Műhelymunkák- Műhelynapló XV. - Budaörsi anziksz I.

Gólya utca és a Deák Ferenc utca sarok, anno 2000.

Húsz év után részletes áttekintése az első önálló kiállításomnak.

Összefoglaló a hosszú szöveg előtt a részletesen is bemutatásra kerülő képekről.

Jobb oldalon fent a piros volkswágen 2000-ben ki lett állítva, és 1998-ban készült. A másik három kép 2011-es felvétel, ugyan arról a helyről. De a sorozat végén lesznek még itt nem reprezentált képek is, amelyek tovább billentik majd a témát. 

                Megint egy sorozatba kezdtem, és egyenlőre nem tudom, hogy meddig jutok vele, de a szándékom minden esetre az, hogy előbb-utóbb be is fejezzem. Bár nagy vállalkozás, mert több száz kép feldolgozásáról van szó, amit a múlt század végén 1998-99-ben fényképeztem, rajzoltam és papírnyomatokat készítettem belőle, majd egy részét ki is állítottam. Nagyobb hányada pedig azóta is a szekrények mélyén pihen, és további sorsára várva, most előbukkant, mert közeleg 2020., amikorra a tovább folytatását terveztem. Ugyan is már akkor elhatároztam, hogy ha megélem még ezt a húsz évet, akkor újra előszedem, és képben, szövegben és új alkotásokban újra gondolom az egészet. Egyszerre fordított sorrend ez, mert általában először létrehozzák a produktumot, majd azután tárják a közönség elé, itt pedig most csak tervbe van véve a produktum, és már is előhozakodom vele. Persze nem példa nélküli ez már a huszadik században sem, gondoljunk csak a század első felében a klasszikus avantgárdra, vagy a század második felében a neoavantgárd feléledésére. Először megvolt a program, majd annak szellemében születtek a művek, de a konceptuális művészetben elég volt már a terv is, és  ritkább esetben váltak csak "műjellegű" "vázlatszerű" illusztrációvá. De általában nem a kollektív trendekben történnek szintézist teremtő elgondolások, hanem inkább az individuális tevékenységekhez kötődnek. Mivel magam is magányos alkotó vagyok, ezért az előbbi példáktól eltérően, sokkal inkább Christo (Hriszto Javasev) példáját követem. Természetesen itt csupán a műről alkotott elképzelés tekintetében azonosulok a koncepciójával, miszerint a testet öltött alkotás, középen áll valahol, és az előzményeitől az idők végezetéig egységet alkotnak. Akár úgy, hogy sosem ölt testet, és mint vágy marad fenn, vagy anyagi valóságában megsemmisülve is a szellemében él tovább. Lehet, hogy kissé patetikus és nagyképű megfogalmazásnak tűnik első olvasatra, de egy alkotónak mindenképpen érdemes elgondolkodni rajta. Talán éppen ez óv mag a nagy narratívák és a nyomasztó remekművek példájától, hogy kellő szerénységgel, ki-ki felvállalja saját feladatát. Ha ezt kellőképpen elvégezte, akkor sok minden egyébtől függ, hogy mivé válik idővel. 

       Azért kezdtem az általános alapállás felvázolásával, mert itt maga a "mű" is folyamat jellegében mutatkozik meg, mert sosem tudjuk, hogy minek hol van az igazi kezdete, és mikor ér véget. Persze ezzel újra elérkeztünk a befejezett és befejezetlen problémájához. Most az a mentségem, hogy 2000-ben, Budaörsön a Zichy-majorban, komplett, befejezett fotókat állítottam ki, amely a kiállításom háromnegyed részét tette ki. Ez látszólag - persze csak látszólag - a műfaj sajátosságából is adódik, mert sokkal nehezebb ügy eldönteni még a sokszorosított grafika esetében is, hogy mikor van kész egy alkotás. Az egynegyed rész pedig ilyen jellegű alkotás volt, és akkor is tudtam, hogy a falra kerülésük ellenére sincsenek még  korántsem készen. De mivel a kiállítás koncepciójába bele illettek, - sőt így vált az egész anyag érdekessé - felvállalható volt, még "félkész" voltában is. 

        Fentebb azért neveztem ezt az eljárást az alkotás bemutatásának egyszerre fordított módszerének, mert a klasszikus értelemben vett hagyományos megmutatkozásnak is eleget tett, és  épp így, rendhagyó módon a háromnegyed részben befejezett, és egy negyed részben befejezetlen alkotások egysége adta ki azt az egészet, amit itt a továbbiakban újra körül szeretnék járni. Erre, olyan példát választottam a teljes kiállított és még feldolgozatlan anyagból, amely éppenséggel talán nem is leginkább jellemző a sorozatra. Mert a kollekció általában minimum egy fél tucat, de inkább egy tucat kisebb szériákból állt, áll össze. Itt viszont csupán egyetlen képről van szó - amely annak idején szerepelt a kiállításon - a fejlécen található piros wolkwágen autóról, amelyen csak a kerítésen lógó utca tábla írásos szövege jelzi a helyet, amely alcímként szerepel, azaz, hogy ez Budaörsön a Gólya utca és a Deák Ferenc utca sarkán volt található. Az időpont kikövetkeztethető - de fent már jeleztem is -, hogy a kilencvenes évek végén készült felvételről van szó, amely 2000-ben a kiállítása által a maga módján befejezetté vált. 

        De épp itt jön a bökkenő, hogy a maga módján. De mi az a mód, ami megkülönbözteti a többi lehetséges módok között? Erre keresem a választ a műhelymunkák készítése által, és most, a műhelynaplóba lejegyezve az előzetes töprengéseimet. Most, hogy húsz év múlva újra előszedtem az anyagot, épp egy olyan képre esett először a választásom, hogy tovább gondoljam, mit is mond, mondhatott ez a kép, akkor és éppen most? Talán azért döntöttem így, mert a maga egyediségében, csak a többi kiállított kép összefüggésében kap mélyebb értelmet a groteszkségével. Viszont mint egyedi fotó, talán csak jó gegnek tűnhet. Tehát a szűkre szabott, bezárt terével és kerítésével, egyszerre megmutatkozik, és el is rejt valamit. A teljes anyagot látva, persze sejteni lehet, hogy itt is többről van szó, mint amit első látásra kihámozhatunk belőle. 

           Most, utána mentem a kép történetének, és egy egyedi módszert dolgoztam ki, amely nagyrészt a sorra kerülő többi képre is talán alkalmazható lesz. A felvétel elkészítése óta, nem jártam újra a Gólya utcában. Pedig a legkisebb  unokámat az elmúlt években néha, a mellette levő utcába levő bölcsődébe vittem. És most, a további munka előkészítésénél sem mentem még újra a helyszínre. Pedig pár száz méterre van a lakásomtól, csak éppen kiesik a mindennapi útjaimból. Viszont nem esik ki a mindennapivá vált internet használattól, amely - amikor a felvétel készült - épp csak éledőben volt, és számomra elérhetetlenül a távoli jövőnek tűnt. Most viszont, a Google  jó voltából, a műholdas felvételek segítségével elkezdtem virtuálisan újra bejárni a terepet. Ezzel egyszerre két legyet is ütöttem - ha szabad ezt a közhely szerű megfogalmazást használnom - mert így nem csak a helyet járhattam körül, hanem  részben az időt is. Mivel 2010-óta az interneten, a frekventáltabb helyekről négy-öt, kevésbé jelentősebb mellék utcákról egy-két, különböző időben készült bejárás található.  Ezeket nézegetve készültek a következő felvételek.  

             De most nézzük a képeket is.

  

    Mint fentebb már jeleztem, a most következő képek 2011-ben készültek, és mindenki számára megtekinthető és bejárható terület akár az eredeti helyszínen, vagy az internet segítségével, virtuálisan. Nagy valószínűség szerint a címoldalon levő piros wolkswágen 1998-ban a kép közepén kimagasló zöld hullámlemez helyén állott. Alatta az eredeti drótkerítés még meg volt, csak ott is elfeddték egy falécből összetákolt dupla kerítéssel, így a mögötte levő dolgok nem láthatók, csupán csak sejthetők. Persze az is lehet, hogy pár métert tévedek a pontos hely meghatározásával, mert igaz az utca tábla időközben eltűnt a kerítésről, azt pedig általában a saroknál szokták elhelyezni. Így az is lehet, hogy bal oldalon a szürke bádog lemez fedte akkor a piros autó hűlt helyét. Minden esetre tizenhárom év alatt sok változás nem történt. De, hogy hosszú-e vagy rövid az eltelt idő, az egyenlőre a kép szempontjából viszonylagos. Hogy ma miként néz ki, azt nem tudom, mert mint említettem, azóta nem jártam arra, és egyenlőre csak virtuálisan mérem fel a terepet. Persze a sorozat végignézése után azért lehet valamire következtetni. De az alkotások esetében - még a fotónál is - legtöbb esetben nem az szokott történni, amit előre elképzel és eltervez az ember. 

         Ezen a képen bal oldalra került az előbb középen látható zöld hullámpala lemez, és így jobban kitágul a tér, amely azért már többet sejtet a "tájból". Ahhoz, hogy az adott pillanatban mit választ ki az ember az exponálásnál, előbb már körül kell járni a helyet. És majd látni fogjuk a továbbiakban, hogyan bontakozik ki az az egység, amelynek egy adott képben a látottakat sűrítenie kell. Ezzel most már itt vagyunk a sorozatnál, amely egy kicsit "bőbeszédűbben magyarázza" el a feltárult látványt. De menjünk tovább!

  

        A fent látható két kép lényegében ugyan arról a helyről készült felvétel. A fenti a hagyományos lefényképezése a dolognak. Ott a perspektivikus rövidülés még érvényesül, és határozottan jelzi a téri helyzetet. Az alatta levő kép már kissé síkra feszítetten jelenik meg, ami a téri illúzióról a látvány részletesebb szemügyre vételére ösztönöz. 

  

        Mivel a piros autó elkerült a helyszínről, még így a virtuális séta által belátható terepen is kilehet emelni valami lényegesebbet, mint a tér érzékeltetésének illúzióját. Talán most közelítünk - ha kicsit másként is - az eredetileg elemzett kép sűrítése felé. Igaz, akkor a piros színnek domináns szerepe volt a téma kiválasztásánál, és az autó könnyen beazonosítható emblematikus szerepének, de azért itt is van mit látni. 

   A közelítéssel és beszűkítéssel, a tér síkra feszítésével, más tartalmak is felvetődnek, mert a részletgazdagsága ellenére is valami másra kezdünk fókuszálni. Van itt minden, létra, bádogtartály, összetekert slag, talicska és kiselejtezett kiságy rácsa, hullámpala, tűzifa, dróttekercs és szőlővenyige a fa lombjával, csak épp a ház nem látszik. Igaz világít a háttérben a sárga fal és a piros háztető, amely jó színbeli összhangban van az előtérben látható zöld falombbal és a  kék, összetekert gumislaggal. De ez a szín intenzitás kevés ahhoz, hogy felvegye a versenyt a piros wolkswágen ütőképességével. No, meg az utcatábla is hiányzik, amely a látszólag irreális téri viszonyban, még is csak ad egy kapaszkodót a földi halandónak, hogy tudja hol jár és talpon maradhasson. 

       A további képekkel újra kitágítottabban látjuk majd a helyszínt, de az már inkább csak a kort, és ez által a szociológiai és politikai hátteret juttatja eszünkbe, elterelve a figyelmünket a kép esztétikai tartalmáról. Persze, itt mondhatjuk azt is, hogy ez már csak a divatját múlt, rég lejárt lemez. Csupán csak  esztétizálás, a felszín és nem a lényeg. De véleményem szerint - amit tudok, hogy egy kicsit konzervatív szemlélet -, ha festő valaki, akkor érdemes vállalni ennek az ítéletnek a kockázatát. Mert épp itt rejlenek az általános, időtől függetlenebb, mélyebb összefüggések. Mert a fentebb látott kertvégi káoszban mégiscsak valamiféle rend van, méghozzá egy sokat megélt többdimenziós élet  egzisztenciális rendje. Nem mintha ezzel visszasírnám a huszadik század történelmi nyomorúságait,  zaklatott, sokat szenvedett korát. De ha már így adatott, akkor a múltunknak az elmúlt századból itt maradt  darabját mutatja, és a túlélésre mégis csak szép példa. Mindent amit megéltünk, egy idő után az emlékeinkben széppé válik. Így, megszüntetve-megőrizve, az esztétika rendjébe emelve, őrzi tovább. Tehát ha ezt a kertvégi káoszt az esztétikai törvényszerűségek szerint újra tudjuk rendezni, és feszes, ütőképes, rácsodálkozást keltő kompozícióban meg is tudjuk jeleníteni, akkor "példás rendként" is szemlélhetjük. Így, a közvetlen egzisztenciális megéltségtől kissé hátrébb lépve, a maga különösségében, a műalkotásban már egy általánosabb törvényszerűség is láthatóvá válhat.  Ha ezt megtudjuk valósítani, akkor nem csupán esztétizáló szépelgésről beszélhetünk, hanem a közvetlen életben felhasználható tapasztalatokat is szerezhetünk. 


               Mielőtt tovább mennénk a képek nézésével, azért éreztem szükségét leírni az eddig látottak, elvontabb síkon történő megjelenítését, mert az elmúlt húsz év alatt, sok elismerést és ugyan ennyi kritikát is kaptam a látott anyaggal kapcsolatban. Egy részről sokan azt kifogásolták, hogy nem ilyen Budaörs, és túl egyoldalúan mutattam be. Erre az a válaszom, hogy tényleg nem csak ilyen, de ilyen is. Ez az én Budaörsöm, ahol születtem és azóta is itt élek  a szülői házban - ami ma már ritkaság - több mint hetven éve. Megélve és megtapasztalva ezt a kort, húsz évvel ezelőtt - ötven évesen - festőként és képzőművészként próbáltam a fotó segítségével újra költeni azt a teret, ahol éltem. Használva az esztétika lehetőségeit, igyekeztem legalább magam számára széppé formálni, az akkori jelenben még fellehető múltat. Sokszor igyekszünk leegyszerűsíteni a valóságot, és kiemeljük belőle a számukra legkedvezőbb dimenziót, és azt helyezzük előtérbe, igyekezve a többiről nem tudomást venni. Művészként én is ezt tettem, mert főleg a saját múltamat kerestem ezeken a megörökített képeken, és háttérbe szorítottam a jelenbe és a jövőbe mutató tereket. Így részben jogos a munkáimat ért kritika. 


Hogy a további képek összefüggéseit lássuk, bemutatok még három képet az előző udvarhoz tartozó, és azt lezáró épületsorból.

És itt jön a váltás








Ha a Google keresőbe beütjük a Gólya utcát ezt a képet látjuk először. Érthető módon kiemelve a legújabbat, a 2010-ben felújított és kibővített bölcsődét.

Viszont ha kicsit jobban körül nézünk, akkor a huszonegyedik század színvonalán álló épület szomszédságában, még ott áll a közvetlen telek határon, az előbb bemutatott pajta sor. E mögött pedig a fentebb bemutatott kert és udvar. Így volt ez 1998-ban is, azzal a különbséggel, hogy gyerek koromtól,  akkor ezen a területen a város futballpályája volt. Itt fejlesztették és bővítették a bölcsődét.

És anélkül, hogy a politika kérdéseibe belebonyolódnék, mégiscsak megmutatom, hogy miből épül a jövőnk. A telekszomszéd kisvállalkozó pedig valószínűleg éli tovább a múltszázadi életét, ha tönkre nem ment, és szanálták azóta ezt az egész területet. Egyenlőre nem tudom, de én is kíváncsian várom a helyszínnel való húsz év utáni újra találkozást. 2020-ban beszámolok erről is.