A Fischer Ernő Alapítvány újabb évfordulók előtt

Nyílt levél a Fischer Ernő Alapítványnak.

             Fischer Ernő munkásságával kapcsolatban 2022-ben és 2024-ben újabb évfordulók közelednek, amelyek újabb kihívásokat jelenthetnek a szellemi hagyatékot gondozó Fischer Ernő Alapítvány számára. Tanár úr halálának huszadik évfordulója lesz 2022-ben, és 2024-ben ezt követi születésének száztizedik évfordulója. Az tény, hogy ezek nem olyan kitüntetett dátumok, mint a centenáriumi év volt 2014-ben, de ha 2012-ben a halálának tizedik évfordulóján, és tavaly 2019-ben a születésének százötödik évfordulóján két rangos eseménnyel is megemlékeztünk, akkor érdemes lenne ezt a hagyományt folytatni. Annál is inkább, mivel a tizenhét éve működő Alapítványnak egyik legnagyobb érdeme, hogy ezeket a kisebb nagyobb jeles napokat eddig, egy-egy kiállítással és egyéb rendezvényekkel, következetesen mindig megünnepelte. Persze ennyi idő eltelte után lehetnénk ennél igényesebbek is, és nem csak az ilyen jellegű feladatokra kellene koncentrálnunk, hanem az életmű feldolgozásával kapcsolatban a hétköznapibb feladatokat is folyamatossá lehetne tenni. Azért írom mind ezt feltételes módban, mert abból a sajátos helyzetből nézem ma már az Alapítvány működését, hogy egyszerre kint is vagyok belőle, és egyszerre benne is vagyok. De mivel a fent látható nyitóképpel és az azóta megosztott tartalommal január óta jeleztem, és most is jelzem, a továbbiakban még szélesebb körre szeretném kiterjeszteni a blogom tevékenységét.

Teljes egészében átlátom az Alapítvány munkáját, és elismerve eredményeit, a hiányosságokat is látom. Mivel a kuratórium tagjai közül, jelenleg Szigyártó Gyöngyi újra megkezdett munkáját a honlap "felélesztése" érdekében is ide számítva, rajta és rajtam kívül senki sem foglalkozik a Tanár úr munkásságának feldolgozásával és kutatásával, ezért arra az álláspontra jutottam, hogy ehhez a feladathoz az Alapítványon kívül is keresek az ügy iránt elkötelezett segítő társakat. Mert szerintem a fent említett események megrendezése mellett, a szellemi hagyaték másik legfontosabb feladatának azt tartanám fontosnak, hogy ne hagyjuk elveszni azokat az információkat, amelyek még ma megszerezhetők lennének. Sajnos, az elmúlt években több olyan pályatársát veszítettük el Tanár úrnak, akik sok lényeges ismerettel szolgálhattak volna, az amúgy is nem kellőképpen dokumentált, és feltárt életművel kapcsolatban. Gondolok itt elsősorban Ury Ibolya művészettörténészre és Szuromi Pál művészeti íróra, de más kollégákra is, akik visszaemlékezéseikkel lényeges adalékokkal gazdagíthatták volna az életművel kapcsolatos tudásunkat.

             De mielőtt részletesen kifejteném a jövőbeni elképzeléseimet, sorra veszem azokat a lényeges eredményeket, amit az Alapítvány eddig elért, és megpróbálom levonni ezek tanulságait. Először a legutolsó eseményekre térek ki, amelyek az elmúlt fél éven belül történtek, mert ezek jól rávilágítanak arra a problémára, amely mind eddig az alapítványi munkát jellemezte. 

Kezdem részben az általam is rendezett kiállítással, és mindjárt önkritikával. Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ, Mácsay termében rendezett Fischer Ernő grafikai kiállítás ötlete és részben a felvállalt kivitelezése is Sinkó Istvántól származott, és én csak másodlagos szerepet vállaltam ebben. Eredetileg a kiállításra szánt anyag előkészítése, paszpartuzása, keretezése lett volna az én feladatom, de István váratlan műtétje miatt, maga a rendezés is rám maradt. Ebből következőleg a tervezett kapcsolódó rendezvények is elmaradtak. A több mint két hónapig nyitva tartó kiállításra a megnyitón kívül, nem volt rászervezve közönség, sem a diákoknak iskolai tárlatvezetés formájában, vagy Tanár úr itt eltöltött huszonöt éves munkásságáról szóló előadással, vagy a nagyon is aktuálissá váló régi rajz szakkörösök találkozója. És ugyan így, tőlünk független, sajnálatos egyéb okok miatt, az Új Művészetben Váraljai Anna megnyitó szövege is csak a kiállítás bezárása után látott napvilágot. Tehát ennek figyelemfelkeltő szerepe a látogatottság szempontjából nem érvényesülhetett.

Az alábbi linkre kattintva megnézhető a blog bejegyzésem, amely a teljes kiállítás bővített anyagát bemutatja, és olvasható benne Váraljai Anna megnyitószövege, amely az Új Művészet 2020-as január-február összevont számában jelent meg.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/02/fischer-erno-1914-2002-angyalfoldi.html

A nemsokkal ezután ugyancsak Sinkó István által, a Ferencvárosi Pince Galériában rendezett Mester és Tanítvány kiállítás esetében is, ugyanezek hiányosságok elmondhatók. Sőt, itt még a megint csak tőlünk független - de ez esetben pozitív - lehetőségekkel sem éltünk megfelelően. Ugyanis, a helyi TV készített egy tizenöt perces riport műsort a kiállítás megnyitóról, amelynek további sorsával az én ismereteim szerint nem foglalkozott senki, és így nem is tudtuk megosztani és  eljuttatni annak a célzott közönségnek, akik esetleg jobban aktivizálhatók lettek volna a kiállítás látogatására, mint a kerületi lakósok. Én magam is csak most, a karantén idején láttam hozzá, hogy felkutassam az interneten ezt az anyagot, hogy legalább utólagos dokumentációként megőrizhessük.

Az alábbi linken elérhető és megnézhető a film.

https://www.youtube.com/watch?v=rIi1Qu3tcck

Mint fentebb írtam, ennek a két eseménynek a sikeressége mellett sem tudtuk, a benne rejlő teljes tartalmat kimeríteni, mert a kezdeti lendület után, kiengedtük a kezünkből a további lehetőségeket. És ez szinte az összes kiállítás és egyéb esemény esetében is nagyjából így valósult meg. Azt érzem a legnagyobb problémának, hogy csak alkalmanként veszünk nagy lendületeket, de a folyamatosság megteremtésére és fenntartására nem fordítunk kellő hangsúlyt. Ebből a szempontból visszatekintve az Alapítvány működésére, nézzünk meg pár további esetet, hogy alkalmanként mit mulasztottunk el, illetve esetenként miként lehetett volna továbblépni és továbbgondolni a már megkezdett munkát. Mind ezt azért teszem, hogy levonva a tanulságokat, a továbbiakban csak olyan feladatokat vállaljunk, amelyeket végig tudunk vinni, és az abból eredő következményekkel is tudunk élni. 

- 2005-ben Az Aulich Art Galériában, Kiscsinál Melinda által rendezett nagyszabású kiállítás, szinte az egyik legjobb alkalom lehetett volna, hogy az általam is ismeretlen helyekről összeszedett lappangó műveket adatokkal és fényképekkel legalább dokumentáljuk, és a művek további elérhetőségének lehetőségét megpróbáljuk biztosítani. Itt én is hibás voltam, mert ennek a kiállításnak a rendezésére nem hívtak meg, még segéd rendezőként, vagy tanácsadóként sem, és mi tagadást, ez egy kicsit sértett is. Elsősorban a család irányította ezt az eseményt, és ha jól emlékszem, Szigyártó Gyöngyi segédletével. Én csupán egy darab meghívót kaptam postán, mint valami külsős látogató, míg nem telefonálva Fischer Pétert kértem, hogy legalább adjanak még pár darabot, hogy a "Fáklyásoknak" (Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdió) tudjak adni. Erre ígéretet kaptam, és két nappal a kiállítás megnyitása előtt, Kiscsinál Melindától, a kiállítás kurátorától az Aulich Galériában személyesen átvehettem még tíz darab meghívót. Ilyen időtávlatból, már nem a személyes sértettség miatt említem fel ezt az eseményt ezzel a részletességgel, hanem azért, hogy az ebből eredő  további bonyodalmakat és következményeket elmesélhessem, mivel nagyon tanulságos történet.      

Mikor bementem a galériába a meghívókért, már a kiállítást rendezték, és mindjárt az első teremben találkoztam Kiscsinál Melindával. Éppen azzal voltak elfoglalva, hogy a bejárattal szembe, a fő helyre melyik képet tegyék. Köszöntem, bemutatkoztam és mondtam, hogy Fischer Péterrel történt megbeszélés szerint, jöttem a tíz meghívóért. Melinda kis türelmet kért, míg a kollégákkal eldöntik, hogy melyik kép kerül az említett helyre. Természetesen türelemmel vártam, és kértem, hogy addig körülnézhessek a szétrakott képek között. Itt már értek meglepetések, mert mint fentebb már említettem, olyan művek kerültek a szemem elé, amelyeket egyáltalán nem is ismertem, vagy csak diákról láttam addig. Melinda, miután eldöntötték, hogy a bejárattal szembe Fischer Ernő Honfoglalás című képét teszik, oda adta a meghívókat, és ezzel látszólag elintézettnek tekintettük az dolgot. Míg nem, kifelé menve, megkérdeztem, hogy tényleg komolyan gondolják-e, hogy az lesz a kiállításlátogatókat fogadó első kép, amellyel a néző találkozik? Azt a választ kaptam, hogy igen. Emlékeim szerint, tőlem szűk baráti körben megszokott módon, de ismeretlen helyen nem nagyon használt kifejezéssel élve illettem a képet, amelyet most enyhébben fogalmazok meg, és azt mondtam, hogy az egy rossz kép, nem oda illő. Ez megdöbbentette Kiscsinál Melindát, és megkérdezte, hogy milyen alapon mondom ilyen egyértelműen a lesújtó véleményemet? Beszédbe elegyedve, elmondtam kapcsolatomat Tanár úrral, és a kép keletkezésének történetét, amely kezdte oldani az indulatos véleményem által kiváltott feszültséget, és tovább beszélgetve most már én kérdeztem. De mielőtt megtudnánk, hogy mit kérdeztem, ide teszem a Honfoglalás című kép keletkezés történetének elérhetőségét, hogy ne csak Kiscsinál Melinda tudja, hogy miért tartom az életmű szempontjából elhibázottnak, rosszul megoldott alkotásnak ezt a képet.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/02/fischer-erno-honfoglalas-cimu-kepenek.html


Kérdeztem, hogy honnan tudta összeszedni az ott látható anyagot, és milyen ismeretei voltak előtte Fischer Ernőről? Kiderült, hogy valamikor Tomonyák Gitta tanítványa volt, aki viszont Fischer tanítvány volt Szegeden. Gitta szerette Tanár urat, és ma is szereti munkásságát, valamint sokat tett azért, hogy a tanítványai körében, megszerettesse másokkal is. Nem akarok előre szaladni a bejegyzés végén felvázolásra kerülő jövőbeni elképzeléseimhez,  de már itt megemlítem Balogh Tibor festőművész nevét, aki szintén Gitta közvetítésével szerette meg Fischer Ernő képeit, és akit szeretnék majd megnyerni az életmű szellemi továbbgondolására is.

             Folytatva a történetet, Melinda látva, hogy milyen módon vagyok tájékozott az életművel kapcsolatban, megkért, hogy együtt tekintsük át a kirakott anyagot, és kérte egy-két esetben a tanácsomat. Az első és legfontosabb, valamint ehhez a történethez kapcsolódó az volt, amit mondani tudtam, hogy ne a Honfoglalás című képpel kezdjék a kiállítást, mert az egy rossz indítás és felütés a kiállítás elején. Ezt megfogadva el is került onnan ez a kép, és jobb híján, végül a hasonlóan nem éppen a legjobban sikerült, ma a szolnoki múzeumban levő Nagy Prága II. című Fischer kép került a helyére. Végül egy szép, és szakmailag is rangos kiállítás lett Kiscsinál Melinda rendezése, amely, mint már többször is kifejtettem, a mai napig kiemelkedő helyet foglal el az életmű bemutatása szempontjából. Olyan szempontból is a mai napig egyedülálló, Tanár úr halála után rendezett tíz posztumusz kiállítás között, hogy igazán ez reprezentálja Fischer Ernő szellemét és szemléletét, a kiállítás rendezéssel kapcsolatban. Ugyanis az volt a véleménye, hogy egy kiállításnak mindig kell valami újat tartalmaznia, és újat mondania. Mert nem volt híve annak, hogy újra és újra bemutassa azokat a képeket, amelyek a korábbi kiállításain már szerepeltek. Mindig törekedett arra, hogy minél több új alkotást tudjon egy-egy kiállításán felvonultatni. Ez, persze nem jelentette azt, hogy kis számban nem szerepeltek volna az előző tárlatokon már látott, úgynevezett tartó képek, vagy alap művek.  Azt tartotta fontosnak, hogy mindig a legújabb alkotások domináljanak, és azok határozzák meg a bemutató szellemi összképét, és a korábbi alkotások csak mint a folyamatosság jelzéseként legyenek jelen. Ezt a kiállítási ideát, egy lezárt életmű esetében nehéz megvalósítani, de megszüntetve megőrző módon nem lehetetlen megközelíteni. Elsősorban úgy, ahogy azt az Aulich Art Galériában láttuk, hogy minél több lappangó és régen látott, vagy eddig még nyilvánosan sosem látott képet vonultatunk fel, és ezzel hozzuk működésbe az ismert alkotásokat. Ez a nehezebb út, ezt csak Melinda oldotta meg az elmúlt tizennyolc évben. A másik lehetőség, amely Losoncon valósult meg a centenáriumi kiállításon. Szigyártó Gyöngyi kitartó, következetes, és szívós munkájával, sikerült  összeszedni az évtizedek óta a múzeumok raktárában porosodó, és így a nagyközönség elől elzárt műveket, amely a sokszor látott Fischer képek mellett, egészen új megvilágítást jelentett az életmű tekintetében. Ezzel nem akarom alábecsülni a megemlékező kiállítások fontosságát és szükségszerűségét, ahol újra és újra előszedjük a kéznél levő képeket, és letudjuk az adott eseményt, de azt be kell lássuk, hogy Tanár úr esetében, a mérce mindig magasabban volt. Az sem biztos, hogy ha sorra vesszük az életében megvalósult több mint negyven kiállítást, akkor ott is nem akadna, egy-pár kompromisszumokra épült bemutató, de a cél mindig más volt. Ebből következően 2022-re, vagy 2024-re, igyekezzünk újra magasra tenni a mércét, még ha az erőnkből és szűkös anyagi lehetőségeinkből egy-egy közepesre sikerült bemutató lesz is belőle.

Mielőtt lezárnám ezt a témát, azt még meg kell magyaráznom, hogy miért írtam az elején, hogy itt én is hibás voltam, és milyen módon hat ki a mai napig az akkori viselkedésem. Mert az illetlen módon tett megjegyzésem, ha valamilyen szinten a beszélgetés előrehaladtával oldotta is a kialakult feszültséget, a kiállításmegnyitón és az azt követő többszöri kiállítás látogatás és fényképezés alkalmával sem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Így maradhatott el, az a valószínűsíthető termékeny együtt munkálkodás, amit közösen tehettünk volna a későbbiekben, a Fischer életmű feldolgozásáért. De még itt sincs igazán vége a történetnek, mert majd tíz évvel később, 2014-ben a centenáriumi évben visszaemlékezve erre a kiállításra és az itt elmondottakra, valamint Melindára, neki ajánlva írtam egy blog bejegyzést "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa címmel". Mert időközben megtudtam Fischer Pétertől, hogy Jakuchu kakasa című kép megérdemelten Kiscsinál Melinda tulajdonába került. Ezt követően, ha nem is személyesen, az internet segítségével, a Facebook-on újra megkerestem, de azon kívül, hogy sokszor megnézi a Tanár úrról feltett anyagot, nem tartjuk a kapcsolatot. Pedig, bizonyára még ma is sok hasznos információt tudhatnánk meg tőle, a lappangó Fischer képek hollétéről, valamint az Aulich Art Galériának adományozott képekről, illetve az ott készült videókról is.

Az alábbi linkre kattintva, megnézhető és olvasható a "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa" című blogbejegyzésem.    

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/06/jakuchu-kakasai-es-fischer-erno-kakasa.html

- A 2009-ben rendezett nagy sikerű grafikai kiállítás és konferencia esetében is az a probléma, hogy teljes terjedelmében írásos formában nem dokumentáltuk az eseményt. Nagyon fontos, hogy a képi rögzítése megvan, de sajnos ennek a népszerűsítése és nyilvánosságra hozatala a mai napig nem történt meg. Az Alapítvány honlapján lehet, hogy részletek láthatók lennének belőle, de az én tapasztalatom szerint az ott feltüntetett linkek alapján nem nyithatók meg. De mielőtt a honlap problémáira és a videó felvételeken rögzített anyagokra térnék ki, maradok egyenlőre csak az írott anyagnál. És most megint visszatérek a bevezetőben említett két tavalyi esemény közül az angyalföldön rendezett grafikai kiállítás tovább gondolásának lehetőségére. Azt már felsoroltam, hogy a kiállítás nyitva tartásának több mint két hónapja alatt mit hagytunk ki, de most megpróbálok rávilágítani arra, hogy ez esetben milyen lehetőségeket látok a továbbiakban, az említett folyamatosság fenntartásának megvalósítása érdekében. Mert a szándékom nem az, hogy öncélúan kritizáljak és háborogjak - még ha első olvasatra úgy is tűnhet - hanem keresem azokat az utakat, hogy miként lehet a helyben járásból kibillenteni magunkat, és megújító ötletek valóra váltásával, minőségi előrelépéssel, tovább haladni az alapítványi munkában. Vagy ha az alapítvány kurátorai úgy érzik, hogy a maguk részéről mindent megtettek és nem tudnak erre több időt és energiát fordítani, akkor lehessen keresni olyanokat, akik esetleg erre tudnak vállalkozni. De az is könnyen előfordulhat, hogy ilyenekre nem akadunk, és akkor nyugodtan tudomásul vehetjük, hogy ennyire voltunk képesek, és megelégedve örülhetünk az eddig elért, és így sem elhanyagolható eredményeknek.
Konkrétan mire is gondolok az említett kiállítás szellemi életben tartásával kapcsolatban, azt most röviden felvázolom. Ha akarjuk, ha nem, úgy kell nézni a most kiállított anyagot, hogy az szerves folytatása volt a tíz évvel korábbi bemutatónak, egy, illetve két témára fókuszált kamara jellegű válogatásként. Mint a korábbi helyszín, ez is nagyon illett az adott helyhez, mivel Fischer Ernő alapította azt a szakkört még 1953-ban, amelyben huszonöt évig ott tanított is. Tehát itt is főleg a pedagógiai munkásságát reprezentálta a bemutatott anyag, méghozzá elég sajátos módon, amely megérdemelné a részletesebb metodikai kifejtést. Én annak idején, vázlatosan a kiállítás egy-egy egységét magyarázó szövegekben már felvetettem ezt, de azóta magam se jártam a végére. Ezért is örültem annak, hogy nem nekem, hanem a kuratórium elnökének, Sinkó Istvánnak az ötlete volt a kiállítás megrendezése, és a felvállalt feladat elvégzése. Figyelembe véve a közbejött sajnálatos egészségi problémákat, akkor a már felsorolt hiányosságokat leszámítva, megoldottuk a feladatot, csak éppen most sem merítettük ki, mint 2009-ben. Váraljai Anna személyében sikerült egy jó meglátású, az anyagra érzékenyen reagáló kiállítás megnyitót találni. Ez sokat segített és új hangot jelentett, az ismert Fischer életművet méltatók mellett. Sőt, nagyon lényeges pontot is érintett a cseh vonal megemlítésével, mivel eddig ezzel még senki sem foglalkozott. Arra is csak részben panaszkodhatunk és hivatkozhatunk, hogy a kiállítás bezárása után jelent meg az írás, mert így azért messze túlmutató lett az adott alkalmon való egyszeri személyes felolvasásnál. Akkor persze, ha venné valaki a fáradságot, és "házi feladatként"  reflektálna rá írásban, még akkor is, ha jelenleg nem kerülne publikálásra, de megőrződne az alapítvány archívumában, és így további beszélgetés tárgya maradhatna. Ezzel megkezdődhetne egy belső diskurzus, amely idővel kinőné az önkéntesen vállalt szorgalmi feladat jellegét, és más hozzászólásokkal kiegészítve lényegesen gazdagíthatná és mélyíthetné az életmű szellemi hagyatékát. De nem szeretném itt személyre szólóan kiosztani a házi feladatokat, ezért maradva a probléma általános felvetésénél, felteszem azt a kérdést, hogy mi a feladata az egyetemnek, az alapismeretek átadásán túl, ha nem az, hogy elmélyítse és motiválja hallgatóit a választott szak irányába? Költői kérdésnek tűnhet a mai bürokratikus oktatási rendszerben, de nem az. Ha az ötvenes évek végén és a hatvanas években lehetett úgy tanítani Szegeden, ahogy Fischer Ernő tette, akkor ma is megoldható lenne. Hogy csak egy példát említsek Tanár úr által motivált hallgatók közül, Alexander Tolnayt, aki 1962 és 1965 között ott tanult, és később nemzetközi karriert futott be. De az itthon maradottakkal és házon belüliekkel, azaz a szegediekkel folytathatnám a sort Tandi Lajossal, Szuromi Pállal (1942-2014) és Sinkó Istvánnal. De nagyjából ugyan ebből a korosztályból a pestiek közül említhetném Lajta Gábort, Véssey Gábort és Sipos Endrét is. Ők mind Fischer Ernő "köpönyege alól bújtak ki", és így, valamilyen módon érintettek lettek nem csak a pedagógiai, hanem a festészeti munkái által is.   
Már tíz évvel ezelőtti szegedi kiállításon is feszegettem ezt a kérdést, hogy miért nem lehet a diákok figyelmét célzottabban, egy-egy kutatási terület felé irányítani? Elvégre rajz-és művészettörténet tanszékről és szakról van szó, nem úgy mint régen, hogy a rajz mellé a földrajz és a matek tartozott. A végzett hallgatók nagy része bizonyára a pedagógiai nagyiparban fog megöregedni, de egy-egy kiemelkedő tanuló miért ne válhatna, akár másod diplomával, akár anélkül művészettörténészé és kutatóvá.? Mint ahogy arra is van példa, hogy a végén nem a rajzot fogja tanítani valaki, hanem festőként folytatja a pályáját, ha megfelelő indíttatást kap. Azért merem ezt teljesen kívülállóként újra megemlíteni, mert igaz nem a szegedi egyetemen tapasztaltam, hanem az egri főiskolán, amikor Kovács László (1944-2006) Munkácsy-díjas festőművész, 2000 és 2006 között tanszékvezető volt, hogy miként folyt ott az oktatás. Gondoljunk csak bele, hogy onnan indult Dr. Szeifert Judit művészettörténész és Király Gábor festőművész is. A tanári karban pedig a már az említett Kovács László mellett, Földi Péter, és Bukta Imre tanított. Nem hiszem, hogy e tekintetben Szegeden rosszabb lenne a helyzet, és ha lenne kellő szándék, akkor egy-két érdeklődőbb tanítványt, nem lehetne Tanár úr életműve felé fordítani.
Azért feszegetem ezt a kérdést ilyen hosszan, mert a jó szándékot és az időnkénti nekibuzdulást és lendületet senkitől sem vitatom el, mert ezek már hoztak szép eredményeket az alapítványi munkában, de ebben az írásban vezérfonalként felvetett folyamatosságot, mégiscsak hiányolom. Továbbra is a témánál maradva, és megértve Szigyártó Gyöngyi elképzelését és szándékát, ma már azt is sajnálom, hogy az Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv megmaradt példányait, minden feltétel és viszont elvárás nélkül juttatta a tanszékre. Milyen érdekes adalék lehetne az életmű szempontjából, ha a mai legfiatalabb generáció szemszögéből dokumentálva lenne, hogy miként látják Fischer Ernő életművét, az ajándékba kapott könyv alapján. Lehetett volna feltételhez kötni a könyv szétosztását úgy, hogy mindenkitől az elolvasás után egy A/4-es terjedelmű írásos visszajelzést kért volna az alapítvány. Mondom ezt azért is, mert 2014-ben, a centenáriumi évben egy hasonló jellegű próbálkozásom teljesen sikertelen volt, igaz akkor semmit sem tudtam viszonzásként felajánlani, mert akkor ezeket a kiadványokat még pénzért árultuk. A kérésem az volt, ötven általam ismert és Tanár úrhoz kötődő tanítványhoz, hogy írjanak egy rövid visszaemlékezést, ezzel is színesítve a centenáriumi év szellemi hozadékát. Mondanom se kell, összesen három választ kaptam. Talán, ha mind ezt egy ajándék könyv fejében kérem, akkor esetleg eredményesebb lett volna a próbálkozásom. Bár, annak a három személynek talán már nem sokat jelentett volna ez az ajándék, akik válaszként írtak Fischer Ernőről, mivel már olvasták a könyvet. Név szerint: Szigyártó Gyöngyi, T.Horváth Éva és Berkes András. Mellékletként újra olvasható a felkérő levél, amelynek a felét postán, másik felét email-ban küldtem.
Az oktatás és pedagógia témáját lezárandóan felhívom a figyelmet még Sipos Endre könyvére, amely ide tartozik, és összeköthetőnek tűnik Fischer Ernő, eddig még meg nem írt módszertanával, és mindkettő továbbgondolásával. Címe: A festészeti műelemzés alapkérdései - A vertikális műelemzés módszertana.



      És ha már a honlap problémája fentebb felvetődött, akkor itt térek ki annak a fontosságára, hogy ez egyáltalán létezik, és 2008-óta Szigyártó Gyöngyi jóvoltából van. De itt is a folyamatosság hiánya teszi alkalmatlanná a funkciójának betöltésére. A bejegyzések kisebb-nagyobb időközönként történtek meg, és öt éve teljesen leállt. Így az állandó frissítés hiányában csak utólagos, töredékes dokumentációs anyagnak tekinthető. A másik baj, hogy amíg működött, akkor sem volt összekapcsolva, vagy csak részben, olyan aktív kommunikációs felületekkel, amely a látogatottságot elősegíthette volna. Átnézve a teljes anyagot, én egyetlen hozzászólást, megjegyzést, vagy észrevételt sem találtam. Továbbá gond, hogy a hivatkozások egy része nem érhető el, mert vagy nem létezik már, vagy közvetlenül rákattintással nem nyílik meg, vagy annyira titkosított, hogy csak további műveletek elvégzése után megközelíthető, amire nagyon kevesen vállalkoznak.
Ezzel persze semmi újat nem mondtam, mert ismert tény, legalább is elsősorban a honlap kezelője Szigyártó Gyöngyi előtt, és azon kevesek számára, akik egyáltalán megpróbáltak tájékozódni általa és használni. Ezzel kapcsolatban minden felvetődő probléma érthető, mert szakértelem és anyagi forrás hiányában, nagyon nehezen megoldható feladat. Ezért érdemes lenne azon is gondolkodni, hogy miként lehetne ezt kibővíteni könnyebben kezelhető közösségi portálok irányába. Persze a folyamatosság és naprakész munka itt is elengedhetetlen ahhoz, hogy az ügy érdekében, működő fórum legyen. Hogy ennek a területnek az alaposabb átgondolására vállalkozni merek, az a tíz éves tapasztal bátorít fel, amelyet sok kínlódással és munkával, autodidakta módon, teljesen egyedül, minden külső segítség nélkül szereztem. Bár, lányom könyvtáros és informatikus szakot végzet az egyetemen, és azóta is ezen a területen dolgozik, nem sokat tudott segíteni, mert amit megmutatott és megmagyarázott, az látszólag terméketlen talajra hullott. Magamtól kellett rájönnöm a dolog logikájára, aztán lépésről-lépésre haladni a gyakorlatban és a megismerésben egyaránt. Amit nem így tudtam meg a számítógép és az internet működéséről, az mind használhatatlan tudásnak számít számomra. Mint minden, ez is örök tanulás, mivel nem lehet egyszer s mindenkorra megtanulni és letudni, mert ha nem tart lépést az ember nap mint nap a dolog működésével, akkor egy hét múlva már elfelejti és elfelejtik, és kiesett a rendszerből. Itt minden a posztmodern "működésesség" elvén működik. Elismerve és megtapasztalva gép minden előnyét és hasznosságát, ma sem hiszek, sőt egyre kevésbé hiszek az eszköz mindent megoldó és megváltó szerepében. Egy komplex rendszerben nagyon hatékony lehet, de önmagában csak játék és szórakozás.
           Ennek tudatában nem csak az alapítványi munkát értékelem át majd húsz év távlatából, hanem az e célra használt számítógépes tíz éves tapasztalatomat is. Főleg a facebook és a blog területén. 2009-ben, amikor ajándékba megkaptuk az általam nem akart és tőlem idegen első számítógépünket, csak nem tudtam megállni, hogy először ne Fischer Ernő neve alapján kezdtem volna információkat  keresni. Nem sokat találtam, talán két kezemen össze tudtam volna számolni, a találatok számát. Ez mindjárt jelentett valamiféle önigazolást is az eszköz iránti idegenkedésemmel kapcsolatban, de főleg csalódást, hogy Tanár úr itt is mennyire nincs jelen. Ma már, nagy valószínűséggel elsősorban nekem köszönhetően, mivel a megjelenő több száz, képekkel együtt több ezer Fischer hivatkozás és találat, ami megjelenik a képernyőn, az én nevemhez köthető. Ez egyrészt elégedettséggel tölt el, másrészt pedig újra gondolásra késztet a tekintetben, hogy így, meddig érdemes csinálni. Eddig olyan információs mennyiséget tettem nyilvánossá tanár úr munkásságából, amely ha csak megmarad a napi lájkolók örömére és kíváncsiságuk kielégítésére, értelmetlen vállalkozás folytatni. A nívósabb diskurzusra pedig nagyon keveseknek van érdeklődésük és idejük. Ez persze nagy valószínűséggel az én hibámból is ered, hogy nem tudom olyan érdekfeszítően tálalni az anyagot, hogy az átlag érdeklődőnél elmélyültebb más embereket is megtudjak nyerni vele.
           Sajnálom, hogy Szigyártó Gyöngyinek nem sikerült pályázaton pénzt szerezni, a honlap tovább fejlesztésére, de örülök annak, hogy nem adja fel, és saját erőforrásból próbálja megoldani a felmerült problémákat. Azt is köszönni lehet neki, hogy ezt elindította, és a már felsorolt hiányosságok mellett  2015-ig működtette. Azt én személy szerint teljes egészében megértem, hogy a centenáriumi év félig sikeres, de inkább sikertelennek mondható eredményei után, egy időre felfüggesztette tevékenységét a honlap gondozásával kapcsolatban. Ezt az önkéntesen magára vállalt feladatot leszámítva, viszont továbbra is teljes aktivitással dolgozott a későbbi események szervezésében. Közben, saját családi tárgyi és szellemi hagyatékát feldolgozva, félig-meddig ki is tanulta a muzeológusi feladatokat, amely az alapítványban is hasznosan kamatoztatható lehet. Annál is inkább, mivel Biczó Géza (1853-1907) festőművész, grafikus és rajztanár életműve, a maga korában nagyon hasonló módon alakult, mint Fischer Ernő esetében. De maradva az internetnél, bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül működőképes állapotba hozni az alapítványi honlapot, és az elképzelései szerint megteremteni a kapcsolatot az egyetem, az alapítvány és az általam írt blog között, hogy kölcsönös hivatkozásokkal a szakmabeliekkel is intenzívebbé váljék a Fischer életmű feldolgozása. Ez önmagában persze nem fogja megoldani a fentebb már említett komplexebb szintre emelését a munkának, mert azt a tapasztalatom szerint tudomásul kell venni, hogy ma már a populárisabb fórumok is nélkülözhetetlenek az ismeretek terjesztésében. Majd húsz évvel ezelőtt, még a Fischer Ernő Alapítvány létrehozásának előkészítése idején, épp Szigyártó Gyöngyi figyelmeztetett arra, hogy enélkül már nem megy az élet. Élesnek tűnő kritikám enyhítésére,  idézek egy részt 2002, december 2-án, hozzám írt leveléből, amelyben az alapítvány létrehozásának szervezéséről tájékoztat:

Most, tizennyolc év után, ha válaszolni lehetne egy levélre,  akkor azt írnám Gyöngyinek, hogy köszönöm megértő hozzáállását és figyelmeztetését arra, hogy bizonyos dolgokat érdemes tudomásul venni, akár tetszik akár nem, mert különben kimaradunk a világ körforgásából. Igaz, elég hosszú idő kellett nekem is, meg sok egyéb inspiráció, hogy rászánjam magam a számítógép adta lehetőségekkel való élésre, mert csak hét évvel később, 2009-ben jutottam az első számítógéphez. Majd megint évek kellettek, és a Fischer centenáriumi évre való pályázatok sikertelensége, hogy a nyilvános közösségi internetes fórumokon is megjelenjek. Először csak a szakmailag használatos fórumokon próbálkoztam, és főleg a Pinterest és a Pictify saatchi gallery felületeit használtam, Tanár úr munkásságának terjesztésére és megismertetésére, ahol elég élénk érdeklődést tudtam kiváltani, de főleg csak nemzetközi szinten. Ezáltal legalább arra visszaigazolást kaptam, hogy nem csak az én elfogult és elkötelezett szemléletem szerint érték Fischer Ernő festészete, hanem az a szakmai réteg is felfigyel rá, akik előítéletmentesen közelítenek hozzá. Hazai reakció alig volt. Féltem én is az ennél "hígabb" közösségi oldalakkal való barátkozástól, de tudomásul kellett vegyem, hogy "pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni", és így 2014-ben, a centenáriumi év sikerességének érdekében, rászántam magam az alámerülésre. Bár már 2011-ben beléptem a Facebook-ba, de alig használtam. A centenáriumi évben viszont nagyüzemet indítottam. Azt tudtam, hogy itt napi rendszerességgel jelen kell lenni ahhoz, hogy működjön a dolog, mert enélkül ez sem ér sokat. Ezért létrehoztam a "2014. Fischer Centenárium" csoportot, amelynek több mint kétszáz tagja van, és még ma is működik. Az első évben kizárólag csak Tanár úr életművével kapcsolatos tartalmakat osztottam meg, majd ezt követően a Budaörsi Műhely tagjainak munkái is felkerültek ide. Persze ahhoz, hogy ne csak napi információkat tudjak közölni, hanem tartalmat is, ahhoz a blogot is meg kellett csinálni. Így összekötve a kettőt, elég használhatónak tűnik az ismeretterjesztésre és a gyors információk megosztására, de szakmai munkára nekem nem sikerült használni. A mai napig, majd kétszáz blog bejegyzésre, összesen öt-hat hozzászólást és visszajelzést kaptam. Az viszont személyes beszélgetésekből kiderült, hogy szakmai körökben is elsősorban a blog bejegyzések alapján tájékozódnak az életműről. Hiába van egy honlapon sok kép és információ, az csak akkor jelenik meg közvetlenül a képernyőn a kereső motorok által, ha egyéb nyilvános megjelenései is vannak. A célzott referencia szolgáltatásra alkalmas önmagában is, de így nagyon kevesen használják, és egyáltalán nincs népszerűsítő funkciója. Az érdeklődés felkeltésére elengedhetetlen a gyors képi figyelemfelkeltés, hogy valaki tovább érdeklődjön, és vegye azt a fáradságot, hogy egy honlapot elkezdjen tanulmányozni és használni. Itt, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nézetem szerint önmagában nem működik egyedül, ha nincs összekötve más információs rendszerekkel. Ezért azzal zárom rendhagyó levelem és válaszom, hogy "akceptálom" Gyöngyi álláspontját, és tudomásul veszem idegenkedését az internetes közösségi fórumoktól, de szívesen megosztom eddig szerzett tapasztalataimat, és továbbra is vállalom az életmű megismertetését ezeken a fórumokon.

Nagy adósságnak és felelőtlenségnek tartom azt is, hogy a 2015-ben váratlan lehetőségként jött Ég és Föld között címen rendezett konferenciát, nem vittük tovább. Ez megint az a tipikus eset, amely jellemző az alapítványi munkára és működésre, hogy egy-egy akcióra össze szedi magát a társaság, és látszólag lehetetlennek tűnő feladatokat is képes megoldani, de aztán kifújt, és a további lehetőségeivel nem tud élni. Nem arról van szó, hogy nem tudok örülni a megvalósult és elért eredményeknek, hanem arról, hogy engem mindig továbbgondolásra és tovább dolgozásra inspirálnak ezek az események, és sajnálom, a ki nem használt lehetőségeket.
Most újra nézve és hallgatva az előadásokat, csak rögtönözve megemlítek pár olyan mozzanatot, amely megérdemelte volna a konferencia után a mélyebb tanulmányozást, és a Fischer életművel való szorosabb összekötést, és kifejtést.

 - Dr. Thiel Katalin előadásából a Hamvas Béla szellemiségének, Fischerben is meglévő hasonlóságok alátámasztására és dokumentálására, feldolgozni a magnókazettákon lévő, ezzel kapcsolatos beszélgetéseket. A kilencvenes évek első felében, amikor kezdtek megjelenni a Hamvas szövegek, több alkalommal hosszan beszélgettünk erről. Tanár urat, ugyan úgy, ahogy a Heidegger írásaiból (belevetettség, benne-lét stb.), Hamvaséból is a kiemelt fogalmak (éberség, realizálás, stb.) körüljárásra inspirálták, és a maga módján igyekezett átfordítani a festészet és a képzőművészet területére, hogy az a gyakorlatban is használható, és érthető legyen.

- Dr. Nátyi Róbert Valóság és transzparencia című előadásából, főleg az általa is megemlített, és hiányolt Ország Lili és Fischer munkássága között fellehető hasonlóságok és párhuzamok feltárását sürgette. Amelynek különös aktualitást adott volna a 2013-ban Debrecenben és 2017-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Ország Lili kiállítás. De én még annak ellenére, hogy a minőséget leszámítva, munkásságukban kevés hasonlóság van,  ide sorolnám Bálint Endrét is. Mivel azonos évben születtek, 1914-ben, és így 2014-ben a centenáriumi év is egybe esett, valamint előtte és utána a két Ország Lili kiállítás, mindenképpen olyan lehetőség lett volna bizonyos párhuzamok felmutatására és összekötésére, amely a Fischer életműnek előnyére szolgálhatott volna. Én megpróbáltam ezt a facebook-on 2016-ban Ország Lili, Román kori Krisztus és Fischer Ernő, Ikonosztáz című képeiknek összehasonlításával. Az Alapítvány részéről senki sem reagált erre, de egyébként elég nagy érdeklődést váltott ki. Hozzá szólt többek között S. Nagy Katalin, Kováts Albert, Erdei János, Erik Lux és mások. 69 megnézettség, 27 hozzászólás és 21 megosztás, az alábbi linken elérhető.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/05/orszag-lili-es-fischer-erno-egy-egy.html


 - Kontsek Ildikó előadása pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy még soha, senki sem értelmezte Tanár úr festészetét a keresztény ikonológia és ikonográfia felől. Ezért, a szinopszison túl, legalább az előadásának írt változatát elérhetővé kellett volna tenni, hogy akár Ő, vagy valaki más, kedvet kapjon enne részletesebb kifejtésére.

- Sipos Endre, az egyedüli közöttünk, aki ez esetben példamutatóan tovább vitte az előadásában felvetett témát, és 2018-ban, A festészeti műelemzés alapkérdései - A vertikális műelemzés módszertana címmel, több mint háromszáz oldalas könyvben kifejtette gondolatait. Ez annyiban is szorosan hozzátartozik Fischer Ernő munkásságához, hogy ha nem is azonos Tanár úr által használt pedagógiai metodikával, mégiscsak az Ő szelleméből táplálkozott és nőtt ki. A mi hiányosságunk, és felelősségünk, hogy azóta sem teremtettünk alkalmat a kuratórium által, ennek értékelésére.

- Saját előadásomat a blogon elérhetővé és nyilvánossá tettem, de nem valószínű, hogy sokan olvasták volna, legalább is a hozzászólások hiányából erre következtetek. Azért hiányolom ezt, mert mondhatnám Karinthy szavával,  hogy "Tanár úr kérem, én készültem.", de nem úgy, mint a rossz tanuló, hanem inkább úgy mint a stréberek strébere, túlléptem a keretet, és az ötvenperces előadás helyett kétórásat készítettem. 12 oldal írott szöveg és ugyanennyi kép. Ezért az előadáson, kötetlen előadás formájában, csak részleteket idéztem belőle, aminek utólag is vissza nézve, az alapfogalmak tisztázása nélkül, hiányos az értelme.

Azt hiszem sorolhatnánk, hogy hányféle irányba lehetett volna lépni még, de mi azóta is egy helyben állunk e tekintetben. Tudom, hogy a szövegek átdolgozása, és kiadásra alkalmassá tétele, mindenki részéről, további munkát jelentett volna, de mivel itt még a honorárium hiányára sem panaszkodhatunk, ez sajnálatos tény, hogy a mai napig nem történt meg. Ha most, forrás hiányában,  nyomtatott módon nem is kínálkozik alkalom a megjelentetésre, legalább online formátumban elérhetővé kellett volna tenni. Mikor szóba hozom kollégák előtt, sokan kérdezik, hogy hol érhető el,  sajnos azt kell mondjam, hogy sehol. Lehet, hogy ezek csak udvarias rákérdezések és érdeklődések, de ha alkalmanként legalább egy-két embert meglehetne érinteni vele, már előrébb jutnák az Alapítvány céljainak elérésében. De a meglévő kiadványok hozzáférhetősége is problémás, mert megértve a család, az Alapítvány és a Tankönyv kiadó anyagi érdekeit, sajnálom mégis, hogy 2014-ben nem tették lehetővé, hogy az interneten, a blogon keresztül nyilvánossá tegyem. Ez olyan szakmai problémák elé állított, és nagyban nehezítette a megértést, hogy úgy kellett nekem és a blog olvasóinak fejest ugrani a mély vízbe, hogy az életmű alapismerete nélkül próbáltam elmagyarázni, egészen egyedi, eddig ismeretlen alkotói és módszertani megoldásokat. Először tudomásul véve a jogos kéréseket, hogy tartózkodjak ezek közreadásától, megpróbáltam a szerzői jog megsértése nélkül, idézetek és részletek közreadása formájában megoldani ezt a problémát, hogy egyáltalán komolyan tudjam venni az Alapítvány alapszabályában meghatározott feladatokat.

Ha véletlenül lesz majd olyan a címzettek közül, akinek lesz türelme ezt a hosszú szöveget végig olvasni, és netalán még olyan is, aki a hivatkozásokat is megnyitja és elolvassa, akkor már találkozhatott az előző bejegyzés elején ezzel a szöveggel, ami az alábbi linken megnyitható, önálló blog bejegyzésben is megjelent. Ugyan is, a Honfoglalás kép keletkezés történetének leírásában részletesebben is kitérek a könyvek visszavonásából adódó gondokra.

https://www.blogger.com/blog/post/edit/494942373152119947/2733483459043654602


Ebben az az érdekes, hogy saját magunk támasztottunk és támasztunk még ma is, akadályokat az életmű ismerté tétele elé, ahelyett, hogy a kitűzött cél felé haladnánk. Ez az esemény 2014. február 11-én történt, épp a tizenegyedik bejegyzés után, alig egy hónap elteltével, hogy megkezdtem az életmű feldolgozás blogon történő megjelentetést. Szuromi Pál kismonográfiájának kritikai észrevételeivel kezdtem, azzal a szándékkal, hogy elsősorban a tárgyi tévedésekre felhívjam a figyelmet, hogy a későbbi feldolgozásokba ne sokszorozódjon meg a hiba, mint téves információ. Ezt a könyvek és katalógusok visszavonása miatt nem tudtam folytatni, és a mai napig ezt az alapvető feladatot, sajnos senki sem végezte el. Pedig a többi kiadványban is van sok tárgyi tévedés és kiigazításra szoruló információ, és akkor még nem is beszéltem a néhol fellelhető tartalmi ellentmondásokról.

Maradva egyenlőre a gyakorlatias megközelítésnél, számomra sok tanulsággal szolgál ez az eset, mert a jövőbe nézve egyszerre álom és valóság ütközik majd újra, ha valaha netán megtudnánk jelentetni egy monográfiát, vagy legalább az életművet átfogó módon bemutató reprezentatív albumot. Későn jött ajándék lenne ez nekünk, akik még a könyvek világában nőttünk fel és szocializálódtunk. És nem sokat jelentene ez az utánunk jövőknek, akik már a számítógépes információs világba születtek. Ezért érdemes átgondolni újra, még a belátható rövidtávú célok kitűzésénél is, hogy mit, miért és hogyan érdemes csinálni és megjelentetni. Vonatkozhat ezt 2022-re, főleg a könnyeben megvalósítható vetíthető anyagra vonatkozóan, és a könyv formátum estében, inkább 2024-re. Mert ha magunknak akarunk emléket állítani, akkor őrző módon, tartanunk kell magunkat a hagyományos módszerekhez, ha viszont az eredetileg kitűzött céljaink felé szeretnénk közelíteni, és abból valamit még megvalósítani, akkor a jövő felé kell tekinteni. Ez pedig nem a páncélszekrényekben őrzött, és múzeumokban porosodó tárgyi emlékek terepe lesz, hanem a szellemi információ gyors és hatékony áramlása, amely a fény sebességével bejárhatja a világot, a Fokföldtől  az Északi sarkig, New Yorktól Tokióig, majd vissza, Tokiótól New Yorkig. Ezen az úton pedig a múzeumokban kiakasztott képek, és könyv már nehézkes csomag. Persze, továbbra is nélkülözhetetlen, de egészen más funkcióval, mint ahogy azt mi eddig gondoltuk, és a gyakorlatban megvalósítottuk. Talán épp azáltal lesz ára, hogy előtte "szétszórjuk" a világban, promóciós cikknek tekintjük, és ezáltal ismertségre tesz szert, amely vonzóvá teheti magát a tárgyit is. Persze ez a megközelítés nem zárja ki azt, hogy lehet az út más is. Akár olyan eddig még sosem látott mű vagy találmány esetében, vagy a hagyomány aktuális és újszerű megközelítésével, amely szellemileg  újra mozgásba hozza és feltölti a tárgyi valóságot. Ez is igényli a reklámot, csak fordított módon. Az első esetben a tárgy "szelleme" jut szóhoz, a másodikban a "szellem" tárgyiasul. De mivel mi nem vagyunk művészek, és feltalálók, ezért az utóbbi lehetőség az Alapítvány részéről ki van zárva.

Gondoljunk csak bele, mi anyagi bevételek származtak eddig a szóban forgó négy kiadványból. Szuromi Pál könyve még az előző rendszer anyagilag agyon dotált könyvkiadásában született, és a bolti ára töredéke volt az előállítási árnak. Tehát látszólag teljes ráfizetésnek tűnik, persze hacsak az anyagi oldalát nézzük a dolognak. Viszont ha a lényegére koncentrálunk, ami a szellemi tartalma, akkor óriási hasznot hozott az életmű megismertetése tekintetében. Még úgy is, hogy abban a két-vagy három blogbejegyzésben, amelyben elkezdtem újraolvasni a könyvet, és filológiai pontossággal igyekeztem feltárni azokat a hibákat, amelyek a figyelmes olvasónak már az első olvasat esetében is fel kellett hogy tűnjön, a könyv visszavonása miatt nem tudtam folytatni. De úgy látszik kevés elmélyült, odafigyelő olvasója akadt a könyvnek az elmúlt harminc évben, mert annak idején a könyvről szóló egyik recenzió sem  - ha egyáltalán volt ilyen - nem kifogásolta és keltette fel a figyelmet, akár a pozitívumokra vagy a hibákra vonatkozóan is. De azóta se vetődött föl, hogy bizony vannak benne hibák és pontatlanságok. Ezt sem azért hozom fel újra és újra, hogy mindenáron okoskodni akarok, hanem azért, mert mint az életművet bemutató első, és a mai napig nem meghaladott forrásműként szerepel a szakirodalomban. Lassan a másik ilyen jellegű munka, az általam apránként írt blogbejegyzésekből összerakható Fischer kép, amely a Pali által írt könyv összekapcsolása nélkül nehezen érthető, és a sok tisztázatlan félreértés miatt, csak tovább halmozza az életműben az ellentmondásokat.



Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv már az új rendszerben, de még igencsak a régi rendszerből átmentett módon, állami forrásból valósult meg, csak másként nevesített formában. A Nemzeti Tankönyvkiadó saját vállalatán belül, pályázati pénzből adta ki, de a piacát és remélt hasznát, már részben privatizálta. 1997-ben megjelent könyvet, annak idején egyetlen helyen forgalmazták, a Múzeum körúti Pedagógus Könyvesboltban. Az ötszáz kinyomtatott könyvből, mindössze ötven példányban. A boltvezető szerint és saját tapasztalatom is azt igazolta, hogy egy-két héten belül elfogyott, és több nem is került az üzletbe. Hiába küldtem oda a könyv után érdeklődőket, nem kaptak már. Először érthetetlen volt, hogy miért nem, míg nem kiderült, hogy a nehézkes eladhatóságra hivatkozva, Tanár urat is kérték, hogy támogassa a kiadványt. Fischer Ernő ezt meg is tette és az ismereteim szerin egy millió forinttal hozzá is járult. Ennek a pénznek a tisztára mosása érdekében, megint csak létrehoztak egy alapítványt, vagy már egy meglévőbe tették, amely arra volt hivatott, hogy az iskolákba és könyvtárakba ingyen juttassa  el a könyvet. Lényegében, Tanár úrral megvásároltatták az üzletbe nem került példányokat. Hogy mennyi került ebből oda, azt épp Szigyártó Gyöngyi tudná kiszámolni, mert tizenöt év elteltével, az azóta rakatáron ott porosodó példányokat, az Alapítvány nevében Ő vette át. Emlékeim szerint több száz darabról van szó. De itt sincs vége a könyvel való üzletelésnek, mert közben az is ismerté vált, hogy D. Kovács Júlia férje, készítette Fischer Ernőről egy háromrészes portré filmet, amelyet ők forgalmaztak, és minden megvásárolt film mellé egy Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című ajándék könyvet adtak. Arról már fentebb szóltam, hogy ezt követően mi módon kerültek szegedre a megmaradt példányok. Tehát meglátásom szerint ez sem volt nagy üzlet, és az internetről való levétel, a szellemi tartalmát is az eladhatatlan könyvekbe zárta. Recenzió, kritikai visszhang és olvasás nélkül, kihasználatlanul, holt tőke maradt.

A 2002-es Vigadó Galériában megrendezett kiállításhoz készült katalógushoz, én írtam a pályázatot az NKA-nak Tanár úr nevében, Feledy Balázs ajánlásával. Ha jól emlékszem, hatszáz ezer forint támogatást kapott, és az adminisztrációs bonyolítást, valamint a kiegészítő költségeket, Fischer Péter KFT-je vállalta. De furcsa módon, Szuromi Pál és én is bizonyos értelemben szponzorrá váltunk, mert ha pénzt nem is adtunk hozzá, rengeteget dolgoztunk rajta. Pali honorárium nélkül írta a bevezető szöveget, és ketten ugyancsak szívességből szerkesztettük a kiadványt. A fotókat Dömötőr Mihály készítette nagyon jó minőségben, csak zömmel éppen nem azt, ami végül a katalógusba került. Ugyan is Tanár úr nem akarta fiát, Pétert a képek kiválogatásával terhelni, és így a fotózás napján, amikor Dömötör Mihály feljött Szegedről, nem volt előkészítve az anyag. Ezért főleg azokról a művekről készült felvétel, amelyek a lakásban éppen a falakon ki voltak akasztva, valamint nagyrészt egy mappából előkerülő félkész, vagy alig elkezdett munkákról. Mivel ezek nem voltak alkalmasak a katalógusba, ezért végül kétharmad részben az én diáim kerültek bele.

A 2012-es katalógus egy részét az Alapítvány, nagyrészt pedig Szigyártó Gyöngyi finanszírozta. Ezért teljesen jogos volt a kérése, hogy vegyem le az internetről a közlést, mert ezzel rontom a katalógusok eladási lehetőségét. Az más kérdés, hogy így sem volt nagy érdeklődés iránta, és nagyon keveset lehetett értékesíteni belőle, legalább is ahhoz, hogy megtérüljön az előállítás költsége.

Tehát a megélt tapasztalatot figyelembe véve, a továbbiakban azt javaslom, ne akarjunk egyszerre két bőrt lehúzni az árúról, mert rosszul járunk vele. Vegyük tudomásul, hogy ma már nagyon kevesen vásárolnak katalógusokat, és ha az nem kerül online térbe, alig látja valaki.





De most sem azért siránkozom, hogy ez így történt,  mert ezen már túl vagyunk. Viszont  van még egy út előttünk, amit be kell járjunk. És, hogy ne tévelyegjünk saját hibáink között, ezért érdemes néha, nem csak az elért eredményekre és a szép emlékekre visszanézni, hanem a hibáinkat felismerve, kritikus szemmel is látni a múltat. Nem csupán másokat hibáztatok itt, hanem magamat is felelősnek érzem a történtekért. Mert bizonyára sok mindent rosszul csináltam én is, de ami még kijavítható, azt érdemes megtenni. Ezért, a jövőbe nézve, a célokat másképp kell látnunk, legalább is a magam korosztályának. Véges a létünk, de végtelen a feladat, és ezt tudomásul véve, más is. Látva a javítandókat, rövid távon tudunk még valamit korrigálni, de hosszabb távra már az utódokban kell gondolkodni. Nekik viszont a célokat és módszereket, maguknak kell kitűzni. Nekünk csak az marat, hogy a tapasztalatainkat megosszuk, és átadjuk azt, amit eddig megőriztünk.


A Magyar Kurír-ban megjelent írás.

Fényúton ég és föld között – Kontsek Ildikó a Pesti
Vigadóban rendezett kiállításról
2018. szeptember 16. vasárnap 19:55


https://mail.google.com/mail/ca/u/0/#inbox/QgrcJHrnsbvWCprKMlGkGvKXCDMKhWrxHvG?projector=1&messagePartId=0.1

Most épp ez a cikk jutott a kezembe, amit mellékelek. Azért küldöm, hogy lásd, milyen módon szedem össze az információimat Fischer ügyben, és miként párosítom a személyes tapasztalataimmal, és ismeretemmel. Délelőtti beszélgetésünkben, csak belekapás szerűen, említettem, hogy milyen "utolsó" elképzeléseim vannak a Fischer család bevonására, és aktivizálására a tárgyi hagyaték gondozása és értékesítése tekintetében. Azért tettem idézőjelbe az utolsót, mert ha vevők az ötletemre, és elfogadják tanácsaimat, és esetleg még eredményesen sikerül is realizálni valamit belőle, akkor bizonyára folytatható lesz a kapcsolatunk, ha nem, akkor ezt a vonalat is lezárom. Egy pillanatig sem hiszem azt, hogy bármi jogom lenne elvitatni a család elképzeléseit a képek értékesítésével kapcsolatban, és azt sem kérdőjelezem meg, hogy Péter a maga módján jó szándékúan cselekszik, csak nem szakszerűen és gyakorlatiasan. Mint említettem tíz évvel ezelőtt Nátyinak is bele tört a bicskája ezzel kapcsolatban, aztán ennek tanulságait levonva, én már személyesen nem vettem részt a Blicz Galériás Kovács Lajossal való tárgyalásukban, csak össze hoztam őket, aminek szintén nem lett semmi eredménye. 

Tehát visszatérve a mellékelt cikkre, ebből megtudható, vagy legalább is a pozícióból és a nyilatkozatból számomra kiderül, hogy milyen mozgástérrel és lehetőségekkel rendelkezi Kontsek Ildikó a Keresztény Múzeum irányításban, és gazdasági forrásainak felhasználásában. A két felkért és megbízással ellátott kortárs művész közül, Atlasz Gábort személyesen nem ismerem, de munkáit igen, Bukta Norbertet ismerem  és találkoztam vele, de ő valószínűleg ma már azt sem tudja ki vagyok. Igaz, több szálon is találkoztunk az elmúlt évtizedekben, de egymástól eltérő területeken, és én mint mindig, csak háttér szereplő voltam Tanár úr mellett, annak ellenére, hogy a munkát én végeztem. Először csak közvetett módon volt kapcsolatom vele, és ma már abban sem vagyok száz százalékosan biztos, hogy Ő milyen módon és mélységben vett részt, a Szolnokon levő Prága kép előkészítésében. Arra viszont emlékszem, hogy Véssey Gábor, amikor fel lett kérve és meg lett bízva Fischer Ernő által a képpel kapcsolatos közreműködéssel, akkor összetoborzott egy csapatot az Állami Operaház díszletműhelyében - ahol időnként ők is dolgoztak kollégáikkal együtt - és bevonta az ott dolgozókat és a vele együtt alkotókat. Ebbe a csapatba tartozott Bukta Norbert is, de, hogy mit vállalt a feladatban, arra már nem emlékszem, és nem tudom. Ennek csak az a lényege, hogy Véssey Gáborral jó viszonyba volt, gondolom van, és akkor együtt dolgoztak. A másik találkozásom a Goda Gábor által vezetett Artus Stúdióban történt, akinek felesége lányomnak osztálytársa volt óvodától érettségiig, és minket Jutkával szellemi "atyának" tekintett. Tanár urat is ismerte, és a Budaörsi Műhely szeánszain többször részt vett. Évával nekünk is volt ott közös kiállításunk a kétezres évek elején. Lényeg, hogy akkor már önálló megbízásokat kapott és tudom, hogy főleg a vallási vonalon. A budapesti Bazilikában is volt már tárlata. Azt is tudom, hogy ebben tevékeny segítője és támogatója volt Véssey Gábor és Lajta Gábor is, akik az MMA-ban befolyásos festők és személyiségek ezen a területen. Felvázolva ezt a referenciális hátteret, miért nem lehet, hogy egyszer, Tanár úr munkásságát is hasonló módon támogatnák, amikor tudjuk mindannyian, hogy ma is "Kardics bácsi vacsoráján" dőlnek el a dolgok. 

Amit leírtam, azért teszem, hogy lássad miként töprengek gyakorlatiasan is a múltról és a jövőről Fischer Ernő életművével kapcsolatban. Az igaz, hogy az Alapítványnak és nekem a szellemi részével kellene foglalkozni, de külön-külön egymástól függetlenül nem lehet és nem megy, illetve nem érdemes, mert az anyagi háttér ugyan úgy, ha nem jobban beleszól a jövő alakulásába. A jelenben meg éppen ezzel foglalkoztam, és most találtam meg ezt a cikket, amely ezzel a visszaemlékező kiegészítéssel talán jobban rá világit arra, amiről délelőtt beszélgettünk. De arra is jó, hogy ezt leírtam neked, mert így ahogy van beemelem abba az elemzésbe is, amiről szó van közöttünk, hogy lássad miként gondolkodom és munkálkodom, itt a karanténba zárt helyzetünkben is.

Üdv. Laci.

"Hogy ki kinek a mestere, és ki kinek a tanítványa azt majd az idő eldönti"

                                                                             (Fischer Ernő (1914-2002), 1989. november)

 

 

 

 

 

Napok óta, sőt több mint egy hete foglalkozom azzal, hogy egy blog bejegyzést írjak a Fischer Ernő Alapítvány elmúlt tizenhét éve tartó működéséről, és ez alapján felvázoljam a 2022-ben és 2024-ben esedékes, újabb jubileumi eseményekkel kapcsolatos elképzeléseimet. Húsz-harminc oldalas kéziratom van már képek nélkül, de sehogy se tudok a végére jutni, és így lassan kezdi kinőni a terjedelmi korlátokat, ezért szétbontva, most több részben fogom újra fogalmazni. Eredetileg az volt a szándékom, hogy ezt csupán az Alapítvány kurátorai részére, csak belső használatra szánom, mert sok olyan kérdést érintek benne, amely a nyilvánosság számára esetleg érdektelen. De talán még a kurátorok számára sem lenne túl érdekfeszítő, mert azzal az alapossággal és kritikus hozzáállással, ahogy eddig megfogalmaztam, általában nem szokták saját munkájukat elemezni és értékelni. Ezért úgy érzem, hogy elsősorban magam számára íródott az említett szöveg, hogy átgondoljam a további együtt munkálkodásom módját és mikéntjét, a Fischer Ernő Alapítvánnyal. Viszont sok olyan rész is található ebben az írásban, amelynek kihúzva a méregfogát, és egy kicsit szalon képesebbé átfogalmazva, Tanár úr munkásságának feldolgozásához sok használható adalékot tartalmazhat. Többek között a 2014-ben elkezdett Mester és Tanítvány (I.) című blog bejegyzésem folytatása is lehet, ezért is adtam ugyanezt a címet, kettes számmal megjelölve. Akkor elsősorban a magam szempontjából, és főleg a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió, azon belül az úgynevezett "Vinkli kör", valamint a  Budaörsi Műhelyhez, és az "Öten" alkotó csoporthoz kötődő problémák felől közelítettem a témához. Most megpróbálom tágítani ezt a kört, és egy kicsit szélesebb kitekintésből is szemügyre veszem. Ezzel persze, továbbra sincs kimerítve ez a kérdéskör, annál is inkább, mert ahányan nézzük, annyi oldalról látjuk, és így megint csak megengedhetőnek tartom, hogy a személyes meglátásom szerint gondoljam tovább. 

 

Az alábbi linken elérhető a 2014-ben megfogalmazott, Mester és Tanítvány I. című írásom, amely elolvasásával együtt lesz teljes ez a szöveg, mert az ott leírt előzményeket itt nem ismétlem meg. Ebből láthatóvá válik majd, hogy ennek a témának már több mint harminc éves története van, mert a nyolcvanas évek közepétől érlelődik ez a viszony, és ahogy a mottóban olvasható, még ma sem dőlt el. Bár én akkor sem értettem ezzel egyet, amit Tanár úr mondott, hogy az idő dönti el ezt a kapcsolatot, de azóta és ma is tudomásul veszem, és követem ennek szellemét. 

 

 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/08/mester-es-tanitvany-i.html

 

 

Sinkó István kurátor rendezésével 2019. november 20-án a Mester Galéria és Közösségi Térben, régi nevén a Ferencvárosi Pince-Galériában megnyílt kiállítás adta azt az alkalmat, hogy újra visszatérjek ehhez a témához. A helyi TV készített egy negyedórás riportműsort a megnyitóról, amelynek a megjelenéséről és vetítéséről sajnos nem kaptunk értesítést, és így a kiállítás nyitva tartásának ideje alatt, nem tudtuk figyelemfelkeltő céllal propagálni. Pedig a helyi TV november 25-én már le is adta, amiről mi akkor nem tudtunk, mivel egyikünk se kilencedik kerületi lakós. Most, a karantén idején jutott eszembe, amikor sorra vettem azokat a hiányosságokat, amelyek megléte bizonyára sokkal eredményesebbé tehette volna a kiállítást. Ekkor kezdtem én is csak kutatni az elérhetőségét, és rövid idő alatt rá is találtam. Sajnos az ilyen figyelmetlenségünk nem az első eset, mert a kezdeti lendület után általában alább hagy a lelkesedésünk, és gyakran kihasználatlanul hagyjuk a megkezdett munkát. Vannak olyan videó felvételeink is, amelyek hasonló módon, évtizedek óta nem kerültek nyilvánosság elé.

Nézzük meg most ezt a filmet, és utána kezdem boncolgatni a Mester és Tanítvány kiállítás problémáit a Fischer Ernő életmű esetében. 

 

https://www.youtube.com/watch?v=rIi1Qu3tcck&t=1s

 

 

Tulajdonképpen ez a bemutatkozás, mint ahogy a címe is jelezte, tisztelgő megemlékezés volt a Mester születésének százötödik évfordulója alkalmából, a Tanítványok egy kisebb csoportjának részvételével. Tehát ez esetben nem is beszélhetünk igazán Mester és Tanítvány jellegű kiállításról, mivel itt Fischer Ernő egyetlen műve sem szerepelt. Ismereteim szerint, két olyan bemutató volt, ahol Tanár úr művei is szerepeltek a tanítványok munkái között. Az egyiket Sipos Endre rendezte, 1998-ban a Duna Galériában, a másikat én 2014-ben, a Budaörsi Könyvtár Galériában. Persze ez nem von le semmit Sinkó István által rendezett Hommage á Fischer Ernő című bemutató értékéből, mint ahogy a budaörsi tárlatból sem az, hogy nem Mester és Tanítvány címmel lettek kiállítva a művek, hanem ugyancsak megemlékező és tisztelgő módon. Viszont, hogy ezt mégis így szétválasztom, azt az is indokolja, amit a fenti linken elérhető riportfilmben Szigyártó Gyöngyi mondott, hogy Fischer Ernő nemigen szerette, ha mesternek szólították. Különösen akkor nem örült ennek, ha éppen olyanok hangsúlyozták ezt, akik távol álltak tőle. És itt nem is az a probléma elsősorban, hogy ezen a három kiállításon szereplő tanítványok, egy-két kivételtől eltekintve nem lettek volna közel állók, hanem mindig a kimaradók érzik sérelmesnek a maguk helyzetét. De a bekerülök között is volt kivétel, amire az előbb utaltam, mert a Duna galériában kiállítók között is volt olyan, akit Tanár úr nem is ismert. Kínos helyzet volt, amikor megérkeztünk a megnyitóra, és végig néztük együtt a kiállított anyagot, és Tanár úr tőlem kérdezte egy-két kép esetében, hogy ez kinek a munkája. Erre én sem tudtam válaszolni, mert nem ismertem, mivel Sipos Endre rendezte a tárlatot, és ő hívta meg az alkotókat. Ezért nagyon körültekintően kell eljárni és használni ezt a mester-tanítvány megjelölést, ha Tanár úr szellemét követni akarjuk.

   Ha valaki vette a fáradságot, megnyitotta és türelemmel végig is olvasta a fentebb megadott linken elérhető "Mester és Tanítvány I." című 2014-es blog bejegyzésemet, akkor értheti, hogy miért térek ki erre ilyen részletesen. A harminc évvel ezelőtti próbálkozásom kudarcából, és az azt követő tizenhárom év együtt munkálkodásunk tapasztalatából tudom, hogy Fischer Ernő kivel szemben mikor, hogyan, miként viszonyult ehhez a megszólításhoz. Kitől fogadta el, kit utasított vissza és kivel szemben volt toleráns és tapintatos, hogy meg ne sértse. Ebből következően az sem olyan egyértelmű, hogy teljesen idegenkedett volna ettől a megszólítástól. Meglátásom szerint inkább csak a következményeitől tartott. Érzékenységéből adódóan nehezen tudta ezt kezelni, és a rámenősebb és erőszakosabbakkal szemben sokszor nem tudott védekezni. Annak ellenére, hogy nem értett egyet az egyoldalúan kisajátított megnevezéssel, kiszolgáltatottan sodródott vele. És akkor még mindig csak a felszínt érintettük, mert ha mélyebben vizsgálódunk ebben a kérdésben, akkor azt is állíthatjuk, hogy amennyire távol tartotta magát ettől, annyira vágyott is rá. Adódott ez abból a bürokratikus intézményrendszerből, amelyben élt, és ahol hivatalosan csak a képzőművészeti főiskolán volt használatos ez a titulus. A pedagógus képzésben csak a tanár megnevezést illett használni. Ebből a látszólag szőrszál hasogatásnak tűnő levezetésből következik, egy egész generációra nézve az a mélyebb sérelem, amely a mai napig szétválasztja a pedagógus rajz tanárok festészetét, a mester kurzust tanítók és tanulók művészetétől. 1963-ban, Fischer Ernő második önálló kiállításán, amely az első pesti bemutatkozása volt a Derkovits Teremben, a következő megállapítással fejeződik be egy róla megjelent újság cikk: "A kiállítás sikerét joggal sorolhatjuk pedagógus-művészeink újabb eredményei közé." Mint látjuk, megkülönböztető kategória volt ez, és minőségi különbséget is jelentett. A rajz tanár, a pedagógus-művész, csak félig volt művész, szemben a művész-pedagógussal és a mesterrel, akit a titulusa által magasabb szakmai elismerés illetett. Kopócsy Anna, Blaskó János pedagógus-festőművész életművével kapcsolatban, Törekvés az egyensúlyra című tanulmányában a hatvanas évekre vonatkozóan a  következőket írja: "Úgy tűnik azonban, hogy a rajztanárképzés pedagógiai főiskolákra való áthelyezése tovább vitte azt a régi feszültséget, ami a művész- és a rajztanárképzés között a Képzőművészeti Főiskolán már a kezdetektől fennállt. Blaskó, aki a kétféle hivatás harmonizációjára törekedett, szintén beszorítva érezhette magát a pedagógus környezetben. Ez többek között kiderült egy 1968-as konferencia-hozzászólásából, amelyben a 20. századi modern képzőművészeti irányzatok fontosságáról és a tantervbe történő beemelésének szükségességéről beszélt. Mintegy védekezésül, javaslatához hozzá fűzte, hogy természetesen nem művészképzést szeretne megvalósítani." Érdekességként hozzáfűzhetem azt, hogy ez a konferencia a Szegedi Tanárképző Főiskola 1967. október 25-28 között rendezett nemzetközi tudományos ülésszaka volt. Amikor Fischer Ernő volt a tanszékvezető.

 

 

    És ha már idáig jutottam a puszta megnevezés ürügyén, és kortörténeti elemzésekbe bocsátkoztam, akkor teszek egy kis kitérőt. A bevezetőben említett hosszabb írásomban nem azért tárom fel, az Alapítványi tevékenység eddigi hiányosságait, hogy csupán csak kritizáljak, hanem azért, hogy magam is keressem a továbblépés lehetőségeit. Konkrétan keresem azokat az utakat, amelyeken keresztül ki lehet vezetni a fischeri életművet a holtvágányról, és működésbe lehet hozni egy tágabb terepen is. Például a huszadik század második felének magyar képzőművészeti életében és történetében. Ha valamikor, akkor most van itt az ideje és lehetősége annak, hogy a nemlétező hivatalos kultúrpolitika hiányában, megkeressük és megteremtsük a helyét az életműnek. Mert különben Tanár úr munkássága megint úgy jár, mint a maga korában, hogy ott marad a fent nevezett pedagógus-művész besorolásnál, és nem tud a minőségének megfelelő helyre kerülni. Persze az sem baj, ha marad ebben a besorolásban, ha ez a besorolás megkapja azt a rangot és elismerést a szakmában és a művészettörténetben, amely megilleti. De, hogy ne csak általánosságban beszéljek, felidézem a három évvel ezelőtt felsejlő és felvetődő lehetőséget, amelyben a mai napig semmit sem léptünk és tettünk.

 

2017-ben a Műcsarnokban volt egy kiállítás, "EGY/KOR" címmel, és "Külön utak és kivonulás a konszolidáció idején" alcímmel. Ismereteim szerint ez volt az első megmozdulás, hogy most sorra vegyék azokat a művészeket,  akik a rendszerváltás után a neoavantgárd  ürügyén nem kerültek be továbbra sem a kánonba. Négy kiemelt egyéni kiállítás volt, Gadányi Jenő, Blaskó János, Karátson Gábor és Jakobovits Miklós műveiből, és egy csoportos ahol heten szerepeltek, többek között Lisziák Elek is, aki többek között Fischer Ernőt is mesterének tekintette.

   Blaskó János ugyan akkor, amikor Tanár úr Szegeden tanított, ő Egerben volt tanszékvezető. Ennek a kiállításnak Kopócsy Anna művészettörténész volt a kurátora és ő írta a katalógus szöveget is hozzá. A csoportos bemutató kurátora Szemadám György volt, ahol Lisziák Elek munkái is szerepeltek. Ekkor ötlött fel bennem az, amit már fentebb említettem, hogy az is egy lehetőség, ha úgy kap helyet és nagyobb figyelmet a művészettörténészek előtt Fischer Ernő munkássága, ha összefogva az Ő korosztályához tartozó pedagógus-festőket és a Tokaji Művésztelephez tartozó alkotókat, csoportos kiállítás keretén belül kerülhetnének előtérbe, egy műcsarnoki kiállítással. Itt számításba jöhet Tanár úr (1914-2002) mellett többek között Tamás Ervin (1922-1996), Xantus Gyula (1919-1993), Farkas György (1911-1995), és Blaskó János (1919-1988) is, akik a tanárképzés területén dolgoztak. De a művésztelepen alkotott még a festők közül Tóth Menyhért (1904-1980), Zilahy György (1929-1966) Lantos Ferenc (1929-2014), Csiky Tibor (1932-1989) és Tencsák Tibor (1913-1984) is. Tokaj hírét és presztízsét tovább növelte később a szobrászok részvétele: Makovecz Imre (1935-2011), Csutoros Sándor (1942-1989) és Samu Géza (1947-1990).

    Ha szóba került a Tokaji Művésztelep, az is megemlítendő, hogy Szigyártó Gyöngyi az Alapítvány létrehozása után felkereste és felvette a kapcsolatot a jogutód Tállyai Művészteleppel, és 2013-ban Fischer Péterrel, többed magunkkal részt vettünk Tencsák Tibor születésének századik évfordulóján a centenáriumi kiállításokon és ünnepségeken. Ezt követően sajnos ez a kapcsolat is megszakadt és nem lett folytatása.

    Lezárásként ezzel a lehetőséggel kapcsolatban elmondhatjuk azt, hogy ha egy ilyen vagy ehhez hasonló esemény megvalósulna, akkor Fischer Ernő életműve ebben a felállásban vezető szerepet tölthetne be. Ez lenne a könnyebbik út, és egyben a reálisabb lehetőség is.

 

      A másik megközelítésben a Vigadó Galériában lehetne egy nagyszabású Fischer kiállítást célul kitűzni és megvalósítani. Ez sem teljesen illúziókra épülő ötlet, mert az elmúlt években Nagy B. István (1933-2006) pedagógus-festőművész gyűjteményes kiállítása volt itt megrendezve. Pedig az ő szerepe és tisztségei az előző rendszerben eléggé megkérdőjelezhetőek lehettek az MMA ideológiája számára. 1978-1986 között a pártállam Képzőművészeti Szövetség területi tanácsadó titkára, majd 1981-től a választmány tagja volt. A másik példa Véssey Gábor, akinek szintén a közelmúltban volt itt kiállítása. Az tény, hogy ő a Képzőművészeti Főiskolán majd Egyetemen volt pedagógus-festőművész, mivel ábrázoló geometriát tanított, amely tipikusan pedagógusnak szánt feladat, és nem művésztanári. Megemlíthetném még Molnár Sándor kiállítását, akit Lajta Gábor mesterének tekint. De van még egy ide vonatkozó információm, amely alátámasztja az elképzelésemet, hogy a Vigadó Galéria befogadó intézménye lehetne Tanár úr munkásságának. Novotny Tihamértől tudom, hogy Kovács László (1944-2006) aki festőből lett pedagógus  az élete utolsó évtizedében, és éppen Egerben Nagy B. Istvánt váltotta az Eszterházy Károly Egyetem rajz tanszékének vezetésében, 2020-ra már betervezett kiállítása volt kilátásban, amely most a járvány miatt bizonyára csúszni fog. Minden esetre az itt felsorolt példák azt hiszem elég jól alátámasztják ezt az elképzelésemet is.

     Egy ilyen esemény, kellő előkészítéssel és 2024-re reális lehetőségnek tűnhet, ha számítunk azokra a tanítványokra, akik befolyást gyakorolhatnak ennek az intézménynek a vezetőségére. Ez talán nagyobb előre lépés lehetne a műcsarnoki pedagógus-festők csoportos kiállításával szemben. Itt már közvetlenül az ismert művészettörténeti kánonban szereplő magányos nagyokkal kerülne összevetésre, amely nehezebb feladat lenne. Annál is inkább, mert olyan életművekkel kellene felvenni a versenyt, amelyek már a Magyar Nemzeti Galériába is kaptak bebocsátást, mint például Ország Lili és Bálint Endre, akik kortársai voltak. Ebbe a mezőnybe bekerülni  Tanár úr részére nagy eredmény lenne, és mindenképpen a puszta ottléttel és számbavétellel meg lehetnénk elégedve, mint a nagyok között az egyenlők esetével.

 

     A harmadik út, amely ebben a rendszerben nagyon aktuális lehetőségeket jelenthet, az egyház szerepe és segítsége az életmű felkarolásában. Persze még ők is alárendelődnek az MMA-nak - legalább is a katolikus egyház mindenképpen - így lényegében ma Magyarországon minden a megmondó emberektől függ. Volt már ilyen a világ történelmében, vagy jóformán csak ilyen volt, hol nevén neveztük, hol nem. Most még talán nevén lehet nevezni a dolgokat, de ha rövidesen eljön az az idő, amikor már ezt sem lehet, akkor a cselekvési szabadságnak is vége. Viszont addig érdemes beágyazódni a rendszerbe, amíg ez a zűrzavaros állapot fenn áll, mert a jól értesültek megint későn fognak érkezni. Amikorra ők oda érnek, minden hely el lesz foglalva - vagy már el is van? - és végérvényesen ki lesznek osztva a szerepek. Aztán jöhet az újabb negyven év, amiből tízet már le is éltünk.  Ez a helyezkedés nem az én ízlésem szerint való, ezért is léptem ki az Alapítványból, hogy ne legyek akadályozó tényező a társadalmi beilleszkedésben. De ez sem nem hozott sok eredményt és változást e tekintetben. Pedig enélkül nem megy, ezt én is beismerem, és ezt Fischer Ernő is mindig megértve kereste azt az utat, ahol az elveivel szemben, a legkisebb kompromisszumot kellett hogy tegye. Tudomásom szerint az előző rendszerben és az újban sem volt párttag, és az egyházi életben is egyszerű hívő emberként vett részt. Meg is volt az eredménye. Csendesen meghúzódva élte a periférián az életét, és naivul hitt abban, hogy a szellemi és esztétikai érték majd egyszer meghozza az eredményeit. Így aztán ma is ott áll az értékeivel a pálya szélén, a szakma, a művészettörténet és a társadalmi elismertség bebocsájtására várva.

     De megnyílik valaha az ajtó, és bebocsájtatik-e oda Fischer Ernő életműve és festői világa, ahova  tartalma és szelleme szerint való? Költői kérdés ez, mert hisz a nyolcvanas években megtörtént ez, mikor oda ajándékozta az esztergomi Keresztény Múzeumnak tizenhét képét, és az jó helyen van ma is. Azt azért sajnálhatjuk, hogy annak idején nem kötötte feltételhez, hogy idővel valamilyen formában legalább az adománynak egy része állandó láthatóságot kapjon. Így több mint harminc éve raktárban várja a feltámadást, hogy újra életre keljen, és a maga nyelvén hirdesse az igét. Néha, rövid időre ki-ki kerül onnan, és feléledve egy-egy kiállításon megmutatkozik, de utána újra visszavonulva alussza csendes álmát. Hogy mikor jön el az örök feltámadása, azt nem tudjuk, de az utat előkészítvén sokat tehetnénk most, hogy legalább a köveket elgurítsuk az útjából.

     Abbahagyva a politizálást és a hitbéli parafrázisokat, nézzük meg mit várhatunk és tehetünk itt, a magunk igyekezetével. Nem ismerem a mai helyzetet a Keresztény Múzeumban, hogy mint annak idején 1989-ben, amikor Fischer Ernőnek volt ott önálló kiállítása, létezik-e ideiglenes kiállítási tér, vagy annak lehetősége, vagy csak az állandó bemutatóra koncentrálnak. De amennyiben lenne lehetőség az elkövetkező években egy rangos bemutatót rendezni ott, az bizonyára fellendítené az érdeklődést ezen a területen is. Az sem lenne rossz megoldás, ha az egyház referenciájával és segítségével a Vigadó Galériában a jövő évre elhalasztott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus program sorozatában kapna helyet, valamilyen formában. Akár egy kimondottan vallásos tematikára épülő önálló kiállítás, a teljes esztergomi anyag felvonultatásával, kiegészítve a családnál és a magán gyűjtőknél fellelhető anyaggal. Ilyen még nem volt Tanár úr munkásságából, leszámítva egy szűk körre korlátozott bemutatót,  amely 2013-ban az esztergomi Ferences Gimnáziumban, a Kákonyi Asztrik Kortárs Galériában lett megrendezve.

      Ahogy haladok előre Fischer Ernő életművének besorolhatósága keresésében, egyre jobban látom, hogy talán az egyik legnagyobb probléma, hogy a huszadik század második felében, a mitológiai és szakrális témák önálló egységként, ismereteim szerint sehol sincsenek érintve a magyar művészettörténetben. Ezért talán nem véletlen, hogy a huszonegyedik század első éveiben, egész pontosan 2002-ben, létrejön a Keresztény Ikonográfiai Biennálé. Ebből következően most, 2020-ban épp a tizedik kiállítást rendezték meg Kecskeméten, a Cifra Palotában. Itt aztán összeérnek a szálak. Ismeretes, hogy Ifj. Gyergyádesz László, a biennálé alapítója, és egyben mindenkori kurátora, a Katona József Múzeum képzőművészeti osztály vezetője a meghatározó, a szellemi arculat kialakításáért. De tovább bontva a szálat, most csak a legutóbbi kiállítás zsűri tagjai közül említek meg két személyt, akik feltételezhetően lényeges befolyással bírnak a kiállításra kerülő anyag válogatásánál, és összeköttetésbe hozhatók Tanár úr munkásságával kapcsolatban. Egyik, Kontsek Ildikó az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója, a másik pedig Bukta Norbert festőművész. Csak részlegesen ismerem az előző biennálék anyagát, mert néha kezembe került egy-egy katalógusa, amikor valamelyik kolléga mutatta benne a kiállított művét. Csak belelapozva, átlapozva emlékszem az összbenyomásra, amely nem nagyon ragadott magával. Az a minőség, amely Fischer Ernő festészetében, ebben a témakörben is meghatározó, ott, az én meglátásom szerint alig-alig található. Felelőtlenség lenne ennyi ismeret alapján ítélkezni, mert ez, amit leírtam, csak impresszió, de élég ahhoz, hogy megerősítse hitemet abban, hogy Tanár hetvenes-nyolcvanas években készült művei kimagasló alkotások. Bizonyára tudja ezt a két említett zsűri tag is. Bukta Norbert annak idején Fischer Ernő úgynevezett Nagy Prága II. című alkotásának előkészítésében, Véssey Gábor által szervezett csapatban tudtom szerint közreműködött, az Operaház díszletműhelyében. Tehát feltehetőleg van rálátása az életműre. Mind ezt azért hoztam szóba, mert bizonyára nagy segítségére lehetnének az Alapítványnak az életmű propagálásában, amennyiben kellő aktivitással kérjük Őket.

 

      De maradva a magunk háza táján, az utolsó felvetésem kissé provokatív. Ezzel szeretnék visszatérni a mester és tanítvány viszony tovább gondolásához, amely a Ferencvárosi Pince Galériában rendezett kiállításnak a témája volt. Az eddig számításba vett lehetőségek mind azt célozták, hogy Fischer Ernő életművét igyekezzünk olyan helyzetbe hozni, hogy a szakmában és a művészettörténeti kánonban megkapja a megillető helyét. Eddig főleg a társadalmi intézményrendszer felől kerestem a presztízst növelő lehetőségeket, most viszont visszatérek a ma már nagy ismertséggel és elismertséggel rendelkező tanítványokhoz, hogy ők mit tehetnének az ügy érdekében.

Ehhez először nézzük meg tüzetesebben a kiinduló pontul választott Hommage á Fischer Ernő tárlatot. Sinkó István kurátor nem tudom milyen szempontok szerint választotta éppen ezt a tíz embert, akik kiállítottak, és most sem az célom, hogy ezt kiderítsem. Inkább az érdekelne, és azon töprengek, hogy kit, milyen motiváció késztetett arra, hogy elfogadja a felkérést. Ezt sem direkt módon keresem, mint ahogy a kurátor elképzelését sem feszegetem tovább, hanem magából a megvalósult tárlat látványából próbálok visszakövetkeztetni erre. Nem az esztétikai minőség felől közelítek, ahogy szakszerűen illene, inkább a tartalmi összkép függvényében, és igazodva a fentebb tárgyalt Fischeri életműhöz hasonlóan, a társadalmi presztízs oldaláról. Azért érdekes ez számomra, mert  a pályán szerzett előmenetelekben, érdemekben és elismertségben oly annyira heterogén összetételű társaság volt ez, hogy nehéz itt közös nevezőt találni. A kiállítás címéből adódó tisztelgés és tiszteletadás az itt természetes kellett hogy legyen, de ettől még nem nagyon áll össze egy kiállítás. Ezért aztán nem csak az előző helyzetből adódóan, hanem a szellemi oldalról is kérdések vethetők fel.

   De nézzük előbb a személyi összetételt. Volt itt érdemes művész, négy Munkácsy-díjas, két egyetemi tanár, két MMA rendes tag, és a legkülönbözőbb egyéb nemzetközi és országos szakmai díjakkal kitüntetett, dizájner, grafikus, textilművész, képzőművész, festőművész, pedagógus, orvos, de még kertész is. Igazán nem panaszkodhatunk, ilyen elismerésekkel rendelkező csapatra. Tanár úr mindig tekintély tisztelő ember volt, bizonyára meglenne elégedve a társadalmilag elfoglalt helyükkel. A társaságnak több mint a fele, a magyar képzőművészeti élet élvonalába tartozik, és a sor végén, a periférián elhelyezkedők is elérték már a szakmai minimumot ahhoz, hogy ne lehessen teljesen autszájdernek tekinteni őket. Igaz, ez a kiállítás, csak burkoltan volt mester és tanítvány kiállítás, mert a hommage mögé volt bujtatva, de lényegében a kiinduló pontot mégiscsak annak lehet tekinteni. Ezért vettem azt a bátorságot, hogy a tárlat ürügyén vessem fel újra ezt a témát, és keresem azokat a lehetőségeket, amelyek ebből a viszonyból az Alapítvány munkáját jobban elősegíthetik, a céljainak elérésében és megvalósításában. Mert tény, hogy ha nagyon következetesen vesszük a tanítványi kapcsolatot, akkor ilyen értelemben nem mindenki tanítvány, hanem elsősorban tisztelője volt Tanár úrnak. Azért boncolgatom tovább ezt a kérdést, mert ahogy fentebb már írtam, a társadalmi beágyazottságtól tovább szeretnék menni, és a kiállított művek alapján, a bemutató vizuális összképre is szeretnék egy pillantást vetni. Ezzel viszont már szorosan összefügg az a festői látásmód, amit egy-egy szuverén alkotó az alkotásaiban realizál. Ebből a szempontból is változatos volt a kiállítás anyaga, mert kis kivételtől eltekintve, nagyon karakteresen egymástól elkülönülő alkotások kerültek egymás mellé a falakra. Érthető ez, mert ha megnézzük, hogy Fischer Ernő mellett milyen nevek tűnnek fel még mesterként, akkor szintén sokszínű képet kapunk: Csernus Tibor, Molnár Sándor, Kokas Ignác, Erdély Miklós, Sarkantyú Simon, Fónyi Géza, Veress Sándor, Bráda Tibor, Kiss Tibor, Cs. Pataj Mihály, Patay László, Vinkler László, Bod László, és Domonkos László. Érdekes névsor ez Fischer Ernő mellett. Ide írhatnám még Aradi Jenő nevét is, aki engem tanított az általános iskolában, de ha mindenkinél felsorolnám a korai inspirációkat amely gyerekkorában indította a festői pálya felé, akkor tényleg eltévednék az adatok sűrűjében. Hogy mégis megemlítem, azt az indokolja, hogy ezt a korai indíttatást leszámítva, nekem Fischer Ernőn kívül nem volt más szellemi irányítóm. Én vagyok az egyedüli a kiállítók között, akit tizenhat éves koromtól, csak Tanár úr tanított, és élete végéig több mint harminc éven át kísértem pályáját. Sőt, most már több mint ötven éve, követem ma is.

Innen térek vissza a képek egymáshoz való viszonyához. Nem az egymástól nagyon különbözőekhez, hanem ahhoz a kis kivételhez, amit fent említettem. Veszélyes téma ez, mert rajtam kívül érintett másik két alkotó társamat nem szeretném megsérteni, és tudom, hogy idegenkednek attól a megnevezéstől, amit itt használni fogok, de az egyszerűsítés kedvéért megteszem. Sokáig viseltük ezt a pejoratív megkülönböztető bélyeget, mígnem ki-ki a maga módján lassan kezdett kinőni belőle. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez a késői leválás, még ma is megmutatkozik a munkánkban. Mert mi tagadás, hosszú ideig mi voltunk az epigonok. Ezt a megnevezést úgy próbáltam szelídíteni, hogy átkereszteltem magunkat "ortodox Fischeristáknak". Mert egy időben ténylegesen azt a gyakorlatot folytattuk, hogy a szó eredeti jelentésnek megfelelően, betű szerűen követtük a mester iránymutatásait. Sok pozitívum volt ebben, de sok csapda is. Ennél a pontnál szükségesnek látom nevén nevezni az érintett személyeket, hogy tovább tudjunk lépni az egység látványának elemzésében. T. Horváth Éváról, Csengery Béláról és magamról volt szó eddig, és ez után is rólunk lesz szó, mert tulajdonképpen ez a Budaörsi Műhely magja, a valamikori "Öten" alkotócsoport még élő és alkotó tagjai, akik itt is kiállítottunk. A magunk munkáiban volt még mindig valami közös nevező, valami Fischeres szemlélet, az egymástól eltérő de valamilyen módon mégiscsak összeköthető folytonosság a Tanár úr munkáival kapcsolatban. És ez nem csupán elvont általánosságokra, megfoghatatlan minőségekre vonatkozóan nyilvánult meg, hanem a látványban is érzékelhető volt. Átmenetet képezett ez a stiláris rokonságot mutató a szemlélet Pacsika Lia, Kulinyi István és Sipos Endre munkáiban. Gábor Áron, Nagy Gábor, Lajta Gábor és Véssey Gábor egy-egy munkája nem mutatta ezt a kép felszínén is láthatóvá váló kötődést, hanem teljesen önálló szuverén világként jelentek meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Kulinyi István (Innsbruck, 1945, augusztus 22. –), Munkácsy Mihály-díjas magyar dizájner,                      képzőművész, érdemes művész.

- Nagy Gábor (1949) : 1974-ben tanársegéd lettem a Képzőművészeti Főiskolán.1979-ben adjunktussá,    1986-ban egyetemi docenssé neveztek ki. 1980-ban Munkácsy-díjat kaptam.

- Véssey Gábor (Budapest, 1948. szeptember 9. –) Munkácsy Mihály-díjas magyar festő, egyetemi            oktató. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (2012).

- Lajta Gábor (Budapest, 1955. szeptember 28. –) festőművész, grafikus, művészeti író. A Magyar            Művészeti Akadémia levelező tagja (2015). Munkácsy Mihály-díj (2015).

- Sinkó István (1951) 1997   –   Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje