SZÁZ LÉPÉS VELENCÉBEN

 

 

    Nem kezdhetem ezt a bejgyzést úgy bevezetni, hogy sosem jártam Velencében, mint a Pompeji vázlatok sorozatomnál szoktam volt mondani, ahol ténylegesen sosem jártam, mivel Velencében száz lépést azért mégiscsak megtettem. Méghozzá talán a leg exponáltabb helyen, a Szent Mark téren. 1995-ben, a Budapesti Történeti Múzeum egy szakmai kirándulásáról Firenzéből hazafele jövet, programon kívül bementünk Velence városon kívüli parkolójába, és onnan Vaporettóval végig utaztuk a Grand Canal-ét. Nem volt sok időnk, ezért megvolt váltva a jegyünk visszafelé is, de mivel a szabály az szabály Velencében is, a végállomáson a Szent Mark téren ki kellet szálljunk a hajóból, és kimenve a KIJÁRATON, el kellett gyalogoljunk a száz lépésre levő BEJÁRATHOZ, ahol újra beszállhattunk ugyanabba a visszafelé induló Vaporettóba. Aztán újra végig utaztuk a nagy fordított S-alakú főutcát, a Grand Canal-ét. Ennyi jutott nekem Velencéből, amely mégiscsak több a semminél. 

 

     Pompeji nem volt témája mesterem Fischer Ernő festészetének, szemben Velencével, amely végig kíséri az egész életművét. Így a "száz lépéses" személyes élményen túl, az ő képei, Turner reprodukciói, és képeslapok inspiráltak a Velence sorozat megfestésére. Tehát itt még a látvány lényeges meghatározó volt a képek elkészítése során, szemben Pompejivel, ahol személyesen sosem jártam, de Ország Lili festészete által, százszor és talán ezerszer is végisétáltam képei segítségével a múlt labirintusait. Jó tíz-tizenöt évvel később, a 2010-es évek környékén, ez az időutazás már elszakadva a látványtól, csak metafora és a metonímiaként inspirált a képek létrehozásakor.

 

         Az itt bemutatott Velence sorozat ma is félbehagyott, befejezetlen kísérlet volt, Fischer Ernő festészetének technikai elsajátításához, amit persze, ha egyszerűsítjük és nem szépítjük a dolgot, lehet epigonizmusnak is nevezni. Viszont, ha számításba vesszük az eltelt 30-35 évet, és az azóta készült munkákat, akkor kis utánajárással és jóindulattal, más végkövetkeztetésre is juthatunk. Ezzel szemben az itt csak meg említett, 2005 és 2015 között készült Pompeji vázlatok sorozat, amelyet 2012-ben és 2013-ban öt kiállításon is bemutattam, befejezett és lezárt, tovább lepésre inspiráló egység. 

 

           Mint alább látható, félbehagyottan és befejzetlenül 18 képet a Velence sorozatból, párosítva a Napkocsi töredékek nyolc képével, 2004-ben nyilvánosan is kiállítottam. 2015-ben a Budaörsi Városi Könyvtár Galériában, Hommage á Fischer Ernő címmel rendezett kiállításomról szóló, eddig kiadatlan úgynevezett Bővített kiadás című összefoglaló blog bejegyzésben így írok erről: 

"2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában

               A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.

                     Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton, amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

             A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen."

 

             Az alább látható képek részben ma is ebben az állapotban megvannak, de nagyrészük már csak fotó dokumentációként létezik, mivel sokat megsemmisítettem, vagy azóta átalakítottam.  

 

 

 

Alföldi László: Velence, 50 x 70 cm, papír, és olaj, 1980-as évek vége. 

 

      A továbbiakban nem közlök címet és egyéb adatokat sem, de annyit még hozzá teszek, hogy méretében az egész sorozat ugyan ebben a méretben, 50 x 70 cm, készült, technikában változó, de alapjában ugyancsak papír és olaj, kibővítve kollázzsal és sokszor pszeudókollázzsá átalakítva, illetve van benn több papírnyomat is. 

 

 

Lőrincz Ferenc megnyitó szövege

 

2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában

 

Velence Alföldi László szemével

Kedves Vendégeink, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim, kollégáim!

 

    Amikor 2003-ban Csengery Béla művész úrral először szót váltottam nálunk megrendezendő kiállításáról, nem gondoltam volna, hogy egy később szerencsésen kiteljesedő sorozat első állomását tervezem. Akkor alig tudtam valamit a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióról, Fischer Ernő tanár úrról és pedagógiai munkásságáról, az irányítása alatt kialakult „Öten” elnevezésű alkotócsoportról, és persze azokról a művészekről, akik Béla mellett ebbe a körbe tartoztak. Ma pedig nagy örömömre már harmadik alkalommal nyithatom meg ebben a körben az „Öten” egyik tagjának tárlatát. A tavaszi Csengery-kiállítást Kölűs Judit piktúrái követték a múlt hónapban, most pedig Alföldi László és képei mutatkoznak be nekünk. Három kiállítás, három művész, három egyéniség. Három sajátos életút, annak bizonyítására: a tehetség megtalálja a kifejezés lehetőségét, módját, függetlenül attól, hogy a pályát az élet, a sors, miként kényszeríti keretek közé. Csengery Béláé, aki évtizedekig elismert, de a képzőművészettől igencsak távol álló polgári foglalkozást gyakorolt, mielőtt a festészetet állította tevékenységének középpontjába. Kölűs Judité, akit fájdalmasan korai halála gátolt meg abban, hogy magas szakmai minőségű életművét kiteljesítse, az alkotások számát tekintve is közelíthesse saját és közönsége igényeihez. És most Alföldi Lászlóé, aki szerintem a csoport lelke volt, a mindig mindent megismerni vágyó, kísérletező hajlamú festő, akinél mind a maga, mind pályatársai művészetét reálisabban látni és értékelni tudó személyt ebben a műfajban még nem sikerült megismernem. Tóth Menyhért az éppen száz éve született, és majdnem negyedszázada halott, posztumusz Kossuthdíjas festő egyszer egy beszélgetésben így nyilatkozott valamelyik művésztársáról: „Azt mondja a mi- nap az egyik ifjabb kolléga – nem is rossz festő, sőt tehetséges –, hogy az ő végső célja az önmegvalósítás. Hát ez csakugyan több a látható dolgok megörökítésénél. S ha úgy érti, mint mondja is, hogy a legtöbbet adja abból, amire képes – hát ez igen. Ez kötelessége önmaga iránt. De aztán? Hogy mit kezd vele? Hát tekintse eszköznek, ne célnak azt, amire képes. Ne érje be azzal, hogy az ablak tiszta! Nyissa ki! A párkány, az lehet küszöb is!” Ez a képletes fogalmazás, szerintem, szólhatna Alföldi Lászlóról is. Szólhatna, mint olyan művészről, akinek a számára a művészet nem egyenlő a mesterségbeli tudással. Olyan művészről, aki kinyitotta a maga ablakát és a párkányt küszöbbé változtatta. Tette ezt azzal, hogy ki tudott lépni a maga látó- és érdekköréből a szélesebb viszonylatokba, az egyediből az általánosba. Tette ezt azért, mert megvan a szándéka, a képessége, a képzelőereje és a lelkiereje ehhez. Hogy miért? Mert életének sorsfordulatai, nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy megrendítő élményei, az azok tóthmenyhérti szóhasználattal élve küszöbein való átlépés és az azokból következő katarzis alkalmassá teszik őt a tágabb összefüggések felismerésére és azok megjelenítésére. Alföldi László igen hasonló álláspontot képvisel, amikor azt mondja, hogy a festő általában az élmények megosztását tekinti feladatának és lehetőségének a pálya első szakaszában, aztán ha megvan hozzá a tehetsége és a képessége, el kell jutnia a problémamegoldási szakaszba, ami könnyen beláthatóan egy magasabb nívó, magasabb szellemi tevékenység. Személy szerint úgy vélem Alföldi László már eljutott ebbe a szakaszba. Engedjék meg, hadd szóljak néhány szót arról, hogyan kanyargott életútja idáig. Talán közhelyszerűen hat, mégis igaz, hogy már az általános iskola felső tagozatától kezdve módszeresen készült a festői pályára. Ebben nyilvánvaló szerepet játszhatott a szabó foglalkozású, de kedvtelésből festegető édesapa példája. Első szakmai leckéit Aradi Jenőtől, a magyar rajzpedagógia kiemelkedő alakjától kapta. Rajzmetodikai tudását a Buda- pesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban alapozta meg. Már felvételt nyert a Török Pál utcai képzőművészeti szakközépiskolába, amikor édesapja váratlanul meghalt, és ez a családi tragédia egy időre más irányt szabott életútjának. A képzőművészeti helyett végül mezőgazdasági szakmunkásképző iskolába iratkozott be, ott szerzett képesítést dísznövénytermesztő és kertépítő tagozaton. Ezt követően felsőfokú képzésben is az agrárium területén vett részt, diplomáját a keszthelyi Mezőgazdasági Felsőfokú Technikumban kapta, növényvédelmi szakon. Így nem is csoda, hogy első munkahelye a Sasad Tsz lett. A képzőművészethez való visszatérést a Fischer Ernővel való találkozás jelentette, professzionális felkészültségét a mesterrel való hosszú együttműködés alapozta meg. Néhai felesége, Kölűs Judit 1994-es halálát követően azonban kettejük között szakmai konfliktusok keletkeztek és ez azzal a pozitív hatással járt, hogy bár az együttműködés Fischer Ernővel fennmaradt annak haláláig, Alföldi Lászlóban egyre erősebb elhatározás érlelődött az önerőből történő megmutatkozásra. Számos csoportos kiállítást követően első önálló megmérettetése egy „Budaőrsi Anzix” címmel megrendezett fotókiállítás volt 2000-ben. Azóta több tárlatát láthatta a közönség, „Ugyanaz és más” című kiállítás-sorozata például már a hatodik részénél tart. Megjelent a budapesti Francia Intézetben, az óbudai Hricsovinyi galériában és legutóbb „Eredeti eredet” alcímmel szeptemberben az újlipótvárosi Klub-Galériában. A mostani anyag 26 képből áll. Ezek csoportosítása igen egyszerű, hiszen két sorozat tagjairól van szó. Az egyik a Velence (18 festménnyel), a másik a Napkocsi töredékek (8 műalkotás). Velencét, mint témát nem kell különösebben bemutatni, biztosan sokan jártak ott közülünk személyesen is, de útikönyvekből, fényképekről vagy éppen festményekről valószínűleg mindenki ismeri a város védőszentjéről, Szent Márkról elnevezett teret és székesegyházat, a dózsepalotát, a híres harangtornyot, a Campanilet, meg a Sóhajok hídját (a Ponte dei Sospiri-t). Mindenki tudja, hogy Velencéhez köthető a világhírű művészek közül a zeneszerző Vivaldi, a festő Tintoretto, Veronese, Tiziano, a szobrász Canova. Alföldi László Velencéi (melyekből elmondása szerint több mint 80 lap van munka alatt, ezek közül 25 tekinthető késznek) annyiban feltétlenül különböznek a más festők Velencéitől, hogy közvetlen látványélmény nem áll mögöttük. A sorozatot már megálmodta, megtervezte, és lényegében megvalósította, mire eljutott a városba 1994-ben, Firenzéből hazafelé tartva és szinte percekre csak, de belekóstolhatott az ottani levegőbe. Képeinek megszületésében, így valószínűleg nagyobb szerepet játszottak Fischer Ernő hasonló tárgyú alkotásai, mint a város látványa. Ez persze Alföldi Lászlónál nem igazi probléma, mivel vallja, hogy a képzőművészetben a XX. század második felétől kezdve az esztétikai oldal helyett a hermeneutikai (értelmező, magyarázó) oldal került előtérbe, nekünk nézőknek az a feladatunk, hogy az ő értelmezését, magyarázatát gondoljuk át és integráljuk saját véleményünkkel. Összetettebb lecke áll előttünk a Napkocsi töredékek értelmi és érzelmi feldolgozásakor. A napkocsi (vagy más fordításokban napszekér) mintegy négyezer éves szimbólum, első felbukkanása mezopotámiai bronzlelethez köthető, mely i.e. 2000 körül keletkezhetett. Mezopotámia történelem előtti korában a művészet, ha nem csupán díszítő jelleggel készült, mindig szimbolikus értelmet hordozott. Vonatkozik ez az edényeken, a falfestményeken látható jelenetekre és a terrakotta, vagy kőszobrocskákra egyaránt. A szimbolikus motívumokat alkalmazták templomok és berendezési tárgyak díszítésére is. Magam a mezopotámiai leletet nem láttam, de ismerem az ún. Trundholmi napszekeret, mely Dániában, a koppenhágai Nemzeti Múzeumban található. Ez az i.e. 1500–1800-ban készült kis szobor, mely egy lovat ábrázol, aranybe- vonatú napkorongot húzva az ég felett. A ló, a kerék és főleg a nap, mint az emberiség kultúrfejlődése során majd mindenütt megjele- nő metaforák, művészt és nézőt egyaránt tovább gondolkodásra késztetnek. Alföldi László a Nap és a Föld relációjában Ikarosz repülésére asszociált, egyben izgalmas feladatot tűzött maga elé olyan értelemben is, vajon a szembetűnően szokatlan képméretet miként tudja fel- és kihasználni. A megoldásban segítségére volt az alkalmazott vegyes technika. Az alapként szolgáló papírnyomatra került kollázs, a helyenként Fischer Ernős írókázás, majd szükség esetén az újabb kollázs-kiegészítések tartalmas, egyben tetszetős eredményt hoztak. (Zárójelben megjegyezve Alföldi kísérletező alkatához igen jól illik a kollázs, talán nem véletlen, hogy munkásságának erről az eleméről diplomamunkát írnak és szakkönyv fejezete is szól róla.) Alföldi képein szerintem az élményoldal és a racionalitás nincs kettéválasztva – éppen, hogy igen jól kiegészítik egymást. Ugyanakkor tág lehetőséget biztosít nézőjének ahhoz, hogy a képek megtekintése során ható élményt a saját gondolataival egészítse ki. Talán részben erre vezethető vissza, hogy a kiállítás képeinek nincs is önálló címük, csak a sorozat elnevezése és az azon belüli készítési sorszám különbözteti meg őket. Ne keressenek tehát fogódzókat, inkább engedjék szabadra fantáziájukat, idézzék fel személyes élményeiket, utazzanak együtt a festővel. Johann Wolfgang Goethe a következőképpen fogalmazott. Háromféle olvasó van: az egyik ítélkezés nélkül élvez, a harmadik élvezet nélkül ítélkezik. A középső élvezve ítélkezik és ítélkezve élvez, ő voltaképpen újjáteremti a műalkotást. Eszerint a mi rezonanciánk mindenképpen szükséges a műalkotás megteremtéséhez, sőt Panofsky szerint egyenesen a nézői átélés révén születik meg a műalkotás. Minden tárgy, akár a természet, akár emberkéz alkotása, átélhető esztétikailag, az kizárólag személyes döntésünk, hogy vállalkozunk-e erre az átélésre, vagy sem. A művészi szándéknak közreműködő társra van szüksége, a műalkotás igényli a szemlélő vizuális iskolázottságát, szellemi-kulturális képzettségét, amely előhívhatja a legkülönbözőbb gondolattársításokat. Most, amikor megnyitom Alföldi László kiállítását, arra kérem Önöket, tárják ki szívüket és szellemiségüket ezek előtt a képek előtt, mert megérdemlik, hogy közreműködő társaik legyünk.

A megnyitót Lőrincz Ferenc, az MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke tartotta

 

 Befejezésül újra bemutatom a címoldal után következő első képet, amelynek megadtam az adatait is, és utána Fischer Ernő egy Velence képét, amelyet ebben az évben árverezték és elkelt. Legközelebb pedig folytatom ezt a témát összehasonlító módon, Tanár úr általam dokumentált és ismert összes Velence képének bemutatásával, és tőlem egy válogatott anyaggal.