SIKER és DICSŐSÉG
VAGY
DICSŐSÉG vagy SIKER?
Pár nappal ezelőtt, amikor megkaptam Szigyártó Gyöngyitől, a Fischer Ernő Alapítvány kuratóriumának titkárától a fent látható meghívót, első ötletre egy rögtönzött blog bejegyzést írtam a következő címmel: "Fischer Ernő dokumentumok Hamvas Béléról tartandó előadás ürügyén." (elérhető az alábbi linken:).
Nem mintha sok konkrét írott dokumentum lenne ezzel kapcsolatban a birtokomban, inkább csak személyes visszaemlékezéseim vannak, de mint ott látható, közvetett módon van pár utalás jellegű hivatkozás is, amely Hamvas Béla szellemi hatását igazolja Fischer Ernő életművében. Ezért most a címet kissé pontosítva megváltoztattam, és elsősorban a szellemi kapcsolatra helyezve a hangsúlyt, kívánom tovább folytatni ennek a témának az alaposabb körüljárását. Viszont mielőtt rátérnék a részletekre, először kitérek annak magyarázatára, hogy mostantól kezdve miért fog módosulni Fischer Ernő munkásságával kapcsolatos írásaimnak jellege.
Eddig is amolyan öszvér szerű megközelítés volt ez az életmű tekintetében, mert egyrészt igyekeztem a szakszerűséget szem előtt tartva a mondandómat dokumentumokkal és képekkel alátámasztani, de a személyes tapasztalataim így is sokszor előtérbe kerültek, a konkrét tényszerűségek objektív leírásával szemben. Most viszont tudatosan és szándékosan változtatok az alapállásomon, amelyet a Fischer Ernő Alapítványhoz való viszonyom megváltozása indokol. Ez egyrészről nem új keletű dolog, mert 2015. december 31-vel hivatalosan megszűnt a kurátori tagságom, amelynek indokairól már több eddigi bejegyzésben írtam, ezért erre most nem térek ki. Másrészt viszont megint újabb fordulóponthoz érkeztem, mert az azóta eltelt öt évben sem következett be olyan lényegi változás az alapítványi munkában, amelyben a műhely jellegű életmű feldolgozás megkezdődhetett volna. Pedig az alapító okiratban leírtak szerint ez lenne a fő feladat. Ennek sok oka van, amelyet csak az engem érintő aspektusból próbálok most röviden megvilágítani. 2003-ban elsősorban azért vállaltam el a kuratóriumban való részvételt, mert az életművel kapcsolatban a több évtized alatt nálam összegyűlt anyag szakszerű rendezésének és felhasználásának lehetőségét láttam itt megvalósítani, olyan kiváló szakmabeliek társaságában, akik ma is a kuratórium tagjai. Sajnos az azóta eltelt majd két évtizedben ezen a téren az én törekvésemen kívül, az alpítvány részéről nem sok minden történt ennek megvalósítása érdekében. Nem akarom elvitatni azok jelentőségét, amelyek egy-egy megkezdett és sajnos mindig félbemaradt program esetében az alapítvány részéről eddig létrejöttek, de ez az én megítélésem szerint inkább tiszteletreméltó hagyomány őrzésnek mondható, mint tudatos, műhelymunkára alapozott életmű feldolgozásnak. Abban a tekintetben már régóta nincsenek illúzióim, hogy ennyi idő után egyszer csak magától lényegi módon megfog változni az alapítvány viszonya ehhez a munkához, anélkül, hogy valami külső vagy belső körülmény rá nem kényszeríti arra, hogy próbáljon változtatni a hozzáálláson. Lassan egy éve tartó járvány megteremtette azt a külső körülményt, amely - részemre mindenképpen, de azt hiszem mindenki számára - egyrészt lehetőséget adott arra, hogy többet foglalkozzon azzal, ami személy szerint fontos számára. Másrészt, hogy ezáltal átértékelje eddigi tevékenységeit, és a várható további perspektívákhoz igazítsa életterveit. Tavasszal, az első karantén idején én is előszedtem Tanár úrral kapcsolatos összes diámat, róla szóló írásokat, hangszalagokat és egyéb hozzá kötődő dokumentumot, hogy 2014 után intenzíven hozzá fogjak újra az átgondolásukhoz, és a feldolgozásukhoz. De mielőtt nagyobb munkába kezdtem volna, elgondolkodtam az eddig elért eredményeken, illetve a saját igényeim szerinti eredménytelenségeken. Végiggondolva az alapítvány eddigi tevékenységét és működését, írásba rögzítettem a meglátásaimat, majd megvitattam a kuratórium néhány tagjával, és ezt követően arra az álláspontra jutottam, hogy nem folytatom tovább ez irányú munkámat úgy, ahogy mostanáig tettem. Ez a döntés most már belső elhatározásból született, amelyhez természetesen hozzásegített az előbb említett külső körülményekben beállt változás is. Mivel a szükségszerő bezártság alapvetően ilyen feladatok elvégzésére alkalmas időt teremtett, úgy érzem, korunknál fogva is érdemes kihasználni ezt a lehetőséget és rendezni dolgainkat. Itt vetődött fel újra, hogy hogyan érdemes ezt tenni, hogy ne ugyan oda jussak mint eddig. Jobb híján azt találtam ki, hogy feladva a szakszerűség kritériumait és az életmű tényszerű megközelítését, most már saját gondolati megközelítéseimet igyekszem előtérbe helyezni. Teret engedve szubjektív véleményemnek, és gondolataimnak. Ezért ezek az írások már elsősorban rólam fognak szólni amikor Tanár úrra emlékezem, még akkor is, ha történetesen mint most, éppen Hamvas Béla szellemi hatását vizsgálom az életműben. Mondhatnám, ha nem tűnne túl nagyképűnek, hogy amolyan memoár jellegűnek szánom ezeket a bejegyzéseket.
Befejezve Fischer Ernő életművének feldolgozásával kapcsolatos változások leírását, és e tekintetben az alapítványhoz való viszonyom módosulását, visszatérek eredeti szándékomhoz, a fent említett Hamvas életműről szóló előadásra. Több szempontból is jó alkalomnak látom ebből a megközelítésből Tanár úr munkásságát, alkotói módszerét, gondolkodását és életvitelét újra átgondolni, valamint a saját tanítványi viszonyomat ennek összefüggésében újra végig gondolni és átértékelni. Eddigi blog bejegyzéseimben kitértem már arra is, hogy annak idején a magam számára a mester és tanítvány viszonyt sok más egyéb szempontot is figyelembe véve, de leginkább alapvetően a Hamvas Béla által leírtakból határoztam meg. Ez alapjaiban eltért Tanár úr elképzelésétől. Ebből több konfliktus és nézeteltérés is adódott közöttünk. Kitérek majd ezek részletes leírására is, ha elérkezünk oda a Hamvas előadások során, amely erről a témáról szól. Előbb azonban vegyük sorba az előadásokat és az ott felvetett gondolatokat, és annak figyelembevételével haladjunk tovább. Nevezetes névtelen címmel most még csak az első előadás hangzott el, és ezért az itt felvetett siker és dicsőség problémája szemszpontjából teszek fel Hamvasnak, Fischernek és magamnak is kéedéseket.
Az alábbi linken a You Tube-on visszahallgatható az előadás. Érdemes először meghallgatni mielőtt tovább olvasnák a szöveget, mert az ott elhangzottak tovább gondolásával próbálom újra felidézni emlékeimet, és ez alapján megfogalmazni mai meglátásaimat.
https://www.youtube.com/watch?v=FdX-TXDm2Zk&t=903s
A tíz előadásra tervezett sorozat témái a következők lesznek:
Most, hogy felvázoltam az említett előadás sorozat tartalomjegyzékét, mindjárt ellentmondok az előbb leírtaknak, hogy lezárom a bevezetőt és rátérek a címben megfogalmazott tárgyra. Persze ez csak látszólagos ellentmondás az eredeti szándékomnak megfelelően, mert a téma kibontásával és körüljárásával kapcsolatban nincsenek előre meghatározott elképzeléseim, azt leszámítva, hogy az előadásokban az elhangzottakat megpróbálom követni, és azokra reflektálva végig gondolni újra saját életemet és Fischer Ernőhöz fűződő kapcsolatomat. Mondhatnám azt, hogy vezetőmül választom erre az időutazásra Thiel Katalint, mint Dante az Isteni színjátékban Vergiliuszt vagy Batátrixet a pokolba szállás és a mennybemenetel esetében. De még így sem egészen pontos a hasonlat, mert ahogy néhai Kovács László festőművész (1944-2006) egy nekem írt rövid feljegyzésében jellemez, abból kiderül, hogy "a kissé gyávábbak sorsa, hogy végtelenített csukafejessel ugranak a halálba." Ez is ilyenféle alámerülés és égbe szállás lesz, mindig megkapaszkodva a földbe, kicsit lesüllyedve és kicsit fölemelkedve próbálom bejárni a múltamat és elképzelhető jövőmet, állandóan megpihenve a jelenbe, hogy összevethessem az előzményekkel és következményekkel. Ezért azt az előzetes meghatározást is kicsit korrigálnom kell, hogy a most következő blog bejegyzések nem a tudomány felé hajlanak, hanem inkább a memoár irányába tartanak, azzal a kiegészítéssel, hogy közben a napló, vagy ez esetben inkább az olvasónapló szerepét is betöltik. Ez kiderül a címhez fűzött kiegészítésből, hogy itt műhelymunkáról és műhelynapló írásról van szó. És mint a XXVIII.-as sorszám mutatja a "Műhelymunka - Műhelynapló" esetében, nem ezzel kezdődik ez a megfogalmazási forma, mert pár évre visszamenőleg a képzőművészeti alkotó munkámban, ha nem is rendszerességgel, de elég gyakran használtam az ilyen jellegű megközelítést, egy-egy felvetődő probléma végiggondolására. Így szervesen következik és kötődik az alkotói gyakorlatomhoz, valamint megtartja azt a sajátos jelleget, amely az eddigi bejegyzéseimre jellemző volt. Tehát ez sem irodalmi megfogalmazás kíván lenni, ami a memoár írásnál és részben még a napaló írásnál is elvárható lenne, hanem kissé átformálva a vezetőül választott előadásban elhangzott, Hamvas Béla tevékenységét Németh László által jellemzett "gondolkodó-író" megfogalmazás helyett, gondolkodva-írásként határoznám meg. Ezzel adva magamnak szabadságot, hogy mindenféle külső kötöttségtől, elvárástól és elvárhatóságtól szabadulva, kötetlenül csak a magam belső meglátásaimat kövessem, de úgy, hogy ezzel se kössem gúzsba magamat. Amolyan szabad szárnyalása és csapongása lesz ez a felvetődő emlékeimnek és gondolataimnak, de hogy végképp el ne szálljak és részben még a földön maradjak, ezért választottam vezetőmül most Thiel Katalint, a Hamvas Béla életművét bemutató előadás sorozatának követésével. De, hogy meddig sikerül vele együtt haladni azt egyenlőre nem tudom, mert a fent látható tartalomjegyzékből és az előadás után hozzá intézett kérdésemre adott válaszából ki tűnik, hogy az életmű megközelítésénél elsősorban az etikai és nem az esztétikai szempontokra helyezi a hangsúlyt. Ez Hamvas esetében az írónál, de különösen az esszé és gondolkodó írónál, teljesen helyén való, viszont a festő esetében első hallásra és látásra eléggé mellékútnak tűnik. Ahogy haladunk majd előre, azért valószínűleg ki fog derülni, hogy Fischer Ernő életművének vizsgálatánál ez a fordított megközelítés sem teljesen ördögtől való.
A bevezető és az egész előadássorozat címéül választott "Nevezetes névtelen" Hamvas idézettel folytatom, ahogy Thiel Katalin is tette a tartalomjegyzék felvázolása után. Egyenlőre magam is az előadásban elhangzott szövegrész értelmezéséből indulok ki, és majd csak azután olvasom újra az általa ajánlt esszét, amelyből kiemelte. Bár ehhez hozzá tette, hogy ez a fogalom pár többször és több helyen is szóba kerül Hamvas írásaiban, és amolyan sarkalatos kifejezésként szerepel, amely a teljes életmű "rendszertelen rendszerességét" koherens egységgé olvasztja össze. Ebből és majd a most leírtakból mindjárt kitűnik, hogy miért van szükségem vezetőre ehhez a vándor útra, ahol megpróbálom majd tetten érni Hamvas Béla szellemiségét Fischer Ernő életművében. Magam nem olvastam végig az életműsorozat eddig megjelent harminchárom kötetét, de körülbelül a felén már túl vagyok, ha beszámítom azt is, amit az összkiadás megjelenése előtt egyenként megjelentetett formában már olvastam. Tehát a rálátásom és tájékozottságom az életműre csak részleges és viszonylagos. Nem is valószínű, hogy egy irodalomtörténész vagy egy filológushoz illő módon, végig fogom olvasni a teljes életművet, de azon már túl vagyok, hogy nem csupán egy-egy nevezetes esszéből tájékozódom. Az első megjelent írásaitól, a nyolcvanas évek közepétől figyelemmel követem a munkásságát. Ebből az is következik, hogy a Babérligetkönyvben szereplő Aranynapok című esszét, ahonnan származik az idézet, több évtizede olvastam először, de a nálam gyakori újra olvasás óta is eltelt már tíz év. Erre pontosan emlékszem, mert 2010-ben Szigyártó Gyöngyi, a Hamvas Olvasókör egyik szervezője felkérésére, előadást tartottam a Forradalom a művészetben című Hamvas Béla és Kemény Katalin által 1947-ben írt könyv alapján, a képzőművészetről és az akkori képzőművészekről, valamint az ott megfogalmazottaknak a huszonegyedik században való művészetelméleti szempontból való érvényességéről. Azóta csak az összkiadásban 2014-ben kiadott, kétkötetes Művészeti írásokat olvastam, természetesen a benne szereplő Forradalom a művészetben újra olvasásával együtt. Talán most majd újra kedvet kapok a Hamvas művekhez, és elolvasok olyanokat, amelyeket már rég kiszemeltem és illő lenne ismerni. Többek között az ugyancsak kétkötetes Naplókat, vagy a Leveleket és egyebeket. De mint fentebb írtam, az Aranynapok teljes szövegét is csak azután fogom újra olvasni, ha először az előadásban felolvasott részletekből felvetődő emlékeimet összevetem Fischer Ernő életművére vonatkoztatható mondandómmal és az abból levonható konzekvenciákkal.
Ezek után térjünk a tárgyra és nézzük meg, mit idéz Thiel Katalin az előadásában Hamvas Bélától: "A nevezetes névtelen, olyan életrend, amelyben a nevezetes ember névtelen, éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. ... Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. ... Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. ... A virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való névtelenséget ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság. ... A siker helye az utca, a dicsőség helye szívednek titkos kamrája."
Mivel itt az idézet végkicsengésénél a siker és a dicsőség van egymással szembe állítva és kisarkítva, ezért azt hiszem először azt kellene tisztázni, hogy mit jelent köznapi és hamvasi értelemben ez a két fogalom. De nem lehet figyelmen kívül hagyni az utolsó mondatban szereplő két helyhatározót sem, az utcát és a szív titkos kamráját. Ennek összefüggésében tehát a külső és a belső ellentétét. Ha a tudományos megközelítést választanánk, akkor illő lenne innen kiindulva tovább vizsgálódnunk, és a teljes megértés felé ezen az úton haladni. De mint említettem, ezt a törekvésemet már feladtam, és más alapokra helyeztem a Fischer életmű újabb szemügyre vételét. Ez esetben Hamvas Béla szellemiségének tükrében próbálom legalább tükör által homályosan megpillantani azt a pontot, ahol összeköthető a két út. Találó a nevezetes névtelen fogalompár címként, amit Thiel Katalin választott a Hamvas Béla életművébe való bevezetéshez, pontosan rávilágítva arra a kettősségre, amely minden ember örök dilemmája. Mert kérdés, hogy miként egyensúlyozzunk a külső és a belső világ határmezsgyéjén, hogy örökké életben maradjunk, miközben tudjuk, hogy örök élet nincs, legalább is hétköznapi értelemben. Itt párhuzamba hozhatjuk a 2019-ben kiadott Weiner Sennyey Tibor könyvének címével: "Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve", amely hasonló módon ellentétpárban foglalja össze a lényeget. Tehát azt hiszem első hallás és olvasás után ebből az alapvető kettősségből érdemes megnézni, hogy Fischer Ernő élete és életműve miként viseli magán ezt a kettősséget, és miképpen "nevezetes és névtelen".
Tanár úrra is jellemző volt, hogy "önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban" tartsa, amely Hamvas szerint olyan életrendből adódik, hogy rá illik a nevezetes névtelenség. De ez így inkább persze az életre vonatkozik, és nem az életműre, mert a "mű" lényege szerint megakar mutatkozni. Ebből adódik az a kettősség, amelyet mindkét cím jól kifejez, és az élet és az életmű egységére figyelmeztet. Talán ez az a fordulópont a hamvasi életműben és közös a Fischerével, hogy az élet és a mű szorosan egymásból következnek és ezáltal megkülönbözteti a munkájukat a hagyományos irodalomtól és festészettől. Az élet szempontjából pedig itt válik ketté a siker és a dicsőség, mert nem minden sikernek van dicsősége, és nem minden dicsőséget igazol a siker. Ebből viszont nem kapunk választ arra, hogy ha a kettő együtt van, akkor hogy áll a dolog? Kizárják-e egymást a siker és a dicsőség, vagy jó esetben egymást erősítik? Thiel Katalin az idézetet követően kitér arra, hogy miként alakult Hamvas Béla és a művek sorsa a szerző életében és a halála után, amelyből első hallásra az tűnik ki, hogy az összkiadás eddig megjelent harminchárom kötete az utóbbit igazolja, hogy a dicsőség mellé szegődött lassan a siker is. De, mint ahogy Ő is ajánlja, a megalapozottabb válaszhoz, olvassuk el a teljes esszét, és úgy gondoljuk tovább ezt a kérdést. Most én is ezt teszem.
Az egész esszében nagyon szépen és érzékéletesen van leírva a személyes élmény, méghozzá úgy, hogy az olvasó számára is átélhetővé tudja tenni azt az időt és teret, amelyben a szerző létezik. Szinte észrevétlenül szövődik be a tájleírásba az az attitűd, amely már alkotói problémaként vetődik fel, hogy elég-e a létezés közvetlen átélése. Azt megtudjuk, hogy "... a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt," tehát az átélés két lehetősége közül - közvetet és a közvetlen - most nem a leírtból, hanem a konkrét valóságból merít úgy, mint "... a mezőn sarjút kaszáló paraszt ...". Ebből a látszólag egyszerű helyzetből aztán az következik, hogy "... akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez.". Így, a csendes magányban is jelen van a mással való megosztás szükségessége, a kommunikáció igénye. Ezzel már megint a kettősségnél vagyunk, hogy nincs egyik a másik nélkül, és nincs másik az egyik nélkül. Ezt azért fontos kiemelni, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy általában könnyen ítélkezünk és döntünk az ilyen helyzetekben az egyik vagy a másik egyedüli kiemelése mellett. Pedig a legmélyebb magányunkban is társas lények vagyunk, és a társas együttlétben is egyedül maradhatunk. A normális élethelyzetekben magunk döntünk az egyik vagy a másik irányba való elhajlásra úgy, hogy mindig fenntartva a lehetőséget a visszatérésre, vagy akár a másik oldalra való átbillenésre. De adódhatnak és sokszor adódnak is olyan külső körülmények, amikor nem mi választunk, hanem belekényszerülünk bizonyos élethelyzetekbe.
Tudjuk, hogy Hamvas Béla sem csupán a maga jószántából választotta a magányos alkotó sorsát, hanem olyan élethelyzetbe került az ötvenes évek elején, hogy eltiltották a publikálástól. De lényegében és végső soron etikai és morális kérdések okán, saját személyes döntése alapján záródott ki az irodalomból, mert nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni a párttól kapott támadásokkal szemben. Az az, kitartott az eredeti álláspontja mellett és nem módosította azt, nekik megfelelően. Kizáródásával kapcsolatban azt mondja, hogy "Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették.", teszi hozzá pár oldallal később, a maga szarkasztikus humorával. De ebben az időben nem csak ő, hanem szinte mindenki választás elé került, és dönteni kellett, hogy mit vállal és mit nem. Szemben a kortársaival, Hamvas Béla a legradikálisabb döntést hozta maga számára, és semmiféle megalkuvásra nem volt hajlandó. Szemben Fischer Ernővel, aki ekkor hivatali állást vállal az állami gépezetben. Ez látszólag megint igen lényeges különbségnek tűnik kettőjük között, de majd ha a későbbiekben alaposabban és jobban megvizsgáljuk és boncolgatjuk ezt a kérdést, talán kifog derülni, hogy azért itt is vannak közös szálak, amelyeket össze lehet kötni. De ezek már mélyebb vagy magasabb régiókban húzódnak a napi politikai élettől és a mindenkori történelmi helyzettől. Ezért egyenlőre térjünk vissza a szöveghez, ahol szintén nagyon is konkrét időbe ágyazottan jelenik meg az időtől független örök válasz a művész és a művészettel kapcsolatban. Nézzük meg, hogy is zárja le azt a felvetődő kérdéscsokrot Hamvas Béla, amely a fentebbi idézetben felmerültek az élmény átélésével és a magányos létezéssel kapcsolatban: "Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni." Egyenlőre félig tagadóan és feltételes módban kapjuk meg a választ, de a folytatás mindjárt rácáfol erre, magával az írás folytatásával. Ez már a mindenkori időtől független alkotáslélektani kérdés, hogy amíg élünk, el lehet-e zárni az alkotóban a belsőt a külsőtől úgy, hogy az valamilyen formában felszínre ne törne? Ha van mondanivalója, képessége, tehetsége és szakmai felkészültsége, akkor valószínűleg nem. És ez mind megvolt Hamvas Bélában, ezért folytatja a munkát kertészként majd raktárosként, a magányos elzártságában is, de mindenképpen egy valamikori nyilvánosságot feltételezve. Tehát az "elhallgatni egészen" lehetőségét kizárta, és még a "naplóba följegyezni"-től is el állt, pedig az azért ha elhallgatva és titkolva, de félig-meddig azért mindig a nyilvánosságé is. Az itt elemzett esszé pedig már önmagában egy kommunikációs forma, amelynek sajátja, hogy másoknak íródik és szól . De végig olvasva és értelmezve a szöveget, közelebb kerülünk a siker és a dicsőség pontosabb megéréséhez is.
Mielőtt viszont erre rátérnénk Hamvas Béla és Fischer Ernő munkásságában fellelhető közös vonások feltárásával, tovább bonyolítom a dolgot, és megint közbe iktatok egy intermezzót. Akár lábjegyzetnek is mondhatnám, vagy amolyan lapszéli megjegyzésnek, sormintának vagy bordűrnek, amely nem tartozik szorosan a főcímben megjelölt témához, ezért inkább közjátéknak és kiegészítő megjegyzésnek tekinthető, vagy esetleg az egész írást tagoló és körülszegő gondolatfüzérnek. Azért nehéz ezt pontosan megneveznem, mert mint a bevezetőben írtam, semmiféle előre meghatározott prekoncepciót, irodalmi vagy tudományos formát nem szeretnék követni, hanem teljes szabadságot adva a gondolataim leírásának, ezért - József Attila után szabadon - leginkább amolyan szabad-ötletek jegyzékének szánom. Ezzel persze úgy tűnhet, hogy eltérek a témától, és öncélú csapongásba kezdek. De ha elfogadjuk, hogy ez az írás Fischer Ernőről és munkásságáról nem tudományos értekezés, és nem szépirodalmi keretek közt elmondott történet, hanem az én szubjektív visszaemlékezéseimet tartalmazza, akkor talán kihámozható lesz belőle valamiféle szerkezeti egység, a kitérők ellenére is. Mert tulajdonképpen itt Hamvas Béla munkássága és szellemi hatása a mesteremre, és művei és személyisége vizsgálata csak ürügy arra, hogy elsősorban saját magamat és munkáimat, valamint művészetfelfogásomat értelmezzem, természetesen szoros összefüggésben velük. Tehát bujtatott módon itt én lennék a főszereplő, és ezért valószínűleg sokkal több dolog ki fog derülni rólam, mint a két megnevezett mesterről.
És ha már szóba hoztam József Attilát és a Szabad ötletek jegyzékét, akkor az lenne tisztességes részemről is, hogy ide tegyem azt a kiadói figyelmeztetést, amelyet az összkiadásban mellékelnek. Bár én sokkal zárkózottabb, szemérmesebb és tág értelemben is prűdebb vagyok annál, hogy analitikus- és polgárpukkasztó módon feltárulkozzak és kiadjam magamat, de azért itt én is tovább lépek egy lépést a demitizálás irányába. Ezért a továbbiakban, áttételesen és átértelmezett módon, finomított változatban magamra nézve is érvényesnek tartom a József Attila összkiadásban levő kiadói figyelmeztetést:
KEDVES OLVASÓ!
Figyelmeztetés!
A Szabad-ötletek jegyzékének kiadása
a magyar irodalom egyik legvitatottabb kérdése, mely sokak véleménye szerint
soha nem szabadott volna, hogy a közönség elé kerüljön.Egy ember világának azon
mélységeit tárja fel, melyek talán jobb, ha sosem kerülnek napvilágra. Mások
azonban azt vallják, hogy a szöveg hozzásegít a versek értelmezéshez, és ilyen
szempontból lényeges dokumentuma az életműnek. Mivel a Szabad-ötletek
jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fenn áll a lehetősége,
hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép,
kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól
függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás.
A Wiki Szótár szerint: "Siker (főnév) 1. Kedvező végeredmény; olyan helyzet, állapot vagy következmény, ami korábbi elvárásainknak tervünk elért céljaként megfelel, és arra tudatosan törekedtünk, szándékunk irányult rá. 2. Nagy népszerűséget elért személy vagy dolog. Fontos jellemzője, hogy sokak figyelme irányul rá, és így nagy az ismeretsége." De nézzük tovább sikerességként is megfogalmazva, ugyancsak a Wiki Szótár szerint: "Sikeres (melléknév), 1. Kívánt eredményű ( személy, folyamat, változás, időszak, dolog), amely a célként megjelölt állapotot, helyzetet vagy hatást elérte. 2. Híressé vált (személy), aki a tettei, eredményei, gazdagsága vagy ismertsége által lett ilyenné."
Maradjunk először a sikernél és aztán nézzük meg a dicsőséget és végül a kettő kapcsolatát.
A fenti definíciókban foglaltak értelmében milyen sikereket ért el Hamvas Béla életében és halála után? Életének első felében nem lehet éppen sikertelennek, de különösebben sikeresnek sem mondani. Élte az átlag értelmiségi életét, publikált, de még ha egy-egy akkori művének jelentőségét nem is lehet elvitatni, nem tűnt ki a kortársai közül. 1951-től, miután nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni a párt részéről ért támadásokkal szemben, ezt követően minden irodalmi tevékenységtől elvolt zárva, és ismeretlen volt munkássága a szűk baráti körön kívül. Tehát a nyilvánosság tekintetében teljes volt a sikertelensége, de alkotói szempontból nem panaszkodhat, mert kertészként, raktárosként, sok mindent megírt, ami szándékában volt. Tehát akár sikeresnek is tudhatta magát, ha a fenti definíciók szerint vizsgáljuk ezt a kérdést, mint ahogy, ezt ő maga meg is tette. Tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy életében a személyes sorsát tekintve, összességében sikertelen volt, de művészi szándékait és alkotásait a maga szempontjából sikeresnek tudhatta, mert elérte célját. Halála után pedig a külső körülmények változásával lassan felívelt pályája, és ha elsősorban az élethelyzetéből adódó különös egyedül állásának érdekességével is, de bekerült az irodalmi kánonba. Tehát ma már hazai viszonylatban sikeresnek mondható. Cseppet sem szeretném kisebbíteni vagy megkérdőjelezni ezt a sikerességet, de ha a Nobel-díjas Kertész Imre, vagy akár Eszterházy, Nádas, Krasznahorkai nemzetközi ismertségét és sikereit nézzük, akkor köznapi értelemben van még feladat az életmű ismerté tételében. Mert, ahogy a dicsőség a szakrális létben és metafizikai vonatkozásban egyfajta teljességet jelent, ugyanúgy a profánabb földi létben és emberi világunkban, ma már elkerülhetetlen a nemzetközi viszonylatban is jelen lenni, hogy a nyilvánosság tekintetében elérjük a teljességet. Thiel Katalin is ezt a nézetet látszik megerősíteni, amikor az összkiadás harmincharmadik kötetére hivatkozva, rávilágít arra, hogy miként kerül ki az életmű az ismeretlenségből, a "méhesből", a kirekesztettség magányos templomából, mégiscsak a nyilvánosság elé, az "utcára". Mert egyenlőre csak az "utcán" van a rajongók táborában, az ezoterikus elkülönüléséssel. A szakma, ha szabad ezt a hétköznapi kifejezést az irodalomtudományra alkalmazni, még nem fogadta be. Nem jött létre kritikai összkiadás, mert a mostani csak annak hiánypótlása ami évtizedekkel ezelőtt elmaradt, és majd alpja lehet a kritikai feldolgozásnak. Ha ezt is kiállja az életmű, akkor kikerül a ma is tartó ezoterikus elszigeteltségből, és így a kánon részévé válhat. Ezáltal a földi valóságban is eléri és beteljesíti a teljesség igényét, ami alapja lehet majd a szakrális dicsőséggel való kapcsolatnak.
Összehasonlítva a két alkotói pályát úgy, hogy számításba vesszük a fél generációs eltérésből adódó más történelmi körülményeket, akkor a mai helyzetben Hamvas Bélát (1897-1968) és életművét sikeresnek mondhatjuk. Fischer Ernőét (1914-2002) pedig sikertelennek, vagy legjobb esetben félig sikeresnek. Mert ha visszaidézzük a fentebb leírt definíciót a sikerről és pontosan alkalmazzuk a vizsgált helyzetre vonatkozóan, akkor erre az eredményre jutunk. Nézzük lépésről lépésre a megfogalmazást: "Kedvező végeredmény", Hamvasnak bejött, Fischernek nem, vagy csak félig; az "... olyan helyzet, állapot vagy körülmény, ami korábbi elvárásainknak tervünk elért céljaként megfelel, ...", Hamvas alkotói szempontból a külső körülmények tekintetében a pályájának első felében a tervezett célját elérte, a második felében nem, Fischernél pedig fordított a helyzet, mert alkotói célját az életének első felében nem, de a másodikban beteljesítette a külső feltételek szerint is, amit több mint negyven önálló kiállítása bizonyít; tovább tart az idézet, de itt a mondatott lezárva, új bekezdésben kell folytatni az elemzésünket, mert ez hosszabb magyarázatra szorul. Nézzük, hogy fejeződik be a definiáló mondat: "... és arra tudatosan törekedtünk, szándékunk irányult rá.". Ha ezt is figyelembe vesszük a siker tekintetében, akkor hasonló jelenséget látunk mindkét alkotó esetében. Mert mire is törekedtek kezdettől fogva az alkotói pályájukon, és mire irányult a szándékuk? Bizonyára nem a dicsőséget tűzték ki elsődleges célként, hanem nagy valószínűség szerint ők is a sikere törekedtek. Mindegy milyen külső vagy belső körülmények miatt, de ha ez nem vagy csak félig valósult meg, akkor jobb híján fordultak a művészetvalláshoz köthető dicsőség felé. Ha nem lenne mítoszromboló kicsengése a kijelentésnek, megmerném kockáztatni azt is, hogy a dicsőséget egy alkotói pálya kezdetén, csak a dilettáns tűzheti ki célul, vagy kivételes esetben a próféta. De mivel itt a két alkotó esetében sem dilettánsról sem prófétáról nem beszélhetünk, ezért nézzük meg, hogy milyen alkotói folyamat vezet a sikertől a dicsőség irányába, hogy kicsit kevésbé misztifikáltan a gyakorlat oldaláról is lássuk a problémát.
Most kell megnézni, és pontosítani, hogy mit értünk a dicsőség szó kapcsán, milyen összefüggésben és milyen kontextusban értelmezhető egyértelműen?
Mi a dicsőség?
Magyar értelmező kéziszótár szerint a következő: "Dicsőség (főnév): Nagyszerű tettel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés. Vége valamely kedvező állapotnak. Tisztelet, hódolat. Dicsőséggel teljes." Továbbá: Dicső (melléknév): 1. Dicsőséges, dicsőségre méltó. 2. Fenséges, nagyszerű.
Wiki Szótár szerint: Dicső (melléknév): 1. Rendkívüli tiszteletet érdemlő; nagy tettével, nemes vagy hősies magatartásával széleskörű megbecsülést, magasztalást, elismerést kivívó (személy, csoport). 2. Nagy hírű;olyan jó vagy kiváló, hogy magasztalást és hosszantartó hírnevet érdemel. Kiemelkedő emberi, erkölcsi értékeivel, tisztességével általános csodálatot keltő. 3. Szokatlanul nagyszerű; széleskörű elismerést okozó; csodálatot vagy lelki örömöt kiváltó módon jelentős, szép, fenséges."
Láthatjuk, hogy Hamvas szóhasználatához itt nem jutunk közelebb, mind profán megfogalmazás. Ha a vallási definíciókat nézzük, talán közelebb kerülünk az általa értelmezett formához.
Magyar Katolikus Lexikon:dicsőség (gör. doxa, lat. gloria): 1. Isten jelenlétét kísérő fény és ragyogás, mely kiárad mennyei személyekre és dolgokra.
Keresztény biblia lexikon: Dicsőség Olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, mely valakiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt a csodálat vagy az imádat magatartására készteti.
Egy alkotó személyiségére vonatkozóan ez is problematikus, de a mű tekintetében már közelebb jutunk a megoldáshoz. Mert ha jól értem, Hamvas leírását és körülírását, akkor olyan metafizikai minőségre és értékekre gondol, ami örök és egyaránt érvényes az élő személyre és a tárgyiasult műre, de az esszéből idézet szövegrész szerint még a természetre is. Ez pedig az erkölcsi és esztétikai minőség, amely a személyből és a műből, de akár a természetből vagy egyes tárgyakból és dolgokból is metafizikai minőségként árad szét, válik transzcendensé. Legalább is ha lehántjuk az irodalmi megfogalmazás szükségszerű mázát, szómágiáit, hasonlatait, körülírásait, és a maga absztrakt filozófiai jelentését nézzük, akkor csak így lehet értelmezni. Ebben az összefüggésben már az alkotói pálya elején is célként lehet kitűzni a dicsőséghez tartozó eszmét, de csak annak előrehaladtával lehet ennek konkrétumáról beszélni. A zsenit és a természeti jelenségeket leszámítva, az ember csak a szocializálódás és a tanulás útján juthahat el azokhoz a minőségekhez, amelyet a hamvasi dicsőség fogalom feltételez. Mindegy az, hogy milyen módon, ösztönösen, autódidaktaként, vagy intézményesült formában szerzi meg azt lényeg az, hogy ez a minőség ha öröknek is hisszük, mindenkor történelmileg adott.
Itt jelenik meg a tanulás és a tanítás kérdése, amely feladat a tanulóra és a tanárra hárul. Alapos életrajzi ismeretekkel talán valamit lehetne rekonstruálni Hamvas Béla és Fischer Ernő tanuló éveiről, de a mi célunk most nem az, hogy ennek utána járjunk. Ebben a történetben ők a mesterek, pontosabban a pedagógusok, akiknek hatását elsősorban magamra nézve vizsgálom. A további diskurzusba bevonok még egy "főszereplőt" és több "statisztát", az általam ismert Fischer tanítványok közül, hogy kellő példával érzékeltessem saját dilemmámat, amely természetesen valamilyen módon minden szereplőre vonatkozik. A főszereplőnek Kováts Lajost alias Noon Azakit választottam, mert az elmúlt napokban vele kapcsolatban olyan eseményt ismertem meg, amelyet kitűnő példának tekintek az eddig elmondottak ellensúlyozására. Ő, első látásra egy boldog ember és művész látszatát kelti, szemben Hamvas Bélával, Fischer Ernővel és velem. Amíg a sikert és a dicsőséget egypólusúan önmagában szemléljük, addig elég volt ennyi szereplő, de ha a két fogalom szintézisét keressük, akkor szükség van pozitív példára is. Eddigi életművében úgy realizálódnak az itt felvetett problémák, hogy talán az írásom végére össze tudjuk békiteni a sikert és a dicsőséget, az "utca" emberét és a magányos "nevezetes névtelent". Ahhoz viszont, hogy ezt megtegyem, össze kell kapcsoljam ezt a szöveget egy másik megkezdett és félbehagyott írásommal, amelynek a címe, hogy "AZAKI" mit tanúlt Fischer Ernőtől.
Az 1970-es évekig Hamvas művei csupán kéziratos/gépelt formában, többszörösen másolva, ezért sokszor roncsolódott szöveggel voltak hozzáférhetők. Halála után nyolc évvel, utolsó publikációja után tizenhárom évvel, 1976-ban az Új Írás közölte három rövid írását,[29] majd a nyolcvanas évektől indulhatott meg Hamvas nyilvános újrafelfedezése, 1982-ben a Kuczka Péter szerkesztette Galaktika folyóiratban A perui vázák esztétikája törte meg a csendet, majd hosszú évtizedek után az első önálló Hamvas-kötet, A világválság került kiadásra 1983-ban. Két év múlva, 1985-ben a nagyszabású regény, az akkor még enyhén cenzúrázott Karnevál is napvilágot látott[30] (a könyv 10.000 példányban jelent meg, és napok alatt elfogyott). Döntő lökést adott Hamvas széles körű befogadásának a szombathelyi Életünk folyóirat 1987-es Hamvas Béla emlékszáma, amelyben az első átfogó, illetve személyes értékelések is megjelentek.[31] A kilencvenes évek elején kezdődött el az életmű szerkesztett kiadása.
Munkásságát 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség díjjal ismerték el.
Műveiből több színpadi és filmes feldolgozás készült, ezek közül az egyik legérdekesebb a Karnevál alapján írt Pác című előadás, melyet 2002-ben az Újvidéki Színház mutatott be.
Mi a dicsőség?
Magyar értelmező kéziszótár szerint a következő: "Dicsőség (főnév): Nagyszerű tettel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés. Vége valamely kedvező állapotnak. Tisztelet, hódolat. Dicsőséggel teljes." Továbbá: Dicső (melléknév): 1. Dicsőséges, dicsőségre méltó. 2. Fenséges, nagyszerű.
Wiki Szótár szerint: Dicső (melléknév): 1. Rendkívüli tiszteletet érdemlő; nagy tettével, nemes vagy hősies magatartásával széleskörű megbecsülést, magasztalást, elismerést kivívó (személy, csoport). 2. Nagy hírű;olyan jó vagy kiváló, hogy magasztalást és hosszantartó hírnevet érdemel. Kiemelkedő emberi, erkölcsi értékeivel, tisztességével általános csodálatot keltő. 3. Szokatlanul nagyszerű; széleskörű elismerést okozó; csodálatot vagy lelki örömöt kiváltó módon jelentős, szép, fenséges."
Magyar Katolikus Lexikon:dicsőség (gör. doxa, lat. gloria): 1. Isten jelenlétét kísérő fény és ragyogás, mely kiárad mennyei személyekre és dolgokra.
Keresztény biblia lexikon: Dicsőség Olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, mely valakiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt a csodálat vagy az imádat magatartására készteti.
Dicsővé, hiressé, kitünővé lesz. Világhirű jótétemények által megdicsőülni. Különösen, erkölcsi, vallási érdemekért az üdvözült szentek sorába emelkedik; mintegy mennyei fénytől körülsugározva felmagasztaltatik. V. ö. DICSŐŰL.
Unicornis – Summa Philosophiae Normalis
Beszélgetések Nem szerette, ha mesternek szólították. – Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít. Én pedig még azt se tudom, mit tanítsak. Egyszer azt kérdezték tőle: – Beavatott vagy? Mire azt válaszolta: – Ha ez kiváltságot jelent, akkor nem. Ha fokozott életfelelősséget, akkor igen. *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése