Fischer Ernő dokumentumok egy Hamvas Béláról tartandó előadás ürügyén.

 

Fischer Ernő: Notre Dame Vő.: Dér Endre: Párbeszéd a művészetről I. (559. I.)

Sok érdekes dokumentumot lehet találni az interneten, amelyet valamikor én is csak Tanár úr személyes elmesélései alapján ismertem, és most több esetben megtalálom írott vagy nyomtatott formában is különböző portálokon. Most csak rögtönözve jutott eszembe, Dr. Thiel Katalin előadásával kapcsolatban, hogy mennyi szálon össze lehetne kötni Fischer Ernő munkásságát a valamikori kortársak életművével, amely annak idején elmaradt, vagy ha megvolt, akkor sem került napvilágra, illetve csak nagyon szétszórt módon volt dokumentálva. Ez az eset áll fenn Tanár úr Hamvas Bélához való kapcsolata esetén is. Pedig több szálon is kötődtek egymáshoz, persze főleg szellemiségében és az olvasmányai alapján, mert személyes kapcsolatuk közvetlenül az én ismereteim szerint nem volt. De közvetett módon, Kürthy Sándor festőművész közös barátjuk révén tudtak egymásról. Ezért sajnálom, hogy a közös műhelymunka hiányában a 2015-ben tartott konferencia után nem mentünk tovább ennek alaposabb feltárásában. Akkor Thiel Katalin az előadásában általánosságokban beszélt Hamvas Béla életművében fellelhető spiritualitásról, szakralitásról és igazságkeresésről, de én magam is kitértem arra az előadásomban, hogy Fischer Ernő már az ötvenes évek elején olvasta a Hamvas által szerkesztett "Európai műhely" címmű füzeteket, és ismerte a képzőművészettel kapcsolatos írásait. Az itt majd olvasható Dér Endre interjúból látható, hogy 1947-ben az első kiadásban megjelent "Forradalom a művészetben" című könyvben például, az ott leírt módon használja Tanár úr a "tremendum" szó jelentését, amelynek nagy szerepe van a Hamvas életműben. Az tény viszont, hogy az életmű nagy részét Ő is csak a nyolcvanas évektől és a rendszerváltás után megjelent könyvekből ismerte meg. Akkor viszont a budaörsi beszélgetések alkalmával többször, több alkalommal, behatóan elemezte és megpróbálta értelmezni, és a festészet szempontjából is alkalmazni azokat a kulcs fogalmakat (mint az előbb említett tremendum, vagy az éberség, rácsodálkozás, realizálás, meditáció stb.), amelyek a Hamvas életműben szerepelnek, és fontos szerepet töltenek be mindkettőjük gondolkodásában. Ezért nagyon érdekes lenne, ha ebben az előadás sorozatban, amely most indul, sor kerülne a "Forradalom a művészetben" című könyv elemzésére is, amelyben szó esne az ott szereplő munkákról, és az életművekről tett akkori megállapításokról, valamint a mai meglátásaink szerinti aktualitásuk érvényességéről. 

Mind ez azért vetődött fel bennem, mert én magam, Gyöngyi felkésésére több mint tíz évvel ezelőtt tartottam már erről a témáról előadást, az Ars et Víta keretén belül működő olvasó körben. Azt követően Marghescu Marika járt itt nálunk egy Fischer vetítésen, majd 2009-ben lezarándokolt a szegedi konferenciára és Tanár úr rajzaiból összeállított kiállítás megtekintésére is. Ismerve valamikori galériás tevékenységét és gyűjteményének jellegét, nem csoda, hogy távol állt tőle ez az életmű, de nyitott volt és elismerte értékét. De Thiel Katalin a konferencián tartott előadásával azt mutatta, hogy Ő sem tartja lehetetlennek a Fischer életmű Hamvas Béla szellemében való megközelítést. És ha azt vesszük, amit az alább látható dokumentum igazol, hogy Hollán Sándor valamikor tanítványa volt Tanár úrnak, akkor egész érdekes kört kötünk össze. Mind ebből csak azt szerettem volna feltüntetni, hogy az ilyen aprónak tűnő szálak összekötésével, lényeges lépést lehetne tenni Fischer Ernő festészetének a kánonhoz való közelítésében. 

Mivel a Fischer életmű együtt kutatását és feldolgozását lassan én is feladom, ezért legalább itt a blogon még egy darabig folytatom egy-egy bejegyzésben az aktualitásokhoz köthető információk megosztását, mint ahogy most is teszem. Viszont ha ezek nem kerülnek felhasználásra egyszer egy koherens egységet felmutató életművet bemutató monográfiában, akkor csak apró érdekességek maradnak, annak ellenére, hogy egyébként fontos tények lehetnének.

Sinkó István írása az Új Művészet 2020. decemberi számában:

Fischer Ernő által rendezett kiállítás katalógusa, bevezető szövege, és az általa vezetett akkor még Rákosi Mátyás nevét viselő (ma Angyalföldi József Attila Művelődési Központ) rajz szakkőr egyik kiállítóját, Hollán Sándort is dokumentálja:

Előszó

Kereszttel jelölve és ceruzával aláhúzott név: Hollán Sándor. 

Újság cikk a kiállításról:

A Tiszatájban 1965-ben megjelent beszélgetés Fischer Ernővel, ahol a "tremendum" kifejezés többször is szerepel:

PÁRBESZÉD A MŰVÉSZETRŐL. I-

,,A SZINTÉZIS KORÁT ÉLJÜK"...*

Fischer Ernő, a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára sajátos karakterű

művészegyéniség, egyike azoknak a magyar festőknek, akik úgy alakították ki

elsőrendűen intellektuális jellegű, de érzelmi vonatkozásokat is kisugárzó, árnyaltan

zenei hatású művészetüket, hogy mindazt a tartalmi és formai vívmányt, mely a

festőművészet történetében a legértékesebb eredményként esszenciálódott, iparkodnak

egyéni mondandójuk minél teljesebb érvényrejuttatására felhasználni.

S ezt oly magasrendű művészi hőfokon képesek véghezvinni, hogy a szintetizálás

folyamata a legkevésbé sem mossa el egyéni művészi arcélüket, sőt, senki máséval,

össze nem téveszthető módon vetíti elénk újszerű, eredeti mondanivalójukat.

Szenvedélyesen érvelő, szuggesztíven vitatkozó beszélgetőpartner Fischer Ernő.

Amilyen elmélyült-feszülten keresi képein a legmegfelelőbb vonalat, a legkifejezőbbszínfoltot,

oly intellektuális gonddal — ugyanakkor rokonszenves érzelmi intenzitás-

* A dél-alföldi művészeink „ars poeticáját" ismertető riportsorozat I. része.

5*      

sal is —. keresi a legmegfelelőbb kifejezést, a legvilágosabban hangzó mondatot —

művészi elvei kifejtéséhez. Szívesen vitatkozik, önmagával is, másokkal is.

— Épp ez az egyik legnagyobb örömöm — mondja, — hogy ti. végre nyílt,

szenvedélyes vita „dúl" minden művészeti területen, az őszinte viták légkörének

kialakulása hitem szerint igen termékenyítően fog hatni mai festőművészetünkre.

Szenvedélyes állásfoglalás nélkül nincs előrehaladás, szenvedély nélkül nincs művészet

sem.

Művészeti elveimet illetően faggatsz. Máris itt vagyunk egyik leglényegesebb

elvemnél, a szenvedélyességnél. Ahogyan a vitában — éppúgy a műben is a tre-

-mendum-jellegűt szeretem, a jó értelemben vett meghökkentőt. Az idillien kiegyensúlyozott

mű — a posvány szagát terjeszti, halotti hangulatot áraszt. Nem igazi

műalkotás az, amelynek nincs tremendum-jellege, megrázó lényege. A „megdöbbentés"

ténye eleve magában foglalja azt a bizonyosságot, hogy az illető mű mögött

— karakter húzódik meg. Olyan igazi egyéniség, aki a valóságról, az „adott világ

varázsairól" olyat képes közölni, amit más még nem érzékelt, s nem is fogalmazott

•meg előzően.

— Örülök, hogy kimondottad: a művésznek a valóságról kell vallania.

FISCHER: Igen, a valóságról, csak az a kérdés: mit? József Attilát kell idéznem

>ebben a tekintetben: „Az igazat mondd, ne csak a valódit." Az igazságkereső

•művészek közé sorolom magam — s úgy érzem, nem ok nélkül.

,— Minden kornak minden igaz művésze az igazságot kereste.

FISCHER: Csakhogy nem minden kor vetette fel ilyen egyértelműen, ilyen

lényegbehasító kegyetlenséggel az igazságkeresés problémáját. Persze, hogy minden

korban minden igazi műalkotás közvetített valamiképp az igazság felé. De az

•előző korszakok jellemzője mégiscsak az volt a művészeteket illetően — s ez áll

talán az irodalomra is —, hogy elsődlegesen a maga sajátosan esztétikai örömével

hatott a művészet. Ám ilyen „drasztikusan", ilyen, önmaguk iránt is következetes

könyörtelenséggel még sohasem keresték az emberek — s az emberiségen belül a

művészek — az igazságot. Ez nyílván abból következik, hogy ilyen nagy, átfogó és

egyúttal komplex, bonyolult problémái az emberiségnek még sosem voltak. A művészetek

tehát lényegükből következően akarják megszólaltatni ezeket a társadalmi

és létigazságokat, , ,az igazságot'', mely ilyen hallatlanul intenzív feszítőerővel

még soha nem jelentkezett. Ennyire összetett problémák elé, s ilyen életrehalálra

menő határozottsággal még soha nem állította problémák elé az emberiséget

álét. Ily végletes módon, ilyen szélsőségesen a problémák sem voltak ennek

előtte fölvetve soha.

— Ebből meggyőződésem szerint annak is következnie kell, hogy a „rendteremtés"

iránt is ma a legnagyobb az igény.

FISCHER: Szükségszerű, hogy amikor emberi létünk a legvégletesebb differenciáltságot.

mutatja, ugyanakkor a szintézis iránti leghevesebb igény is fellépjen.

Az ember nem tud sokáig a ziláltság szellemi állapotában élni. Ügy vélem, a szá-

.zad közepéig a művészetek analitikus korszakát éltük. Azt hiszem, az irodalomban

is inkább az analitikus jelleg dominált. Most a szintézisre törekvő korszak

' következett el. A szintézis hármas egységet feltételez: a tudomány, az etikum és az

esztétikum komplexitásba-kerülését. A művészet napjainkban nem véletlenül „kutatta"

ki a tudománnyal határos érintkezőpontjait s nem véletlenül törekszik ahhoz

•a relációhoz, amelyben a tudomány, az erkölcs és az esztétikum egységet képez.

E tényezőknek bizonyos magas szinten totalitásban kell lenniök. Ma már a tudomány

•is odáig jutott, hogy a tudósok ténykedésük közben „esztétikai" jellegű problémákhal

is szembetalálják magukat. Nem véletlenül probléma például a matematikai képletek

arányának, harmóniájának kérdése. Tudott tény, hogy Einstein az egyik új

képlet előtt így nyilatkozott: „Én ezt a képletet nem találom eléggé esztétikusnak!"

"Véletlen dolog ez? A legkevésbé sem, mert az emberi lélek legmélyén a dolgok

szintézisben vannak; a legmagasabb szintű tudományt sem lehet ma már művelni

•a művészettel rokon alapállás: intuíció nélkül. Másfelől a művészet is odáig fejlődött,

hogy egyik elsődleges szándéka — a valóság és lét igazságainak megismerése,

.s a megismert törvényszerűségek tekintetbe vétele.

,— Konkréten, festés közben hogyan jelentkezik Nálad ez a probléma?

FISCHER1: Például úgy, hogy a gravitációs erőt én, a képzőművész is kénysze-

•rülök felfogni s érzékeltetni adott műveimen belül. A modern szemléletű képzőművész

a lét törvényeinek felszínre hozására kényszerül. Hogy mást ne említsek

hirtelen: a szerkezet, lét-modell érvényesítésére, felszínre juttatására törekszik

elsőrendűen a konstruktivizmus, kubizmus és így tovább. Persze a tudománnyal

-való reláció tekintetében magától értetődően sok probléma adódik. A tudománnyal

•való „rokonság" érvényesítésének határai vannak, szigorú határai, melyeket — a

képzőművészet sajátosságaiból következően — nem lehet túllépnie a művésznek. Ha

túllépek a hataron és arányt veszítve csak és kizárólagosan a „törvényt" igyekszem

dokumentálni a műalkotás születése közben, menthetetlenül a tudomány abszolúte

objektív álláspontjára jutottam — s ez a művészi szubjektum teljes feladásával jár.

Megfigyelhető, hogy a modern képzőművészeti törekvéseknek abból az ágából, mely

•a „tudományszerűséget" a végletekig viszi — kimarad az ember... S az „élemb'erielenedetf

művészet — abszurdum, mert a művészet lényegének feladását jelen-:

lené.

— Az „elembertelenedett" művészetnek nincsenek etikai vonatkozásai sem.

FISCHER: Márpedig szerintem ez a leglényegesebb a három említett tényező

közül: az etikum. Az etikum fogalma nálam összekapcsolódik a szenvedés fogalmával.

Etikumon mindenekelőtt az emberiség nagy fájdalmai iránt érzékeny etikai

•alapállást értek, a „pokoljárók" alapállását: „Aki dudás akar lenni, pokolra, kell

unnak menni..." Mélyebb járatú művészet az, mely tartalmát nem az élet hedonisztikusabb,

boldogabb régióiból meríti kizárólagosan. Az „abszolút" boldogság —

abszolút idillhez vezet. S az abszolút idill — a művészet halála. Az egyik legnagyobb

hajtóerőt jelenti az emberiség fejlődésében az, hogy teljes felelősséggel vagyunk

képesek viselni a nehézségeket, s a nehézségek okozta szenvedést, mely az. embertől

soha nem lehet távol: hiszen a betegséggel, halállal mindig számolnunk kell.

Lehet akármilyen boldog is áz alkotó ember egy-egy nagy felfedezés, elérésekor, egyegy

nagy eredmény láttán, megint csak ott áll, hogy ki kell szenvednie magából

a következő eredmény állapotát~ hogy ismét boldoggá lehessen. Az emberi „küzdelem"

permanens jellegét kell konstatálnom, ebből következően igyekszem

kialakítani filozófiai töltésű művészetemet. Ez a filozófiai hátterű, nagy emberi

összefüggéseket érzékeltető és megértő, nagy formátumú művészet az ideálom, ennek

szolgálatába igyekszem állítani szerény képességeimet. '

— Ha az általam ismert figurális kompozícióidra gondolok — akár az újabb Harlekinre

például, mely szuper-magányosan, szenvedőn, a „miért" problémáját fölvetve

tekint titokzatosan a világba —, valóban azt kell megállapítani, hogy a szenvedés,

a fájdalom iránti érzékenység a domináló a képeken. Ilyenfajta érzékenységet

árul el emlékezetem szerint a „Cirkusz" című kompozíció is. Itt is döbbenetes módon

fejeződik ki — az óriási, titokzatos térbe, a trapézok pókhálórendszerébe jelzésszerűen

beléhelyezett figurákkal — a küzdő emberre leselkedő veszélyek sokasága.

FISCHER: Igen, bár műveimben meglelhető valami végső, optimisztikus kicsengés,

az én dolgaimra tagadhatatlanul bizonyos aláhangoltság a jellemző —'egészüket

tekintve. örök példaképem Rembrandt. Nála a mély, a „basszusig" lemenő

hangvétel a domináns, a szenvedő emberrel való legteljesebb azonosulás kifejezése7

képpen. Ebből adódik képeinek páratlanul gazdag és soha el nem évülő „hangszere-:

lése". Magam is szeretném olyan differenciált rezgését érzékeltetni a szín- és vonalvilágnak,

a ritmusrendnek, amellyel az emberi lélek legfinomabb rezdülései is

kifejezhetők. Ami pedig az esztétikumot illeti, úgy érzem, én már visszatértem azokból

a kutatási állapotokból, melyeket analitikus jellegű módszerekként vetett fel

a művészetek története. Ha úgy tetszik, végigéltem a magam impresszionisztikus, tassisztikus,

kubisztikus állapotát, s úgy érzem, felgyűjtöttem a magam számára mindr

ezek kifejezésben eszközeit is, s ezek birtokában — kétségtelenül szintetizáló szándékkal

— a kitágult, nagy volumenű valóságot iparkodom ábrázolni, túlmutatva az

egyedi témákon. Ügy érzem, most már a tárgyi valóság felülete mögött képes vagyok

•megkeresni azokat a szimbólum- vagy modellrendszereket, amelyekben a valóság

egyre újabb szférái találkoznak a valósággal. Tehát a minden irányba megnyílt,

kitágult, megnagyobbodott, kozmikus méretű valósággal kell számolnom. Amikor

az ismert az ismeretlent, a véges a végtelent, a megfogható a megfoghatatlant

(művészetről lévén szó) idézi. A ma művészete ott kezdődik, ahol a művész képes

bizonyos gyújtópontot kitűzni az ember és a természet között, melyet vizuálisan

valahogy kihelyezettnek kell elképzelnünk, ha kell, akár „fényévnyi"- távolságra is

kihelyezettnek, hisz ott még mindig az ember kutat... Az alkotó szellem korszerű

művészi fejlődését csak ilyen dialektikus állapotban tudom elképzelni, amely

uz életnek és énnek, tapasztalásnak és eszmélésnek, a valóság kozmikus méreteinek

és véges önmagunknak áthidalásából áll. Egyszerűbben: a „gyújtópont' kitűzéséből,

tőlünk való távolságának meghatározásából és megteremtéséből.

" DÉR ENDRE

Tiszatáj 561