. (T. Horváth Éva által készített alapra). Közepes méretű 100 x 70, illetve 70 x 100 és 50 x 70, illetve 70 x 50 cm méret körüli, a Temető, Márványtöredék, Kódexlap, félalakos Pantokrátorok I-IV. stb. Ezeknek nagyrészt én (Alföldi László) készítettem az alapját, kisebb részben Csengery Béla). Azért fontos ezt figyelembe venni, mert a hagyaték felét, kb. ötven darabot az ilyen típusú képek teszik ki, és ha hozzá számítjuk a szita alapokra készülteket, amelyek szintén innen eredeztethetők, akkor az össz mennyiség kétharmadát is meghaladja ez a szám. Ez az anyag hozzáférhető és ezért leggyakrabban ezek voltak láthatók a tíz posztumusznak mondható kiállításon, amely Tanár úr halála óta megrendezésre került. A múzeumok raktáraiban porosodik kb. ötven darab kép, és csak publikálva ismerhető alkotása szintén félszáz körüli, így a nyolc-kilencszáz alkotásra becsülhető életmű egy negyede ismert csak. Az én dokumentációmba van legalább még kétszáz olyan reprodukció, amely nem lett publikálva, de részben nem is lehet, mert minőségében alkalmatlan erre. Ezt is hozzáadva az életmű feléről lehet valamiféle tudomása a nyilvánosságnak, de még a szakembereknek is, mert érdeklődés hiányában, ők sem ismerik. Ennek ellenére még így is megállapíthatjuk, hogy jelentős életműról van szó. 

Összegezve és lezárva Fischer Ernő festői munkásságának számbavételét, itt csak az utolsó alkotói korszak sajátosságaira akartam rámutatni, mivel ez ma már rendhagyónak számít a gyakorlatban. Pedig évszázadokon át nem az iskola, a szakkör és a szabadiskola volt a terepe a tanulásnak, és a mester és tanítvány viszonynak, hanem az alkotó műhelyek. Ez pedig Fischer Ernő esetében a Budaörsi Műhelyben valósult meg. Részben ezzel függ össze az, hogy miért adtam ennek a résznek azt a összefoglaló címet, hogy a "Nemlétező Fischer" iskola. A pedagógiai és népművelő munkássága után most nagyvonalakban azt is láthattuk, hogy milyen volt az alkotói gyakorlata a festészet területén, és ennek viszonylatában a tanítási metodikája. Mivel a szakkörökben mindig nagyon heterogén társaság gyűlt össze, ezért ott mindig személyre szabottan tanított, és így nem volt mindenkire érvényes módszertana sem. Ezért, ez esetben iskoláról sem beszélhetünk. De eddig még nem került szóba, hogy 1956 után tanított Ő általános iskolában és gimnáziumban is, mielőtt 1959-ben Szegedre került. Arról viszont már volt szó, hogy ezekben az intézményekben és a főiskolán követte a tantervet, és az alapján állította össze a maga tanmenetét. Tehát itt sem alakulhatott ki mindenkire nézve érvényes olyan tanítási forma, amely iskolának nevezhető. A Budaörsi Műhelyben viszont fordított volt a helyzet. Ott zömmel olyan tanítványok gyűltek össze, akik Fischer Ernő alkotói módszerét szerették volna megismerni és megérteni, illetve az "Öten alkotó csoport" tagjai átvenni és megtanulni. Ez esetben ők képezték az "osztályt" vagy évfolyamot, azaz az a taníthatók egységét, akik Tanár úr festői gyakorlatát követve próbáltak alkotni, és a művészetről gondolkodni. Nevezhető ez akár epigonizmusnak is, ha eltekintünk attól, hogy itt nem csupán egyirányú volt a hatás, és nem az alkotói tehetetlenségből adódott a kötődés Fischer Ernőhöz. Mert épp az volt ennek a sajátossága, hogy mester és tanítvány egymást inspirálva haladt, bizonyos festői problémák megoldása felé. Az idős mesternek szüksége volt ekkor a segítségre, és nem utolsó sorban a lelki támaszra az alkotói kedvének megtartásához. Számára fontos volt, hogy a tanítványok által felvetett kérdésekre ne csak elméletben, hanem a gyakorlatban is választ tudjon adni. A tanítványok alkotások és alkotás kezdemények formájában, az úgynevezett "alapokban" tették fel a kérdéseket. Most már nem stúdiumok korrigálásáról volt szó, hanem egyes alkotásokba tevékeny módon történő közreműködésről. Ez sem egyoldalú belejavítás és beleavatkozás volt a tanítvány munkájába a mester részéről, hanem a tanítványok is több esetben az alapok készítésén túl, aktívan segítettek egy-egy alkotás megszületésénél. Mindkét fél részéről figyelembe véve az addig kialakult helyzetet, azon a módon próbáltak továbblépni, ami az alkotás logikájából következett. Kováts Lajos is azt emeli ki Fischer Ernő pedagógiájából, hogy "Mindig a tanítvány bőrébe bújt, úgy korrigált. Látta, hogy mit szeretne a gyerek és ő terelgette, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz." Az utolsó alkotói korszakban ez a módszer kölcsönössé válva valósult meg, mester és tanítvány között a Budaörsi Műhelyben. 

 Tehát ez sem nevezhető így egyértelműen iskolának, mert ki-ki a maga alkotói útján egy ideig együtt haladt a mesterrel, és egy ponton mindig egyértelműen eldőlt az, hogy az addigi részbeni közös munka kinek az alkotásává vált. Egyetlen olyan mű sem született, amely mester és tanítvány közös alkotásként lett volna feltüntetve és került volna nyilvánosságra. De sok olyan kép van, ahol a mester által szignált és datált képen, fotódokumentációk alapján nyomon követhető a közös munka. Ugyanez vonatkozik a tanítványok munkáira is, még akkor is, ha a mester korrigálása jelentősebben meghatározta az elkészült mű tartalmát és minőségét, mint akinek végül az önálló alkotásává vált. Mindenesetre a Budaörsi Műhely "Öten alkotó csoportjának" munkái és Fischer Ernő akkori alkotásai között sok a közös nevező. A nem éppen sikeresnek nevezhető 2014-es centenáriumi év zárásaként, 2015-ben a budaörsi Könyvtár Galériában rendezett kiállítás sorozaton ezt megpróbáltuk láthatóvá is tenni. Így a nemlétező Fischer iskola helyt, létrejött a Fischer műhely, amely egyrészt a Budaörsi Műhelyből, másrészt pedig Tanár úr műterméből állt. Budaörsön kezdődtek a munkák, aztán átkerültek a Krisztina körúti lakásba. Ezt követően a hétvégi diavetítéseken újra Budaörsön történt a csoportos elméleti konzultáció az időközben előre haladt alkotásról, majd újra Pesten folytatódott a gyakorlati munka Fischer Ernő részéről. Végül az utómunkálatokra megint csak kikerültek a képek Budaörsre, mert a paszpartuzást, keretezést és néha még az elmaradt fixálást és lakkozást is én csináltam. Ebből a leírásból látható, hogy míg az iskola egy hierarchikus viszonyt feltételez, ahol a mester a meghatározó, és a tanítványra szabott tananyag megtanulandó feladat, addig a közös műhelymunka kölcsönösségen alapul. Tehát nem iskola, hanem műhelymunka.

 Visszatérve a kiinduló kérdéshez, hogy mit tanulhatott és tanult "AZAKI" Fischer Ernőtől? most a fent leírtak alpján meg kell fordítanunk a kérdésfeltevést. Az igaz, hogy nem a hamvasit, hanem a köznapi értelembe vett sikert és dicsőséget a Sotheby's aukcióján Noon Azaki a fiktív festő érte el, ezért közvetlenül semmit sem tanulhatott Fischer Ernőtől, mivel annyi már kiderült róla, hogy őt Kováts Lajos hozta létre. Tehát ebben az összefüggésben most úgy variálódik a kérdésünk, hogy Noon Azaki a festő, mit tanulhatott és tanult a valóságos Kováts Lajostól, aki egy összetett, sokoldalú személyiség, és ezek szerint többek között festő is. De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk válaszolni, most azt kell előbb kérdezzük, hogy Kováts Lajos azon túl, hogy "maszatolj csak fiam, húsz év múlva lehet, hogy festő lesz belőled", mit tanulhatott és tanult a festészet módszertanát illetően Fischer Ernőtől? Feltételes módban a fent leírtak alapján erre az lehet a válasz, hogy semmit sem, mert nem is ismerhette Fischer Ernő alkotói gyakorlatát. Persze ez csak a festészet módszertanára vonatkozik, amire viszont Noon Azakinek, a festőnek esetleg szüksége lehetett volna, ha a hamvasi értelemben akar sikert és dicsőséget elérni. A műveit szemlélve viszont azt láthatjuk, hogy esztétikai minőségben nem sok összefüggés fedezhető fel Fischer Ernő festészetével kapcsolatban. Ezek szerint Kováts Lajos mást tanult Tanár úrtól, amit átadott és megtestesített Noon Azaki festészetében. Hogy mi ez a más, annak megismeréséhez talán hozzásegít bennünket az, ha tovább lépünk a pedagógus és festő Fischer Ernőtől, a "filozófus" Fischer Ernőig. 

 Fischer Ernő és a filozófia

Fischer Ernő

 Sokszor említik Tanár úrral kapcsolatban a filozófiát és különböző módon próbálják megfogalmazni a hozzá való viszonyát. Sajnos ez sok esetben leegyszerűsítő cím szavakban nyilvánul meg, amely félrevezető lehet. Ennek egyik kirívó példáját egy külön álló blog bejegyzésben leírtam részletesen, ezért itt csak szabadon idézek belőle, és ide másolom azt a dokumentumot, amely a további bonyodalmakat okozta. Ezért előre felhívom a figyelmet, hogy az újságban a harmadik bekezdésnél sajtóhiba van, ahol nehezen eldönthető, hogy "tehetségesbb", vagy "tehetségtelenebb" a helyes értelmezés. De ez a fischeri életművet felületesen ismerősök számára, és a dolgok lényegét nem értők számára is, egy olyan apró hibának látszik, amit az egyszerű szó cserével meg lehet oldani. Pedig nem. Ez sokkal félrevezetőbb értelmet ad az egész szövegnek, amiből nem derülhet ki, hogy Fischer Ernő "tehetségesebb" vagy "tehetségtelenebb" volt e a főiskolán másoknál. Ezt, akkor talán egy teszt felméréssel, vagy pszichológiai vizsgálat által ki lehetett volna deríteni, ami a lényeget illetően akkor sem, és most sem oldana meg semmit. Mert ha filozófiai síkon keressük a megoldást, akkor eljutunk talán a hermeneutikában Gadamer által leírt "értelem egészétől" az "egész értelméig". Mivel a szövegnek nem csak az esztétikai, érzelmi oldalát kell nézzük, hanem össze kell kapcsoljuk az intellektuális felismerésekkel is, és akkor bizony az egész szöveg értelmezhetetlenné, és így értelmetlenné válik. Nem megyek elébe a dolgoknak, ezért először figyelmesen olvassuk el a szöveget, de vigyázzunk, mert itt kétismeretlenes egyenlettel állunk szemben, és látszólag úgy tűnhet, hogy a filozófiát nem is érintjük. De csak látszólag!   

 

„Ennek a századnak nincs pedagógiája” 

 Festő vagy filozófus? 

 A kérdésre, úgy gondoltam, tudom a választ. Ez azonban csak addig tartott, amíg ismeretségem csak Fischer Ernő képeivel volt. Legelső személyes találkozásunk azonban alapos kételyeket ültetett el bennem. A további beszélgetések pedig még az előzőeknél is többet. Most pedig ott tartok, hogy inkább „és"-re szelídítem a „vagy"-ot. 

 Fischer Ernőnek nincsenek rövid válaszai. Vele az interjú „egy délelőtt - egy kérdés - egy válasz" típusú. Azt például, hogy képzőművészeti diplomával miért lett hivatalnok, majd pedagógus fél életére, csak több órás mesélés után tudtam meg. Pedig a kezdettől erről beszélt. Csak az ok-okozati viszonyt többrendbeli függésbe helyezte. S mire élete főbb történéseit egymásból következő szükségszerűségként elmagyarázta, bizony peregtek az órák. 

 Lényeg, törvény, szellemiség, totalitás. Ezek okfejtésének kulcsszavai. A vívódás, a töprengés mellett az önismeret lényének leginkább a sajátja. Megdöbbentően egész fiatal kora óta ... - Hiába voltam tehetségtelenebb másoknál a főiskolán, mégsem éreztem elegendő talentumot magamban, hogy azonnal festő legyek. Nekem ahhoz mélyen kellett megélnem az életet. Hogy ezek a képek megszülessenek, szükség volt min- den intermezzora, minden kisebb és nagyobb vargabetűre. Szükség volt a rosszra is. A szenvedés a legnagyobb emberformáló erő. Azt mondom, hál' Istennek, hogy hatgyerekes szegény családban születtem Losoncon. Hogy azt mondta egyszer a tanító úr: „Két gyereknek van szegény szaga az osztályban, Kerekesnek meg Fischernek". 

 Hogy érettségi után eladóként - le kellett térdelnem a volt osztálytársnőim elé,hogy felpróbáljam a lábukra a cipőt. Életre szóló tapasztalatot adtak a Népművelési Intézetben eltöltött évek. Meg aztán, hogy húsz évig ingáztam Budapest és Szeged között. A főiskolán tanítottam, majd tanszékvezető lettem. Nyaranként festettem, csak, miközben művésztelepeket szerveztem. De akkor pedagógusként nagyobb feladatom volt, mint festőként. Mert mára elvesztek az emberi léptékek. Keressük a helyünket, de a századnak nem a lényegébe, hanem a felszínébe illeszkedünk csak. Pusztán abba az anyagi világba, amit a technika létrehozott. Ennek a megtartása, gyarapítása fokozódó hajszába kényszerít bennünket. Ebben a zaklatott világban a pedagógusnak kellene visszavezetnie a lelket abba az állapotába, amikor az ember még azonosulni tud önmagával. Én az életet próbáltam tanítani a hallgatóimnak, nemcsak a szakmát. Egyszer egy fiatalasszony megtisztelt a bizalmával, s akkor házasságuk problémáiról beszélgettünk órákon át. 

 Hallgatom, hallgatom csak Fischer Ernőt. S minél hosszabban hallgatom, annál inkább érzem, mennyire lehetetlen -saját szavaival - a teljes totalitásában visszaadni, „betűportréban" megrajzolni őt. Művész. Úgy tartja, ő egy szakmát művel. A megnevezés példaképeinek szól. A kort formáló, az emberiség tudati eszmélkedését befolyásolni képeseknek. Leonardonak, Rembrandtnak, Braque-nak és Klee-nek. Hogy mostanában - közel a 75-höz - kezdi úgy érezni, tud valamit a festészet- ről. Most indulhatna igazán a pályája. Hogy az Angyali üdvözletben talán sikerül „megcsinálni” az összegzést. Hogy lelkes és tehetséges tanítványai kiállítást szerveznek neki. Előszedték a legeldugottabb helyekről is vázlatait, rajzait. Nem gondolta volna, hogy összejön belőlük egy tárlatravaló. Hogy megadatott neki a boldog házasság, a derűs élet, nyilván nem a véletlen adománya. Hogy nem elég neki a papír, a vászon, megfestette műterme ajtaját is. A két szárnyon Szent Márton és Assisi Szent Ferenc őrködik ecsetje és gondolatai tisztasága felett. 

 BAYER ILONA

Először próbáljuk a mondat összefüggésében értelmezni mind a két lehetőséget. Úgy is, ahogy az eredeti szöveg mutatja, majd próbáljuk úgy is, hogy a "tehetségtelenebbet" "tehetségesebbel" helyettesítjük. Ha ezt a műveletet elvégeztük, akkor a mondat összefüggésében észrevesszük, hogy nem csak egy sajtó hiba van a mondatban, hanem kettő. Mert mi értelme van a "mégsem" kötőszónak akkor, ha a valaki másoknál “tehetségtelenebb”, hogy elébe jusson a többieknek, a “tehetségesebbeknek” ? Mert ha a sajtóhibát "tehetségesebbre" kijavítjuk, akkor van csak értelme a mondatnak. Ezzel látszólag helyére is tettük a volna a dolgot, mert akkor így hangzik a mondat: 

 "- Hiában voltam tehetségesebb másoknál a főiskolán, mégsem éreztem elegendő talentumot magamban, hogy azonnal festő legyek." 

 Persze már itt felvetődhet a gyanúnk, hogy még sincs rendjén valami ezzel a kijelentéssel. Mert ha valaki tudja, hogy tehetségesebb másoknál, az általában önbizalmat ad neki, és nem elbizonytalanítja. Az "elegendő talentum" hiánya pedig egyrészről ezt sugalhatja, hogy mégsem volt ő annyira tehetséges, mint amit a mondatban még fokozottabban, tehetségesebbként behelyettesítettünk. De utalhat arra is, hogy önmagában a tehetség kevés a festővé válláshoz, mert ehhez kellenek még olyan élettapasztalatok, amelyek tartalommal töltik meg a mondanivalót. Ez esetben a talentum gyűjtés ezt szolgálhatta volna. 75 éves korban ez egy bölcs kijelentésnek tűnhet. De túllépve a nyitó mondat ellentmodásosságán, maradva viszont még a feltételes módnál és a jóhiszemű korrigálásnál, nézzük meg mind két esetben a mondat értelmét a teljes szövegösszefüggésben. A kétszeresen javított változatban, ahol a tehetségtelenebbet tehetségesre módosítottuk, és a kellő mennyiségű talentum hiányát az élettapasztalat hiányaként értelmezztük, úgy nagyjából összeáll a kép, és nincsenek ellentmondások a teljes szövegben, és annak értelmezhetőségében és értelmében. Ez esetben Tanár úr személyiségét és az életművet kellő mélységében nem ismerő ember számára - mint amilyen az újságíró is - megnyugtatóan rendeztük a felvetődött problémát, és a sajtóhiára hivatkozva túlléphetünk rajta. Abban persze még így sem lehetünk biztosak, hogy Fischer Ernő a valóságban ténylegesen tehetségesebb volt e a főiskolai társainál, de abban sem, amit a feltételezett sajtóhibás változat sugal, hogy tehetségtelenebb. A mi kutakodásaink és vizsgálódásaink szerint ez pedig elsődleges kérdés, a továbblépés szempontjából. Nem véletlen, hogy ilyen szőrszálhasogató módon belebonyolódom ebbe, mert itt művészetelméleti és filozófiai kérdések felvetése felől keressük a válaszadás lehetőségét, és akkor nem mindegy, hogy milyen képességű személyiségre vonatkoztatjuk az adott válaszokat. Tehát számunkra nem kielégítő az, hogy egy sajtóhiba korigálásával állítunk valamit, aminek nincs semmi valóságos alapja, és így fikcióvá válik az egész mondanivalónk. Mert ha már a filozófiánál vagyunk, és Fischer Ernőt filozófus festőnént próbáljuk bemutatni, akkor mi is legyünk következetesek és az esztétikai, és a hermeneutikai megközelítés mellé vegyük fel a fenomenológiát is, amely a tényeken alapul. 

Most a fenomenológia jegyében, az újságcikk eddigi filológiai értelmezéshez tegyük hozzá a tényszerű ismereteinket, és ennek tükrében vizsgálódjunk tovább. Próbáljuk kideríteni, hogy Fischer Ernő tehetségtelenebb vagy tehetségesebb volt e annak idején az évfolyamtársainál? Tanár úr elbeszélései és visszaemlékezései alapján tudjuk, hogy Ő magát későn érőnek tartotta, ami egyben azt is jelentette, hogy a főiskolán, de később is a pályatársaihoz viszonyítva sokáig hátrább tartott a festői kibontakozásával, mint a többiek. Ebben persze közrejátszott a rendhagyó életpálya, a háborús évek és az egyéb kitérők, de nem ez volt a fő oka. Mindig hangoztatta, hogy gyerekkorától kezdve szeretett rajzolni, de nem volt különösen kimagasló képessége a rajz területén sem. A polgári iskolában és Gyurkovits bácsi rajz iskolájában is mindig voltak nála jobban rajzolók és tehetségesebb diákok. Sokszor emlegette, hogy irigyelte az egyik osztálytársát, aki úgy tudott satírozni, ahogy Ő sosem. A főiskola első éveiben, még a harmincas évek végén, Aba-Novák osztályában évfolyamtársa volt többek között Bokor Ágnes is- későbbi felesége- akiről úgy nyilatkozott, hogy lényegesen tehetségesebb volt mint ő. Azt magáról konkrétan nem állította, hogy tehetségtelen volt, de kiemelte azokat, akikről az volt a véleménye, hogy tehetségesebbek voltak nála. Évfolyamtársai közül is többen, akik aztán teljesen elkallódtak és sosem lettek festők. A háború előtti osztályból egyedül Somogyi György, szobrász lett jelentős művész. Felesége, Ági néni is házasságuk után abbahagyta a festészetet. A háború utáni Kmetty osztályban Mácsai Pálról nyilatkozott úgy, hogy az hozzá képest kezdetektől fogva született tehetség volt a pályán. De még a tokaji művésztelepen együtt dolgozó pályatársai is lényegesebben előrébb tartottak sok tekintetben a művészi fejlődésben mint ő. Többször név szerint is kiemlítette Xantus Gyulát, Tamás Ervint, Farkas Györöt és Zilahy Lajost, de érdekes módon a velük együtt alkotóTóth Menyhértet nem. Őt, és magát is akkor még az előbb felsoroltakhoz képest, hátrébb sorolta tehetség tekintetében. Fischer Ernő csak a hetvenes és nyolcvanas években érte utól, és részben meg is előzte pályatársait, ami utólag igazolta képességét és tehetségét az alkotói pályára. 

 A fentiekből következhet, hogy az újságcikkben leírtak, miszerint "- Hiába voltam tehetségtelenebb másoknál a főiskolán, ..." ez a kijelentés a tehetséget illetően közelebb áll a valósághoz, mintha a mondat értelmezhetőségének érdekében, sajtóhibának tekintve a tehetségtelenebbet tehetségesebbre módosítanánk. A személyes elmondásából következik, hogy Fischer Ernő a főiskolán és a pályakezdő éveiben bizonyos értelemben tehetségtelenebbnek érezte magát, és nem érzett magában elég talentumot, hogy a festői hivatást megélhetését biztosító, kenyérkereső pályának tekintse. Sokszor az elnagyolt életrajzi adatok megtévesztők lehetnek, mert olyan reális tényeket takarnak el, vagy nem hoznak felszínre, amelyek lényegesen befolyásolnak bizonyos döntéseket. Általában úgy tudatják Tanár úr életrajzai, hogy a főiskola elvégzése után, 1951-től a Népművészeti Intézet Képzőművészeti Osztályának vezetője volt. Azt még a Fischer Ernő Alapítvány honlapjáról sem tudjuk meg, hogy 1949 nyarától, a középiskolai rajztanári diploma kézhezvételétől, két évig, 1951-ig mit csinált. És abban a zürzavaros történelmi időben miként került viszonylag magas közhivatalnoki pozícióba, amit ötvenhatig betöltött. Az itt vizsgált kérdsek tekintetében ennek viszont jelentősége van. Mert hiába volt a főiskolán tehetségesebb vagy tehetségtelenebb az évfolyam társainál, amit az újságcikk által nem tudtunk meg egyértelműen, sőt összekevert bennünket e tekintetben. Ezért megpróbáltuk Tanár úr visszaemlékezései alapján kideríteni és tisztázni a tényszerű valóságot. Ezzel pedig a fikción alapuló életrajzból, a valóságos életbe jutottunk, ahol már az adott helyzetet kell a továbbiakban figyelembe vanni, és követni. 

 Ezért nézzük meg részletesen, hogy mi történt abban a két évben, amíg Fischer Ernő a Népművelési Intézetben elhelyezkedik. A diploma megszerzésénél talán döntöbb, vagy legalább hasonló fontosságú esemény, hogy tíz évi távollét után, újra találkozik a háború előtti évfolyam társával, Bokor Ágnessel, és rövid időn belül összeházasodnak, és 1950-ben megszületik fiuk, Péter. Fischer Ernő szeretett volna bent maradni a főiskolán, de nem őt választották tanársegédnek, hanem évfolyamtársát Czagány Jánost. Másik aspiráns társa erre a pozícióra Major Jenő, pedig lekerül Szegedre a főiskolára, akinek közreműködésével tíz évvel később, 1959-ben Ő is oda jut. 1949-ben pedig Fischer Ernőn nem kap a képesítésének megfelelő állást. Ez sem a diáktársainál tehetségesebb voltát igazolja, bár itt már nemcsak ez jön számításba, hanem sok egyéb tényező is közrejátszik, és talán legkevésbé a tehetség kérdése. Viszont egy felvidéki főiskolai barátja segítségével műszaki rajzolói állást kap a Honvédelmi Minisztériumban. Itt dolgozik két évig, majd innen került át a Népművelési Intézetbe, és elsősorban megint nem a kimagasló képességei és tehetsége miatt, hanem azért, mert akkor jó pártonkívüli munkás káderekre volt szükség a hivatalokban. Ennek megfelelt a hatgyerekes munkáscsaládban felnőtt párton kívüli Fischer Ernő. Azt már fentebb leírtam, hogy ebből az intézetből sem egyenes út vezetett a szegedi főiskolára 1959-ben, hanem azt megelőző három évben, 1956-tól először általános iskolában, majd gimnáziumban kapott rajztanári állást. És megint nem a tehetség és a képesség döntött abban, hogy az egyébként hasonlóan tehetséges és nagyműveltségű, tanszék alapító Vinkler László helyére kerüljön Szegedre. Ekkorra már elhalványúlt a szülői háttérből eredő jó káderlap előnye, és csoda, hogy nem vált hátránnyá felesége révén a polgári családba való házasodás. Itt megint külső tényezők játszottak közre, mivel nem Tanár úr kereste ezt az állást, hanem Major Jenő tanszékvezető ajánlásával a felső hatalmak kiszemelték erre a pozícióra, amit természetesen ő elvállalt. A volt évfolyamtársának ajánlásán túl a ráeső választásnak az alapja most a lojalitás volt, amit tanúsított a Népművelési Intézetben, az akkor még hithű kommunista főnökével szemben. Bár Széll Jenő lefelé bukott ötvenhat után, sőt börtönbe is került emiatt, és csak 1989 után rehabilitálták. Fischer Ernőt is elbocsátották az állásából és megfigyelés alatt tartották, amíg az általános iskolában és a gimnáziumban tanított. De ő azon túl, hogy a forradalmi Bizottság tagja volt ötvenhatban, tevőlegesen nem csinált semmit, ami számonkérhető lett volna rajta. Ezért az akkori vezetés Őt választotta és megpróbálta kijátszani egymás ellen az ötvenhatos eseményektől nem teljesen ment két személyt. Vinklert Lászlót megfosztották pozíciójától, és Fischert ültették a helyébe. Két értelmes, intelligens ember lévén, átlátták a helyzetet, és baráti viszonyt kialakítva egymás között, jól megférve működtek egymás mellett az intézményben.

Filozófia:

Lassan haladunk a filozófia irányába, mert ennek az újságcikknek az állításával szemben kell megfogalmazzuk a mi álláspontunkat Fischer Ernő filozófusi mivoltát illetően. Mivel elég közismert és nagytekintélyű, ma is aktív tevékenységet folytató, kiváló újságíró, harminc évvel ezelőtti megfogalmazását kell korrigáljuk ahhoz, hogy tovább léphessünk. Mert a jól csengő, hangzatos fő címre, a "Festő vagy filozófus?" kérdésre egyszerűen megadható a válasz, hogy "Festő"! De mi van akkor a filozófussal? Összehozhatók-e a festővel egy "és" kötőszóval, hogy megkapjuk a megoldást, miszerint "Festő és filozófus"!? Mert itt már a művészet és a tudomány kérdéséről van szó. Ez pedig nem olyan túl egyszerű kérdés felé visz el bennünket. Főleg akkor, ha valamilyen módon továbbra is követni akarjuk azt a logikai fonalat, amit Hamvas Béla életművében megnyilvánuló "Nevezetes névtelen" kifejezés felvett, és a siker és a dicsőség ellentét párjából próbáljuk megfejteni Fischer Ernő életművében fellelhető ellentmondásokat. Főleg úgy, hogy mindezt kivetítjük a tanítványokra, kiemelten "AZAKIRE" és magamra, de nem kihagyva a Budaörsi Műhelyt, és Tanár úr által vezetett rajzszakköröket és szabdiskolákat (Angyalföldi József Attila művelődés ház, Budapesti Pedagógus Képzőművészek Stúdiója), de részben még érintve a főiskolai pedagógiai működését is. Anélkül, hogy különösebben bele mennénk a két fogalom leíró definiálásába, annyit azért előljáróban meg kell jegyezzünk, hogy a filozófia az elsősorban tudomány a mai szóhasználat szerint, a festészet pedig művészet. Míg az előző főleg a logika útvonalát követi az ok és okozatiság mezsgyéjén, addig a másik az intuíció tág mezején szabadon vándorol, míg össze nem áll a "Kép". A festészet területén a mi esetünkben konkrétan a képről van szó, ami a filozófia tekintetében a világképben realizálódik. Mondhatnánk, hogy itt összeér a két dolog, ami így igaz is, csak míg az előbb leírtakból kitűnik, a hozzávezető út más. Aki a végeredmény felől nézi a dolgot, és megelégszik a látvány felszínével, vagy a leegyszerűsített tudás látszatával, annak úgy tűnik, hogy mindegy miképpen jutott el az eredményhez. Pedig a csúcsról visszatekintve, akármelyik úton jutottunk oda, a feneketlen mélység látszik. De ugyanez igaz a lentről felfelé tekintőnek, aki az elérhetetlennek tűnő magasság felé tart. Mert mielőtt elindul felfelé, jól válassza meg, hogy merre megy, mivel a végessége idejének függvényében már az első lépéseknél eldől a sikeresség útja. Igaz ez a fentről körülnézőre is, mert ha le tekint a mélységbe, csak akkor érzékelheti a fölötte lévő végtelen semmi fényét, ahol az időtlen öröklét dicsőségét megpillanthatja. 

 Ezel a képes hasonlattal térek vissza Hamvas Béla által megfogalmazott siker és dicsőség kérdéséhez, a "nevezetes névtelen" filozófiai hátteréhez. Fischer Ernő a háború után Losoncról Budapestre jön, és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatja képzőművészeti tanulmányát. De rajzi és festői feladatai mellett nézzük meg, hogy Hamvas Bélának megismerése és világlátása miként hatott Fischer Ernő szellemi fejlődésére. Abban mindenképpen szellemi rokonok voltak, hogy az esszéisztikus gondolkodás mindkettejükre jellemző volt. Fentebb abból indultunk ki, hogy Tanár úr esetében sokszor beszélnek filozófiai beállítottságú alkatról, ami elsősorban csak a megérzésen alapuló, intuitív megközelítést jelentette, és semmiképpen sem a rendszerező, ok okozatiság logikai vonalán történő vizsgálódásokat. Ez főleg az írásaiban mutatkozik meg, de ismerve olvasási szokását, ott is elmondható, hogy sokszor részeket kiragadva, közbülső ismereteket kihagyva, nagyon jó vég következtetésekre jutott egy-egy vizuális probléma megoldását illetően. A könyvtárában található könyvekben látható aláhúzások és lapszéli beírások jól mutatják ezt a módszert. Míg Hamvas Béla következetesebb volt e tekintetben, és főleg a tradicionális hagyományokat és írásokat tette alapos vizsgálat tárgyává, addig Fischer Ernő elsősorban az újkori filozófiai művekre helyezte a hangsúlyt. Kant, Schelling, Hegel és Heidegger jelezte a fő irányt. De idős korában is nagy érdeklődéssel követte az aktuális kortárs filozófusok írásait, Gadamert, Foucault és Derridát. Ezen különbségek ellenére el kell mondanunk, hogy 1945 és 1948 között a Hamvas Béla által szerkesztett "Európai műhely" címen az Egyetemi Nyomda kiadásában megjelent írások alapján ismerte meg Tanár úr is az akkori legkorszerűbb filozófiai, természettudományi és művészeti nézeteket. Többek között Martin Heidegger: Mi a metafizika című művét is. Mellesleg megjegyzem, hogy én is a hetvenes évek elején ezt a kiadást kaptam tőle Lukács György: Esztétikum sajátosságainak ellensúlyozására. De ha jól emlékszem, ebből a kiadásból megvolt neki Werner Heisenberg: Változások a természettudományok alapjaiban, és Max Born: Kísérlet és elmélet a fizikában. A sokak által emlegetett Heisenberg Rész és egész című műve viszont már később, 1971-ben jelent meg magyarul, és lett akkor és később is minden Tanár úrhoz közelebb álló tanítványának kötelező olvasmánya. 

 Érdemes itt egy kicsit megállni, és sorra venni Fischer Ernő könyvtárában valamikor meglévő filozófiai, művészetelméleti, művészettörténeti és képzőművészettel kapcsolatos könyveinek kiadási dátumát. Ezekből pontosan rekonstruálható, hogy mit mikor olvasott, és ez alapján össze lehetne állítani egy sosem volt, utólagos olvasónaplót. Ez nagyon sok mindent elárulna Tanár úr gondolkodói mivoltáról, módszeréről és saját szavait idézve, az "eszmélkedésének" történetéről. Ha ez nem válik ismertté és nem kerül feldolgozásra, akkor lehet felületesen "festő vagy filozófusnak", vagy "festő és filozófusnak" titulálni, de gondolkodásának lényegéig nem jutunk el. Mivel erről még nem írt senki, és ezt még én sem elemeztem részletesen, most megpróbálom bővebben kifejteni. Ezáltal tisztázhatjuk és közelebb kerülhetünk Fischer Ernő "filozófusi" mivoltához. Ez az előbb említett Heisenberg Rész és egész című könyvéről és annak kiadási dátumáról jutott eszembe. Ne felejtsük, hogy mind ez amit eddig írtam és ezután is írni fogok, akármilyen kesze-kuszának és partalannak tűnik, Kováts Lajos alias Noon Azaki sikerének ürügyén íródik, annak érdekében, hogy megtudjuk mit tanulhattak és mit tanultak Fischer Ernőtől. Nézzük meg mit is mond Kováts Lajos erről? Ezért újra idézek egy részt a visszaemlékezéséből: "A Tanár Úr nem csak festeni tanított. Egyik este odahívott magához és azt kérdezte: Fiam, olvastad a "Rész és egész"-t Heisenbergtől? Nem, Nem olvastam tanár úr. Megvan? Nem, azt hiszem nincsen. Na, akkor holnap elhozom. Olvasd el, nagyon izgalmas dolgok vannak benne. Aztán, amikor visszavittem, vagy talán egy hét múlva, elbeszélgettünk a könyvről. Sok ügyes trükkje volt és sok jó könyve. Hihetetlenül sokat köszönhetek neki. Kinyitotta a szemem. Egy új világot mutatott." Ha jól emlékszem, Kováts Lajos a hetvenes évek közepén kezdett a rajzszakkörbe járni, ezért ő már úgy kapta kezébe a "Rész és egész" című könyvet, hogy Tanár úr és én is túl voltunk az első olvasásán, és beszélgetéseink során visszatérő módon idézgettünk belőle, majd összekötöttük az újabb olvasmányokkal. Nekem is kiinduló pontot jelentett ez a kötet Fischer Ernővel való kapcsolatomban és együttgondolkodásunban, azzal a különbséggel, hogy én a kiadás évében, 1971-ben Tanár úrral együtt szinkronban olvastam vele egy időben. Mint már többször említettem, 1966-tól kezdtem nála rajzolni, de két év után, 1968 végétől 1970 végéig a kétéves sorkatonai szolgálatot töltöttem, és épp 1971 elején kerültem vissza a rajzszakkörbe. Ezt megelőzően én 1966-ban az iskolai gimnáziumi művészettörténet című könyv mellé kiegészítésként elsőként Mutter Rihárd 1909-ben kiadott Művészettörténetét kaptam először csak olvasásra, majd ajándékba, amit ma is őrzök a könyvtáramban. Kettőnk kapcsolatában az első négy év így telt el, és 1971-ben a katonaság után Tanár úr kezdett már felnőttként kezelni, amikor kezembe adta a szóbanforgó könyvet. Pontosabban ezt már nem ő adta, hanem csak ajánlotta, mivel akkortól kezdve, a József Attila Művelődési Ház előcsarnokában működő könyvárusító nénitől, egyidőben együtt vásároltuk és olvastuk az újonnan megjelent könyveket. Így a "Rész és egész-t is" 

 Számomra sajnálatos dolog, hogy Tanár úr halála után a könyvtárának nagy része lekerült szegedre az egyetemre, kisebb része a családnál maradt, és csak a maradékból tudtam megmenteni magam számára pár sarkalatos filozófiai művet. Ide tartoznak többek között az általa a képzőművészettel kapcsolatos gondolkodását meghatározó alapművek, mint Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer, Martin Heidegger: A műalkotás eredete, Edmund Husserlről és Ernst Cassirerről szóló tanulmány kötetek. Sajnos Heideggertől a Lét és idő valószínűleg Szegedre került, mert unokájától érdeklődve annyit megtudtam, hogy a családnál már nem fellelhető. Pedig ebből sokat idézett, és úgy tartotta magánál mint a Bibliát, hogy állandóan kéznél legyen. A többi műhöz hasonlóan össze-vissza voltak aláhúzott, kiemelt részletek és különböző jegyzetek benne, amelyek ismerete fontos lenne az életmű feldolgozásánál. A Budaörsi Műhely beszélgetéseken is állandó téma volt ez a műve Heideggernek, és ott az én kötetemből emelt ki időnként számára fontos megjegyzéseket. Ezeket alkalomadtán időnként utólag bejelöltem az én kötetemben, de nem mindig, és összekeveredtek az én kiemeléseimmel, ezért ez már kevésbé használható az ő gondolatmenetének visszaidézésére. Persze, ha lesz valaki, aki vissza hallgatja a több száz órás hangszalagon rögzített beszélgetéseket, akkor sok mindent megtudhat ezekről. Fischer Ernő könyvtárának megszűnésével az is ismeretlenné vált, hogy melyek voltak az eddig említetteken túl, a művészettel kapcsolatos sarkalatos alapművek, amelyek irányadók voltak a festészetről és a filozófiáról való gondolkodásában. Mivel a hetvenes évek elejétől, harminc éven át, nálam nagyjából megvannak ugyanazok a művek, amelyek nála is megtalálhatóak voltak, így nagy vonalakban jobb híján útmutató lehet valamennyire erre vonatkozólag. Annak ellenére, hogy Fischer Ernő fia, Péter csak két évvel fiatalabb nálam, még is a több mint egy generáció időbeli különbségből adódóan, a szépirodalmi és egyéb olvasmányairól én is csak elbeszélései által tudok valamit. Az biztos, hogy e tekintetben is nagyműveltségű volt. Minden esetre, jó lett volna a teljes családi könyvtárat egybe tartani, mert felségének könyveivel együtt ezáltal rálátásunk lenne arra a szellemi háttérre, amely az életüket meghatározta. A felidézett harminc év alatt, szemben az elméleti olvasmányokkal kevés közös szépirodalmi élményünk volt, de arra emlékszem, hogy egy időben olvasva, először Virginia Woolf Hullámok, majd Hermann Broch Vergilius halála című könyv nagy hatással volt mindkettőnkre. Ezen kívül is volt ilyen jellegű közös olvasmányunk, de ezekhez hasonló intenzív élményre nem emlékszem. 

 Visszatérve és maradva még Hamvas Béla és Fischer Ernő filozófiához való viszonyánál, azt már láthatjuk, hogy a szó hagyományos értelmében egyikük sem nevezhető filozófusnak. Ez megmutatkozik mindkettőjük részéről az esszé műfajához való vonzalomban, bár lényeges stílusbeli különbség is kimutatható közöttük. Hamvas Béla szépirodalmi megfogalmazásával szemben, Fischer elvontabb nyelvi eszközökkel és szókészlettel, főleg Heidegger filozófiai fogalomkörének használatával (lét, létezés, benne-lét, belevetettség, totalitás stb.) alakította ki a maga művészetfilozófiáját. Ez a két különböző irányból való megközelítés nem zárja ki azt, hogy a spirituális, szakrális és a transzcendens látásmód tekintetében nem lennének hasonló állásponton. Bár, míg Hamvas az extatikus művészetfelfogás híve, addig Fischer Ernő főleg a hermeneutika megközelítését részesíti előnyben. Még jobban leegyszerűsített formában mondhatjuk azt, hogy az előző inkább dionüszoszi alkat az alkotás területén, az utóbbi pedig apollói. Meglátásom szerint ilyen vegyes volt Tanár úr Hamvashoz és a spiritualitáshoz való viszonya, amelyben jól megfért egymás mellett az őskori hagyomány, a legújabb filozófiai irányzatok, de még a korszerű természettudományok és az atomfizika is. 

 Kováts Lajos és az én személyes visszaemlékezésem alapján is láthatjuk, hogy a közös olvasmányok és a cikk végén említett együttműködés a tanítványokkal, Fischer Ernő számára fontos volt a festői munkája mellett. Ez mutatja, hogy ízig-vérig pedagógus alkat volt, akinek szükséglete volt a saját tudásának megosztása másokkal. Abban biztosak lehetünk, hogy ő "festő és pedagógus", de használta fordítva is ezt a két titulust, mint "pedagógus és festő", de "festő és filozófusnak" sohasem nevezte magát. Nyolcvan éves születésnapjára rendezett kiállítás után tartott beszédjét is úgy kezdi, hogy: "Egy nyolcvan éves ember, aki mesterségére nézve pedagógus- zárójelben, tanító- és festő." Tehát maradjunk ennél a sorrendnél és megnevezésnél, annál is inkább, mert ennek az írásnak elsődleges célja, mégiscsak a tanító bemutatása. Ezzel pedig megint visszatérek a fejezetet indító újságcikk kezdő mondatára, miszerint "Ennek a századnak nincsen pedagógiája", állítja Fischer Ernő. Ezt követi a fő címnek szánt "Festő vagy filozófus?" kérdés, amely a rövid bevezető végén már "Festő és filozófus" kijelentésre változik. Ebből az sejlik fel, hogy Tanár úr szerint is van valamiféle összefüggés a látszólag két önálló diszciplína között. Egy későbbi megnyilatkozásában ki is fejti ezt Sinkó Istvánnal a művészeti nevelésről való beszélgetése során. Az Új Művészet 1996. decemberi számában található Művésztanárok című írása igy kezdődik: "Világképpel nevelni". És máris ott vagyunk a filozófiánál. Ebből hosszabban idézek, mert ez rávilágít arra, hogy más a filozófia mint tudomány, és más a filozófiai igényű gondolkodás, amely kötetlenebb módon szinte mindenütt jelen van, ahol nem felszínesen akarnak valamit kifejteni. 

 Az elejétől idézem a cikket: 

 "A művészetet tanítani manapság csak filozófiai előképzettséggel, globálisan szemlélve a világot, mondhatni világképszerűen lehet- állítja a 82 éves- festőművész Fischer Ernő, a szegedi tanárképző főiskola egykori tanszék vezetője, akivel pedagógiáról, művész képzésről, saját művészeti élet felfogásáról beszélgetek.  

- Kérlek, fogalmazd meg elképzeléseidet, melyek egy hosszú pedagóguspálya tapasztalatainak összefoglalásai.

- Ez egy alkotói módszer- elsősorban persze művésztanárok számára - , melynek tudatosítása nagyon hasznos lenne. 

 A két fogalom, művészet és tanítás, két egymástól elválaszthatatlan, organikus egységben létező fogalom. A magas művészet és a pedagógia egymásra épülő, egymást kiegészítő, világképet formáló fogalompár. Ez a viszonylatrendszer mindenki számára, aki alkotó módon közelít a művészethez és a tanításhoz, tisztázottá kell váljon. A tér és tárgy szoros viszonylatán továbblépve a tárgy mögöttes énjének és a tér belső aurájának felmutatása lehetne ennek a filozófiának az alapja. A valóság és a tárgy kapcsolata, szerves egysége ezt a viszonyrendszert tovább erősítheti. Ez akkor lehet sikeres, ha a század filozófiáiból kiindulva egy organikus struktúrában képzeljük el a világ magyarázatát. Erre számomra most úgy tűnik- nem nagyon vállalkozik senki a tanárképzésben sem, a művészképzésben sem. Talán épp e hiány pótlására született az a kis szellemi kör Budaörsön, barátaimból, volt tanítványaimból - mint a kitűnő Véssey Gábor vagy Alföldi László- akikkel sok-sok beszélgetés, vita, a század alapkérdéseinek vizsgálata nyomán fedeztük fel az igazságot: a művész a Tanár. A ma rajztanításának tehát a kor összes fontos és organikus életünkbe épülő szellemi filozófiai-művészeti áramlataiból kell táplálkoznia, akárcsak a művésznek. 

- Ellentétben veled, úgy látom a ma rajz pedagógusainak nagy többsége az alkotó folyamatoktól is távol tartja magát, és ezektől az általad említett problémáktól - ha úgy tetszik a korszellemtől is. 

- Úgy van- mert a világot globális-totális módon lehet és kell átfogni. Ez pedig filozófiailag értelmezett esztétikát jelent, mert nincs jó művész, aki filozófiailag nem művelt, mert annak az esztétikai értékrendszere nem épül bele a létbe, az emberi létezésbe magába. Ezért nem megy ez másként, csak ha mindenki kipróbálja, saját alkotói munkásságába építi bele az összes fontos áramlatot- legyen az gesztus, informel vagy bármi-, s ezeket a képpel való párbeszédben felhasználja. Így alkotó gondolkodóvá legalább azzá- válik, aki ezeken a próbákon túljut. Nálunk mindig vizuális nevelésről van szó, ez tágabb dimenziókat nyit, mint a rajztanítás. A vizualitás tudomány, mely annyi irányba mozdul, amennyi felé a tudat kényszeríti. A rajzpedagógia esztétika, mely a világ látása felé irányít. Ugyanakkor minden rácsodálkozás. Enélkül nincs művészet és pedagógia, aki ezt nem tudja, akinek a világ nem intenzív élményként jelenik meg, az veszít."

Ebből a szövegből láthatjuk, hogy Fischer Ernő fontosnak és szükségszerűnek tartja a filozófiát, a filozófiai gondolkodást, és a filozófia ismeretét maga számára, de elengedhetetlennek a művésztanárok részére is. Mert a világképben sűrűsödik össze az az ismeretanyag, amit a mindennapi gondolkodással szemben a filozófia elvontabb látás módjával lehet közös nevezőre hozni. De ez így még mindig nem filozófia, hanem annak az alkotói gyakorlatban való alkalmazása, aminek a művekben kell megmutatkoznia. Majd ennek meglátása, megértése a művek esztétikai és hermeneutikai megközelítésében válik filozófiává, ha egy egységes összefüggésrendszerbe illeszkedik, és kerül kifejtésre. Ilyen jellegű írása Tanár úrnak ismereteim szerint viszont csak egy van, amelyet idősen, nyolcvan éves kora felett fogalmazott meg. Ez pedig az 1997-ben, a Nemzeti Tankönyvkiadó által megjelentetett "Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig" című kötet, melyben több írás mellett, a könyv címével egyező főcímmel és "A "KÉP" mint komplex modell" alcímmel található írás mondható kimondottan filozófiai jellegű és ilyen igénnyel megírt szövegnek. Az más kérdés, hogy itt is elég tág határok között vannak alkalmazva azok a terminus technikusok, amelyeknek következetes használata a megértés szempontjából a filozófiában alapkövetelmény. De a köznapi szavak értelmezhetősége is sok esetben kérdésessé válik, mert nincs kellőképpen kifejtve, vagy körülírva, amikor idézőjelbe kerül. A hét-nyolc oldal terjedelmű írásban legalább negyven-ötven ilyen köznapi használatban is előforduló szó és fogalom található, amely nagyon megnehezíti a kifejtendő gondolatmenet szakszerű megértését és egyértelműségét. Ennek ellenére nagyon fontos, hogy ez az írás megszületett, mert itt olyan meglátások és problémák kerülnek megfogalmazásra egy nyolcvan év feletti mestertől, akinek az életművében realizálódtak ezek a gondolatok. Egy kritikai kiadás után a gyakorlatban nagyon hasznos lehetne ennek alapján akár Fischer Ernő életművére és jövőben megrendezésre kerülő kiállításaira, de más alkotók munkásságára vonatkoztatva is használni ezeket a meglátásokat. Gondolok itt elsősorban a bevezetőben leírt kiállítás rendezésből adodó tapasztalatokra, és a "képi dramaturgia" részletesebb kifejtésére. Mert itt van érintve és megfogalmazva Fischer Ernő utolsó alkotói korszakában használatos, alapból kibontott és felépített képi tartalom, amelyet rajtam kívül még senki sem tárgyalt és érintett. Pedig a szöveg mélyebb megértése csak ennek megismerése által lehetséges. Ezért sajnálatos, hogy a könyv megjelenése után huszonöt évvel, és Tanár úr halálának huszadik évfordulója alkalmából, a Fischer Ernő Alapítvány által változatlan formában újra kiadott szöveg, nem javított kritikai kiadásként jelenhetett meg. 

 Kérdés, hogy így mit jelenthehetett volna ez az életmű jobb megértése, alaposabb ismerete és a tudományos kutatás szempontjából? Valamint az oktatásban való újrahasznosítása és aktualizálása tekintetében? De még a most elmúlt és a közelgő évfordulók megünneplése alkalmából a közérdeklődés felkeltését nézvést is? Nem tudhatjuk, mert úgy látszik, hogy sem én, sem az Alapítvány és a kurátorok, sem a szegedi egyetem Művészettörténeti Tanszék oktatói egyenlőre nem találják a megoldás lehetőségét ezekre a kérdésekre. Annyit talán módosítanék, hogy az önkritika és a kritika ellenére nekem vannak még ötleteim ezzel kapcsolatban, mint ahogy most is felvetettem a javított kritikai kiadást. Nézzük csak meg, hogy mit jelent ez a fogalom szó szerint: "A kritikai kiadás vagy szövegkritikai kiadás egy-egy szépirodalmi, tudományos vagy zeneműnek az eredeti szerzői kézirata, ennek hiányában a legkorábbi ismert szövegváltozat alapján előkészített és megszerkesztett kiadása. Célja a szerző eredeti elképzeléseihez leghívebb és legközelebb álló változat kialakítása, kiegészítve a mű értelmezését segítő kor-, művelődés-, és eszmetörténeti magyarázatokkal, valamint keletkezéstörténetére, további szövegváltozataira utaló jegyzetekkel." (Wikipédia). Tulajdonképpen minden tárgyi feltétel adott hozzá, csak egyrészt a személyes érdeklődés hiánya, másrészt az én részemről a személyes érdeklődés elvesztése az akadályozó tényező a megvalósításban és a megvalósulásban. 

A summázat felé 

Számomra kérdés, hogy ha huszonöt év alatt nem sikerült felkelteni az érdeklődést, illetve ami volt azt is elvesztettük, akkor mire vagyunk még képesek az ügy érdekében? Lehet-e nekünk, ennek a generációnak újra üggyé tenni Fischer Ernő életművét, vagy hagyjuk elveszni azt a szellemi örökséget és értéket, ami itt van a kezünkben, vagy legalább a kezünk ügyében? Érdemes ezen gondolkodni, mert Böhringer szavait idézve, "a jólértesültek mindig későn érkeznek." Úgy járnak mint egykor Fischer Ernő, a Mester, Tanár úr, a Tanító, ahogy szokták mondani: tudja de nem csinálja. Ma már mindegy, hogy személyét illetően milyen okokra hivatkozva, szemérmesség vagy álszemérmesség, vagy a karrier vágy hiánya volt a gátló tényező a "siker és a dicsőség" elérésében, az tény, hogy nem valósult meg. Legalább is úgy nem, ahogy Ő vágyott rá és szerette volna. Úgy látszik, mi is ezt örököltük, ezt tanultuk tőle, és húsz éve helyben járunk, szellemileg semmit sem tettünk hozzá, és nem haladtunk előre az életmű megértésében, tovább gondolásában. Kivéve egy embert, Kováts Lajost, akit lehet jelképesen Júdásnak tekinteni a tanítványok között, de Ő valami mást is megérzett és megértett a dolog lényegéből. Most lassan itt az idő, hogy mielőtt választ adunk az eredendően felvetett kérdésre, hogy mit is tanulhatott és mit tanult Kováts Lajos alias Noon Azaki Fischer Ernőtől, Hamvas Béla "nevezetes névtelenjének" alapján a "siker és dicsőségből", előbb nézzük meg, hogy mi mit tanulhatnánk Kováts Lajostól. 

 Először azt, hogy valamit akarni is, meg nem is, az egyszerre nem megy. El kell dönteni, hogy hol állunk és merre megyünk. Lentről felfelé a hegyre, és ha úgy érezzük, hogy mi már fent vagyunk a csúcson, akkor ne lefelé tekitgessünk, hanem nézzünk felfelé a "semmibe", a "nevezetes névtelen dicsőségébe". Elégedjünk meg és örüljünk a hamvasi értelemben elért metafizikai minőségnek, amit öröknek hihetünk, és akkor megdicsőülve esendő módon ne vágyakozzunk vissza a földre. Vagy, ha a síkságon a földön állunk és előttünk a hegy, akkor jól válasszuk meg, hogy melyik úton megyünk, mert a mi időnk is véges. Mert ha tudjuk a helyünket, és jól választunk, akkor végig járhatjuk a teljes utat a sikertől a dicsőségig, és nem rekedünk meg félúton. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a sikert kihagyva a félútról indulunk, és útközben azzal vigasztaljuk magunkat, hogy minket csak a minőség érdekel, a dicsőség eléréséhez. A művészet vallásban hívő ember számára ez az út kínálkozik és adott, és ha jól mérte be a távot, és van annyi tehetsége, akkor létre is tudja hozni azt a minőséget, ami öröknek tudható, de lényegében nem az. Fischer Ernő azt hitte, és a festészetében megvalósította és elérte. 

 De a hitetlenek csapata mit tegyen? Hacsak azt nem - Heideggert szabadon idézve, - hogy próbáljunk meg saját semmis létünknek, semmis alapokává válni. Ezt Kováts Lajos alias Noon Azaki megoldotta, és magammal együtt sok félúton megrekedt Fischer tanítvány példát vehetne róla. Ez a művészet önmagában való értelmezésén túl, tágabb teret nyit a világ összefüggéseinek terepére, ahol a metafizikai minőség és érték csak egyik komponense a teljesség megértésének. Tanár úr szóhasználatával, a totalitás mibenlétének. De itt fordul a kocka a másik élére, mert míg Kováts Lajos deduktív módon közelített a festészet felé, addig a tanítványok másik része induktív módon próbálta ezt megtenni. A többször hangoztatott és idézett Heisenberg Rész és az egész című könyvének szavaival élve, úgy egyszerűsíthetjük le a kérdést, hogy a deduktív az egészből következtet a részre, az induktív pedig a részből az egészre. Fiscer Ernő filozófiai világképének megértése végett, vissza kell kanyarodjuk a pedagógiájának módszeréhez. Nem véletlen, hogy a jól hangzó "Festő vagy filozófus" című újságcikkben, a nem egyértelműsíthető tehetség kérdéséből indultam ki a filozófiának megértése felé, mert ez a művészet oktatásban alapvető kérdés. A választott hivatáshoz való készség és tehetség, már a kezdő lépéseknél megmutatkozik, és a jó tanár ezt felismeri és fel is méri, és eszerint adja meg az instrukciókat. Mert a jó műhöz, de még a tágabb értelemben vett teljesség, és itt a "nevezetes névtelen" címszó alatt értelmezett siker és dicsőség felé is, a módszer megválasztása döntő lépés. Egyik módszer sem garantál önmagában semmit, mert mindegyik esetében oda kell eljutni, ahol az eredmények találkoznak, csak más irányból közelednek hozzá. A született jó képességű és tehetséges ugyanúgy megrekedhet félúton, mint a nem abszolút alkalmatlan, gyengébb képességű és tehetségtelenebb tanítvány. Visszatérve Tanár úr időskori visszaemlékezésében megfogalmazott önértékeléséhez, amit megpróbáltunk már fentebb tisztábban látni. A sajtóhibás újságcikk állításával szemben, magát sem tartotta kiemelkedően jó képességűnek és tehetségesnek fiatal korában, de még a pályája elején és aktív alkotói éveinek kezdetén sem. Amit viszont eddig még nem említettem, és talán az iránta való tiszteletből most sem kellene szóvá tennem, hogy az életének ulosó két évtizedére nézvést, alpvetően megváltoztatta ezzel kapcsolatos véleményét. Elsősorban persze nem a külső körülmények által elismert sikrekből kiindulva, hanem az alkotásaiban realizálódott festői minőségek láttán, megerősödő önbizalmából adódóan. Összehasonlítva pályatársai munkásságával, a sajátját munkásságát lényegesen jobbnak és többnek tartotta. Tegyük hozzá, hogy nem alaptalanul. Ezt csupán azért említettem meg, hogy rámutassak arra, hogy ezekben a kérdésekben nincs egyértelmű és örökérvényű itéletünk, mert a róla alkotott véleményünk is változhat. Ez persze alapjaiban nem kérdőjelezi meg a róla kialakított képet, de arra figyelmeztet, hogy érdemes alaposabban vizsgálat tárgyául tenni az utolsó húsz év munkásságának módszerét, és az alkotásról kialakított véleményének változásait. 

 Továbbgondolva Fischer Ernő filozófiához való viszonyát, érdekes lenne Kováts Lajos szempontjából is összehasonlítani Heisenberg Rész és egész című könyvében olvasható írásokat, és A "KÉP" mint komplex modell szövegét. Nem tudom, hogy ő ismeri-e és olvasta-e, Tanár úr alkotásra vonatkozó "Testamentumát", amit nyugodtan nevezhetünk így, a két könyv összehasonlítása esetében.