Összes oldalmegjelenítés

2023. július 29., szombat

SZÁZ LÉPÉS VELENCÉBEN

 

 

    Nem kezdhetem ezt a bejgyzést úgy bevezetni, hogy sosem jártam Velencében, mint a Pompeji vázlatok sorozatomnál szoktam volt mondani, ahol ténylegesen sosem jártam, mivel Velencében száz lépést azért mégiscsak megtettem. Méghozzá talán a leg exponáltabb helyen, a Szent Mark téren. 1995-ben, a Budapesti Történeti Múzeum egy szakmai kirándulásáról Firenzéből hazafele jövet, programon kívül bementünk Velence városon kívüli parkolójába, és onnan Vaporettóval végig utaztuk a Grand Canal-ét. Nem volt sok időnk, ezért megvolt váltva a jegyünk visszafelé is, de mivel a szabály az szabály Velencében is, a végállomáson a Szent Mark téren ki kellet szálljunk a hajóból, és kimenve a KIJÁRATON, el kellett gyalogoljunk a száz lépésre levő BEJÁRATHOZ, ahol újra beszállhattunk ugyanabba a visszafelé induló Vaporettóba. Aztán újra végig utaztuk a nagy fordított S-alakú főutcát, a Grand Canal-ét. Ennyi jutott nekem Velencéből, amely mégiscsak több a semminél. 

 

     Pompeji nem volt témája mesterem Fischer Ernő festészetének, szemben Velencével, amely végig kíséri az egész életművét. Így a "száz lépéses" személyes élményen túl, az ő képei, Turner reprodukciói, és képeslapok inspiráltak a Velence sorozat megfestésére. Tehát itt még a látvány lényeges meghatározó volt a képek elkészítése során, szemben Pompejivel, ahol személyesen sosem jártam, de Ország Lili festészete által, százszor és talán ezerszer is végisétáltam képei segítségével a múlt labirintusait. Jó tíz-tizenöt évvel később, a 2010-es évek környékén, ez az időutazás már elszakadva a látványtól, csak metafora és a metonímiaként inspirált a képek létrehozásakor.

 

         Az itt bemutatott Velence sorozat ma is félbehagyott, befejezetlen kísérlet volt, Fischer Ernő festészetének technikai elsajátításához, amit persze, ha egyszerűsítjük és nem szépítjük a dolgot, lehet epigonizmusnak is nevezni. Viszont, ha számításba vesszük az eltelt 30-35 évet, és az azóta készült munkákat, akkor kis utánajárással és jóindulattal, más végkövetkeztetésre is juthatunk. Ezzel szemben az itt csak meg említett, 2005 és 2015 között készült Pompeji vázlatok sorozat, amelyet 2012-ben és 2013-ban öt kiállításon is bemutattam, befejezett és lezárt, tovább lepésre inspiráló egység. 

 

           Mint alább látható, félbehagyottan és befejzetlenül 18 képet a Velence sorozatból, párosítva a Napkocsi töredékek nyolc képével, 2004-ben nyilvánosan is kiállítottam. 2015-ben a Budaörsi Városi Könyvtár Galériában, Hommage á Fischer Ernő címmel rendezett kiállításomról szóló, eddig kiadatlan úgynevezett Bővített kiadás című összefoglaló blog bejegyzésben így írok erről: 

"2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában



               A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.


                     Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton, amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

             A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen."

 

             Az alább látható képek részben ma is ebben az állapotban megvannak, de nagyrészük már csak fotó dokumentációként létezik, mivel sokat megsemmisítettem, vagy azóta átalakítottam.  

 

 

 

Alföldi László: Velence, 50 x 70 cm, papír, és olaj, 1980-as évek vége. 

 

      A továbbiakban nem közlök címet és egyéb adatokat sem, de annyit még hozzá teszek, hogy méretében az egész sorozat ugyan ebben a méretben, 50 x 70 cm, készült, technikában változó, de alapjában ugyancsak papír és olaj, kibővítve kollázzsal és sokszor pszeudókollázzsá átalakítva, illetve van benn több papírnyomat is. 

 

 

Lőrincz Ferenc megnyitó szövege

 

2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában

 

Velence Alföldi László szemével

Kedves Vendégeink, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim, kollégáim!

 

    Amikor 2003-ban Csengery Béla művész úrral először szót váltottam nálunk megrendezendő kiállításáról, nem gondoltam volna, hogy egy később szerencsésen kiteljesedő sorozat első állomását tervezem. Akkor alig tudtam valamit a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióról, Fischer Ernő tanár úrról és pedagógiai munkásságáról, az irányítása alatt kialakult „Öten” elnevezésű alkotócsoportról, és persze azokról a művészekről, akik Béla mellett ebbe a körbe tartoztak. Ma pedig nagy örömömre már harmadik alkalommal nyithatom meg ebben a körben az „Öten” egyik tagjának tárlatát. A tavaszi Csengery-kiállítást Kölűs Judit piktúrái követték a múlt hónapban, most pedig Alföldi László és képei mutatkoznak be nekünk. Három kiállítás, három művész, három egyéniség. Három sajátos életút, annak bizonyítására: a tehetség megtalálja a kifejezés lehetőségét, módját, függetlenül attól, hogy a pályát az élet, a sors, miként kényszeríti keretek közé. Csengery Béláé, aki évtizedekig elismert, de a képzőművészettől igencsak távol álló polgári foglalkozást gyakorolt, mielőtt a festészetet állította tevékenységének középpontjába. Kölűs Judité, akit fájdalmasan korai halála gátolt meg abban, hogy magas szakmai minőségű életművét kiteljesítse, az alkotások számát tekintve is közelíthesse saját és közönsége igényeihez. És most Alföldi Lászlóé, aki szerintem a csoport lelke volt, a mindig mindent megismerni vágyó, kísérletező hajlamú festő, akinél mind a maga, mind pályatársai művészetét reálisabban látni és értékelni tudó személyt ebben a műfajban még nem sikerült megismernem. Tóth Menyhért az éppen száz éve született, és majdnem negyedszázada halott, posztumusz Kossuthdíjas festő egyszer egy beszélgetésben így nyilatkozott valamelyik művésztársáról: „Azt mondja a mi- nap az egyik ifjabb kolléga – nem is rossz festő, sőt tehetséges –, hogy az ő végső célja az önmegvalósítás. Hát ez csakugyan több a látható dolgok megörökítésénél. S ha úgy érti, mint mondja is, hogy a legtöbbet adja abból, amire képes – hát ez igen. Ez kötelessége önmaga iránt. De aztán? Hogy mit kezd vele? Hát tekintse eszköznek, ne célnak azt, amire képes. Ne érje be azzal, hogy az ablak tiszta! Nyissa ki! A párkány, az lehet küszöb is!” Ez a képletes fogalmazás, szerintem, szólhatna Alföldi Lászlóról is. Szólhatna, mint olyan művészről, akinek a számára a művészet nem egyenlő a mesterségbeli tudással. Olyan művészről, aki kinyitotta a maga ablakát és a párkányt küszöbbé változtatta. Tette ezt azzal, hogy ki tudott lépni a maga látó- és érdekköréből a szélesebb viszonylatokba, az egyediből az általánosba. Tette ezt azért, mert megvan a szándéka, a képessége, a képzelőereje és a lelkiereje ehhez. Hogy miért? Mert életének sorsfordulatai, nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy megrendítő élményei, az azok tóthmenyhérti szóhasználattal élve küszöbein való átlépés és az azokból következő katarzis alkalmassá teszik őt a tágabb összefüggések felismerésére és azok megjelenítésére. Alföldi László igen hasonló álláspontot képvisel, amikor azt mondja, hogy a festő általában az élmények megosztását tekinti feladatának és lehetőségének a pálya első szakaszában, aztán ha megvan hozzá a tehetsége és a képessége, el kell jutnia a problémamegoldási szakaszba, ami könnyen beláthatóan egy magasabb nívó, magasabb szellemi tevékenység. Személy szerint úgy vélem Alföldi László már eljutott ebbe a szakaszba. Engedjék meg, hadd szóljak néhány szót arról, hogyan kanyargott életútja idáig. Talán közhelyszerűen hat, mégis igaz, hogy már az általános iskola felső tagozatától kezdve módszeresen készült a festői pályára. Ebben nyilvánvaló szerepet játszhatott a szabó foglalkozású, de kedvtelésből festegető édesapa példája. Első szakmai leckéit Aradi Jenőtől, a magyar rajzpedagógia kiemelkedő alakjától kapta. Rajzmetodikai tudását a Buda- pesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban alapozta meg. Már felvételt nyert a Török Pál utcai képzőművészeti szakközépiskolába, amikor édesapja váratlanul meghalt, és ez a családi tragédia egy időre más irányt szabott életútjának. A képzőművészeti helyett végül mezőgazdasági szakmunkásképző iskolába iratkozott be, ott szerzett képesítést dísznövénytermesztő és kertépítő tagozaton. Ezt követően felsőfokú képzésben is az agrárium területén vett részt, diplomáját a keszthelyi Mezőgazdasági Felsőfokú Technikumban kapta, növényvédelmi szakon. Így nem is csoda, hogy első munkahelye a Sasad Tsz lett. A képzőművészethez való visszatérést a Fischer Ernővel való találkozás jelentette, professzionális felkészültségét a mesterrel való hosszú együttműködés alapozta meg. Néhai felesége, Kölűs Judit 1994-es halálát követően azonban kettejük között szakmai konfliktusok keletkeztek és ez azzal a pozitív hatással járt, hogy bár az együttműködés Fischer Ernővel fennmaradt annak haláláig, Alföldi Lászlóban egyre erősebb elhatározás érlelődött az önerőből történő megmutatkozásra. Számos csoportos kiállítást követően első önálló megmérettetése egy „Budaőrsi Anzix” címmel megrendezett fotókiállítás volt 2000-ben. Azóta több tárlatát láthatta a közönség, „Ugyanaz és más” című kiállítás-sorozata például már a hatodik részénél tart. Megjelent a budapesti Francia Intézetben, az óbudai Hricsovinyi galériában és legutóbb „Eredeti eredet” alcímmel szeptemberben az újlipótvárosi Klub-Galériában. A mostani anyag 26 képből áll. Ezek csoportosítása igen egyszerű, hiszen két sorozat tagjairól van szó. Az egyik a Velence (18 festménnyel), a másik a Napkocsi töredékek (8 műalkotás). Velencét, mint témát nem kell különösebben bemutatni, biztosan sokan jártak ott közülünk személyesen is, de útikönyvekből, fényképekről vagy éppen festményekről valószínűleg mindenki ismeri a város védőszentjéről, Szent Márkról elnevezett teret és székesegyházat, a dózsepalotát, a híres harangtornyot, a Campanilet, meg a Sóhajok hídját (a Ponte dei Sospiri-t). Mindenki tudja, hogy Velencéhez köthető a világhírű művészek közül a zeneszerző Vivaldi, a festő Tintoretto, Veronese, Tiziano, a szobrász Canova. Alföldi László Velencéi (melyekből elmondása szerint több mint 80 lap van munka alatt, ezek közül 25 tekinthető késznek) annyiban feltétlenül különböznek a más festők Velencéitől, hogy közvetlen látványélmény nem áll mögöttük. A sorozatot már megálmodta, megtervezte, és lényegében megvalósította, mire eljutott a városba 1994-ben, Firenzéből hazafelé tartva és szinte percekre csak, de belekóstolhatott az ottani levegőbe. Képeinek megszületésében, így valószínűleg nagyobb szerepet játszottak Fischer Ernő hasonló tárgyú alkotásai, mint a város látványa. Ez persze Alföldi Lászlónál nem igazi probléma, mivel vallja, hogy a képzőművészetben a XX. század második felétől kezdve az esztétikai oldal helyett a hermeneutikai (értelmező, magyarázó) oldal került előtérbe, nekünk nézőknek az a feladatunk, hogy az ő értelmezését, magyarázatát gondoljuk át és integráljuk saját véleményünkkel. Összetettebb lecke áll előttünk a Napkocsi töredékek értelmi és érzelmi feldolgozásakor. A napkocsi (vagy más fordításokban napszekér) mintegy négyezer éves szimbólum, első felbukkanása mezopotámiai bronzlelethez köthető, mely i.e. 2000 körül keletkezhetett. Mezopotámia történelem előtti korában a művészet, ha nem csupán díszítő jelleggel készült, mindig szimbolikus értelmet hordozott. Vonatkozik ez az edényeken, a falfestményeken látható jelenetekre és a terrakotta, vagy kőszobrocskákra egyaránt. A szimbolikus motívumokat alkalmazták templomok és berendezési tárgyak díszítésére is. Magam a mezopotámiai leletet nem láttam, de ismerem az ún. Trundholmi napszekeret, mely Dániában, a koppenhágai Nemzeti Múzeumban található. Ez az i.e. 1500–1800-ban készült kis szobor, mely egy lovat ábrázol, aranybe- vonatú napkorongot húzva az ég felett. A ló, a kerék és főleg a nap, mint az emberiség kultúrfejlődése során majd mindenütt megjele- nő metaforák, művészt és nézőt egyaránt tovább gondolkodásra késztetnek. Alföldi László a Nap és a Föld relációjában Ikarosz repülésére asszociált, egyben izgalmas feladatot tűzött maga elé olyan értelemben is, vajon a szembetűnően szokatlan képméretet miként tudja fel- és kihasználni. A megoldásban segítségére volt az alkalmazott vegyes technika. Az alapként szolgáló papírnyomatra került kollázs, a helyenként Fischer Ernős írókázás, majd szükség esetén az újabb kollázs-kiegészítések tartalmas, egyben tetszetős eredményt hoztak. (Zárójelben megjegyezve Alföldi kísérletező alkatához igen jól illik a kollázs, talán nem véletlen, hogy munkásságának erről az eleméről diplomamunkát írnak és szakkönyv fejezete is szól róla.) Alföldi képein szerintem az élményoldal és a racionalitás nincs kettéválasztva – éppen, hogy igen jól kiegészítik egymást. Ugyanakkor tág lehetőséget biztosít nézőjének ahhoz, hogy a képek megtekintése során ható élményt a saját gondolataival egészítse ki. Talán részben erre vezethető vissza, hogy a kiállítás képeinek nincs is önálló címük, csak a sorozat elnevezése és az azon belüli készítési sorszám különbözteti meg őket. Ne keressenek tehát fogódzókat, inkább engedjék szabadra fantáziájukat, idézzék fel személyes élményeiket, utazzanak együtt a festővel. Johann Wolfgang Goethe a következőképpen fogalmazott. Háromféle olvasó van: az egyik ítélkezés nélkül élvez, a harmadik élvezet nélkül ítélkezik. A középső élvezve ítélkezik és ítélkezve élvez, ő voltaképpen újjáteremti a műalkotást. Eszerint a mi rezonanciánk mindenképpen szükséges a műalkotás megteremtéséhez, sőt Panofsky szerint egyenesen a nézői átélés révén születik meg a műalkotás. Minden tárgy, akár a természet, akár emberkéz alkotása, átélhető esztétikailag, az kizárólag személyes döntésünk, hogy vállalkozunk-e erre az átélésre, vagy sem. A művészi szándéknak közreműködő társra van szüksége, a műalkotás igényli a szemlélő vizuális iskolázottságát, szellemi-kulturális képzettségét, amely előhívhatja a legkülönbözőbb gondolattársításokat. Most, amikor megnyitom Alföldi László kiállítását, arra kérem Önöket, tárják ki szívüket és szellemiségüket ezek előtt a képek előtt, mert megérdemlik, hogy közreműködő társaik legyünk.

A megnyitót Lőrincz Ferenc, az MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke tartotta

 
















































































 Befejezésül újra bemutatom a címoldal után következő első képet, amelynek megadtam az adatait is, és utána Fischer Ernő egy Velence képét, amelyet ebben az évben árverezték és elkelt. Legközelebb pedig folytatom ezt a témát összehasonlító módon, Tanár úr általam dokumentált és ismert összes Velence képének bemutatásával, és tőlem egy válogatott anyaggal.






 

 

2023. július 6., csütörtök

Műhelymunkák - Műhelynapló XXIX. - A "Többszörös kép" problémái.

Az alábbi kép a Facebook-on megjelent híradás a Módszerteni Füzetek 1. bemutatásáról. 


    Számomra az interneten való megjelenés ugyan olyan feladat és ebből adódóan problémai is, mint egy kiállítás rendezés. Adódik ez abból, hogy évtizedek alatt két-háromszáz között van azoknak a kiállításoknak a száma, amelyeket rendeztem, de legtöbb esetben pozíciómból adódóan csak technikai kivitelező - úgynevezett képakasztó - voltam. Ennek ellenére egy-egy elejtett hozzászólásommal, sok esetben kiállítási segédrendezőnek léptem elő, mert amikor megakadt a hivatásos rendezéssel megbízott szakember, kurátor, vagy maga az alkotó, akkor a meglátásaimmal és hozzászólásaimmal tovább tudtam billenteni a munkát. Azért tartom fontosnak ezt a feladatot, mert szervesen hozzá tartozik egy alkotás sorsához, és értékének felmutatásához. Sokat lehet egy mű létrangján emelni, ha jól van elrendezve, jó helyre kerül, olyan képek összefüggésében látható, amelyek segítik az érvényesülését. Persze ugyan így sokat lehet a rossz rendezéssel rontani is. Ezért felelősség teljes munka ez az alkotás szempontjából, a látszólagos másodlagossága ellenére. De én még ideszámítom a képkeretezőt és a paszpartu készítőt is, mert az ő munkájuk sem elhanyagolható tényező. A megmutatkozás fontos része a műalkotásnak, legyen az bárhol. Múzeumban, kiállítótérben, könyvben nyomtatott reprodukcióként vagy képernyőn az interneten, minden esetben ugyanazok az örökké ismétlődő problémák vetődnek fel. Az adott helyhez, viszonyokhoz, lehetőségekhez igazodni kell, és annak megfelelően elhelyezni a művet. Aki ezt nem veszi figyelembe, az valami lényegeset nem ért a műalkotásból - legyen az profán vagy szakrális -, mert mindegyik alkotás heideggeri értelemben egy önálló világ, vagy azzá akar válni, amelyet el kell helyeznünk a mi világunkban úgy, hogy szimbiózisba kerüljenek egymással. Bármennyire furcsának tűnik, elvont értelemben ez ugyan úgy igaz és érvényes kritérium a barlangrajzoktól, a halotti kultuszon és a szakrális képek templomban való elhelyezésén át, egészen Marcel Duchamp posztamensre állított piszoárjáig, és azon is túl a képernyőn való megjelenésig. Ebből következően itt most ez utóbbi szempontjából próbálom újra olvasni és értelmezni mesterem, Fischer Ernő festőművész és pedagógus intelmeit, amelyet A "KÉP" mint komplex modell című írásában megfogalmaz. De itt nem csak a leírt szöveget értelmezem újra, amelynek megszületésében részben segítője voltam, hanem azt a kiállításrendezői gyakorlatokat is, amelyeket vele együtt végeztem. Évtizedeken át, a hetvenes évektől kezdve az angyalföldi rajzszakőrben majd, a nyolcvanas években a kilencvenes évek közepéig a Budapesti Képzőművész Stúdióban részese és segítője voltam minden kiállításrendezői feladatának. De az életművét bemutató több mint negyven önálló kiállításának körülbelül a felében aktívan részt vettem, a fent leírt módon, segédrendezői és technikai kivitelezőként. Halálát követően az azóta megvalósult  több mint tíz kiállításának a jelentős részét, most már nem segédrendezőként, hanem "főrendezőként" és  kurátorként is én rendeztem. Olyan neves művészettörténészek és kurátorok mellett dolgoztam, akiknek szakmai elismertsége nem vitatható, és akik közül kiemelem a számomra legfontosabbat, Ury Ibolyát, a valamikori műcsarnoki kiállítások egyik főrendezőjét, akivel sok Fischer kiállítást együtt készítettünk. Köztudott, hogy Ury Ibolya Bálint Endrének és Ország Lilinek is több kiállítását rendezte, de sajnos ezekben én nem vettem részt. Viszont a sors furcsasága és talán nem is véletlenszerű következménye, hogy az utóbbi években több csoportos tárlat megrendezésében volt módom S. Nagy Katalin művészettörténésszel - az Ország Lili monográfia írójával, aki mellesleg feleségem T. Horváth Éváról is írt könyvet - együtt dolgozni. Ezt a hosszúnak tűnő bevezetőt és bemutatkozást szükségesnek tartottam előszóként leírni, hogy látható legyen az az aspektus és pozíció, amelyből most újra próbálom értelmezni elsősorban Fischer Ernő írásának újra olvasása alapján az interneten felvetődő "többszörös kép" problémáját, amely elsősorban Erdei János munkásságában kezd önálló szakmai kifejezéssé válni és meghonosodni. 

    Hosszú idézettel kezdem a probléma boncolgatását, Fischer Ernő A "KÉP" mint komplex modell című írásának első bekezdésével. Ebből mindjárt felmentést és igazolást kapok arra vonatkozóan, hogy miért taglaltam bevezetőként ilyen részletesen a kiállításrendezési és kivitelezési gyakorlatomat. A leírtakból is kitűnhet, hogy nagy tapasztalatom van e téren, és egy olyan sajátos aspektusból, ahol a technikai kivitelezéstől az önálló rendezésig mindent kipróbáltam és a hozzá kötődő szakirodalmat is tanulmányoztam. Fischer Ernő 83 évesen, hatvan évnyi tapasztalattal a háta mögött, a következőket írja: 

 "Egy kiállítás képanyagát rendeztem. A rendezés szükségszerűvé tette a képek állandó térbeli mozgatását, helyváltoztatását, hogy a többi kiállítandó képpel, alkotásokkal állandó viszonylatok, szituációk jöjjenek létre. Ezek a szinte villanásszerű helyzet- és viszonyváltozások, a kapcsolódások és távolodások éles kontrasztokat teremtettek, lehetőséget adva arra, hogy a "KÉP" olyan arculatát ismerjem meg, amit a mű speciálisan csak ebben a sajátos helyzetben és körülmények között, a rendezésnek ebben a stádiumában tár fel. Mert ezek az ütközések, kontraszthelyzetek nemcsak a "KÉP" esztétikai, külső, hanem belső tartalmi világát is felmutatták. Valami lényeges dolog tárult fel így előttem, a "KÉP" fogalmának igazi lényege, egzisztenciája, metafizikai arculata. Mert ezek az érintkezési pontok a "KÉP" egzisztenciális létét, kimeríthetetlen belső gazdagságát tárták fel. A műalkotások így együttesen pedig a képi jelenség szinte minden változatosságát, a lényegeset és a lényegtelent is reprezentálják, felmutatva a mimézistől az absztrakcióig, az allegóriától, a szimbólumon át a metaforáig. Mindezt szinte egy kaleidoszkóp, prizma vetületén át éltem meg, a képi világ létét és létezését. Láthatóvá téve a rendszert a rendszertelenségben. Így meghaladva a mindennaposságot, az aktualitást, átélhetővé téve a különöst és a potencialitást is; fogalmi síkra le nem fordítható létük metafizikáját, transzcendenciáját. A mögöttes világot a képi létformák villantották föl, tisztán elkülöníthető, átélhető formákban. A képek szellemi dimenziójukban tágultak ki, bővültek igazi "totalitássá", "világszerűséggé". 

    A kép fogalma a maga sokrétű jelentőségével, sejtelmes titokzatosságával került így gondolkodásom előterébe. Akaratlanul is tanúja, átélője voltam a képek szimbolikus játékának is. Föltéve a magam számára is szükségszerűen a nagy kérdést, hogy mi a "KÉP"? Mi a mű igazából? Mert ez a kérdés az - a kép fogalmának, lényegének keresése -, amely szorosan kapcsolódik és végigkíséri egész festői, pedagógiai pályám, s egyben eszmélkedésem, fejlődésem megértésének kulcsa is."


    Részemről nem akar ez az írás műfajilag hitelesíthető, szakszerű könyvrecenzió lenni, vagy valamiféle szokásos könyvajánló és olvasásra buzdító agitáció, vagy még inkább kikapcsolódást és szórakozást ígérő olvasmánnyá válni, mert ennél kiszámíthatatlanabb feladatra vállalkozom. Olyan rendhagyó formában gondolkodni a leírtakról, ahol nem a műfaji előzmények és követelmények szabják meg az irányt, és hogy mit írjak, hanem maga a dolog, az írás és a hozzá fűződő gyakorlati tapasztalatból eredő gondolatok. 

  Az elmúlt huszonöt év alatt a szóban forgó szöveg sokszori újraolvasása juttatott erre az elhatározásra, mert eddig mindig csak érezve és beszélgetések folyamán szóban adtam hangot annak a meglátásomnak, hogy itt ebben a "KÉP"-ről való megfogalmazásban, valami nincs egészen rendben. Mert engem önmagában csak ennek a szövegnek az értelmezéséből nem nagyon győznének meg Tanár úr teoretikus beállítottságáról és  a klasszikus értelemben vett filozofikus és főleg filozófusi voltáról. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mind ez nincs benne az írásban, csupán annyit állítok, hogy egzakt módon nincs kellőképpen kifejtve. Abból a szempontból előnyösebb és más helyzetben vagyok ennek megítélése tekintetében mit az átlagolvasó, vagy akár a szakember is, aki nem ismeri kellő mélységében az életművet, és nem ismerte személyesen Fischer Ernőt. Mert húsz évvel halála után időszerűnek látnám egy kritikusabb hozzáállást és az életmű kritikai feldolgozását. Mert mindkettő csapdákat rejt magában. Kezdjük az utóbbival. Akik ismerték Tanár urat - velem együtt - azok elfogultak, és sok esetben fenntartás nélkül elfogadnak olyan dolgokat, amit érdemes lenne távolságtartóbban is szemlélni és szemügyre venni. Akik pedig személyesen nem ismerték, azoknak megvan az az előnyük, hogy eredendően adott számukra ez a távolság, de hiányzik Fischer Ernő személyiségéből valamikor sugárzó "aurának" a tapasztalata, amely esetenként és bizonyos kérdésekben legalább olyan meggyőző tudott lenni, mint a legalaposabban alátámasztott és kifejtett teória. Persze több esetben tévedéseit is ez igazolta.


         Visszatérve a fentebb idézett szöveghez, láthatjuk, hogy jó írói vénával megfogalmazott, nagyszerű felütéssel kezdi mondandóját, és szinte a következő hozzákapcsolódó rövidebb idézettel kiegészítve, már láthatjuk az egész írás lényegét. Ami nem más, mint a gyakorlat és a teória együtthatója. Amikor az egyik - a gyakorlat - igazolja a másikat, és a másik - a teória - értelmezi az elsőt. Művész és pedagógus esetében ez nélkülözhetetlen. Gondoljunk csak bele, hogy a gyakorlatban hányan festenek úgy, hogy maguk sem tudják és sok esetben nem is akarják értelmezni a műveket. Vagy a másik oldalon hányan tanítanak úgy, hogy ismerve a tananyagot és az ezt alátámasztó teóriát, nagyon okos dogokat mondanak, de a dologhoz nincs sok közük, vagy sok esetben semmi sem. Ezért van talán az a közhelyszerű monás, hogy aki tudja, az csinálja, aki félig tudja az tanítja, és aki nem tudja az könyvet ír belőle. Tanár úr mindhármat gyakorolta, de az elsővel kezdte, az az csinálta, festett és szembesült saját alkotásaival. Aztán tanította és értelmezte az alkotásokat, majd végül megpróbált könyvet is írni belőle. Míg az első kettő, a festés és a tanítás egész életét végigkísérte, ezért ezeket a legmagasabb szinten művelte, és az ő szóhasználatát alkalmazva értelmezte a remekműveket, és maga is törekedett ennek megvalósítására az alkotásaiban. Érdekes módon az ő esetében a gyakorlati megvalósulásban az írás viszont nem terjedt túl a hivatalból szükséges szövegeknél, és az alkalomhoz illő számtalan megnyitó beszéd megfogalmazásán. Az általam ismert dokumentumokban egyetlent hasonló mélységű, terjedelmű és átfogó módon végiggondolt írást sem találtam. Talán az általa fontosnak tartott, és ontológiai kérdéseket is érintő,  "Remekműről" szóló előadása hasonló megközelítésű, és  írásos módon rögzített. Sinkó István képzőművész és művészeti író, a Fischer Ernő Alapítvány Kuratóriumának elnöke, valamikori tanítványának  a megfogalmazása találó, hogy Tanár úr műfaja a peripatetikus és a platoni kérdve kifejtő, kötetlen élő előadás volt, amit ritkán fogalmazott meg írott formában. Nem véletlen, hogy itt is egy kiállítás képeit rendezve, önmagának teszi fel a kérdést, amit az idézet folytatásában többször, több formában megfogalmazva ismétlően hangsúlyoz. Leegyszerűsítve az a kérdés számára, hogy tulajdonképpen mi is a kép valójában. Folytatva az idézetet, így zárja a bekezdést: 

   "A kép fogalma a maga sokrétű jelentőségével, sejtelmes titokzatosságával került így gondolkodásom előterébe. Akaratlanul is tanúja, átélője voltam a képek szimbolikus játékának is. Föltéve a magam számára is szükségszerűen a nagy kérdést, hogy mi a "KÉP"? Mi a mű igazából? Mert ez a kérdés az - a kép fogalmának, lényegének keresése -, amely szorosan kapcsolódik és végigkíséri egész festői, pedagógiai pályám, s egyben eszmélkedésem, fejlődésem megértésének kulcsa is."

    Itt elhangzik a szimbolikus szó is, amely megint sokszor, sokféleképpen tér majd vissza a szövegben, de kérdés, hogy a könyv címében szereplő "szimbolikus formaképzésre" kapunk-e majd egyértelműen megfogalmazott választ. Ezt a kérdést azért teszem fel, mert a címben szereplő "KÉP" is ebben a tipográfiai formában problematikus, még akkor is, ha az idézőjel sejteti, a sajátos, egyedi értelmezését. Most csak a formai oldalát emelem ki, és a jelentését később próbálom majd értelmezni, mivel itt az idézetben a kiállításrendezésre való hivatkozás a megjelenésre fókuszál. Én meg kimondottan az interneten, a képernyőn való kép megjelenése szempontjából próbálom megérteni mindenféle kép másságát és azonosságát. Előrehaladva Fischer Ernő szövegét olvasva, majd lassan kiderül, hogy miért. A "KÉP" szó megjelenési formája mellett maradva még a hagyományos képhordozónál, a könyvnél, ebből a szempontból érdemes még összehasonlítani az első kiadásban, és a mostani kiadásban a szöveg tördelését. Azzal, hogy a könyvben képekkel illusztrált felületen, hagyományos módon egybe vannak írva a bekezdések, addig a módszertani füzetben nagyobb térköz kihagyásával, tagolttá válik a szöveg. Ez a látszólag jelentéktelen másság, részben tartalmi másságot is jelent. Óhatatlanul gondolategységekké tagolja az értelmezést is. A további 4-5 bekezdés pontosan ezt a megjelenés módjából fakadó relativitást veti fel, és újabb és újabb kérdéseket tesz fel a fogalom értelmezése felől. A hatodik bekezdést idézem, mert itt kapjuk az első részleges feleletet arra vonatkozólag, hogy milyen képről is van itt szó:

   "A kérdésnek e vázlatos, általános jellegű megközelítése után nézzük most közelebbről, hogy mi a "KÉP" az előzőekben felvetett gondolatok tükrében. Hasznosnak, célszerűnek mutatkozik, ha a képet, az alkotást, mint" üzenetet" fogjuk fel. Itt nem arról az üzenetről szólok, amit ez a fogalom sok mű esetében a felületén hordoz, a szavakba foglalható témákról, a leolvasható történésekről, az elbeszélésekről. De ezekben a művekben is rejtve, ki nem mondva sok esetben történik utalás a szimbólumokra."

     Tehát a "képet, az alkotást, mint üzenetet fogjuk fel." Itt a kép általános fogalma kikerül az idézőjel közé tett, nagybetűs KÉP sajátos értelmezést sugalló formájából, és leszűkül az alkotásra, amelyet mint üzenetet fogunk fel. Ez pedig egyértelművé teszi, hogy a "mű"-ről, a műalkotásról van szó, és a továbbiakban az lesz az értelmezés tárgya. 


Itt megállok a szöveggel kapcsolatos további problémák felvetésével, és akkor folytatom csak írásomat, ha lesz a Módszertani Füzetek 1. kötetének kritikai viszhangja. Nem akarok elébe menni a hivatalos recenzióknak, ha lesz egyáltalán ilyen, mert mint fentebb már említettem, én sajátos helyzetben vagyok más értelmezőkkel szemben, mert félig-meddig részese voltam az írás keletkezésének. Pár blog bejegyzésemben említettem és érintettem bizonyos kérdéseket Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv megjelenésével kapcsolatban, de teljes terjedelmében nem tettem még nyílvánossá. Annak idején és később sem, nem szerettem volna befolyásolni a könyv sorsát, olyan részletek feltárásával, amelyek elterelték volna a figyelmet az eredeti tartalomról. De mivel több mint huszonöt év elteltével az én ismereteim szerint senki sem foglalkozott szakszerűen a szöveg elemzéséve, lassan itt az ideje, hogy bizonyos dolgok megkérdőjelezésével, életre keltsük az írás szellemi tartalmát. Annál is inkább, mivel az újra kiadás javítás és változtatás nélkül jelent meg.



András László AlföldiA "

27 p. 
Láthatóság: Nyilvános
Nyilvános
"Ősnyomtatvány"

A szövegben található linkre kattintva közvetlenül az a blog bejegyzés nyílik meg, amelyben megtekinthető eredeti formájában Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvben található https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2023/04/fischer-erno-kep-mint-komplex-modell_1.html Fischer Ernő: A "KÉP" mint komplex modell című írása. Ennek bemutatását az tette aktuálissá, hogy pár nappal ezelőtt a SZTE JGYPK (Szegedi Tudomány Egyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar) Művészeti Intézet Rajz-Művészettörténet Tanszéken, "Módszertani füzetek 1." formátumban, huszonöt év után, önállóan, kiemelve az 1997-ben kiadott könyvből, újra megjelent ez a fejezet. Örülni lehet annak, hogy ennyi idő elteltével tartalmában semmit nem veszített értékéből. Ugyan úgy érvényesek azok a gondolatok a művészet mibenlétéről, amelyek akkor a 83 éves festőművész által megfogalmazódtak. Sőt, mondhatnánk, hogy az idő elteltével most még igazabbnak tűnnek azok a meglátások, amelyek festői gyakorlatát megalapozták, és hozzá segítették az időskori műveinek létrehozásához. Mert Fischer Ernő alkotó módszeréhez szervesen hozzátartozott a dolgok végiggondolása, filozófiai megalapozottsága, mivel így tudta elkerülni az üres önismétlés csapdáit. De ez a veszély nem csak egy pálya vége felé következhet be, hanem az alkotói periódusok bármely szakaszában. Ezért Ő a pedagógiai módszerében is az első lépéstől úgy indította útra a tanítványait, hogy mindig új problémákat kell felvetni, amelynek elméleti és gyakorlati megvalósítása a feladat. Ezért írja 1973-ban a műcsarnoki kiállításának katalógusában ars poétikájában, hogy: "A festői hivatást alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet."