Összevont blogbejegyzés 2014-ből a mai válasszal

 Összevont blogbejegyzés 2014-ből a mai válasszal

Nem szeretném túlmagyarázni, hogy a négy blogbejegyzés elemzése után, az előző összefoglaló és összegzés után, miért jutott eszembe a mobil kollázs, és ezzel kapcsolatban Deleuze és Guattari rizóma elmélete, de Fischer és az én esetemben is a filozófiai háttér, mindig kikerülhetetlen. Ahhoz, hogy ezt lássuk, visszamegyek a kiinduló alap készítés első blogbejegyzéshez, amelyben részletesen meg van említve az a világképbeli fordulatot megalapozó filozófiai irodalom, amely inspiráló hatású volt ennek részbeni bekövetkezésére. 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/03/az-alapbol-valo-inditas-i-az-utolso.html

Az egyenként elemzett négy blogbejegyzés a fischeri életmű érett, középső szakaszát megalapozó stációk voltak, amely az utolsó alkotói korszakban alapjaiban gyökeresen megváltozott. De, hogy mélyebben megértsük, ezért nem elég csak a filozófiai háttér szakirodalmának felsorolása, hanem láthatóvá is kell tenni azt az alkotói gyakorlatot, amit abban az időben végeztünk. Ezért rövidített formában ide teszem azt a blogbejegyzést, amelyben ezt 2014-ben már megfogalmaztam és leírtam. Így is hosszú a szöveg, de innen tudok tovább lépni a mobil kollázs irányába, amit Fischer sosem művelt, és az én utóbbi időben használt egyik technikai eszközöm a továbblépéshez. 

Röviden nézzük meg, hogy számomra mi is a mobil kollázs, vagy a mobil-kollázs, de ha helyesírásilag bármennyire nem is stimmel, nekem leginkább mobilkollázs. Technikailag semmi új nincs benne, mivel kivágott sablon képek vannak rátéve különböző alapokra, és az azon való csúsztatással, ugyanarról az alapról, ugyanazzal a sablonnal, számtalan variáció készíthető. Ez ma a digitális képmanipulálás és kép maszkolás módszere. Ezek persze  egy bizonyos idő és mennyiség után az ürességbe futnak ki, mígnem szekvenciává nem alakítjuk. Ez már bonyolultabb művelet, mert itt a horizontális linearitás egymásutániságból, a vertikális mélység és egymásra rétegzettség látszatát keltő síkrafeszítetettségben valósul meg. Erre szokták azt mondani, hogy fából vaskarika. De nem, mert itt valami lényeges különbség lép fel. 

Variációk repetitív ismétléssel első látásra alig észrevehető kis csúsztatással.

A szekvencia, nagyobb differenciáltságban, feloldva és megszüntetve, de egyben megőrizve is az ismétlést, képpé válik.

Itt már összeér, a digitális kép maszkolása és a manuálisan készített anyagban rögzített kép különbsége. De tartalmiságában még így is többet mond a műnyomó papírra nyomtatott, művészettörténeti reprodukciókból összeollózott mobilkollázs, amely  nincs összeragasztva, hanem tetszés szerint változtatható. Egyrészt azért, mert ez az anyagiságában és textúrális valóságos voltával felidézi az elmúlt mediális világot, másrészt pedig a befogadót is közel engedi magához és kreatív együttműködésre csábítja. A digitális képernyőkép, pedig lineáris tovább görgetésre inspirálja, aminek sosem jut a végére. 

Régóta foglalkoztat ez a kérdés, és mindez még mindig a Fischer féle alapból indításból nő ki. Ezért soroltam fel és mutattam be a háromféle alapot, egyiket amit a mester csinált magának, a másikat amit a tanítványok készítettek a mesternek, és a harmadik pedig ami öszetettebb, amit a mester készített, majd a grafikai műhely külőnböző színvariációkban szitanyomatot készített belőle  (az alábbi képen a felső sor), és végül a rontott nyomatokat felhasználva Fischer Ernő újra egyedi műalkotásokká formálta és alakította (az alábbi képen az alsó sor és az alatta lévő).   

Alföldi László András: Narrativítás és szekvencia a festészetben, 2020., 

Alföldi László András: Csalóka ígéret (II.), 20 x 30 cm, vegyes technika ( reklámújság, kartonpapír, dupla sablon és mobil-kollázs), 2020.

A rétegek árulása - Esszé  

Ebben a vizuális labirintusban az ígéret nem csupán a feliratok hazugsága miatt csalóka. Mert az elcsúsztatás feltárja a kép mögötti képet, a történet mögötti fájdalmat. Miközben szemünk a győzedelmes mozdulatot követi – ahogy a Fény kivezeti az embert a sötétből –, a háttérből egy néma, megfeszített árnyék tekint ránk. Ez a középtérben lebegő Krisztus a mű valódi lelkiismerete: emlékeztet arra, hogy minden „szuper árnak” és minden üdvösségnek megvan a maga megfizethetetlen ára. 

 A „mobil kollázs” technika itt a történelem remegése. A sablonok elcsúszása nem hiba, hanem vallomás: a szakrális történet szétesik a modern kor kezei között. A megfeszített alak és a feltámadó Isten egybemosódik a Lidl-vörös és Penny-sárga káoszában, mintha a kép azt suttogná: vigyázz, mert miközben a szabadulást ünnepled, a megváltásod épp most válik múlandó emlékké egy elmosódott háttérben. A kép így válik a hit és a hiány kettős portréjává, ahol a legfájdalmasabb igazság pont a két réteg közötti résben lakozik.

 

  Érdekes, hogy a művészettörténészeket elsősorban a kész, befejezett művek érdeklik, és a készülő alkotások folyamatszerűségét ritkán vizsgálják. Pedig olyan, hogy befejezett mű nem is létezik. Abban az értelemben mindenképpen nem, hogy az idő múlásával anyagi állaguk kopik, módosul, változik, még ha nagyon lassan is. Így minden alkotás más arcát mutatja ma, mint pár száz, vagy pár ezer évvel ezelőtt. De nem csak fizikai állapotuk változik, hanem az interpretáció is állandóan módosítja a jelentésüket. Tehát a klasszikus művészettörténet úgy mutatja be a műveket és úgy beszél róluk, mintha azok sosem változnának, mindig ugyanazok maradnának. A készülő mű viszont mindig mozgásban, változásban születik, amely sok tanultságot rejt magában. Mint ahogy leírtam a sorozat indításánál, a Műhelymunkák - Műhelynapló esetében az alkotás menetét kívánom követni, akár lesz belőle kész mű, akár nem. A munka során szerzett tapasztalat, akkor is lerakódik az alkotóban, ha befejezetlenül marad egy kép, vagy megsemmisíti azt. Mert idővel más alkotásokban visszaköszönnek a korábban felvetett és megoldatlanul maradt problémák. Újra és újra nekifutásra késztetik az embert, hogy még is csak "befejezetté" tudjon válni az, amit már egyszer felvetett.