2019. augusztus 17., szombat

Budaörsi anziksz - anno 2000.



Ezzel a címmel a második bejegyzésem, amely  egy másik, általam írt blogban (Budaörsi Műhely/ Budaörsi anziksz, anno 2000./2015.08..02.) jelent meg 2015-ben. Ez most annak a bővített és újra szerkesztett változata. 
       


A fenti linkre kattintva az Arnolfini Szalonban olvasható Szabó Ildikó megnyitó szövege.


          Két ok is aktualizálta, hogy majd húsz év után, újra előszedjem ezt az anyagot.  Egyrészt az, hogy Zsubori Ervin felajánlotta, hogy az eddig nem publikált kiállítás megnyitóimat szívesen megjelenteti az Arnolfini Szalon internetes fórumán. Másrészt pedig az, hogy már kétezerben elhatároztam magamban, hogy ha megélem és még mindig érdekel a téma, akkor 2020-ban megismétlem ezt a kiállítást. Akár úgy, hogy egy válogatott anyaggal rendezek egy emlékeztető bemutatót, vagy felkeresem ugyanazokat a helyeket, ahol fényképeket készítettem, és újra lefotózom.  Ezeket párhuzamba állítva a régi felvételekkel, már önmagában is érdekes lehet, és ha nem is a művészi értéke miatt, de a dokumentum jellegénél fogva, mást is érdekelhet. Ma úgy érzem, hogy a téma továbbra is érdekel, hisz itt éltem le az életemet, abban a házban lakom ma is ahol megszülettem, és így több mint hetven éves tapasztalatom és rálátásom van a helyre. Festő és képzőművész vagyok, és gyerekkorom óta használom a fényképezőgépet. Így nem jelent különösebb nehézséget séta közben meglátni azokat a témákat, esztétikai jelenségeket, amelyek ha nem is profi fotós módjára, de elfogadhatóan megkomponált formában elkészíthetők részemről. Ilyen vázlat jellegű felvételeknek készültek a húsz évvel ezelőtti fényképek is, mert igazi szándékom az volt, hogy ezek alapján rajzban, papírnyomatban és különböző monotípiás eljárásokkal egy grafikai sorozatban képzőművészeti szempontok alapján tovább gondolom a témát. Ezt akkor csak részben oldottam meg, és így adódott, hagy a kiállítás jelentős részét a fotók töltötték be, és csak a kis teremben egy kisebb egységben voltak jelen az addig elkészített grafikai munkák.  Most  elkezdtem a felkészülést  a téma újra feldolgozására, és "Műhelymunkák - Műhelynapló" című blogbejegyzés sorozatomban, máris látható az első nekirugaszkodás. Merész vállalkozás és nagy munka ez, mert egyrészt újra rendezem a több száz régi felvételt, másrészt újra bejárom és lefényképezem a helyszíneket, harmadrészt pedig az akkor félbehagyott grafikai munkát a mai technológiával, az internet adta lehetőségekkel  és a számítógép fotó és képzőművészeti eszköztárának felhasználásával újra gondolom és alkotom. Akik figyelemmel akarják követni az alkotás folyamatát, azoknak a figyelmébe ajánlom az alábbi linken elérhető, fentebb már említett blogbejegyzést. Ott részletesebben leírom és bemutatom azt a munkamódszert, amelyet szándékomba áll használni az anyag feldolgozásánál, és remélhetőleg egy újszerű eredményre fog vezetni. Most viszont egy válogatást mutatok be - kb. 150-200 fotót - amely több annál ami 2000-ben a falra került, mert ott kb. 100 db. 40 x 60 centiméteres színes fotó nagyítás, és 20-25 db. 50 x 70 centiméteres papírnyomat volt kiállítva.  Ez még így is csak töredéke annak a négy-ötszáz képnek, amit akkor készítettem. De bőven elegendő ahhoz, hogy képet kapjunk az "én Budaörsömről" , amelyet a megnyitó szövegben oly szépen és érzékletesen megfogalmazott Szabó Ildikó. De ezen túl szolgál ez a képanyag másik két írás illusztrációjaként is. Egyrészt, amely az akkori kiállítás kapcsán íródott és a Budaörsi Naplóban rövidített formában megjelent, illetve 2015-ben a Képírás internetes folyóiratban látható válogatott képekhez készült szöveghez.  Ezek is olvashatók ennek a bejegyzés végén, a képek után. Ezzel szinte együtt van az eddigi története a kiállításnak, és az alkotásoknak. 


















































































































































































































































































































































































































Alább itt is olvasható Szabó Ildikó megnyitója




Budaörsi anziksz

Alföldi László festőművész kiállítása a Zichy majorban

Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim és barátaim barátai

      Alföldi László Budaörséhez három jelképes ajtó tárul fel egymás után előttünk. Az első ajtón belépve érzékelhetjük, hogy Alföldi László festőművész képeit Budaörs ihlette, ahol él. Az itt látható képek azért készülhettek el, mert alkotójuk ezen a helyen tudta megteremteni azt a világot, amiben úgy sáfárkodhat az életével, hogy azt csinálhatta, amit a legjobban tud – és amit csak ő tud.
     A második ajtón belépve a város ismerős képeit véljük felfedezni. Megértjük, hogy a képek Alföldi László Budaörséről szólnak. Azonosak is meg nem is azokkal a látványrétegekkel, amelyek nap, mint nap lerakódnak bennünk, amikor az ismerős terekkel találkozunk. Ezek a képek ugyanis nem egyszerűen képeslapok a szó hagyományos értelmében, nem egyszerűen Budaörsöt mutatják, hanem azt, hogy egy művésznek – Alföldi Lászlónak – milyen a személyes viszonya Budaörshöz. Alföldi László Budaörse ez.
Mindannyiunknak megvan a saját, külön, személyes viszonyunk a világnak ahhoz a darabjához, amelyben élünk. Ezen a viszonyon keresztül próbáljuk meg személyessé tenni világunkat: belakni, berendezkedni benne, számunkra szóló üzeneteket kiolvasni belőle vagy éppen nyomot hagyni rajta – a mi nyomunkat. Házat építünk benne vagy összefirkáljuk a falát, lokálpatriótaként vagy politikusként megpróbáljuk átalakítani vagy éppen leromboljuk, ha ez fejezi ki a hozzá való viszonyunkat. És miközben építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük a helyet, amiben élünk, engedjük magunkhoz közel vagy tartunk tőle távolságot – azonközben magunkat is építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük, találjuk meg vagy keressük reménytelenül. A térhez való viszonyunk legbelsőbb lényegünk, önmeghatározásunk része.
       A helyhez való viszonyát Alföldi László úgy fejezi ki, hogy szimbolikusan újrafogalmazza a teret. Egyszerre rombol és épít: megfosztja a konkrét részleteket eredeti jelentésüktől és újrafogalmazza, ezáltal pedig nagyobb összefüggésekbe emeli őket. Szétszedi és újra összerakja közös világunk elemeit: újra fogalmazza a konkréthoz való viszonyát. Térértelmezéseiben eddig észre nem vett részletek emelnek be bennünket egy eddig nem volt egészbe.
     Alföldi László képei egyszerre elvontak és  reálisak. Budaörsében egymásra csúsznak a terek és az idők. Az időt a térrel győzi le. Képein a struktúra drámája és a faktúra lírája a pillanatnyi valóságot abszolút valóssággá konstruálja. Térkollázsainak különös varázsát tökéletes, a lényeget kijelölő szerkezetük, aranymetszéseik, értelmezésünket vezető alapelemeik és a rájuk feszülő, lebegő, leheletfinom szövetek között feszülő titok adja. A képek szerkezete maga a stabilitás, felületek, faktúrájuk maga az illékony idő. Kiemel és felemel, új összefüggésekbe helyez, bekeretez, megbillent, egymásra vetít, elcsúsztat, ablakká tár és megkérdőjelez: szóval, szétszed és összerak, hogy drótkerítéseinkben, Trabantjainkban és jó lakottan mosolygó, páros kukáinkban, sufni-, ház- és templomépítő törekvéseinkben egyaránt megmutassa esendőségünket és nagyságunkat.
      Ha a harmadik jelképes kapu is feltárul előttünk, még elvontabb világba jutunk. Ezek a képek ugyanis Alföldi Lászlóról, az emberről, a művészről és a gondolkodóról szólnak, aki Budaörs és a fényképezés ürügyén hozott létre olyan megrendítő műalkotásokat, amelyek művészetéről, emberi és művészi filozófiájáról, a helyhez való viszonyáról egyaránt szólnak. Képei úgy haladják meg a hétköznapokat, a viszonylagosságokat, hogy esztétikai eszközökkel győzik le az egyetemestől való félelmüket és kapcsolnak össze bennünket az áhított szabadsággal.
      Alföldi László képei világában le tudja győzni a személyes és a közös, a rész és az egész, a pillanat és az örök, a tér és az idő, a hely és a személy, az otthonos és az elidegenedett ellentmondásait. Térkollázsai felfedik a rendetlenség mögötti rendező elveket, az esetlegességekben a kompozíciót, a lénygtelenben a lényeget. De arról is tanúskodnak, hogy a csúnya is szép és a szép is csúnya. Minden tőlünk függ: attól, hogyan közelítjük meg őket. És ezek a képek segítenek abban, hogy egy kicsit úgy nézzünk a sufnikra, reklámokra, padlás- és plakátmagányokra, telekre és tavaszokat ígérő ágakra, hogy közben emlékezzünk az idő múlandóságában a tér örökkévalóságára.
         Sokféle személyes viszonyunkból kel önálló életre az, amit úgy mondunk: spiritus loci, a hely szelleme. Ha megadatik, hogy ne csak ott legyünk a helyen: a tér és az idő kereszteződésében, hanem részesüljünk is belőle, szelleme életünk része lesz: álmodunk vele és emlékezünk rá, kitörölhetetlenül hordozzuk magunkban. Benne lesz örök időkre minden térben, utcában, házban udvarban és udvarházban, ami egy pillanatra megállít bennünket, bár nem tudjuk miért, bárhol is legyünk a világban.
        A helyek szellemének szerencsére önálló életük van. Ha egy művész fogalmazza meg a helyhez való viszonyát, megfogalmazása nem csak versben, képben, kőben, zenében marad fent, hanem részévé válik a hely kollektív szellemének is. Nekünk, magyaroknak Párizsban a rue Cujas-ban örökre lejteni fog a járda, mivel egy Radnóti Miklós nevű honfitársunk révén a rue Cujas-ban kissé nekünk is lejt a járda. Éva a boulevard Saint-Michelen nyáron is mindig meg fog bennünket érinteni az ősz és akkor is elsuhan mellettünk a halál, ha az életre gondolunk, mert egy másik honfitársunk – Ady Endre – révén a boulevard Saint-Michel a mi Szent Mihály utunk is.
        Alföldi László is hozzá tett valamit a mi tereinkhez, útjainkhoz és utcáinkhoz, kerítéseinkhez, ablakainkhoz, templomainkhoz és temetőinkhez. És hozzá tett valamit a mi Budaörsünkhöz is. Annak, aki végig járta az ő Budaörséhez vezető utat, ezentúl a Szabadság út már örök időkre farkasszemet néz a puszta alakjával, hátoldalával is üzenő stoptáblával. A nyomorúságos kék, fehér rozsdabarna vagy zöld vasajtók és a megható piros, fehér, zöld vagy éppen megállapíthatatlan színű ablakkeretek már végérvényesen egymásra rímelve fognak megszólítani bennünket. A budaörsi Nepomuki Szent Jánoshoz, a gyónási titkok megőrzőjéhez pedig immár soha nem fog bennünket közel engedni az örökké piros lámpa. Feje fölött kék nyíl mutatja az irányt: följebb, följebb.
         Alföldi László szemérmes művész: nem mondja el senkinek, hogy milyen ő és milyen a világhoz való viszonya. Elmondja hát mindenkinek.
         Szabaduljon ki hát a hely szelleme a képekből és élje önálló életét. A kiállítást megnyitom.


Budaörs,2000. május 1.

                                                                                   Szabó Ildikó






































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































































Idáig tartott az eredeti képanyag. Igaz, az alább látható kép is - és az ezt követők is - kísértetiesen hasonlítanak a fent látottakhoz, pedig ez már a kiállítás dokumentálásának része. Budaörsön, ebben az udvarban van az a több mit kétszáz éves épület, amely a valamikori Zichy birtok magtára volt.. A több évszázadot megélt épület az  elmúlt hetven évben, az én ismereteim szerint, a Vegyesipari KTSZ tulajdonában először kötélgyártó üzemként, majd asztalos műhelyként funkcionált, a rendszerváltásig. Ezt követően a Budaörsi Önkormányzat tulajdona lett, és tíz évig semmire sem használták. Stremeny Géza budaörsi szobrászművész ötlete volt, hogy az épület nagyon alkalmas lehetne kiállító helyiségnek.1997-ben a Budaörsi Művészek Egyesületének javasolta is, hogy erre a célra hozzák rendbe, és az akkor induló Budaörs Fesztivál keretén belül megrendezett kiállításukat itt valósítsák meg. Ebből akkor nem lett semmi, és még ezt követően két évig. Mígnem 2000-ben, feleségemmel, T.Horváth Éva festőművésszel ki nem takarítottuk, és úgy-ahogy kimeszelve alkalmassá nem tettük az első kiállítás létrehozására. Mandel Róbert - a fesztivál igazgatója - támogatta a kezdeményezésünket, és így a Millenniumi Fesztivál keretén belül, ezzel az első kiállítással kelt új életre a Zichy-major. Igaz, nekünk nem sok ideig volt módunk használni az épületet, mert három év múlva beköltözött a BUM (Budaörsi Művészek Egyesülete), és minket háttérbe szorított. Arra még volt módunk, hogy 2001-ben  - ugyancsak a fesztivál keretén belül, Mandel Róbert támogatásával - T.Horváth Évának, majd 2002-ben testvérének, Horváth Zoltánnak, a HVG főszerkesztő helyettesének a budapesti huszonötödik éves jubileumi Műcsarnokbeli kiállítása után, Budaörsön is bemutassuk a közismert HVG plakátokat. Vendégként még 2004-ben  Kovács László Munkácsy-díjas festőművésznek, Főpróba címmel  rendeztem egy kiállítást, majd 2005-ben a Visegrádi országok művészeinek részvételével Art-Ex címmel egy nemzetközi tárlatot, és ezzel befejeződött ott a tevékenységem. Talán 2020-ban egy újabb Budaörsi anziksz, anno 2000-2020 című kiállítással visszatérek. 


























































Az alábbi képeken az is látható, hogy nézett ki a helyiség, amikor 2000. márciusában átvettük, illetve a május elsején nyíló kiállítás idején.














































































A Budaörsi Naplóban megjelent írás Páczelt Andrea tollából.



      „Az én Budaörsöm”

       Gondolatok Alföldi László Budaörsi Anziksz – járól

        A Milleneumi Budaörs Fesztivál az egykori Zichy-major épületében adott otthont Alföldi László fotó- és grafikai kiállításának, melyet a közismert, helyi művész ismét egy rendkívül érdekes, egyéni hangvételű, diavetítéses előadás-sorozattal tett sokak számára még emlékezetesebbé a fesztivál ideje alatt – Budaörsi Anziksz címmel.
      Akiknek abban a szerencsében volt már részük, hogy akárcsak egy órán át is – síkban-térben láthatták, hallhatták az Alföldi által így nyújtott „képélményeket”, azok már tudják, hogy a művész – még erre a kevés időre is – képes „felemelni és magával vinni egyszerre több, valahol egyidejűleg létező, különböző világokba” – olyanokba, ahol nincs idő, nem léteznek téri dimenziók, nyugalom van és harmónia, ám egyszerre mégis ezernyi gondolatunk szárnyal. Ott nincsenek korlátok, mégis határtalanul vakmerőnek tűnünk, s amelyről szinte már sejtjük, mintha nem is élet lenne, (talán csak álom?) mi újra és újra „gyökereket” keresünk.
      Pedig az egykori Zichy-major sokat megélt falairól, a kiállított képanyagról s a vetített Alföldi kompozíciókról egy pillanatra úgy tűnhet – ez nem álom – méghozzá nagyon is földi, nagyon is mai, mi több – igazán itteni, mindannyiunkat körülvevő, helyi „valóság”!
       Mint már maga a cím is találóan utal rá – Budaörsi anziksz – az itt kiállított, minegy hatvan mű, illetve a további több száz, immár egy teljes archív gyűjteménynek is tekinthető, vetített”Alföldi-lenyomat” minden darabja egy-egy képeslap, egy-egy „üzenet”, melyek erre az alkalomra a fehérre meszelt két, hatalmas üres terem, ódon, durva falaira kerültek. A rögtönzött tér teljesen, „átadta magát” a Mű-nek. A Zichy-major láthatóan már alig várta ezt a pillanatot,amikor e képek segítségével végre, „kirándulhatott” évtizedes mozdulatlanságából. 
       Alföldi László hozzávetőleg félezer képből válogatta gondosan felépített Budaörsi anziksz anyagát, melyek egy részét az általa itt készített fotók, - egyben mint vázlatok, másik részét az utóbbiak által inspirált, a művész által „átírt” nyomatok, metszetek, szép montázs-variációk tettek ki. Előadás-sorozatát kiváló koreográfiával épített fel, a szemlélőt, a hallgatót körülvevő képek egyenként kitűnő „társnak” bizonyultak a vetített látványhoz tartalmukban és formájukban egyaránt.
      Elsőként láthattunk egy érdekes „városkép-ábrázolás”  történetet, „alföldi lászlói” igényes, izgalmas képzettársításban, mellyel elkalauzolt minket  Vajda Lajos, Ország Lili és Fischer Ernő tanár úr művészi világban, (aki jelenlétével nagyban hozzájárult ennek emlékéhez), ezeknek  a sík-tér-idő „játékokkal páratlanul finoman bánni tudó, kísérletező alkotók titkaiba beavatva. Majd ez után következett a valódi úgynevezett „képáradat” a művész egyedülálló interpretációjában.
      Sokunk számára bizonyára rögtön ismerősek, csak néhányat kiragadva közülük: Uzsoki köz 46./ I, II, Kárpát utca, „néhai Szabadság út 81., Kőláb és Gólya utca, vagy egyszerűen csak egy tákolt „hátsó udvar”, egy romos „padlástér”, egy árván maradt kapu, melyen át a „semmibe jutunk”, egy mementóként ma is hősiesen helyt álló, hóval-széllel dacoló „hátsó ablak”, amely azért nyitva van, szárnyainak csapódásával időnként jelt ad: „Ő is itt van”. Továbbmenve, egy-egy „gyors-zöldre” festett gázcső kontúroz a házfalon, rozsdás-piros leveles-láda színezi tarkára ajtaját, itt-ott villamos felső vezetékek rengetege rajzol az égre, jó öreg 40-es buszunk visszapillantója pedig éppen „kezet ráz” a megállóban időzvén Nepomuki Szent János szoboralakjával. S végül feltűnik egy alak is. A közért előtti konténerből előkerülő újság érdekes hírekkel lephette meg az arra járó kereső-kutató, fáradt vándort, vasárnap délután.
       Sok-sok feszültség, ellentét, elmúlás rejtőzik a képben, de ugyanakkor érezhetően mögöttük van az „ember” s vele együtt a jövő, a remény. Alföldi meg is mutatja ezt: vetített kompozícióban mind ez ott van a kőben, fában, a „még- és a már létező” sajátos tereiben. Így együtt –persze – valóban megdöbbentő élmény tárul elénk! Tényleg ez lenne Budaörs, s benne vele együtt mi is?
       „Nem! Nem egészen! EZ ÍGY AZ ÉN BUDAÖRSÖM!” – hangsúlyozza képei kapcsán Alföldi László.
        Ám ne higgyük, hogy ezzel kisajátítaná magának azt! Az Ő célja más. Egyfajta egyedi, saját törvényei szerinti tér-idő rendszerben próbálta megmutatni nekünk, a helyet, ahol megszületett, amelyben Ő él, bízva abban, hogy, ha szociológiailag nem is, de talán egyfajta esztétikai feloldást mégis tud adni a képeivel nekünk. Mind ezt úgy teszi, hogy a körülöttünk levő, „olyan-amilyen!” környezet valóságos ellentmondásait, sokszor épp negatívumait kiragadja a maguk reális valóságából és egy úgynevezett „térugrással” áthelyezve építi az újat a maga faktúrális és textúrális eszközeivel, egy másfajta „rend” teremtésével.
        Ebben az új viszonylatban a postaláda, az alumínium létra, a kert végi fűrészbak, az árva kapufélfa, vagy a ránk mosolygó kerti törpe valójában már csak attribútumok, egymásra rétegződő jelek, melyek több nézőpontú absztrakciókká válnak és úgynevezett „belső időszerűségükben oldódnak fel.”
        „Valahol mindezekkel együtt kell élnünk! Szándékom nem egyszerűen ennek magítélése, vagy netán jajkiáltás volt, - én így látom itteni helyemet jelenünket és minduntalan megpróbálom felfedezni ebben a világban is a színt, a ritmus, valamiféle tartalmat, értéket, meghallani a körülöttem levő környezet hozzám szóló, autentikus hangját, - ha tetszik – talált tárgyaink zenéjét.”
      Miközben Alföldi vetít – előbb Ravel Boleró-ja, majd Bizet Carmenje, néhol kortárs „repetitív zene”, végül magyar gregorián gyönyörű dallamai csendülnek fel.
      A „képáradat”éppen a sorozat folytonosságában törvényesíti a maga téri valóságát. Elvontból a realisztikusba oda-vissza tükröződnek a képnegatívok különös alaprasztereken átszűrődve, finom áthatásokban, képi úsztatásokban feloldódva, átírva jelennek meg előttünk. Ezekről, néhol talán épp a saját kapufélfánkat véljük újra felfedezni, ám hamarosan megsejtjük az bizony – ebben a formában  már - „nem a miénk” – többi társával együtt ez is képpé metsződött és feloldódott a végtelen térben és időben – Alföldi László többszörös transzformációi nyomán.
     „Inkább hasonlítunk – mintsem vagyunk” – mondanák vélt, vagy valós tárgyaink, ha – miként a művész maga – mások is értenék a nyelvüket.
       Mégis az az érzésünk, hogy így – az Alföldi által felidézett „folyamat-nyomatokban” azaz „képélményekben”, valahogy újra élednek, ismét három dimenzióssá válnak.
     S, így a gázcsövek által „keretezett – Budaörsi pálmafák” című képe is ennek a másfajta valóságnak egy szép szimbóluma, egy örök lenyomata marad. A nyomaté – amely, mint művészeti technika évezredes múltra tekint vissza. A középkorban – talán véletlen egybeesés? – főként játékkártyák, azaz anziksz-ok, valamint gregorián-korú sok énekkönyveihez felhasznált, kedvelt technika volt.
       A művészt ismerve – nem véletlen. Anziksz és gregorián, tökéletes koreográfia, átható erejű képek, szebbnél-szebb nyomatok és gyönyörű zene – feloldva időben és térben. Ezt adta nekünk Alföldi László – az Ő Budaörséből!
      Köszönjük neki.

                                                                                 Páczelt Andrea


Budaörs, 2000. május.
















Kölüs Lajos

Határtalan objektumok

Alföldi László András: Budaörsi anziksz, fotó sorozat

Alföldi László András fotói, legyenek bármennyire is különbözőek, hangulatukban
egységesek. Acélból készült kerítések, mögöttük kis házak, hobbitelkek, bódék, sufnik,
műholdvevő tányérok, raklapok, betonkeverő, törmelékek, autóroncs, foszladozó plakátok,
reklám feliratok sejlenek fel és át a képeken. Egy zárt világ. Elhatárolt és kerítéssel védett
terület. A tulajdon szentségét sugallják a képek. Még akkor is, ha ezek a tulajdonok
szegényesek, tákolmányok, félkésznek ható építmények, félereszesek. Előttük futnak a
vonalak, a fém- és falécek, ritmusuk van, fény-árnyékuk szürkébe hajlik, ha színt látunk, az
kék és piros. Semmi egyedi vonás, önmagukban léteznek. Ahogy egy forgalmi csomópontban
összetalálkoznak, egymásba úsznak a tárgyak (kerítések, villanyoszlopok, épületek, feliratok
stb.), bár nyitott, lebegő a tér, de mégis úgy érezni, minden kötött, semmi sem szabad. A
délutáni napfény mellett készült fotó is a levegőbe emeli az ablakszárnyat, az utcára nyílik a
belső tér. Az égbe fut a bejárat, az utca. Ezen a képen az utcai építmények kelnek önálló
életre, válnak emberi környezetté, és nem a kerítés a főszereplő.
Tudjuk, hogy kerítés létesítése nem kötelező, csak lehetőség. A lehetőség szabadság.
Néha szabályzat teszi kötelezővé a kerítés építését, a telektulajdonos az utcáról nézve jobb
oldali telekhatáron, valamint a hátsó telekhatár jobb felén köteles kerítést létesíteni. Kerítés
nélküli házakat, építményeket nem is látni a fotókon. Nem vagyunk Amerikában, ahol a
házaknál többnyire nincs kerítés. Mert ha valaki bemegy a telkedre, akkor simán lelőheted?
Ott is van szomszédolás, talán nem lőnek mindenkire, aki idegen telekre lép. Ahogy a
választási hirdetményre ráúszik a kerítésrács, egyszerre teszi zárójelbe a választás lehetőségét
és egyszerre hangsúlyozza időbeni elavultságát. A másik képen a csupasz bokor ágai jelzik a
változást, tavasz jön, vagy épp most múlt el az ősz. A téli, havas udvart ábrázoló fotón
összemosódnak a falak, a vízszintes kerek formák a létrafokokkal, a fel és le, oldalt és mellett
irány más lesz, mint a valóságban. Egy másik hasonló képen Jákob lajtorjáját látjuk,
miközben a ház sötét árnyéka, oromzata lesz a menny.
Mitől érzem azt, látva Alföldi László András fotóit, hogy ketrecbe vagyok zárva, a
drót- és acélszálak, oszlopok és kerítések védenek valamit, valakit? Tőlem, másoktól. A
külvilágtól. A külvilág záródik ki, még akkor is, ha ezek a kerítések nem tömör téglából
épültek, szellősek, átláthatóak. Tartósak. A kerítés elsődleges célja, hogy a telek határait
őrizze és megakadályozza, hogy illetéktelenek engedély nélkül csak úgy átlépjék ezt a határt.
Ez természetesen többnyire csak jelképes védelem. Jelképes szabadság. Szemünk keresi a
kerítés sarok-, törés- és végpontjait. Hajlanak az acélszálak, keresztmotívumok kötik össze az
oszlopokat. Miközben ezek a szellős kerítések az idegen szemektől semmit sem takarnak el.
Ami előtűnik, maga is az enyészeté, összegyűjtött raklap, betonkeverő. A hely mint tároló
hely, megőrzés helye. Világít a műholdvevő fehér tányérja, víkendtelek. Vagy télen is laknak
ott? A lapos és félereszes házon tetőantennák fehérlenek. Ezen a képen a kerítés töredezett,
javítatlan. Mégis a telektulajdonosok tudják, hogy kerítés nélkül a birtokuk senki földje.
Alföldi László András a senki földjén járna? Ezek a kerítések, rácsok
megbonthatatlanok, bár a terület határait jelzik, esztétikai szerepük elvész, elenyészik. Egy
kaptafára készülnek, anyaguk és formájuk is azonosak vagy hasonlóak, közhelyesek. Védenek
a köztől. Sehol egy kovácsoltvas kapu, toló kapu, úszókapu. Ezek a kerítések rátapadnak a
házra, az épületre, építményre. Bezárják, körülzárják a teret. Pókhálók. Nem fából, nem lécből
készült kerítések. A vas és acél országa vagyunk. Meg a légvonalban futó kábeleké, meg az
antennáké. Befonják a teret, kapcsok, kötelek, kötelékek.
Sövénykerítés sem látható, sehol nincs japán kecskerágó, bukszus, leylandi ciprus. Az
örökzöld sövény egész évben pompázik, rendszeresen nyírják. Van nyíratlan sövény is,
mondjuk fenyősorból. Elsődleges funkciójuk a takarás. Ezeken a fotókon nincs mit takarni,
takargatni. A bódé, a tákolmány, autóroncs olyan tárgy, amit nem kell és nem is lehet titkolni.
Szemünk előtt van, látjuk, és nem akarjuk látni, tudomásul vesszük, hogy ilyen. Így néz ki. A
táj, a környezetünk. Mi nézünk ki így, tulajdonosok. Örökségünk, egyik sem lesz
műemlékvédelmi, skanzenben őrzött tárgy. Könyvlappá lesz a temetői kép, a zöld mohás
sírkövek között lehet lapozni, dőlésszöget mérni.
Áttűnések, eltűnések, tárgyak rajzolata, teste – az anyagi világ részleteit fedezzük fel a
fotókon. Azonosítjuk a tárgyakat, tulajdonságaikat, funkciójukat. Mindvégig az ember van
jelen, bár egyetlen emberi arcot, testet, árnyékot sem látunk. Csak egy fekvő, fejét felemelő
kutyát. Figyel és vigyáz, éber őr.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése