I. rész
Bevezető és felvezetés
Ott kezdem, a húsz évvel ezelőtti katalógusra való visszatekintést, amit annak idején alkotás közben elhanyagoltam, illetve másodlagos tényezőnek tartottam. Munka közben sosem foglalkoztam a tartalommal, a narációval, hogy mit is akarok kifejezni egy-egy kép elkészítésével. Igaz mindig sokat gondolkodtam a művészet lényegéről, értelméről, és főleg az egzisztenciális jelentőségéről. Az sosem volt kérdés számomra, hogy csinálni kell, mert kisgyerek koromtól - mint általában a gyerekek - szerettem rajzolni, festeni és ha belemerültem akkor elfelejtettem minden búmat-bajomat, mert annyira lekötött a munka. Ezzel nem is volt semmi baj a serdülő korig, mert lehetett szabadon, felszabadúltan tevékenykedni, mígnem el nem jött a pályaválasztási dilemma. Mi leszek, ha nagy leszek? Természetesen látszólag könnyűnek tűnt a választás, mert ebből következően egyértelmű volt a válasz, hogy festő leszek.
Viszont családi okok miatt, apám halála után 14 évesen nem tanulhattam tovább ezen a pályán, hanem a megélhetés végett kertész lettem. A rajzolást és a festést nem tudtam abbahagyni, és másodlagos tevékenységként folytattam tovább. Rajzszakkörbe jártam munka után esténként Budaörsről a város másik végébe Angyalföldre. A sors úgy hozta, hogy általános iskolai rajztanárom Fischer Ernőhöz irányított ebbéli tevékenységem továbbfejlesztése ügyében, aki éppen ott tanított. Szerencsés találkozás volt ez a mesterrel, mert élete végéig és azon is túl, a mai napig az ő tanácsait követem művészeti kérdésekben. Sok anyagi hasznot nem jelentett, - sőt semmit sem, - mert egy kezemen megtudom számolni, hogy hatvan év alatt ez irányú tevékenység során hány képet adtam el. De ennek ellenére szellemi egzisztenciális túlélést ez biztosította. A hétköznapi megélhetés és a nagyobb perspektívában való létezés állandó feszültséget okozott, amit a mai napig nem tudtam megoldani, ezért állandó kérdésként lebeg előttem, hogy hogyan legyek festő, vagy hogyan ne legyek az.
Így aztán ez a kettősség meg is hozta az eredményét és eredménytelenségét, hogy festő igaz a szó hagyományos értelmében nem lettem, - legalább is olyan, amit annak idején elképzeltem, - de azért valami lettem. És most életem vége felé azzal kéne elszámolni, hogy végül is mi lettem? Megtalálni azt a skatulyát, amelybe belebújva otthon érzem magamat, eddig nem sikerült. Vagy bele se fértem, vagy ha félig-meddig benne voltam, akkor is itt-ott mindig kilógtam belőle. Mert azt nem mondhatom, hogy az utóbbi három évtizedben nem lett volna szándékom, valahova haza találni, de végül is nem sikerült megfelelő menedékre lelnem.. Pedig végig jártam minden kiépített utatat, és jártam úttalan utakon is. Megmászva sok lépcsőfokot a szamárlétrán, hogy a vágyaim helyét megtaláljam, de mindig vissza csúsztam a földre. Lebegni szerettem volna az alkotás fenséges magas légkörében, de az anyag visszahúzott a földre.
Tehetségem, képességem, és fantáziám se volt eget rengető a festészet területén, így aztán csak a grafikába tudtam megkapaszkodni, de ott sem a hagyományos módon. Nem a míves, aprólékos munkák foglalkoztattak, hanem a kísérletezés szabad mezejének tekintettem ezt a lehetőséget, és ezért maradtam itt. A gyorsan változó és váltható munkamódszer, a sokszorosító grafika nagyszámú sorozatai lett az a terep, ahol kielégítő módon találkozott a szellemi igény és a gyakorlati tevékenység együtthatója. Mert amennyire mindig is izgatott a teória, annyira nem tudtam elszakadni a praxistól sem. A kettőt felváltva, de egymástól elkülönítve végztem, mert vagy gondolkodom és meditálok, vagy beletemetkezve az anyagi munkába, azt figyelem, hogy mi történik ott. Évtizedekig kielégítőnek tűnt ez az alkotói gyakorlat, de az utóbbi évtizedben ez is megingott.
Későn érő alkatként és a sors különböző kanyarulatai miatt, csak ötven éves korom után, a kilencvenes évek második felétől szántam rá magam, hogy ha a fene fenét eszik is, kipróbálom a festői hivatást professzionális módon gyakorolni. Ezért csak 52 éves koromban volt az első önálló kiállításom, amelyet 2017-ig húsz követett, nem sok eredménnyel. Legalább is, ha megint a kitűzött célomat akartam elérni. De ha hivatásos képzőművész nem is lettem, - annak ellenére, hogy számos kritériumnak eleget tettem, - mindig eltérített valami, a ismert és áttekinthető bevált utaktól. Megmaradt az örökös kísérletezés, új utak és lehetőségek keresése, amely főleg a gyakorlati alkotásra koncentrálódott. Alkotás közben sokat nem foglalkoztam az elmélettel, mert - mint fentebb már említettem - vagy csináltam valamit, vagy csak töprengtem rajta, hogy mit kéne csinálni.
Tehát már induláskor felmértem azt a helyet, ahol képességeimből adódóan esetleg kereshetek még valamit, és így kötöttem ki Walter Benjaminnál, vagyis a sokszorosítás és a reprodukció problémájánál. Előre végig gondoltam a programot, és hosszan tanulmányoztam ennek történetét, és gyakorlati hasznát és haszontalanságát, majd nekifogtam a munkához. Pont tíz év, és tíz egymásra épült és egymásból következő egyéni kiállítás - Ugyanaz és más összefoglaló címmel - szükségeltetett ahhoz, hogy az első visszatekintést 2007-ben egy kiállítás és egy katalógus formájában megtegyem. De vegyük sorba és nézzük az elejétől.
Budaörsön 1997-ben, egy meghívásos hathetes Neupacki művésztelepen volt az indulás. Itt történt meg először, hogy olyan országos elismertségű professzionális és hivatásos művészekkel dolgozhattam együtt, többek között mint Kovács László (1944-2006) Munkácsy-díjas festőművész, a magyarországi stukkó és sgraffito művészet nagymestere, és innentől kezdve mentorom is, valamint Stremeny Géza (1937-2026) köztéri szobrászművész, Gvardián Ferenc szobrászművész, és T. Horváth Éva képzőművész, aki mellesleg akkor már - első feleségem halála után - élettársam volt, és a nyolcvanas évek közepétől a Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdióban és a Budaörsi Műhelyben alkotó társam is.
Itt mérhettem össze először képességemet, tudásomat, amit addig a több évtizedes képzőművészeti tevékenység során még nem tettem meg. Ez előrelépés volt az amatőr és félhivatásos pedagógus művészek sorából. De ugyanebben az évben történt az is, hogy egy baráti társaság által szervezett, Találkozások című csoportos kiállításon, az Újpest Galériában Kováts Albert Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke, - innentől kezdve a másik Kovács mellett a mentorom is - felfigyelt a munkáimra és meghívott a társaságba. Ettől kezdve megint csak majdnem húsz év alatt 2015-ig, több mint húsz országos csoportos kiállításon is szerepeltek alkotásaim. Egy alkalommal díjazott is lettem, és ez volt eddig szakmai szempontból a legmagasabb elismerésem. Kétezerben pedig ugyancsak Budaörsön a Zichy Majorban, és Budafokon a Szent Kristóf Galériában volt az első önálló bemutatkozásom.
Ebben az időben sokat dolgoztam és nagyon aktív tevékenységet folytattam a képzőművészet területén. Sok ismeretterjesztő előadást tartottam a Stúdióban és a Budaörsi Művészek Egyesületében. De ez az elméleti munka nem a saját alkotói gyakorlatomról szólt, hanem általános művészettörténeti témákról és főleg mesterem Fischer Ernő (1914-2002) festőművész életművéről. Első írásom saját munkákkal kapcsolatban 2003-ban a budapesti Francia Intézetben, a RE-produkció című kiállítással kapcsolatban született. Ez amolyan kiállítási felvezető szöveg volt, amelyben meg próbáltam megfogalmazni és körülírni azt, hogy mi is az, amit csinálok. Ha már ilyen hosszúra nyúlik az eddig elemzett katalógusra való visszaemlékezés előkészítése, akkor ide iktatom ezt az írást is. Mivel már az előző beszélgetésekben részben idézett a 2015-ös kiállításra írt, Ars poetica helyett - Ars poetica mellett, ebben foglaltam össze először írásban a tevékenységem célját és szándékát. Alább, teljes terjedelmében idézem:
“Alföldi László Ugyanaz és más V.,
Re-produkciók Francia Intézet 2003. november 27 - december 20.
A kiállítást megnyitja: Szilágyi Ákos
Megnyitó: 2003. december 4., 18 ór
Képeimhez
Alkotásaim a fotó és a festmény határterületein túl, a grafikai nyomtatás és az ipari sokszorosítás felől közelítik meg a képi szintézis teremtés lehetőségeit. Minden tekintetben megpróbálják túllépni a hagyományos műfaji és technikai alapú besorolásokat és elsősorban a képi jelenségek filozófiai kérdésfelvetései kívánnak lenni. Ahogyan a kérdések az élményekben alapozódnak meg, úgy az élmények is csak az értelmes kérdésfelvetések által artikulálódnak, ezért ezek a képek is szükségszerűen egyszerre élményként és kérdésként vetődnek fel. Munkáim abból a felismerésből indulnak ki, hogy a képi élményeink túlnyomó részét, - művészileg bármily sekélyesek és technikailag akármilyen tökéletesek is - a nagy példányszámban előállított kiadványokból szerezzük. Ezt a tényt bizonyítja, hogy mára a festmény a múzeumi turizmus és a képzőművészeti kiadványok áldozata lett, a fotó pedig az újságok és a színes magazinok rabszolgájává vált, és így háttérbe szorították az eredeti alkotásokkal való kapcsolatunkat, illetve lassan ezek a helyettesítések válnak élményeink eredetijévé.
Képeim látszólag feladják az eredetiségből származtatott kiindulást, azaz nem az eredetit veszik alapul, - hanem a nyomtatott sajtótermékek fotóit - és ezt megpróbálják újra eredetivé tenni. Ezért ezek a képek se nem festmények, se nem grafikák, se nem fényképek, hanem a fotó nyomtatott változatának felhasználásával létrejött "valamik", amik talán művek, de leginkább képi jelenségekké próbálnak válni. Ezzel a fordított irányú mozgással kísérlik meg feloldani azt az ellentmondást, amely az eredeti és a nem eredeti ellentétéből fakad, és ami természetesen mindkét irányból csak megközelíthető, ha a "mű" kategóriáján belül akarunk maradni. Mint, ahogy a talált tárgyak is művé válnak a hagyományos alkotások kérdésessé tételével, úgy ezek a képek is egyszerre próbálnak belül maradni, ebben a kitágított "mű" fogalomban.
Az anyagban rejlő elvont esztétikai értékekkel és sok esetben esztétizáló voltukkal kívánják visszanyerni azokat a festői minőségeket, a történeti idő által lerakódott képi benyomásokat, amik az ipari technológiákkal előállított nyomtatott képekből hiányoznak. Ugyanígy töredékes mivoltukkal egyszerre teszik kérdésessé a képek pillanatnyi tökéletességét és építik be az idő múlását, valamint vetik fel az absztrakt és reális kérdésének merev és éleselvalaszthatatlanságát. Láthatóságuk redukáltságával keresik helyüket a konkrét és a képzelt, a kimondott és a kimondatlan feszültségében. Egymástól származtatott voltuk szükségszerűen szünteti meg az egyediség kizárólagosságát és teszi szükségszerűvé az önmagából eredőség alapján a kisebb-nagyobb sorozat összeállítását. Így önértelmezésük lehetősége sorozat jellegükben, egymáshoz való viszonyuk pedig az egyediségükben rejlik.
Alföldi László, Budaörs 2003”
Ezt követően 2004-ben az Újlipótváros Klub-Galériában Eredeti eredet című kiállítás folytatja ezt, amelynek mottója egy Heidegger idézet, a Műalkotás eredete című művéből. A mottó így szól: “Az eredet itt azt a valamit jelenti, amitől fogva és ami által a dolog az,ami, és olyan, amilyen. Azt, ahogyan valami az, ami, a dolog lényegének nevezzük. Valaminek az eredete nem más, mint lényegének származása.”
Majd 2005-ben Budapesten a Nyírő Galériában, és 2006-ban a Nyitott Műhelyben folytatódik az “Ugyanaz és más” kiállítás sorozat, amely megelőzi a 2007-es budaörsi Könyvtár Galériában megrendezett, katalógus bemutatónak szánt kamarakiállítást. Sajnos anyagi forrás hiányában a katalógus csak 2008-ban lett kinyomtatva. Mint látható a bemutatott művek datálásából, mindegyik alkotás abban az évben készült, kimondottan arra az alkalomra. Így, annak ellenére, hogy két fő részre oszlik az anyag, - az egyszerűség kedvéért mondhatjuk azt, hogy grafikaira és festőire - mégis egységet képez. De, mielőtt kifejtem a mai meglátásomat a húsz évvel ezelőtti kiállításról és a katalógusról, nézzük meg az akkori interpretációkat, amelyek olvashatók a kiadványban.
A belív első oldalán, felütés szerűen a 03. Katedrális 2007., című kép mellett, egyik mentorom, Kovács László (1944-2006) festőművész mottója szerepel. A következőképpen hangzik:
“Megszállottságunk csak az időn kívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni, - abban a tudatban, szilaj hitben, hogy negyedik életünkre, bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk.
A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, szinte észrevétlen közelítésé, a még senki által el nem érthez.
Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmerőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája , - a kicsit gyávábbak sorsa - elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba…
Alföldinek Kovács (1999. május 30.),
(mivel munkáidról jutott eszembe).
Ezen a megtisztelő és kitűnő, felütés szerű motton kívül, két előző kiállítás megnyitó teljes szövege található a katalógusban, bár a második - Urbán Gyuláé - az eredetileg a 2007-es katalógus bemutatónak szánt tárlaton, azzal a képanyaggal megrendezett kiállításon hangzott el, amely a 2008-as kiadványban látható. Somhegyi Zoltán írása is teljes egészében kapcsolódik ide, mivel a kiállítás sorozat megelőző tárlatán kiállított képek szerves folytatása volt a Budaörsön látható képeknek. Ide másolom mind a két szöveget, mert a visszaemlékezésem szempontjából ezeknek lényeges jelentőséget tulajdonítok ma is. Sőt, nagyobb jelentőséget, mint akkor.
Somhegyi Zoltán katalógus szövege (2006. Nyitott Műhely)
Alföldi László kiállítása elé
Alföldi László kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Ez a látszólag önellentmondó állítás remekül illik most kiállított munkáira is. Sok műre, nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában, tematikájában, vagy - ahogy nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is, ugyanaz, DE más. Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB. Ha nem így lenne, nem volna érdemes a munkákat kiállítani, de még csak megalkotni sem. Sőt, ha szigorúbban fogalmazzuk meg, nem is beszélhetnénk alkotásról, csak csinálásról. E nélkül a TÖBB nélkül csak mimészisz lenne, nem poészisz. Produkció vagy legfeljebb re-produkció a kreáció helyett. Mitől lesznek ezek a képek többek? Ennek megválaszolásához előbb járjuk körül, hogy mit látunk a műveken? Több képén is eredetileg tömegcikkeket reklámozó divatlapokból kivágott, ám megtört, meggyötört képek egyvelege jelenik meg. Itt-ott még fel is ismerhető a parfüm márkajelzése vagy a divatot diktáló újság neve. A kivágásokból összehozott anyag tehát egyveleggé, vagy - bárcsak „mondhatnám” kötőjellel - egy-veleggé, egységgé és képiséggé alakul.
Ha olyan boldogabb világban élhetnénk, ahol a „kép” szó minőséget, vagy értékítéletet is hordozna, mondhatnánk, hogy az eredeti nem kép, csak promóciós célú leképezése a néhol naiv, néhol hamis álomvilágnak. Alföldi László ezeket a leképezéseket használja fel, vagy inkább használja ki saját művei megalkotásakor. A fel- és kihasználás akkor is érvényes, ha némely esetben nem reklámfotókat, hanem klasszikus műalkotások leképezését használja, melyek egyébként valójában szintén kereskedelmi céllal készültek: hiszen a reprodukció célja a könyv-formában eladhatóság volt. A most bemutatott anyagban az újság-képek és műalkotás-reflexiók mellett harmadik csoportot jelentenek a már születésük pillanatában absztraktnak megálmodott képek, azok tehát, melyeken a képfelület megmunkálása már nem engedi láttatni a kiindulópontot.
A képek persze nem egy az egyben, hanem át- és megdolgozva jelennek meg. Miben is áll ez a megdolgozás? Művészi útkereső éveiben egyik mentorától, Fischer Ernőtől a felület és réteg viszonyának tiszteletét tanulta meg. Nem csoda tehát, hogy a réteg-alakítás most kiállított képein is meghatározó, méghozzá háromszorosan is: Először is az eredeti képről saját és sajátos technikája révén elvesz vagy visszavesz részleteket. Az elvétel mértéke változik, sokszor csak apró darabok tűnnek el, és viszonylag látható marad az eredeti kép, máskor nagyobb területek szakadnak ki, néhol pedig szinte teljes lecsupaszítás figyelhető meg, ahol csak foszlányokban marad meg az eredeti fotó harsogó színvilága. A réteg-alakítás és képépítés második állomása maga a kollázs-technika. A átdolgozott, visszatépett képek egymás mellé és egymásra helyezett struktúrája alakítja tovább a művet. Sajátos kölcsönhatásba kerülnek a kisebb-nagyobb darabok, kialakítják hierarchia-rendszerüket, előbb felelnek, sőt, vitáznak egymással, de a végén megtalálják helyüket, mondhatnánk: „beindul” a kompozíció. A harmadik állomás, a réteg- és felületkezelés végső stációja a gyűrődések, szakítások, forgatások, törések munkája. A gyűrődések sokszor finom rátét-, azaz ráfestett vonalnak tűnnek, a szakítás pedig mindig a véletlen megkísértése, tehát vele kacérkodás is, hiszen sosem tudható biztosan a végeredmény pontossága, azaz - lévén mű-alkotóelemről van szó: helytállósága. A tépés után visszamaradt terület, mely élből szél lett, vajon megállja-e helyét? Ezzel a véletlenszerűséggel ellentétes az elemek forgatása, és ezáltal a körvonal megtörése, mely éppen, hogy a legmagasabb fokú koncentrációt igényli, próbálkozást, de nem a véletlen kísérletezés, hanem a koncepciót szigorú fegyelemmel szem előtt tartó, kereső próbálkozást.
Így foglalhatjuk össze Alföldi László képépítésének három elemét. Ám a kiinduló képek részleges visszaszedése, kollázsba rendezése majd az apróbb felületkezelési ötletek végeredményben mit is hoznak létre? Roncsolt felületeket. A roncsolt jelen esetben viszont nem rombolt-, megrongált- vagy megrongálódott felületet jelent. Nem arról van szó, hogy valaki öncélúan rombol, sem pedig az idő kegyetlen munkája hozza létre a szemlélő számára csak passzívumban kifejezhető romboló eredmény (megrongálódott).
Ezeknél a képeknél értő és építő destrukcióról van szó. Alföldi László destruál, ezzel természetesen a kiinduló képek által közvetített világot is dekonstruálja, ám azért, hogy újat, és persze mást építsen belőle. Ugyanazt és mást. Többet és mást. Ez művészetének csodája: az alkotó elvesz, elszed, kitép, ám a végeredmény mégis több lesz, mint amiről a kezdetén álmodhattunk volna.
Somhegyi Zoltán művészettörténész
(ELHANGZOTT 2006. OKTÓBER 18-ÁN, ALFÖLDI LÁSZLÓ NYITOTT MÚHELYBEN RENDEZETT KIÁLLÍTÁSÁN)
Urbán Gyula megnyitó szövege a 2007-es kiállításhoz és a 2008-as katalógusban.
Van itt valami átjárás ...
ALFÖLDI LÁSZLÓ KÉPEI ALÁ
Ha valaha feleslegesnek éreztem magamat, akkor most igen. Igen; mert ezekhez a képekhez nem kell magyarázat. Ezek a képek önmagukért beszélnek, mint egy virág, egy a maga ösvényein járó macska, vagy egy a tengerparton talált apály-dagály-csiszolta kavics, vagy akár egy ilyen meghitt, hosszú-árnyékú, képekkel teli őszi este. Hogy mégis meg merek szólalni, az - több mint valószínű - annak köszönhető, hogy ezek a nagyon erős evidenciával bíró alkotások előcsaltak bennem egy történetet, mely, a maga fura módján, mégis csak valamiféle eligazítást adhat ezekhez a múltból egészen máig suttogó, kiáltó vallomásokhoz. Hát akkor most a történet.
Édesanyám kilencvenhét éves korában elaludt. Utolsó kívánsága az volt, hogy az édesapám mellé temessük az egyik családi kriptába. Mivel anyám ősei mind atyai, mind pedig anyai ágon földbirtokosok voltak, két kripta is mohásodott a baracskai temetőbe, melyet mellesleg az egyik dédapám ajándékozott a Református Egyháznak. A közelítő haláltól megszeppent, anyám földöntúli útjára egyáltalán nem vágyakozó, gonosz nagybátyáim nem adták oda egyik kriptakulcsot se. Féltek, hogy nekik már nem jut hely. Így aztán, kezdeti tehetetlenségünkben, vásároltunk egy dupla sírhelyet, és annak rendje, és módja szerint, eltemettük édesanyámat abba a földbe, ahonnan jog szerint is származott, s amelynek nyirkos illatát haláláig őrizte fellázadt érzékeiben. Ezután egy évi csend következett. Helyi, és általános szokás szerint vártuk, hogy „megállapodjék” a sír, s így alkalmassá váljon arra, hogy magába fogadja apám rég elporladt maradványait is, hogy elfoglalják a számukra kijelölt szeretett helyet anyám mellett. Egy év elmúltával ismét felhívtam azt a gonosz nagybácsit, aki annak a kriptának a kulcsát őrizte, amelybe évekkel azelőtt, édesapámat temettük. Miután tisztáztuk, hogy most nem betenni, hanem kivenni akarok, kötélnek állt. Így aztán a hatalmas, reves kulccsal, melyet gyermek-koromban szerelmi bánatában megőrült nagynéném hordott a nyakában, elmentem a temetkezési vállalkozóhoz. A vállalkozó kellőképpen beszeszelt személyzetével „felvonult” - és kinyitotta a kriptát. A hatalmas teremben nem találtuk apám koporsóját. Ámde a sírok, kripták avatott szakértője nem esett kétségbe. Végigtapogatta a kripta hátsó falát, s egy érett dinnye, vagy egy üres csizmaszárként döngő pontra mutatva, jelentőségteljesen ezt mondta: „Itt van egy átjárás.” És ez az a mondat, melyet ezek a képek egy pillanat alatt felrántottak fájó emlékezetemből. „Itt van egy átjárás·“ Minden Alföldi-képen van egy átjárás régmúlt szeretett, vagy éppen nem szeretett korokba; egészen Trója hét rétegéig, Altamiráig, vagy még annál is tovább - a Paradicsomig. Tulajdonképpen minden kép itt egy illően bekeretezett salétromos fal, mely mögött újabb, és újabb falak, és „átjárások“ sorakoznak. A bontás - és erről az alkotó gondoskodik - már a mi munkánk. És akkor most térjünk vissza a történethez
Bontsak? - nézett mélyen a szemembe a vállalkozó. Bontson. - feleltem reménytelenül reménykedve. Az még százezer forint. Bólintottam. És a részeg munkások nekiláttak. Pillanatok múlva zöldesre oxidált érckoporsók tűntek elő a lassan földre hulló téglák, s a bennüket kísérő por mögött. Ott volt lóról lezuhant huszár nagyapám, ott volt Andris bácsi, akiben „meggyulladt a szesz“, rég volt, esküvőjük hajnalán meghalt, vagy megszöktetett menyasszonyokról árulkodtak a fémek repedésein kitüremkedő fehér fátylak, s ott voltak a korán elhalt, torokgyíkban, különféle frászokban megfulladt csecsemők picike fehér koporsócskáik is. Szóval ott volt minden, amiből lettem. Ez az? - tántorgott elém egy csupa-sár figura a kripta Shakespeare-i mélyéből; kezében egy koponyával. Ez. - feleltem teljes bizonyossággal, mert tudtam, hogy aki egyszer megnyit, vagy megnyittat egy ilyen átjárót, és átlép rajta, az mindent pontosabban ismer fel, mint annak előtte.
Apát a koponyájáról, pompeji kutyát a kínjairól, valaha regnált hatalmasságokat a kicsinyességeikről, rég eltűnt szigeteket a furcsa hullámverésről, katedrálisokat a romjaikról, valaha táncoltatott szépasszonyokat őszbecsavarodott hajukról, s az őszi avar-tüzeket a szemeinket könnybelábasztó füstjükről.
Bizony, bizony. Az átjáró után már nincs hazugság. Minden más - és minden olyan, amilyen volt. Akár csak ezeken a képeken ...
Wudersch, 2007. november 1. Halottak Napja
Urbán Gyula író, rendező
(ELHANGZOTT 2007. NOVEMBER 7-ÉN, ALFÖLDI LÁSZLÓ BUDAÖRSI KÖNYVTÁR GALÉRIÁBAN RENDEZETT KIÁLLÍTÁSÁN)
A katalógus hátsó borítóján még egy Hans Georg Gadamer idézet olvasható:
“ Igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl, megértsük, hogy mi történik velünk.”
Hogy ne csak arról legyen szó, hogy látom ma a 2007-ben kiadott egyetlen katalógusomat, hanem arról is, hogy ha nem is egészen tíz év után, de hét évet követően, miként összegeztem 2015-ben az alkotói törekvéseimet, az Ars poetica helyett - Ars poetica című megnyitó szövegemben. Ez abból a szempontból is fontos, hogy itt az előző elemzések során kitágult a horizont, és lassan nem csak a kiadványról van szó, hanem az egész munkásságomban végighúzódó alkotói gyakorlatról is. Persze ez nem baj - sőt örülök neki - mivel többször hangsúlyoztam, hogy a húsz önálló kiállításom közül ez az egyetlen, amelyet ilyen formában képekkel ellátott írásos dokumentum kisér. Folyóiratokban, újságokban időnként egy-egy bemutatkozásom alkalmával jelentek meg hosszabb-rövidebb tanulmányok és cikkek, de így egyénre szabottan nem. Ezért éreztem azt, hogy itt összegyűjtve azt a pár jelentős szöveget, amely az egész alkotó tevékenységre vonatkozik, újra átgondolom és láthatóvá teszem. Mint ahogy a furcsa címe is jelzi, az Ars poetica helyett - Ars poetica, ilyen szempontból jelentőséggel bír. Azon kevés írásom közül az egyik, amely Kortárs folyóiratban az interneten online formában is elérhető, a Budaörsi Műhely múltja és jelene című összefoglalóban publikálva. A képek egyenkénti elemzések során egy részletet már idéztem belőle, de most teljes terjedelmében közzéteszem. Alább idézve:
Ars poetica helyett - Ars poetica
Ha jól belegondolok, kisiskolás kortól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralévő éveiben, ebben a kérdésben előrébb jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan útakon bolyongva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a bennem kavargó mentális képek tovatűnő idejére gondolok elsősorban - pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása – hanem az alkotott módon az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de örömteli nem.
Mert az álló idő időtlensége csak a képzőművészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön az – az alkotó és befogadó egyaránt csak itt tudja átélni. Ezért aztán mindegy, hogy festő e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva, megfejthetetlen titkokra talál. Mert a megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép belső történései, és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva, megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő vagyok vagy nem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől, a művel szembesülni kell.
Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmáktól, és nyugodt szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé váláshoz. De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés, és ez által a pillanatnyi időből való kiszakadás. Így visszatekintve alkotói múltamra, és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években - annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki.
Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage a Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálható. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye, vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben. Ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban, az odalátogatóknak oly eleven élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása., a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában.
Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újság lapjainak gyorsan elenyésző matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékréteg, már eleve magában hordozza a mulandóság felidézésének lehetőségét. A hordozó anyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége, a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások, így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg.
De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben, és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul. A Struktúra című alkotás, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben készült. Ez volt Fischer tanár úrral való alkotói együttműködésem első éve. Fontos állomása ez az életemnek, mert több évtizedes előkészület és tanulás után, a festészet területén itt váltam nagykorúvá. Ugyanis 1989 tavaszán, a Mester hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításán kért meg arra, hogy élete hátralévő éveiben legyek segítségére abban, hogy néhány régebbi alkotásának felnagyított változatát létrehozhassa. Tanár úr számára ez az együttműködés alkotásokban gazdag tizenhárom évet jelentett még, nekem pedig nagy tapasztalatot az alázat megélésében és a művészet megértésében.
Alföldi László András : Struktúra, 100 x 70 cm, vegyes technika, 1990. De ha tovább vizsgáljuk a képet, jól látható, hogy itt a hagyományos olajképre jellemző, ecsettel való festéssel nem nagyon találkozunk. Főleg az íróka használatával kialakított rajzi réteg az, ami uralja a felületet, és csupán az alsó rétegek maradványaiból következtethetünk egyéb technikai megoldásokra. Mert valamikor ez is tisztességes olajképnek készült, de aztán rákerült egy csomó kollázs, amit újra lefedett több lazúr réteg, és végül az egészet ellepte az a vonalháló, amely részben még ma is látható. A képnek nem volt a kezdetekben sem a valóság látványára visszautaló motívuma, mert eleve absztrakt strukturális tanulmánynak indult. Viszont az évek alatt rárakott rétegek egyre jobban lemerevítették, és láthatóvá tették kínlódásaim eredményét, illetve eredménytelenségét – mondhatnám visszanézett a kép –amíg az egészet vissza nem smirgliztem.
Ez jót tett a felületnek, mert homogenizálta és összeérlelte az anyagokat, leegyszerűsítette a mondanivalót, és így újra életre keltette a képet. Most már nem csupán csak az én görcsös szándékomat tükrözte, hanem belső tartalmának áramlását is láthatóvá tette. Ebből a kettős küzdelemből született ez az alkotás, amit Tanár úr ugyanolyan etalonként állított elém, mint az előzőleg bemutatott Becehegyi Tájat Csengery Bélának. Nekem is azt mondta, ez nincs befejezve, de ehhez ne nyúljak, tegyem el és időnként nézegessem. Azóta is ezt teszem.
Ezzel még nem fejeződött be ennek a képnek a története – sőt, talán itt kezdődött – mert ha megnézzük a Fischer Ernő által 1994-ben festett, Organikus formarendszer szürkében, és az 1992-ben készített Káosz című művét, akkor sok hasonlóságot fedezhetünk fel a három kép szellemi rokonságát illetően. Persze ez sem véletlen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Tanár úr mindkét képének, és több hozzájuk hasonlónak az alapját abban az időben én készítettem. Ha szemügyre vesszük a 2007-ben készített Mérőpontok című képet, akkor azt is láthatjuk, hogy tizenhét évvel később miként használom fel az előbb elemzett befejezetlennek nyilvánított alkotás tanulságait. Ami korábban a tétova és görcsös útkeresés véletlenjéből fakadt, az most már felszabadult tudatos képi építkezés eredménye.
A Telihold címet viselő mű, viszont már más technikával készült, ahol az anyaghasználat kerül előtérbe. Ezért ezt inkább T. Horváth Éva munkáival lehetne rokonítani, mint Fischer hatásról beszélni. Látszatra nagy az eltérés a festékkel megmunkált felületű alkotások, valamint a hulladék papírból összeállított kép között, pedig vizuális tartalom tekintetében közel állnak egymáshoz. Mert a rétegzettség, és az anyagok keveredéséből összeállt üzenet az a közös nevező, amely összeköti a különböző időben és technikával készült műveket.
Ugyanez mondható el a legújabb 2015-ben készült alkotással kapcsolatban is. Pedig itt már nemcsak, hogy a matéria változott meg, hanem a közvetett kézimunka is eltűnt – persze az alkotott lét változatlansága megmaradt – és helyébe a digitális technika lépett. De a mondanivaló most is a szövedék rendszer struktúrájában van elrejtve.
Ha összegezni szeretném saját, és az alkotótársak alkotásainak együtthatóját, akkor megint csak Fischer Ernőhöz jutunk vissza, aki anyagban és időben is nagymestere volt a sokrétegű művek létrehozásának. Mi is ezt tanultuk tőle. Sokszor évekig festett egy-egy képet, de voltak olyanok is, amelyeken egy évtizedig folyamatosan dolgozott, vagy másokat évtizedenként újra elővett, és átfestett. Így talán alig van végérvényesen befejezett alkotása. Adódott ez abból a művészetfelfogásból, amely nem csupán a zseni genetikailag kódolt tehetségéből származtatja a művét, hanem több tényezősnek tekinti azt. Ezért többek között számol a saját rendszerén belül a fejlődő és változó tudattal is. Mert az így egymásra rakódott ismeretek az idő haladtával a képességet és a tehetséget is módosítják, és jó esetben egyre differenciáltabb látásmódot eredményeznek. A művek belső rétegeiben ezek a változások fellelhetők, ami által az idő dimenziói is érzékelhetővé válnak.
Tehát úgy, ahogy az Pompejiben történt két évezred alatt, hasonlóképpen az egymásra rakódott anyagi és szellemi rétegeknek nagy jelentősége van ebben a képi világban, amely megmutatkozik Fischer Ernő és az „Öten” alkotó csoport munkáiban.
Alföldi László András
Budaörs, 2015. április 1.
II. rész
Visszaemlékezés
Ezzel azokat a dokumentumokat felidéztem, amelyekről szólni akaror a következőkben. Kezdjük a kiadvány formai és tipográfiai megjelenésével. Annak idején örültem neki és jónak tartottam, meg voltam elégedve vele. De ami ma is meglepő számomra, hogy - egy apró hiba kivételével - húsz év alatt sosem elégedetlenkedtem vele, és még ma is jónak tartom. Az apró hiba persze tartalmilag nagynak is mondható. Ezért ma is szégyellem magamat, hogy nyomdába adás előtt nem vettem észre. Az ötödik oldalon, a Képi üdvözlet III. (Hommage a Fra Filippo Lippi) helyett, az előző oldalon is szereplő Lorenzetti neve lett tévesen megismételve. Ennek azért van jelentősége, mert mint látható, a katalógus első felében az ideaként szolgáló elődökre való visszaemlékezésé a főszerep. Ez is dramaturgia szempontjából annak idején át lett gondolva. Az első képpel, finom felvezetéssel, félig rejtett módon, a Katedrálissal névtelenül is a mesterem Fischer Ernő festői világát idézem. Majd a másodiknál a Képi üdvözlet I. című képnél már meg is nevezem. Aztán jönnek a művészettörténet klasszikusai, Lorenzetti és Lippi. Az értők és a munkásságom egészét ismerők számára, árulkodó lehet az ízlésvilágomat illetően, hogy miért is éppen őket választottam. A nagyok között, nem ők éppen a legnagyobbak, de nem is kismesterek.
Viszont bájosak, szépek, esztétikusak, - ha nem lenne képi blaszfémia, - jobb szó híján, azt is mondhatnám, hogy “giccsbe” hajló módon, megelőlegezik a későbbi giccset. Nem titkolom én is ilyen vagyok. Ezért nehéz elszakadni a széptől, esztétikustól és a bájostól. Ha éppen a csúnya és a rút felé még nem is tartok, de az iróniával egyre gyakrabban élek, és a konceptualitás felé közeledve, igyekszem redukálni és elhagyni a vizuálisan kirívóan szépet. A rendről és a konstruktivitásról lemondani így sem tudok, és ebbe kapaszkodva igyekszem még valamit őrizni a régből. Hiába vagyok érintett és így elfogult is lehetnék, de Tanár úr utolsó festői korszakában is megfigyelhető ugyanez a tendencia, hogy elhagyva a középső alkotói korszakát meghatározó szépet, ami miatt annak idején megszerettem a festészetét amit ma is szeretek.
Visszatérve a konkrétabb dologra, a katalógus küllemére. Bár én megszerkesztettem, manuálisan, anyagszerűen, méretes makettben előre elkészítettem, és ezzel kerestem fel Bárd Johannát, - talán ,a számomra elérhető tipográfusok között a legjobbat, - aki vállalta a munkát. Egyébként sokáig és akkor is a Műcsarnok tervező grafikusa volt. A mintául szolgáló tervemben lényeges változást nem eszközölt, csupán a betű méretét, típusát, színét, választotta ki, a képek nagyságát pontosította és látva elképzelésemet, az alapján a külső borítót közös erővel elkészítette. Ezt azér hangsúlyozom, mert abban az időben a számítógépes tervezés házilag még nagyon keveseknek volt megoldható. Nekem is csak ezt követően, két év múlva lett az első számítógépem, amelyhez még újabb évek kellettek, hogy gyakorlatot is szerezzek benne. Tehát ma is meg vagyok elégedve vele, szeretem és magaménak érzem. Talán ez is az egyik oka, hogy ezt követően amikor már anyagi források is rendelkezésre álltak, és némi-nemű tapasztalatot is szereztem számítógépes tipográfiában, nem fogtam hozzá újabb katalógus készítéséhez. Ekkor már könyv formában gondolkodtam, amihez meg nem volt elég anyagi fedezet.
Az írásokkal folytatom a visszaemlékezést, de ezekről elemző módon most nem szólok, mivel ezt a mesterséges intelligencia tükrében nem néztem meg, nem ismeri és így még nem is kértem ki a tudományos megalapozottságú szakszerű véleményét. Összességében elöljáróban csak annyit mondok, hogy nekem fontos mind a két írás, Somhegyi Zoltán tanulmány szerű megközelítése, és Urbán Gyula poetikusabb esszéje. Ma is külön megtiszteltetésnek veszem, néhai Kovács László mottóját, amit azt megelőzőleg fogalmazott meg, hogy önálló kiállításom még nem volt, ezzel előlegezve mentori bizalmát, a jövőmet illetően. A katalógus hátoldalán olvasható Gadamer idézetet pedig én választottam, amit unos-untalan ismételgetek, mert ebben tudom legrövidebben kifejezni az, amit az ars poeticában és más itt is idézett írásaimban bővebben kifejtek.
Most jön a legnehezebb, a képekről szólni, hogy miként látom ma őket? A félreértések elkerülése végett előre bocsájtom, hogy bármit is fogok írni róluk ezután, vállalom, és a maga nemében most is jónak tartom. De! És itt jön a neheze. Amikor fiatalon elképzeltem, hogy festő leszek, nem erre és nem ilyen képekre gondoltam. Bennem is megvolt az a romantikus vágy, mint minden művésznek készülő esendő emberben, hogy ha nem is Michelangelo vagy Rembrandt, de legalább Van Gogh leszek, ha nagy leszek, és így nagy festő is leszek. Ezt az elképzelésemet nem sikerült megvalósítani. Ezen egy ideig keseregtem, de amikor megismertem tanáromat, később mesteremet, alább hagytam ezirányú vágyaimmal. Nagy feladatnak éreztem azt is, hogy Fischer Ernő festészetéhez felnőjek, és hamár Van Gogh nem lehettem, nem volt más választásom, mint megkísérelni a felnövekedést a mester árnyékában. Egy évtized volt az előkészület a nyolcvanas években, majd újabb egy évtized a kilencvenes években, hogy valamivé azért fejlődtem és nőttem, de megint nem azzá, ami szerettem volna lenni. A nyolcvanas években olyan képeket akartam festeni, amelyek színesek, méghozzá fischeresen színesek, a tört színek ragyogásával és fénylő mivoltával. De ez nem ment, Ehhez tehetség kellett volna, és főleg olyan lírai érzékenység, ami neki megadatott, nekem pedig nem.
A kilencvenes években már ezt is feladtam, és akaratom ellenére szellemi provokátor lettem. Olyan problémákat vetettem fel képileg, amelyekről elméletileg sokat beszélgettünk, néha vitáztunk, és közben az alapok és félkész munkáim inspirálták, csábították Fischer Ernőt a festésre. Ugyanis 75 éves korában elhatározta, hogy régebbi jól sikerült kisméretű képei közül néhányat nagy méretben megfest, aztán leteszi az ecsetet. A nagy képek a Budaörsi Műhelyben lévő tanítványok segítségével megszülettek, akad köztük igazán jó is, de van több üresjáratú ismétlés. Én ebben a munkában egyedül csak az úgynevezett 180-as Angyali üdvözlet, című, 1995-ben készült, (180 x 130 cm), alapját készítettem. De részt vettem még T. Horváth Évával és Csengery Bélával hármasban, a nagy Tengeri vitorlás, (1997.), alapját készítettük. Ez esetben is egy-egy lett az eredményem. Az egyik, az időskori munkái közül a legjobb nagyméretű kép lett, aminek az alapját hárman készítettük, nevezetesen a nagy Tengeri vitorlás. A másik a majd kétméteres 180-as Angyali üdvözlet, amelynek az alapját egyedül én készítettem, a leggyengébb. Mivel én is részese vagyok valamilyen fokon, önkritikusan nyugodtan úgy is mondhatom, hogy a legrosszabb nagyméretű kép lett. Így lett az eredmény döntetlen, mert a sikert kioltotta kudarc, és így nem volt minek örülni. De, közben jut eszembe, hogy volt még egy megrendelésre készített, közepes méretű alkotás, amelynek felrajzolását, első felfestését, kollázsozását majd újra átrajzolását én egyedül készítettem, ez pedig a 70 x 100 cm-es Budapest, 1995., című kép. Ha ezt is ide számolom, akkor valamivel jobb az eredmény, de engem ez sem elégített ki.
Viszont a több tucat általam készített kisebb méretű alapból, amely nem volt “megrendelve”, illetve amire nem voltam felkérve, és így magánszorgalomból készítettem, sok jó kép is született. Kiemelten a négy félalakos Pantokrátor, azok közül is az Ősz alcímmel ellátott, 1991-ben, majd a Márványtöredék, (1990.) és több kézi frottázzsal és grafikai présgéppel szériában gyártott, szabadon felrajzolt Fischer képek, amelyek tovább lettek festve és végül eladható kész képekké váltak. Ezzel megint azért hozakodom elő, mert ennek az együtt munkálkodásnak a sikertelensége, vagy kis jóindulattal azt is mondhatnánk, hogy fél sikere, engem nem elégített ki. Ezért arra kényszerültem, hogy önálló utat keresek és lassan leváljak a mesterről. Így jutottam 2000-től 2007-ig, tíz önálló kiállítás után, a katalógus elkészítéséhez. Ami ott látható, az gyökeresen más, mint amit Fischer Ernő festett.
Ez részben megnyugtatott, de még mindig kerestem valamit, amihez megint tíz évnek kellett eltelni, hogy 2017-ben az Újlipótvárosi RAM Colosseumban, Átírás címmel megrendezzem az eddigi munkásságom utolsó nyilvános bemutatóját. Erre az inspirált, hogy az önállósodás és leválás után volt még két festő, akik ugyanúgy nem voltak Van Gogh-ok mint én vagy Fischer, de szerettem festészetüket és régtől fogva arra inspiráltak, hogy azt az utat is kipróbáljam. Ők, Bálint Endre és Ország Lili. Ezt hozzáadtam Fischerhez és létrejött az a triász, amelyben nagyjából újra körvonalazódott valamiféle idea. Ez mutatkozott meg ezidáig ezen az utolsó kiállításon. Bálint Endre világa nagyon rejtetten a konstruktivitással, Fischer Ernő a jobban látható módon a szakráli témával, és Ország Lilitől a nyomtatott áramkör használatának újszerüségével tűnhetett ki. Annak ellenére, hogy azóta nyilvánosan nem állítottam ki, de közben az eltelt újabb tíz év alatt is sokat dolgoztam, lényegi változás nélkül, ha csak a konceptualitás felé való kacsintgatást nem számolom ide.
Ebből a perspektívából úgy látom, hogy a 2007-es katalógus képei reprezentálnak egy olyan alkotói csomópontot, amely azt igazolja, hogy ha nehezen is, de felnőtté váltam a képzőművészetben. Ezután kialakult és megtalál Pompeji vázlatok 2015-ős lezárása megint egy hasonló összegzés volt, 2017 pedig a mai napig tart, egyelőre lezárás nélkül. Ennek ellenére egyrészről így sem vagyok elégedett, másrészről meg azon csodálkozom, hogy idáig eljutottam. A baj az, hogy szellemileg nem mondanám, hogy előrébb jutottam, de azt igen, hogy látva a mai világot, másfelé tartok. Ezt az ellentmondást nem tudom feloldani, mert izgat és inspirál minden újszerűség, és még mindig köt az esztétikához, a széphez való ragaszkodás. Ez a kettősség ha nem is nagyon élesen kisarkítva, de a húsz évvel ezelőtti anyagban is érzékelhető.
Amire még ki kell térjek majd, az a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése, amellyel lépést tartani már nem tudok ebben a korban, de sok előnyét a magam hasznára tudom fordítani. Ennek egy külön fejezetet szánnék, ha a katalógusban lévő két szöveget tudományos kritériumok szerint elemzed, és tükör által homályosan meglátom magamat benne. Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg ezzel, de intenzíven csak lassan egy éve használom és foglalkozom vele. Viszont olyan lényeges változásokat hozott az eddigi meglátásaimmal kapcsolatban, hogy sokmindent újra kell értelmezzek az alkotás területén és irányán. Ebből a szempontból példa lehet a katalógus ma is a kép és szöveg aránya, tartalma, és egymást kiegészítő volta, miatt. Most viszont magamra zúdítottam azt a rengeteg képelemzést, amelyet annak idején másodlagos tényezőnek tartottam és elhanyagoltam. Van mit bepótoljak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése