Összes oldalmegjelenítés

2024. március 10., vasárnap

A Mitológiai jelenet első ötven éve (1973-2023)

 


A Mitológiai jelenet első ötven éve (1973-2023)


         Fischer Ernő több mint száz éve született és húsz évvel ezelőtt távozott az élők sorából. Hitt az örökkévalóságban, azokban a metafizikai értékekben, amit az emberiség történelme folyamán létrehozott és megőrzött. A művészettörténet, és azon belül szorosabban a festészettörténet nagyjai voltak a példaképei.  Azzal a hittel alkotott és festett, hogy vannak minden kort átívelő, és mindenki számára megőrzendő értékek, amelyekhez kapcsolódva lehet és érdemes a jövő felé vezető úton tovább haladni. Megszüntetve megőrzendő módon megtalálni azt az ösvényt, amely számára van kijelölve, és itt szabadon választva beteljesíteni hivatását. Nevezhetjük ezt akár művészet vallásnak, de profánabb módon inkább festői ars poeticának tekinthetjük. 


         Ebből a nézőpontból tekintek vissza egy fél évszázadot, és megpróbálom összevetni a mai realitás értékrendjével, valamint tovább gondolni érvényességét a következő ötven évre. 

         

         Tanár úr munkássága és életműve sohasem tartozott a "tiltott" vagy a "támogatott" kategóriába, sokkal inkább a "tűrt" volt rá jellemző, az előző rendszerben és most is. Míg korábban érthetőbb volt mellőzöttsége, mert az uralkodó ideológiákba nehezen fért bele az ő festői mondanivalója, annál inkább nem érthető, hogy most sem fér bele, az övével azonosnak mondott értékrendbe. Továbbra is "tűrt" maradt az életműve, igaz nem tiltják, de nem is támogatják. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy  2014-ben a ma is érvényben lévő kultúrpolitika, semmiben sem támogatta a születésének századik évfordulójának megünneplését. Pedig a Fischer Ernő Alapítvány öt érvényes pályázatot adott be a képzőművészetet támogató intézményekhez. Mindegyiknél elutasították. Így, maradt egy-két megszállott tanítvány és a család, akik az értékének megfelelően, méltón eleget tettek a megemlékezésnek. De egy szellemi hagyaték nem csak emlék, hanem tovább gondolandó feladat is, amelyre ma sem vállalkozik senki. 


          Fischer Ernő tanítványai körében, élete során sokszor emlegette a csendes mellőzöttségben, hogy nem baj, majd meglátjátok ötven és száz év múlva, hogy ez érték lesz, és kikerülhetetlen szellemi hagyaték. Nekem megadatott, hogy örök tanítványként, végig kísérjem ezt az ötven évet, de hetvenöt éves lévén, a következő ötven évre már semmi esélyem sincsen. Ezért, ha csak félig is mérlegre teszem Tanár úr jóslatait az első ötven évet illetően, nem sok reményt látok arra, hogy a következő fél évszázad, jelentős változást eredményez. 1966-óta, - tizennyolc éves koromtól -, követem munkásságát, és ha töredékesen is, de dokumentálom az életművet. Így adatott meg, hogy 1973-ban a budapesti Műcsarnokbeli kiállításáról is van pár amatőr fényképem,  de ennél több az élményként, ma is bennem élő emlékem. Az első, 1963-as budapesti bemutatkozását a Derkovits Teremben, tizenöt évesen én sem láttam. De annak fennmaradt dokumentumai azt mutatják, hogy ez még nem hozott igazi ismertséget a szakmai körökben, mert sokkal inkább sorolták a művészet pedagógusok közé, mint az elismert  festőművészek táborába, akik a fent említett "támogatott" kategóriába tartoztak. A műcsarnoki kiállítás után viszont részben ismertté vált munkássága, amely innentől kezdve kapott igazi lendületet, hogy a hetvenes és nyolcvanas években kiteljesedjen. 


             A legjelentősebb műve Tanár úrnak ezen a kiállításon a nagy Prága kép mellett az Achilles és Hektor című munkája volt, amely röviddel a kiállítás után, egy angliai magán gyűjteménybe került, és így azóta láthatatlanná vált a hazai közönség, a szakma és a család számára is. Erről a képről pár színes diafelvételem maradt, és egy nagyméretű fekete-fehér negatív, amelyet ismeretlen fényképész műtermében készítettek, és Tanár úr rám hagyományozott. A diák, és az amatőr felvételek elöregedtek, színükben megváltoztak és megfakultak, a fekete-fehér felvételek pedig az akkori technikai lehetőségek maximális teljesítménye ellenére is, kevés a mű érdemi felidézésére. Ezért az elemzés tárgyául választott Mitológiai jelenet, érdekes módon került az akkori kiemelkedő alkotások sorából a második helyről az elsőre, mivel ma is, a Fischer család tulajdonában van. Így időnként hozzáférhető és látható, egy-egy kiállítás alkalmával, a nyilvánosság számára. A róla készült digitális felvételek, a mai igényeknek megfelelően mutatják azokat a festői értékeket, amelyet csak az eredeti műalkotás szemlélése múl felül. A képernyőn látható fény színek, és a kis méret, még a részletek felnagyíthatóságának ellenére is, csak informális láthatóságot biztosít. Persze így vagyunk a műalkotások nagy részével, amelyeket sohasem látunk eredetiben. Sajnos a fent említett Achilles és Hektor című műről ilyen felvétel nem áll rendelkezésünkre, mivel a tulajdonos örökösei ismeretlenek, ezért érdemben ma már összehasonlithatatlan a két mű. De nem csupán az idő kiszámíthatatlan szerepe az, ami egy mű láthatóságában és lappangásában, vagy eltűnésében szerepet játszik, és amit az Achilles és Hektor is példáz. Mert megvan a Mitológiai jelenetnek is a maga sorsa és története, ha időnként másképpen is tűnt el, de megszüntetve megőrző módon valamiképpen eddig mindig visszatért és újjászületett.  


            De kezdjük a mű megszületése előtti időktől követni a téma kialakulásának folyamatát, mert  Klee és Fischer Ernő festői gondolkodásában ennek nagy jelentősége van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a két idézet, amelyet 2009-ben, a szegedi "A kép keletkezése és a keletkezés képe" címmel rendezett Fischer kiállítás mottójául választottam.


               "A mű felszíne alatt, genezisként él a teremtés." (Paul Klee).


               " Az igazi izgalmat, a művek genézise adja." (Fischer Ernő).


             Ezért érdemes visszamenni egy évtizedet és megnézni azt a vázlatot, melyben képileg először megfogalmazódik a kompozíció (1.kép). Az általam 1972-ben készített dia felvételen nem látható datálás, és én sem emlékszem a kép keletkezésére, mert számomra már a kész Vénusz barlangja nagyméretű alkotás láttán vált érdekessé az előzmény megtekintése és rögzítése. De a fenmaradt rajzok és vázlatok alapján jól követhető, hogy Fischer Ernőt az ötvenes évek végétől és hatvanas évek elejétől erősen foglalkoztatták a mitológiai témák a számos egyéb téma mellett. Az Achilles és Hektor első változata, amely Mélyi József információja szerint ma a Budapesti Történeti Múzeum tulajdona, 1962-ben készült. Abból az időből származó fekete-fehér reprodukción jól látható a datálás is. Feltűnik itt szintén 1962-es dátummal ellátva egy Herkules rajz is, amiből ismereteim szerint nem lett olajfestmény, vagy legalább is cím szerint nem, ami persze nem zárja ki, hogy a motívumot más irányba ne fejlesztette volna tovább. De Orfeusz és Euridiké, Európa elrablása, Európa-Ázsia, Niké is ebből az időből származnak, amelyek nem csak vázlatként hanem műként is megszülettek. Bizonyára  közrejátszott itt Tanár úr Szegedre való kerülése és Vinkler Lászlóval való kollegiális kapcsolata, aki behatóan foglalkozott a görög és római kultúrával. Ebbe a sorba tartozik a Mitológiai jelenet vázlata és a nagyméretű kép előzménye is, akkor mint Vénusz barlangja (95 x 160 cm), (2. kép), amely csak az 1984-es átfestésekor lesz átnevezve Mitológiai jelenetté. Az 1973-as katalógus harmadik tételeként a Prága és az Achilles és Hektor után még ezzel a címmel szerepel. A vázlat címe valószínűsíthetőleg az 1973-as műcsarnoki katalógus 67-es tétele szerint: Fekvő Vénusz tájjal, (25 x 30 cm). A fénykép alapján legalább is méretében és arányaiban megközelítőleg azonos, de pontosabb adatunk nincs róla, amely biztonsággal állíthatóvá tenné az azonosságukat. Minden esetre a rajzi részletekből kiolvasható többféle jelentés, mivel a fekvő Vénusz fölött látható bikafej és a nap motívum inkább kötődik az Európa elrablása témához, de nehezebben megfejthető a keréken ülő figura ki- vagy miléte, amely eldöntheti a kép tematikai egyértelműségét. Minden esetre az nem vitatható, hogy a vázlat és a mű első változata és a tovább festett alkotás is, egy gondolatilag egységes képi megjelenítés részét képezi.



  1. kép: Fekvő Vénusz tájjal, 25 x 30 cm, vegyes technika, hatvanas évekből (1961-62), valószínűsíthető, hogy az 1973-as műcsarnoki katalógus 67-es tétele. 



 


         


2. kép: Vénusz barlangja, 95 x 160 cm, olaj, farost, (1973-as műcsarnoki kiállítás  katalógus 3-as tétele)



              Az első feltűnő különbség a Fekvő Vénusz tájjal, és a Vénusz barlangja között a méret megváltozása, és a viszonylag nagy léptékváltás. Fischer Ernő képeinek mérete ebben az időszakban, de a későbbiekben is, leszámítva az utolsó alkotói korszakot, általában kis- és közepes méretűek. Bár a korai időszakban is van három szokatlanul nagyméretű műve, - az egyik éppen ez - és ide tartozik még a nagy Prága, valamint az Achilles és Hektor. Az életének utolsó évtizedében pedig kimondottan célja a korábbi művek felnagyítása. Azért érdemes ezzel kezdeni a két kép összehasonlítását, mert közelebb menve, - illetve itt kinagyítva - láthatjuk azokat a részleteket, amelyek a rossz diafelvétel ellenére is mélyebb betekintést engednek a mű részleteibe. A motívumok átalakulása még a harmadik változatnál, az átfestett Vénusz barlangjának 1984-es Mitológiai jelenetté alakulása során is fellelhetők. Fontos szerepe van ennek a téma és tartalom, valamint a forma tekintetében. Mert az alkotó szempontjából nem mindegy, hogy a tartalomnak keres formát, vagy a formának tartalmat. Persze minden jól sikerült alkotás esetében ennek a kettőnek kell egyensúlyba kerülni, hogy a befogadó számára ez a kérdés már fel se merülhessen. Ha ebből a szempontból nézzük a három képet, akkor mindegyik egy-egy önálló műalkotás, ahol a befejezettség létrehozza a maga kiegyensúlyozott állapotát, és kész műnek tekinthető. Adódik ebből az a kérdés, hogy akkor miért festi át a festő a már egyszer befejezett és kiállított képet, illetve a vázlatnak tekintett alkotást, miért készíti el nagyobb méretben is, önálló műként? Hogy ezekre a kérdésekre választ tudjunk adni, térjünk vissza a vázlatnak tekinthető kisméretű Fekvő Vénusz tájjal közelebbi szemléléséhez. Látszólag talán fölöslegesnek fog tűnni első megközelítés ként ez a szőrszálhasogató vizsgálódás, de a végén remélem, hogy az is világossá fog válni, hogy miért volt erre szükség. Annyit már most elmondok, hogy Fischer Ernő festészetét és Őt magát is sokszor és sokan illeték filozófus festőnek, de azt kevesen indokolták meg és még kevesebben elemezték, hogy miért tekinthető annak. Mert a végső kérdés minden mű esetében a filozófiához vezet, de nem mindegy, hogy milyen uton. Mert a gondolkodás útja, maga a filozófia, és a képek mélyebb megértéséhez, egy-egy kép szemlélésénél az érzéki befogadás keskeny ösvényén át és azon túl, érdemes eljutni erre a széles horizontot feltáró felismerésre is.



           Ha összevetjük a fentebb részletezett Fekvő Vénusz tájjal című kép motívumait a Vénusz barlangjával, akkor láthatjuk, hogy nagyrészt itt is megtalálhatók azok a formai megoldások, amelyek viszonylag még eléggé leíró jelleggel meghatározzák a címet és a tartalmi asszociációk útját. A kompozíció szerkezete lényegileg nem változik, annak ellenére, hogy a nagyméretű kép nyújtottabb fekvő téglalap alakú, míg a kicsi inkább közelit a négyzet alakja felé. Ennek a változásnak majd a téma harmadik változatánál lesz jelentősége, mert jobb és bal szélen megjelenik egy ülő és egy álló figura. A Vénusz barlangjánál ezt a részt bokornak és fának látszó rajzi forma tölti ki, ezzel is kötődve még a Fekvő Vénusz tájjal című kompozíció tartalmi indításához. Vénusz alakja hasonló, de a jobb kar helyzete megváltozik.  A vázlaton a test előtt nyugszik, míg a másik változatnál felemelve a fej mőgé nyúl. Itt is a harmadik változatnál vesz gyökeres fordulatot a témát meghatározó fő alak formája, mert felöltözve egészen más testartással látható. Az előző két változatnál a profánabb görög és római mitológiák figuráira emlékeztetnek, az utolsónál viszont inkább szakrális jelleget kap Vénusz alakja, a jobb és bal szélen álló határozottan Máriát és Angyalt idéző alakok megerősítésével. A harmadik felmagasodó álló alak, amely az előző két változatban nem szerepel, a kerék és az annak támaszkodó figura, valamint a nap motívumából nő ki, és tölti be a helyüket. A kép szerkezeti megoldásából adódóan olyan meghatározó szerepet kap, részben nagysága miatt, másrészt az aranymetszés függőleges tengelyét meghatározó hely miatt, hogy szinte főszereplővé válik. Ezt csak az ellensúlyozza és tartja egyensúlyban Vénusz alakjával, hogy az is az aranymetszés vízszintes tengelyének helyét foglalja el. Így egymást kiegészítve, megmarad az elöző két kép és azok címe által megadott tartalmi hasonlóság, de a Vénusz megnevezésének elmaradása, és az általánosabb mitológia hangsúlyozása, más tartalmiságot ad az egész kompozíciónak. A bika fejének, ha nem is a teljes eltűnése, de mindenképpen háttérbe szorulása jelzi a görög és római mitológiától való távolodást. Jobb szélen Máriát és az Anya gyermekével idéző ismert képi toposzokat, a gyermeknélküli üllő figura jelképezi, ming bal szélen a szárny nélküli angyal figurájára is asszociálhatunk, ha a kép egésszét nézzük. Itt formailag és tartalmilag megváltozik a kép mondanivalója, és világképbeli váltás történik, mely már filozófiai értelmezési másságot is jelent. Ötvöződik a korai mítoszok világa a későbbi szakrális dimenziókkal, és komplexitásában jeleníti meg az egységüket. Tehát az 1984-es datálással ellátott, és ugyanekkor a Vigadó Galériában kiállított Mitológiai jelenet, fordulópontot is jelent a fischeri életműben, mert az evilági, profánabb és hétköznapibb témáktól, egyre inkább a keresztény témák és szakralitás felé halad. 


         Ezzel a formai és tartalmi elemzéssel még nem fejeződik be a Mitológiai jelenet története, de kevésbé észrevehető módon és nem olyan látványosan mint itt, tovább alakult a kép sorsa a ma látható formáig. Míg a kép megváltozását 1984-ben a művész a módosított újra datálással maga is legitimálta, úgy a későbbi átfestést már dátum módosítással és új címadással nem egészítette ki. Ezért itt is felvetődik a kérdés, amely ennek az írásnak az indító oka volt, hogy megpróbáljak választ adni olyan képi és filozófiai problémákra, amelyek Fischer Ernő életművében felvetődnek és tettenérhetők, de kielégítő magyarázatot sosem kaptak. Mert nyitott kérdések nála, hogy mikor van kész egy kép, mikor van befejezve, be lehet-e fejezni végérvényesen, át lehet-e, vagy át szabad-e festeni egy már kiállított képet úgy, hogy új kép szülesen belőle? Mi a rajz, a vázlat és a mű közötti kapcsolat, ha ugyanarról a témáról van szó, és annak kiteljesedését szolgálja? Biztos-e az, hogy a nagy méret szavatolja az előző munkák minőségi előrelépését, illetve a rajz és a vázlat értéktelenebb-e mint az alapján készült mű? Tanár úr életében ezekről sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, és néha egy-egy rajzi, vázlatszerű felvetéssel, és különböző kép-kezdemény-szerű alapok készítésével munkára inspiráltuk, amikből mi magunk is sokat tanultunk. De a beszélgetések általában odáig jutottak csak, hogy sosem lett részletesen kifejtve ezek szellemi hozadéka, kölcsönössége, eszmei, művészetelméleti, művészettörténeti és filozófiai megalapozottsága és  háttere. A függőben maradt kérdések mindig a gyakorlati munkába folytatódtak és fejeződtek be, és a késznek hitt műben realizálódtak. Fischer Ernő húsz éve elment az élők sorából, a tanítványok viszont még itt maradtak egy kis időre, a megválaszolatlan kérdésekkel. De itt maradtak az alkotások is, akár befejezve, készen, félkészen, vagy befejezetlenül. Címmel ellátva, más címmel megjelenve, vagy cím nélkül, átfestve, újra datálva vagy dátum nélkül hagyva, és sok esetben még ma is választ várva befejezett voltukat, és sorsukat illetően. Az életmű művészettörténeti feldolgozásának és értékelésének hiányában nem csak a tanítványok tanácstalanok egy-egy ilyen jellegű kérdésben, hanem a szakemberek, művészettörténészek, kurátorok, művészeti írók és leginkább a képeket szemlélő befogadók. 


             Az elemzés tárgyául választott "három?", "kettő?", vagy "egy?" mű kérdő jellel ellátva már jelzi a fent felvetett problémákat. Eddig is sokat foglalkoztam blog bejegyzéseimben ezekkel a kérdésekkel Fischer Ernő életművén belül, főleg az utolsó alkotó korszakban készült munkák esetében, mivel ott sok tekintetben mi tanítványok is részesek és érintettek voltunk. De itt már összekapcsolódnak a szálak, mert saját önálló munkáinknál is hasonló gyakorlatot folytatunk, amit Tanár úrtól tanultunk és örököltünk. Most viszont ez az "egy?", "kettő?", vagy "három?" alkotás, 1984-ig történő datálással a középső alkotói korszakhoz kötődik, mivel az újabb átfestésre a kilencvenes években került sor, amikor már sok tekintetben, több alkotásánál együtt is dolgoztunk. De manuálisan akkor nem működtünk közre ennek a képnek az "alapozásánál" (alap készítésénél sem), és tovább fejlesztésében sem, csupán rendszeresen konzultáltunk róla a munka előre haladtával. Ezért alkalmas továbbra is ez a "három?",  "kettő?", vagy "egy?" kép, az általánosabb tanulságok levonására, amely Fischer Ernő egész festői munkásságára érvényes lehet, a beleértve az utolsó periódust is. 


                Térjünk vissza a képekhez és nézzük meg közelebbről, hogy mi is változott meg az 1984-es átfestés és kiállítás után a kilencvenes években, és miként maradt ránk, most már anyagi valóságában csak egy műként, az itt felvetett kérdésekkel együtt. Viszont, hogy erre választ tudjunk adni, előbb itt is tennünk kell egy kis kitérőt. A bevezetőben említettem, hogy Tanár úr hitt az örökkévalóságban, amely sokféleképpen értelmezhető. Ő természetesen ezzel kapcsolatban mindig a filozófiai értelemben vett transzcendens, önmagán túlmutató valóságot értette, majd idősödve egyre inkább hozzá kötötte a hagyományosabb Isten hitet is. De van az örökkévalóságnak egy profánabb értelmezhetősége is, ami köznapi értelemben az állandóságot jelenti, és most az egyszerűség kedvéért maradjunk csak ennél. Ma, nézhetjük-e úgy a Mitológiai jelenetet, csupán csak az eddig itt leírt dolgok ismeretében is, az érzéki befogadók jóhiszemű, naiv szemléletével, hogy a fent felsorolt kérdések ne vetődjenek fel? Mert ha megnyílik az a tágabb horizont, amely már az esztétikain túl a  hernemeutikai kérdésekre is választ keres, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy még ma sem fejeződött be ennek a képnek, és egyetlen igazi műalkotásnak sem a sorsa azzal, hogy a festő letette az ecsetjét, vagy az alkotója távozott az élők sorából. Mert épp az a lényege a művészetnek, hogy igazán a befogadók interpretálásában él tovább, akár úgy is, hogy a mű materiális léte már nem is létezik, vagy nem úgy létezik mint a megalkotása idején, vagy lappang valahol és ma már csak dokumentumként ismerjük, de szellemében így is velünk van. Ez különösen fontos egy olyan életműnél, amely nagyrészt szétszóródott a világban és hiányosan és rosszul van dokumentálva, mint Fischer Ernőé. Egy-egy alkotáshoz mindig hozzátartozik a recepció történet és a mű utóélete, amit most ötven év elteltével próbálok a továbbiakban rekonstruálni, hogy maradjon belőle valami, ami még tudható róla. Mindezt Tanár úrtól hallott kijelentése alapján teszem, aki sokszor mondta azt, és most én is újra idézen, hogy "...majd meglátjátok ötven vagy száz év múlva, hogy értékelni fogják ezeket a műveket." Ebben a mondatában - kimondva vagy kimondatlanul - mindig benne volt az a keserűség, elégedetlenség és  hiányérzet, hogy kellőképpen sose került bele a magyar festészet fő sodrába. Nem lett a magyar képzőművészeti kánon része, sőt a mérvadó szakirodalom meg sem említi, annak ellenére, hogy fél évszázadon át  szereplője volt  ennek a szcénának. Az általa megjósolt idő fele - fél évszázad - a műcsarnoki kiállításon látható több mint nyolcvan kép esetében, és konkrétan az elemzés tárgyául választott Mitológiai jelenet címűnél is eltelt. Tehát joggal tehetjük fel a kérdést, hogy most mi változott, volt-e előrelépés e tekintetben, vagy továbbra is parkolópályán van az életmű, és várja a következő fél évszázadot, hogy sorra kerüljön az értékelése?


        Mivel ez az írásom is fél éve, vagy talán egy éve itt abba maradt, és nem volt semmi olyan külső és belső motiváció amely inspirált volna, - de nem a tovább gondolásra, mert az már százszor megtettem - most megpróbálom folytatni. Összetársítoma a Siker és Dicsőség, - Siker?, vagy Dicsőség?, című blog bejegyzésemmel, és leírom a kép további sorsát, máig. Ezzel átadva a tovább gondolását a következő generációnak, amely remélhetőleg - Kováts Lajos szép visszaemlékezésének utolsó két szavát idézve - eltart az "idők végezetéig". Mert ahogy Ő mondja és én is hiszem "A Tanár Úr elment, már csaknem tíz éve ( most már húsz éve), de remélem még visszatér, mert neki az a feladata, hogy tanítson az idők végezetéig". Természetesen, hogy "Ő" ezt továbbra is megtehesse, szükség van a tanítványokra, akik aktív alkotók és abban a szellemben dolgoznak tovább, amit szellemi örökségként hagyott, valamint a művekre, és nem utolsó sorban a mindenkori érdeklődő befogadókra, az újra értelmezőkre. Megint a bűvös hármas egységhez jutottunk el, amely kísért ebben a gondolatmenetben, és amely valószínűleg egy, de kinél és hogyan, azt csak az írás végén próbálom megválaszolni. 




        Az eddigi képelemzések a vázlatról és a Vénusz barlangjáról, majd az 1984-es változatról szólt. Most tovább követjük a mű sorsát. A fentebb látható két kép (3-4) egymás mellett mutatja azt a változást és átalakulást, amely az 1984-ben a Vigadó Galériában kiállított kép és a jelenlegi állapotában lévő kép között megtörtént. Felül látható az 1984-es katalógusban fekete-fehéren reprodukált alkotás, alatta pedig az összehasonlítás végett ugyancsak fekete-fehér változatban a jelenleg ránk hagyott mű. Tanár úr többször elemezte és részletezte, hogy miért festette tovább a képet. Az egyik fő indok az volt, hogy tíz évvel később, a kilencvenes évek közepén és második felében, már szükségtelennek érezte azt a kompozíciót meghatározó geometriára utaló szerkezetet, amely a felső zónában látható. Állítása szerint ez tartja egyensúlyban a figurákat a kép hátterével a sikra feszítettség érdekében. Ugyan ez volt a magyarázat arra nézve is, hogy az 1973-ban kiállított Vénusz barlangját miért fejlesztette tovább. Ott a hátteret és a két szélső zónát betöltő bokrok, fák és ég túlságosan naturálissá tette a kompozíciót. A jelenlegi harmadik változat háttere eltakarja már a Vénusz barlangján látható natúrára utaló bokrokat, fákat és az eget, majda a 1984-es Mitológiai jelenet geometrikus tartószerkezetét, amelyet többször csak rózsalugasként említett. Így az egész kép festői módon tartalmában változott meg, - mert ahogy szokta volt mondani -  saroktól sarokig homogenizálódott a felület, és síkra feszített módon egységes energia mezővé vált a kép, mivel megszabadulva a földi valóságtól, szellemi térbe emelkedett. Most már a kompozíciót tartószerkezet nem kívülről határozódott meg a kép széléhez igazodó geometriai szerkesztéssel, hanem belülről önmagát tartotó és meghatározó, általa "életvonalnak" nevezett absztrakt vonal értékkel. Ezzel az átfestéssel felszabadította az addig is ott lévő és helyét kereső görbe vonalat, amely most már kifelé engedi áramolni az összesűrített műben rejlő belső szellemi energiát. És akinek jó szeme van és érzéke az absztrakt látásra, az a képre való első pillantásra ezt az "életvonalat" veszi észre, amely az álló alak lábától halad a kompozíció középpontjába lebegő üres térbe, majd lefelé kanyarodik jobbra, a fekvő és a szélső álló alak irányába. Miután ez az absztrakt mozgás veszi át a képen a főszerepet, az egész háttér is előtérbe kerül, és szinte rá feszülve a négy figurára, fokozatosan létrehozza a kép centrumát, ahol a mű belső fénye felragyog. Ez az első vázlattól meglévő és a Vénusz barlangján is központi szerepet játszó, akár rózsatőnek mondható virágzó bokor, amely a fekvő és álló alak lábainál lévő sötét folt fölött látható. Innen indul az életvonal, egyik felével érintve és hozzá simulva a transzcendens fényt árasztó centrumhoz, a másik oldalával támaszkodva a háttér színét és tónusát meghatározó földi valóságra, majd bejárva a saját útját, lehanyatlik. A négy alak is ezt az utat szimbolizálja, mert először a fekvőben, majd az álló figurában halványodva ismétlődik meg ez a fény, mígnem a két szélső alakban a háttér színével elvesztve ragyogásukat, földivé válnak. Ők sem egyformán, mert a bal oldalon lévő ülő az színben oldódik fel, a joboldali pedig elszíntelenedve, a háttér monokkrómba hajló okkerébe majdnem teljesen beleolvadva. Így válik a kép nem csupán a jelenséget láthatóvá tevő ábrázolásból, festői eszközökkel létrehozott bölcs üzenetté, tudható, belátható bizonyossággá.

       Ennek az útnak bejárására, a hatvanas évek elejétől az első vázlattól, az 1973-ban kiállított Vénusz barlangján át, az 1984-es Vigadó Galériában bemutatott és befejezettnek hitt, majd az átfestett és ténylegesen a kilencvenes évek második felében befejezett képig, Fischer Ernőnek is majd negyven évre volt szüksége. 


VÉGE






          Érdemes ezt a szöveget összevetni a tíz évvel korábban, 2014. április 3-án írt blog bejegyzéssel, ahol ez a téma először megfogalmazódott bennem. Annál is inkább, mivel ott ez csak bevezetőként szolgált a kiállítás és a katalógus rekonstrukciójához, hogy rávilágítson az egész életműre jellemző sajátosságokra. Az alábbi linken elérhető a teljes bejegyzés, ezért itt függelékként csak a bevezetőt másolom ide.


https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/04/1973-fischer-erno-mucsarnoki.html





Függelék:




Alföldi László András

2014. április 3., csütörtök

1973. Fischer Ernő Műcsarnoki kiállításának dokumentumai




          Új sorozatba kezdek, melyben megpróbálom rekonstruálni a legjelentősebb Fischer kiállításokat. Sokat gondolkodtam azon, miképp mutassam be az összes általam dokumentált képet lehetőleg úgy, hogy a legkülönbözőbb minőségű művek valamilyen módon egységet képezzenek.Több szempontból is módosul az egyes alkotások minőségi színvonala, mert van olyan, hogy nagyon rangos képekről is csak elöregedett, rossz diák vannak, illetve gyenge művekről meg jó digitális felvétellel rendelkezem. Tehát ahhoz, hogy viszonylag reális képet alkothassunk a tényleges művekről, és azok esztétikai értékéről, egységes technikai feltételekkel készített dokumentációra lenne szükségünk. Ilyennel pedig nem rendelkezünk és azt hiszem, hogy még optimális lehetőségek között sem megvalósítható feladat, mert a sokszori átfestésekkel módosított képek, már csak ilyen régi felvételekkel rekonstruálhatók. Fischer Ernő életművében pedig ezek a módosulások épp a legjelentősebb alkotások esetében gyakoriak. Ennek szemléltetésére egy kép elemzéssel kezdem, és majd ezután térek rá a kiállítás dokumentálására. Azt hiszem a kiválasztott mű ma is állja az idők próbáját és rávilágít az indokokra, hogy miért ragaszkodom az átfestések bemutatásához.

          Szuromi Pál kismonográfiáját elemezve nem véletlen, hogy olyan szőrszálhasogatóan akadékoskodtam a pontos cím, méret, és a datálások figyelembevételéért. A 130 x 180 cm-es  nagy Prága kép átalakulásait ott már bemutattam, és most itt megmutatom a Mitológiai jelenet (95 x 160 cm) színeváltozását, hogy lássuk a lényegi tartalmi különbségeket. Az alább látható képen bal oldalon Vénusz barlangja címmel látható az a kép, ami 1973-ban a Műcsarnokban ki volt állítva. Jobb oldalon a véglegesen befejezett mű, ahogy ma is meg szemlélhetjük. Azt hiszem a több mint negyven éves elszíneződött, rossz dia ellenére is megállapítható, hogy itt két különböző műről van szó. Míg a korai változaton csak egy fekvő alak (Vénusz) van, addig a későbbin a bokrok és fák helyén, már négy figura látható. A bal oldali ülő alak a későbbi jellegzetes Angyali üdvözletek Mária figuráját idézi, és a másik két alak is itt inkább a szentekhez hasonlítható. Ezáltal a profánabb görög mitológia felől a keresztény szimbolika felé tolódik a tartalmi jelentés. A cím is jelzi ezt az elmozdulást, annak ellenére, hogy a Mitológiai jelenet általános megfogalmazása nem mondja ki, hogy a kép tartalma melyik mitológiához köthető.


 



          De közben volt ennek a képnek egy közbülső változata is, amely 1984-ben a budapesti Vigadó galériában ki lett állítva, és a katalógusban így szerepelt, ahogy az alábbi fekete-fehér fotón láthatjuk.



              A mű tartalmi átalakulása tulajdonképpen itt történt meg, mert a kép egész tematikája megváltozott, amihez képest a későbbi változások csak esztétikai finomításokat, további cizellálást jelentett. Ha itt is bele bonyolódunk egy kicsit a részletek megfigyelésébe, akkor láthatjuk, hogy az összkép lényegi változása nélkül az alsó és felső zónában milyen módosítások történtek. Felülről eltűntek a "rózsalugast" jelképező geometrikus elemek, ami enyhítette a kép statikusabb szerkezetét, és ezáltal a festői hatás jobban érvényesül. Tanár úr ezt úgy indokolta , hogy további tíz évre volt szüksége arra a szemléletbeli váltásra, amely lehetővé tette számára a szabadabb komponálást, az organikus vonalak és a tört színek jobb érvényre juttatása érdekében.  



                                                             A lenti részletek következnek.



                    Fischer Ernő az alsó részen és kis mértékben a középsőben is, úgy oldotta fel a kép merevebb szerkezeti elemeit, hogy apró virág motívumokkal gazdagította a statikusabb elemeket. De itt azt is megfigyelhetjük, hogy az indulásnál  - a Vénusz barlangja 1973-as változatnál - szintén lágyabb és organikusabb volt az előtér. Ezek a festői hatások nem olyan látványosan alakítják át a kép tematikáját, mint ahogy 1984-ben a figurák gyarapodásával történt, de az igazi esztétikai minőséget az utolsó változatnál éri el a mű. Az érzelemgazdag, romantikus első megfogalmazást követi egy tematikájában és képi komponálásban is átgondoltabb, kissé merevebb változat, majd a befejezésnél megszabadul a mű minden feleslegtől, és éteri tisztaságával szellemivé válik. Ilyenkor szokta volt mondani Fischer Ernő, hogy a kép befejezi önmagát. Csupán húsz, huszonöt évre volt szüksége ehhez az önmagát befejező képi eszmélkedéshez. Nekem pedig több mint negyven évre, hogy újra vállalni tudjam ezt a kissé patetikus megfogalmazást, amit 1967-ben az első Fischer képek láttán, fiatal  koromban éreztem.



                  Már a blog bejegyzések elején jeleztem, hogy Fischer Ernő esetében elégé rendhagyó életművel állunk szemben, ezért túl könnyű útnak tűnik és nagy melléfogásokra ad lehetőséget az, ha felszínesen át akarunk futni rajta. Időt kell szánni rá, és érdemes alaposabban is megismerni, mert ezáltal olyan elméleti kérdésekre is választ kapunk, amilyeneket a rutinos művészettörténeti könyvek fel sem tesznek. Például amit eddig is többször feszegettünk már: hány mű lehet egy kép, mikor van befejezve a mű, mi egy mű lényege, miképp változik a kép tartalma, és folytathatnánk tovább hasonló kérdésekkel.

                  Itt térek vissza az írásom elején felvetett interpretációs problémákhoz. Hogyan és miképpen lehet igazi értékének megfelelően szemléletessé tenni egy lappangó, jóformán csak fotókban hozzáférhető anyagot? Fix válaszom nekem sincs erre a kérdésre, de megpróbáltam pár lehetőséget végig gondolni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy először a legjelentősebb kiállítások felidézésével kezdem. Mégiscsak ezek által lett a művész az, aki. De itt fontos az a tényező is, hogy ezeket a képeket  maga az alkotó szánta a közönség elé tárni, és nem utólagos szempontok szerint lett összeválogatva. A későbbiek folyamán úgy is elkerülhetetlen lesz, hogy a teljes anyag feltárásánál bizonyos szubjektív értékítéletek alapján egyes művek jobban előtérbe kerülnek, más alkotások pedig hátrább sorolódnak.











 

2024. február 21., szerda

Alföldi László: Utánzástól a szimbolikus formaképzésig (1995.)

 




Fischer Ernő 1994-ben betöltötte a nyolcvanadik életévét, és annak rendje és módja szerint Szegeden és Losoncon megrendezte a jubileumi születésnapi kiállításait, majd tovább folytatta mindennapi munkáit. Ekkor tart az utolsó alkotói korszak félidejénél, amikor tele van még tervvel, a felnagyítandó, illetve nagyobb méretben megfestésre szánt képek tekintetében. De tanít még a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban, és a Budaörsi Műhelyben is. 1995. nyarán a Soproni Művésztelepet vezeti, és ott jut arra az elhatározásra, hogy eljött az ideje - nyolcvanegy éves korában - a munkatempót csökkenteni, és bizonyos feladatokról lemondani. Az őszi félévet még vállalja a Stúdióban, de az év végén befejezi itt a tanítást, és ezt követően már csak a Budaörsi Műhelyben korrigál, a legközelebb álló tanítványainak. Egészségi állapota a korához képest ekkor még nagyon jónak mondható, de a Stúdió körül kialakult privatizációs problémákkal, annak jogi és gazdasági feladataival már nem kívánt foglalkozni. Gyors és előkészítetlen elhatározás volt ez, de az adott helyzetben érthető és elfogadható megoldás. A szeptemberi évnyitón ezt az elhatározását hivatalosan is bejelentette, és ekkor határoztam el, hogy egy előadás sorozattal köszönöm meg a közösség nevében, a több mint másfél évtizedes ottani tevékenységét. Természetesen az Ő munkásságát állítva a középpontba, de sajátos aspektust választva úgy, hogy a Stúdióban felvetődő alkotói problémákhoz is kapcsolódjanak a vetítések.


Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió 1995. októberi előadás programja 

Tisztelet Stúdió Tagok! 

Az utánzástól a szimbolikus formaképzés címmel, öt előadásból álló diavetítés sorozat keretén belül bemutatom Fischer Ernő festőművész eddigi munkásságának keresztmetszetét úgy, hogy az anyag válogatásánál különös tekintettel leszek a Stúdióban felvetődő rajzi és alkotói problémákra, valamint csak a teljes életmű összefüggésében megmutatkozó metodikai sajátosságokra. Az előadások egy órásak lesznek és ez idő alatt minden alkalommal kb. 40-50 db. dia kerül vetítésre. 

Az előadások témakörei és a bemutatásra kerülő művek a következők: 

1./ A szinészképek másolásától, a portré és az akt rajzolásán át, a kollázsig vezető út bemutatása. Ez az időszak magában foglalja a főiskolát megelőző kezdeti rajzi próbálkozásokat, az indítás lélektani motivációit, majd a prágai és a pesti főiskolás évek munkáit, és az ötvenes évek művésztelepi alkotásait 1935-től 1960-ig.

 2./ A kollázs és különféle technikák ötvözésén keresztül, egy sajátos kép építkezési és képi gondolkodási módszerig vezető út bemutatása. Ez az időszak magában foglalja az 1962-es szegedi és az 1963-as Dekovts termi pesti kiállítástól, az 1973-as műcsarnoki kiállításig készült munkákat. 

3./ Az új képi gondolkodástól, a szimbolikus formaképzésen át, egy autentikus festői világ kibontakozásának bemutatása. Ez az időszak az 1973-as műcsarnoki kiállítástól, az 1984-es Vigadóbeli kiállításig terjed. 

4./ Az autentikus festői világtól, az önmagára visszaható konzekvenciákon át, az önmagán túlmutató konzekvenciákig. Az 1984-es vigadóbeli kiállítástól, az 1994-es szegedi és losonci 80 éves jubileumi kiállításig készült művek. 

5./ Az általánosítható alkotói tapasztalatok összevetése művészettörténeti példákkal, és újabb képi és festői lehetőségek bemutatása. Az utóbbi egy-két évben készült alkotások, valamint a jelenleg készülő munkák.


     Addig is számtalan vetítést és előadást tartottam már szakmai közönségnek, és rendszeresen segédkeztem Tanár úr előadásainak előkészítésében, de ez volt a második alkalom, hogy írott szöveggel is készültem. Nem erősségem az írás, és mivel 1989-ben, amikor felajánlottam a Mesternek, hogy szívesen segédkeznék a munkásságát bemutató monográfia előkészítésében - amire Ő már nem vállalkozott - akkor eldöntöttem, hogy különösebb erőfeszítést nem teszek ezen a területen a képességeim tovább fejlesztésére. Így a felkészületlenségem ellenére is hozzáfogtam az íráshoz. Szükségesnek éreztem ezt azért, mert addig - és sajnos azóta is - Szuromi Pál 1989-ben megjelent kismonográfiáján kívül, Fischer Ernőről csak újságcikkek és folyóiratok rövid írásai és katalógus szövegek foglalkoztak az életművel. De azért egy kivétel van - amely éppen ennek az előadás sorozatnak köszönheti a megszületését - Fischer Ernő - Szuromi Pál szerzőségével, a Nemzeti Tankönyvkiadónál 1997-ben, ugyanezzel a címmel megjelent könyve. Persze monográfiának ez sem mondható - mert nem is ez volt a célja - hanem amolyan rövidebb tanulmány gyűjteménynek felel meg. Szuromi Pál által írt, A látványtól a lírai absztrakcióig című írása, részben a korábban megjelent kismonográfia szövegét veszi át, és kiegészíti az azóta eltelt időszakban készült munkák elemzésével. Fischer Ernő, Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című, és A "KÉP" mint komplex modell alcímmel ellátott szövege, képelméleti fejtegetéseket tartalmaz, tehát az életmű egészéről nem is kíván szólni. Ugyancsak Tanár úr által megfogalmazott képelemzések - talán a könyv legjobb része - csupán öt mű bemutatására vállalkozik. Utószó helyett címmel, és Fischer Ernő festőművész művészetfilozófiájának néhány csomópontja, Vázlatos jegyzet 17 lépésben alcímmel, befejezésként még szerepel a könyvben Sipos Endre tanítvány írása is. Mellesleg én is szerepelek az impresszumban, Gerencsér Gábor címlap tervező és Rosa István mellett, mint fotós. 

    A könyv kiadásához szükséges pályázati anyagot, a fent említett előadásokhoz készített szöveg képezte, amely annak idején csupán mint elméleti bevezető szolgált egy-egy vetítéshez. Tehát ennek az írásnak így önálló szerepet sosem szántam, mert a felolvasást követően a képek vetítésekor, a definíciószerűen összesűrített megfogalmazásokat, kötetlen előadás formájában tovább magyaráztam és értelmeztem. Most, lassan húsz év elteltével is úgy ítélem meg, hogy a leírtak tartalma nagy vonalakban ma is vállalható, de a formai és stilisztikai része, hagy kívánnivalókat. Persze ezekkel a blog bejegyzésekkel most ugyan abba a csapdába estem, mert az íráskészségemet azóta sem fejlesztettem, és mégis, jobb híján megint ehhez az eszközhöz kényszerültem. Mivel tíz éve működik már a Fischer Ernő Alapítvány, de érdeklődés, ambíció és anyagi források hiányában az életmű kutatása és feldolgozása a centenáriumi évben sem kezdődött meg, ezért úgy érzem nincs mire várni. Le kell írni azt - akármilyen formában is - ami egy későbbi munka alapja lehet. 1995-ben hasonló helyzetben voltunk, azzal a különbséggel, hogy akkor D. Kovács Júlia - a Nemzeti Tankönyvkiadó akkori szerkesztője - meghallgatva az előadásaimat - felvetette a könyv kiadásának lehetőségét. De mivel az anyagi forrás megszerzéséhez pályázni kellett, így lett ennek a bejegyzésnek a végén bemutatásra kerülő huszonöt oldalas szöveg, a pályázat alapja. Az alábbiakban Tanár úr által megfogalmazott kiegészítő kérelem vázlata olvasható.


       A rólam és művészeti alkotásaimról szóló könyv kettős célt szolgálna: egyrészt bemutatná majd félévszázados festői pályámat, másrészt a könyvben bemutatott anyag elméleti és konkrét képi alkotások formájában feltárulnak pedagógiai munkásságom eredményei is. Remélve, hogy ez utóbbi sok szempontból nyújtana segítséget a művésztanároknak az alkotói-nevelői munkájához is. A rajzoktatás újabb, modernebb alapokra való helyezéséről van tehát szó. Ennek a monográfiának, életműnek a megjelenítéséhez kérem most a Művészeti Vizuális Nevelés Kiadói Bizottságának támogatását. Bevezetésül még annyit, hogy hosszú művészeti, alkotói és pedagógiai pályám során az alkotó munka és a pedagógia mindig párhuzamosan töltötték ki munkásságomat. Így a művészet és a pedagógia állandó egymásrahatásában (dialektikájában) alakult és formálódott, érlelődött meg bennem is mind az, amit most már egy életrajzi könyv formájában nyilvánosságra szeretnék hozni. 

   A könyv felépítése is ennek a koncepciónak megfelelő volna. “Művészet” és “pedagógia” dialektikában - diszkurzív viszonylatában - érzékeltetni mind azt a filozófiai-esztétikai tendenciákat, amit egy hosszú életút tapasztalatai adtakt és hitem szerint a művészetpedagógiában is hasznosítani lehetne. Talán a benne található felismerések, eszmélkedések, amit a “történelmi” valóság hívott életre, alkalmat adnak mások számára is a továbbgondolásra és fejlesztésre. A tapasztalatok pedig a rajzpedagógiában való alkalmazásukra. 

    A könyv egy “komplex” és “komplett” illusztrációs anyagra támaszkodna. Felmutatva és magyarázva szinte fázisszerűen azt a metodikát is, amely elvezetné a művésztanárok közösségét is azokhoz a leglényegesebb elvi, és művészeti és pedagógiai felismerésekhez, ami a könyvnek is nem utolsó sorban célkitűzése volna. 

    A könyv szövege “ötvözné” az elméleti, a filozófiai, az esztétikai és pedagógiai-módszertani kérdéseit és gyakorlatát is. Az elemzések iránya és a művekből levonható konzekvenciák bizonyítanák e munkásság “szubjektív” világán kívül azokat az “objektív igazságokat” is, amit ennek a századnak eddig ismert művészetfilozófiából az “Ember” számáraés “ képzőművészeti kultúra” számára is hasznosítani lehetne, mert a könyv címe: A festészet emberarca! Szó esne tehát arról, hogy az embercentrikus művészetnek mik az alapjai, kritériumai. Ez a kérdés aláhúzott szerepet kapna a könyvben. 

   A mellékelt illusztrációk, kauzálisan is mutatnák fel az összefüggések rendszerét “a világkép és művészet”, valamint “művészet és pedagógia” között. 

    Áttekinthető “ívben” mutatná be a technikai eljárásokat is - téma és kivitel - szoros összefüggésében. Egyben áttekinthetővé kívánná tenni azt is, hogy mik voltak azok az eszmei, gondolati értékek, amik az európai képzőművészetben is az emberközpontú, humanizált művészetet segítették. Azok, amik számomra is lehetővé tették a felismerés összefüggéseit és vele együtt az eszmélkedést is. Így lehetővé téve az új nyelvezetet - “beszédmód” - kialakulását. Mert a könyv rejtett és igazi célja is ez, az emberszabású, emberléptékű művészet élményszerű bemutatása volna. A könyv anyaga túl kíván lépni a szubjektív bemutatkozáson, amikor vállalja ennek a munkásságnak a pedagógiai oldalát is.

    A könyv eszmei mondanivalóját és művészi alkotómunkám lényeges összefüggéseit Alföldi László tanítványom már egy előadássorozat keretében megfogalmazta. Ebből kaphatnak ízelítőt most néhány gondolat erejéig. Rendszerbe foglalta annak filozófiai, esztétikai és pedagógiai vonatkozásait is.

  Csatolom még rövid életrajzom és néhány reprodukciót a szöveg hitelesebb megértéséhez. Megjegyezni kívánom még, hogy a könyv előállításának kiadásához hozzá kívánok járulni.

 Tisztelettel: Fischer Ernő.




            

2024. január 3., szerda

Visszaemlékezés (I.)

I. 2024-es visszaemlékezés és kiegészítés, Fischer Ernő festőművész munkásságáról tíz évvel ezelőtt írt blog bejegyzésekre



2014. február 23., vasárnap

Fischer Ernő: Honfoglalás című képének genealógiája - Az utolsó alkotói korszak sajátosságai Fischer Ernő festészetében I.


“Mielőtt belekezdenék a címben jelölt téma tárgyalásába, röviden ki kell térjek az előző bejegyzésemben közölt  forrásmunkák visszavonásának problémájára. Eredeti szándékom az volt, hogy először a megjelent szakirodalmat sorra veszem, majd kommentálva és korrigálva, bevezetem azokat is az életmű ismeretébe, akik még nem hallottak Fischer Ernő munkásságáról. Erre azért lett volna szükség, mert mint a blog indításánál is feltételeztem, elsősorban nem azokat tudom az interneten megszólítani, akiknek valamilyen ismerete van már e témában, hanem, akik rácsodálkoznak egy-egy itt bemutatott műre és ezután további ismereteket szeretnének tudni az alkotóról és műveiről. Ez a célom azonosnak tűnt a tíz éve működő Fischer Ernő Alapítvány feladataival, amelynek első bekezdése így foglalja össze céljait: "Fischer Ernő életművének feldolgozása és méltó helyre illesztése a magyar és egyetemes képzőművészetben, független szellemi műhely létrehozása Fischer Ernő hagyatékának feldolgozása a vizuális kultúra fejlesztése, ismertté tétele, ápolása érdekében, illetőleg a szellemi hagyaték művészképzésbe, művésztanárképzésbe illesztése." 

       A szándékom szellemi részével azt hiszem egyelőre még nincs baj, a probléma ott kezdődik, hogy a katalógusok esetében az Alapítványnak és a Fischer családnak, a két könyv vonatkozásában pedig a könyvkiadóknak elvileg anyagi érdekeltsége van a kiadványok terjesztésében. Az más kérdés, hogy a könyveket sehol sem forgalmazzák, és a katalógusok terjesztése is csak részben megoldott, ezért gyakorlatilag mindegyik hozzáférhetetlen az érdeklődők számára. Ennek ellenére elfogadom és a továbbiakban tiszteletben tartom a tulajdonosok jogait, valamint utólag is elnézésüket kérem, hogy az issuu-ra való feltöltéssel megsértettem érdekeltségüket.


      Mivel olyan művekről, amelyek nem elérhetők és így az ismeretlenség homályába vesznek, idézgetések formájában recenziót sem érdemes írni, ezért Szuromi Pál kismonográfiájának elemzését befejezve, a további három forrásértékű kiadvány kritikai elemzésétől egyenlőre eltekintek. Ezzel persze megnehezítem azok dolgát, akik csak most kezdték felfedezni és megszeretni Fischer Ernő képeit, mert átugorva sok ismertetésre szoruló kérdést - amit az eddigi művek már többször leírtak - olyan belső szakmai problémákkal folytatom bejegyzéseimet, amelyek elsősorban a beavatottak számára érthetők és egyértelműek. Aki még ezzel a nehézséggel megküzdve is követni akarja az életmű alaposabb megismerését, és valamit nem ért az itt leírtak összefüggéseiből, az tegye fel kérdéseit a megjegyzések rovatban, és ott szívesen megválaszolom.

       A megszokott képelemzésektől eltérően én egy-egy mű megismerésének legjobb módszerét abban látom, ha a befogadó is végigjárja azt az utat, amit az alkotó megtett a mű megalkotása során. Persze erre ritkán adódik alkalom, mert az általános szemléletünk a kész művekre fókuszál, és elhanyagolhatónak tartja a keletkezés folyamatának megismerését. De ha meghaladva az esztétikai befogadás egyoldalúságát, párosítjuk a hermeneutikai szemlélettel, akkor nem véletlen, hogy egy-egy mű keletkezésével összefüggő rajzok és vázlatok is fontos szerepet tölthetnek be a kész kép megértésében. Fischer Ernő munkásságában ez jól végigkövethető, mert az életformájából adódóan - Budapest és Szeged között ingázva - és az ezzel összefüggő munka módszeréből következően, minden alkotását számtalan ilyen dokumentum kíséri. E mellett érdemes megvizsgálni egyéb tényezőket is, hogy minél tágabb háttér előtt szemlélhessük a kész műveket.”



     Ez a hosszú idézet mint a fenti kép dátumából is kiolvasható, nem a centenáriumi évet nyitó 2014. január 4. első blog bejegyzéséből származik, hanem 2014. február 11-én közreadott tizedik írásból. Azért kezdem ezt a visszaemlékezést a személyes tapasztalataim és észrevételeim leírásával és ezzel a hosszú idézettel, mert az indulásnál tervezett elképzeléseim már itt megkérdőjeleződtek. A 2003-ban létrejött Fischer Ernő Alapítványnak én is alapító kurátora voltam, és ezt a megtisztelő tisztséget azért fogadtam el és vállaltam, mert az alapszabályban leírtakkal teljes egészében egyetértettem, mivel a személyes céljaimmal is megegyeztek. Nem idézem még egyszer a fentebb már olvasható első mondatát az alapítvány célját meghatározó szövegnek, amely elég hosszan kifejti a többrétű feladatokat, és amelyek megvalósításai lényegében az életmű kellő ismeretéből kellenének, hogy kiinduljanak. Számomra elég a mondat első négy szavát újra felidézni, amely így hangzik: “Fischer Ernő életművének feldolgozása…”, hogy az ismeret tekintetében újabb tíz év elteltével továbbra is elbizonytalanodjak. Úgy érzem, hogy csak töredékét ismerjük ma is Tanár úr életművének, a fellelhető és rendelkezésre álló anyagok és dokumentumok szétszórtsága és rendezetlensége miatt. De ha hozzá vesszük azt, hogy mindezt még kutatni sem kell, csupán ismertté tenni, akkor érthetővé válik talán, hogy miért éppen itt kezdem a visszaemlékezésemet. 


   A blog megindítását az alább olvasható előzetes bejegyzéssel hirdetem meg, és kezdtem terjeszteni emailben, messengeren és a facebookon, elsősorban a Fischer tanítványok és ismerőseim között.


   “  2013. december 1., vasárnap

2014. Fischer Ernő születésének századik évfordulója. Bár a huszadik század második felében több mint öt évtizedig jelen volt a magyar képzőművészeti életben, ennek ellenére életműve csak töredékesen ismert. Élete során festett nyolc-kilencszáz alkotása közül kétszáz körül van azok száma, ami ma hozzáférhető helyen van, és kb. száz van publikálva különböző kiadványokban. Az életművet - 1965-től 2002-ig - végig követve fényképeztem az alkotásokat és így, dia felvételeken nálam található a legteljesebb anyag, ami a nagyközönség számára teljesen ismeretlen. Mivel arra semmi esélyt nem látok, hogy az én életemben ebből monográfiát csináljunk, ezért elhatároztam, hogy a centenáriumi év keretében interneten láthatóvá teszem a teljes anyagot. Későbbi kutatások számára kiindulópont lehet az általam sem dokumentált művek feltárására. Negyven évi ez irányú munkálkodásom után, ma is hiszem, hogy jelentős életműről van szó és idővel lesz aki felkarolja és tovább kutatja.”

  A második alkalommal, még 2013 utolsó napján, közzé tettem Szuromi Pál által írt kismonográfiát, amely akkor huszonöt évvel korábban jelent meg, és értelemszerűen sehol se lehetett kapni. A technikai lehetőségeket kihasználva, az ISSUU-un megosztottam, és ezzel lapozható formában is olvashatóvá tettem az interneten. Addig PDF formátumban  sem volt elérhető és olvasható. 

  “ 2013. december 31., kedd Szuromi Pál: Fischer Ernő /Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1989. ISSUU

Szuromi Pál, Fischer Ernő és Tandi Lajos 1989-ben , Szegeden a könyvbemutatón.

    A linkre kattintva lapozható formában is megtekinthető, és letölthető az egész könyv. Szuromi Pál kismonográfiája alapmű Fischer Ernő munkásságának megismeréséhez, és sajnos a mai napig nem jelent meg ehhez hasonló összefoglaló könyv az életműről:” 

http://issuu.com/andraslaszloalfoldi/docs/0006_fischer-szuromi 

       Ha rákattintunk a linkre, akkor láthatjuk, hogy részben a visszavonás miatt, de ma már más egyéb okok miatt sem érhető el lapozható formában. Míg tíz évvel ezelőtt még ingyenes szolgáltatásként ötven kiadványt lehetett az ISSUU-ra feltölteni, ma már ilyen terjedelmű munkát mint a kismonográfia, egyet sem. Ezért a második bejegyzést most kivételesen kibővített formában teszem közzé, a könyv laponkénti bemásolásával. Mivel az eredeti bejegyzéseket igyekszem majd napra pontosan az első megjelenés tizedik évforduló napján újra megosztani, ez már 2024.01.02. napján, amikor ezt a bevezető visszaemlékezést írom, már elérhető és olvasható az interneten a következő linken: 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2013/12/szuromi-pal-fischer-erno-kepzomuveszeti.html?spref=fb&fbclid=IwAR2M1c0oGSIQ6bNctkYN3pko61sr2-K5ygXr5kORXUqId5afJDOmJn6W5aU

   Nem gondoltam volna annak idején, amikor elkezdtem ezt a munkát, hogy ilyen körülményes úton, és ennyi bonyodalommal lehet csak érvényt szerezni az alapítvány céljának, az életmű ismertté tétele érdekében. Az életmű feldolgozása persze ennél is bonyolultabb és problémásabb, mert épp a forráskiadványok hozzáférhetetlensége miatt, senki sem veszi azt a fáradságot, hogy kerülő utakon, antikváriumokban való kutatások révén jusson hozzá egy-egy dokumentumhoz, és így töredékekből próbálja rekonstruálni Fischer Ernő munkásságát és életművét. Én magam sem tudtam ezt megtenni, ebben a témában írt több tucat bejegyzésem ellenére sem, mivel az alapok helyett, a tizedik bejegyzés után, az itt tárgyalt ok miatt, a feje tetejére állított módon kellett folytatni a munkát. Fischer Ernő Honfoglalás című képének keletkezéstörténetétől, a kiadványok visszavonása miatt, abbahagyva a forrásmunkák kritikai elemzését, az életmű tényszerű ismerete nélkül kellett egy-egy időskori művet bemutatnom. Ahhoz, hogy az akkor feltárt és leírt tényanyag megalapozott legyen, most újra folytatni fogom a meglévő publikációk kritikai észrevételezését. Ehhez a folytatáshoz és  újrakezdéshez jó alkalom lesz a második blogbejegyzés, amely tulajdonképpen az első a 2014-es évben.

“2014. január 4., szombat

1. Szuromi Pál : Fischer Ernő kismonográfiája újraolvasása kapcsán felvetődő gondolatok I.

    

   Azzal, hogy a centenáriumi évet Fischer Ernő munkásságának megismertetésére létrehozott blogon és a facebook-on indított Fischer Centenárium csoport bejegyzéseit 2014. elején Szuromi Pál kismonográfiájával indítom, azt mutatja, hogy lényegesnek és fontosnak tartom ezt a művet az életmű megismerése szempontjából. Ezt hangsúlyozva, most mégis inkább a kritikai észrevételeimet szeretném előtérbe helyezni, mert úgy gondolom, hogy az eddigieknél mélyebbre ásva, az elérhető anyagokat jobban megismerve, lehet csak újszerű kérdéseket feltenni és remélhetőleg aktuális újszerű válaszokat is adni Tanár úr munkásságával kapcsolatban.

     Először a szóban forgó mű újra olvasásával kapcsolatban felvetődő gondolataimat szeretném megosztani, feltételezve azt, hogy az eddig megjelent és hozzáférhető anyagokat ismerik, illetve az általam itt közzétett dokumentumokból megismerik, és így a hozzáfűzött kommentárok érthetőek lesznek, minden érdeklődő számára. Bár azt előrebocsátom, hogy csak a következetes, kitartó olvasók számára áll össze az a kép, amely az eddigiektől eltérő, más és szokatlan nézőpontból mutatja az egyes alkotásokat és az életmű egészét. Ennek ellenére igyekszem az egyes bejegyzéseket úgy fogalmazni, hogy részismeretként is tanulságosak legyenek. 

     Ebben az első bejegyzésemben a könyv 15. oldaláig jutunk el, és először a szöveghez kapcsolódó, de eddig még nem publikált képekkel igyekszem szemléletesebbé tenni a leírtakat. / Ezek a képek mellékletként a szöveg végén találhatók./ Majd az első látásra esetleg lényegtelennek tűnő, a tárgyszerűséget érintő kérdéseket teszem fel, amit az egész életmű interpretálásával kapcsolatos alap problémának látok más írásokban is.

      1989-ben a Képzőművészeti Kiadó Mai Magyar Művészet könyv sorozatában megjelent, Szuromi Pál által írt, Fischer Ernő kismonográfia, még ma is kikerülhetetlen forrásértékű mű, az életművet tovább kutatók számára. Az azóta eltelt évtizedekben jelentek meg különböző írások, - főleg katalógus előszók, kritikák, pedagógiai összefoglalók és recenziók - de az egész munkásságát áttekintő mű nem. Az 1997-ben a Nemzeti Tankönyv kiadónál megjelent Fischer Ernő - Szuromi Pál szerző páros Az utánzástól a szimbolikus forma képzésig című könyv, és Nátyi Róbert művészettörténész 2012-ben A belső katedrális címmel írt hosszabb katalógus előszava nem helyettesíti az alaposabb kutatómunkát, a tényleges tárgyi és szellemi örökség feltárásában. Ezért Szuromi Pál könyvének fontosságát az is növeli, hogy ugyanúgy, mint az 1997-es közös mű, a Mester életében jelent meg, és így első kézből származnak az információk. Kritikai szempontból nézve persze itt kezdődnek a problémák is. 

      Ha alaposabban utánanézünk, a konkrét művek alapján, akkor akadnak olyan tárgyi tévedések a könyvben, amelyek pontosításai esetleg módosíthatják a végkövetkeztetéseket is. Mert sok esetben nem mindegy az, valami valaminek a következménye-e, vagy pedig az előzménye. Itt nem a tyúk volt előbb vagy a tojás kérdését akarom felvetni, - bár néha ez is fontos lehet - hanem a képi tartalmat módosító nézőpont megválasztására kívánom felhívni a figyelmet. Minden újabb interpretációnál fontos, hogy jól gazdálkodjunk a szubjektív és objektív tényezőkkel. Mint már fentebb említettem, Szuromi Pál könyvének az ad különös jelentőséget, hogy Fischer Ernő kontrollálta a leírtakat, de egyben a személyes emlékezetének pontatlansága miatt, többször félretájékoztatta őt. Így a tárgyszerűséggel szemben, nagyobb hangsúlyt kapott a szubjektív vélemény, ami sokszor nem esik egybe a képi anyag tényszerűségével. Több helyen nem is a megfogalmazás tartalmával van baj, hanem a művek beazonosíthatóságából származik több félreértés. Főleg az évszámok, képméretek és képcímek következetlen használatából adódnak problémák. E tekintetben a szerzőnek, Fischer Ernő személyes közlésére kellett hagyatkozni, mert akkor is sok művet már csak fotók alapján volt módjában látni, mivel az eredeti képek ismeretlen magángyűjteményekben voltak. Ismert volt viszont az, hogy Tanár úr festői módszeréből, gondolkodásának logikájából és az alkotói habitusából adódóan, a címek, méretek és évszámok átírásának és megváltoztatásának, nem tulajdonított különösebb jelentőséget. De miután ma már személyes közlésre nem számíthatunk, a konkrét művekből kell vissza olvassuk a keletkezés körülményeit, mondandójuk lényegét és az életműben elfoglalt helyét.” 

Fischer Ernő és Szuromi Pál 1992-ben a Hódmezővásárhelyi Fischer kiállításon, a Márványtöredék kép előtt.

     Ezzel befejezve a könyvek és katalógusok visszavonásával kapcsolatos problémák felvázolását, a következő alkalmakkor  időrendileg párhuzamosan fogok haladni az észrevételeim megtételével és a tíz évvel ezelőtti bejegyzések közlésével. 

        

 

2023. december 30., szombat

 




    Tíz évvel ezelőtt a fenti képpel nyitottam meg a blogot, és a lejebb található idézet szöveggel vezettem be. Mint már jeleztem párnappal ezelőtt, hogy visszaemlékezés képpen 2024-ben időrendi sorrendben megismétlem a bejegyzéseket, de nem az eredeti formájukban, hanem kibővített és módosított változatban. Megváltoztatom a képanyagot (ezért már érdemes végignézni), hozzá írom a mai észrevételeimet és eltöprengek azon, hogy mi értelme volt ezeknek az írásoknak, amely akkor egy évet elvett saját alkotói életemből és munkámból. Nehezen hangolódok rá, mert újra azelőtt a kérdés előtt álok a jövőt illetően, mint amit a múltbéli visszatekintés is felvet. Ami mégis írásra ösztönöz, az az általam mottóként sokszor használt Hans Georg Gadamer kérdésfeltevés és figyelmeztetés magam számára, amely így hangzik: "Igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunkon és tevékenységünkön túl (megértsük) mi történik velünk."

    Hát nézzük, mi történt valünk! Nézzük?

   Azért használom itt a többesszámot, mert ez nem csak az alkotóra vonatkozik, hanem a befogadóra is. Lássuk, hogy mire mentünk együtt. Mert a mű, az alkotó és a befogadó az egy. Egymást legitimáló hermeneutikai kört alkotnak, egyik sincs a másik nélkül, és külön-külön nem ugyanazt jelentik, mint együtt, egymásra utaltan és egymást feltételezve. Ezzel a gondolattal már Heideggernél vagyunk, akinek tanítványa volt Gadamer, de mondhatjuk talán azt is, hogy mestere. Lényegében az elkövetkező majd száz bejegyzés, ha nem is Heideggel és Gadamer viszonylatában, hanem áttételesen Fischer Ernő festőművész és Alföldi László tanítvány kapcsolatában, a Mester és Tanítvány kérdéskörét járja körül és tárja fe. 

A kezdő idézet:


     "2014. Fischer Ernő születésének századik évfordulója. Bár a huszadik század második felében több mint öt évtizedig jelen volt a magyar képzőművészeti életben, ennek ellenére életműve csak töredékesen ismert. Élete során festett nyolc-kilencszáz alkotása közül kétszáz körül van azok száma, ami ma hozzáférhető helyen van, és kb. száz van publikálva különböző kiadványokban. Az életművet - 1965-től 2002-ig - végig követve fényképeztem az alkotásokat és így, dia felvételeken nálam található a legteljesebb anyag, ami a nagyközönség számára teljesen ismeretlen. Mivel arra semmi esélyt nem látok, hogy az én életemben ebből monográfiát csináljunk, ezért elhatároztam, hogy a centenáriumi év keretében interneten láthatóvá teszem a teljes anyagot. Későbbi kutatások számára kiinduló pont lehet az általam sem dokumentált művek feltárására. Negyven évi ez irányú munkálkodásom után, ma is hiszem, hogy jelentős életműről van szó és idővel lesz aki felkarolja és tovább kutatja."



     A képválogatás új, nem egyezik a tízévvel ezelőtti bejegyzés képeivel. Nincs benne semmi tudatosság, spontán módon elémkerülő művek felsorolása.