A programfüzetben Sinkó István szövege alatt, Pacsika Emilia és Alföldi László képe látható.
A programfüzetben Dr. Feledy Balázs van feltüntetve megnyitóként, de más elfoglaltsága miatt helyette Sinkó István, a Fischer Alapítvány elnöke, és egyben a kiállítás kurátora és rendezője nyitotta meg.
Sinkó István felolvassa a megnyitó szöveget
A tanítvány felelősége
Fischer Ernő 105 éve van köztünk.
Munkássága, írásai és egész szellemisége egyre kiterjedtebb-kiterjeszthetőbb
annak ellenére, hogy 17 évvel halála után gondolatainak, művészetfilozófiájának
írásos, könyvbefoglalt lenyomatai csak töredékesen érhetők el. Fischer jelentős
képzőművész volt, s még inkább nagyhatású, személyiségformáló ember. A mostani
kiállítás résztvevői mesterüknek is valják, vagy talán útnakidítónak,
küldetésük fontos vezetőjének. Pszichopomposz- a lelkek vezetője, ahogy egykor
Hermészt nevezték.
Fischer volt az aki sokunkban
felfedezte a kép és élet egységét, azt, hogy a művészet nagy feladat – Klee-vel
szólva – a világ láthatóvá tétele. Szellemi ember volt, sőt bizonyos - talán
túlzó megközelítésben – a szellem embere. Azé az elkötelezett, világban és
világok felettiben egyaránt barangoló művészember, aki képes volt át is adni
tudását, eszméit.
Fischer - akár a keleti
gondolkodás, vagy a spiritualizmus, s rajtuk keresztül Hamvas és Molnár Sándor
festőművész is vallja – a természet, a lélek és a szellem origójában találta
meg a festészet lényegét (nem tagadhatom meg Lajta Gábortól az előbbi idézet
inspirátorának jogát).
Ezért is nagy a tanítvány
felelősége. A tanítványé – tanítványoké – akik egy ilyen művelt, széles
látókörű és nagyhatású festő-gondolkodó eszméit viszik tovább, saját útjukat,
világukat járva.
Saját út és előzmények. Ennek a
kettőnek az egységében fogant ez a kis emlékező kiállítás is, melyben szeretett
tanítványainak java – kurátori döntés alapján 10-művész állít ki, a Tanár Úrra,
Fischerre emlékezve.
Maurice Denis Hommage a
Cézanne-jának szereplői a kép festésekkor még élő mestert veszik körbe - kilencen
-, s hódolnak munkásságának. Denisen kívül többek között Vollard, Vouillard,
Bonnard, Roussel állják körül az állványát, melyen a Mester egy csendélete
látható. E mostani hódolat – hommage – nélkülözi a Fischer alkotást, s a saját,
tanítványi művek közül konkrétan is csak egy utal a mesterre – Kulinyi István
Hommage a F. E. című kollázsa, ám a többi alkotó műveiben is fel-felfedezhetőek
az irányt mutatás késői sugarai. T. Horváth Éva korai indázatai, a keresztre
feszítés drámaiságában, Pacsika Emilia középkori hangulatú, arannyal átszőtt
textilképei, Csengery Béla, Gábor Áron, vagy Nagy Gábor organikussága, Lajta
színfoltokban tört villózó rétegei, Sipos Endre mikrovilágának górcső alá vett
organizmusai, Alföldi László nyomatainak egymásra vetülő struktúrái, vagy
Véssey párképének szenvedélyes vonalhasználata vissza-visszautalnak az
ősforrásra, a fischeri képalkotás filozófiájára, melyben organikus és
strukturált, réteg és szín egyaránt fontos, egymásra épülő és egymást
kiegészítő szerephez jut.
Nagy tehát a tanítvány
felelősége, hogy megőrizve tudja továbbfejleszteni, elszakadva tudja
fenntartani azt a mély szakmaiságot, elkötelezettséget és a művészet
fontosságába vetett hitet, melyet Fischer Ernő személyes varázsa, tudása és
szeretete 105 éve megtart –bennünk.
Sinkó István, a kiállítás kurátora.
Budapest, 2019.11.20.
