Fischer Ernő: Notre Dame Vő.: Dér Endre: Párbeszéd a művészetről I. (559. I.)
Sok érdekes dokumentumot lehet találni az interneten, amelyet valamikor én is csak Tanár úr személyes elmesélései alapján ismertem, és most több esetben megtalálom írott vagy nyomtatott formában is különböző portálokon. Most csak rögtönözve jutott eszembe, Dr. Thiel Katalin előadásával kapcsolatban, hogy mennyi szálon össze lehetne kötni Fischer Ernő munkásságát a valamikori kortársak életművével, amely annak idején elmaradt, vagy ha megvolt, akkor sem került napvilágra, illetve csak nagyon szétszórt módon volt dokumentálva. Ez az eset áll fenn Tanár úr Hamvas Bélához való kapcsolata esetén is. Pedig több szálon is kötődtek egymáshoz, persze főleg szellemiségében és az olvasmányai alapján, mert személyes kapcsolatuk közvetlenül az én ismereteim szerint nem volt. De közvetett módon, Kürthy Sándor festőművész közös barátjuk révén tudtak egymásról. Ezért sajnálom, hogy a közös műhelymunka hiányában a 2015-ben tartott konferencia után nem mentünk tovább ennek alaposabb feltárásában. Akkor Thiel Katalin az előadásában általánosságokban beszélt Hamvas Béla életművében fellelhető spiritualitásról, szakralitásról és igazságkeresésről, de én magam is kitértem arra az előadásomban, hogy Fischer Ernő már az ötvenes évek elején olvasta a Hamvas által szerkesztett "Európai műhely" címmű füzeteket, és ismerte a képzőművészettel kapcsolatos írásait. Az itt majd olvasható Dér Endre interjúból látható, hogy 1947-ben az első kiadásban megjelent "Forradalom a művészetben" című könyvben például, az ott leírt módon használja Tanár úr a "tremendum" szó jelentését, amelynek nagy szerepe van a Hamvas életműben. Az tény viszont, hogy az életmű nagy részét Ő is csak a nyolcvanas évektől és a rendszerváltás után megjelent könyvekből ismerte meg. Akkor viszont a budaörsi beszélgetések alkalmával többször, több alkalommal, behatóan elemezte és megpróbálta értelmezni, és a festészet szempontjából is alkalmazni azokat a kulcs fogalmakat (mint az előbb említett tremendum, vagy az éberség, rácsodálkozás, realizálás, meditáció stb.), amelyek a Hamvas életműben szerepelnek, és fontos szerepet töltenek be mindkettőjük gondolkodásában. Ezért nagyon érdekes lenne, ha ebben az előadás sorozatban, amely most indul, sor kerülne a "Forradalom a művészetben" című könyv elemzésére is, amelyben szó esne az ott szereplő munkákról, és az életművekről tett akkori megállapításokról, valamint a mai meglátásaink szerinti aktualitásuk érvényességéről.
Mind ez azért vetődött fel bennem, mert én magam, Gyöngyi felkésésére több mint tíz évvel ezelőtt tartottam már erről a témáról előadást, az Ars et Víta keretén belül működő olvasó körben. Azt követően Marghescu Marika járt itt nálunk egy Fischer vetítésen, majd 2009-ben lezarándokolt a szegedi konferenciára és Tanár úr rajzaiból összeállított kiállítás megtekintésére is. Ismerve valamikori galériás tevékenységét és gyűjteményének jellegét, nem csoda, hogy távol állt tőle ez az életmű, de nyitott volt és elismerte értékét. De Thiel Katalin a konferencián tartott előadásával azt mutatta, hogy Ő sem tartja lehetetlennek a Fischer életmű Hamvas Béla szellemében való megközelítést. És ha azt vesszük, amit az alább látható dokumentum igazol, hogy Hollán Sándor valamikor tanítványa volt Tanár úrnak, akkor egész érdekes kört kötünk össze. Mind ebből csak azt szerettem volna feltüntetni, hogy az ilyen aprónak tűnő szálak összekötésével, lényeges lépést lehetne tenni Fischer Ernő festészetének a kánonhoz való közelítésében.
Mivel a Fischer életmű együtt kutatását és feldolgozását lassan én is feladom, ezért legalább itt a blogon még egy darabig folytatom egy-egy bejegyzésben az aktualitásokhoz köthető információk megosztását, mint ahogy most is teszem. Viszont ha ezek nem kerülnek felhasználásra egyszer egy koherens egységet felmutató életművet bemutató monográfiában, akkor csak apró érdekességek maradnak, annak ellenére, hogy egyébként fontos tények lehetnének.
Sinkó István írása az Új Művészet 2020. decemberi számában:
Fischer Ernő által rendezett kiállítás katalógusa, bevezető szövege, és az általa vezetett akkor még Rákosi Mátyás nevét viselő (ma Angyalföldi József Attila Művelődési Központ) rajz szakkőr egyik kiállítóját, Hollán Sándort is dokumentálja:
Előszó
Újság cikk a kiállításról:
A Tiszatájban 1965-ben megjelent beszélgetés Fischer Ernővel, ahol a "tremendum" kifejezés többször is szerepel:
PÁRBESZÉD A MŰVÉSZETRŐL. I-
,,A SZINTÉZIS KORÁT ÉLJÜK"...*
Fischer Ernő, a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára sajátos karakterű
művészegyéniség, egyike azoknak a magyar festőknek, akik úgy alakították ki
elsőrendűen intellektuális jellegű, de érzelmi vonatkozásokat is kisugárzó, árnyaltan
zenei hatású művészetüket, hogy mindazt a tartalmi és formai vívmányt, mely a
festőművészet történetében a legértékesebb eredményként esszenciálódott, iparkodnak
egyéni mondandójuk minél teljesebb érvényrejuttatására felhasználni.
S ezt oly magasrendű művészi hőfokon képesek véghezvinni, hogy a szintetizálás
folyamata a legkevésbé sem mossa el egyéni művészi arcélüket, sőt, senki máséval,
össze nem téveszthető módon vetíti elénk újszerű, eredeti mondanivalójukat.
Szenvedélyesen érvelő, szuggesztíven vitatkozó beszélgetőpartner Fischer Ernő.
Amilyen elmélyült-feszülten keresi képein a legmegfelelőbb vonalat, a legkifejezőbbszínfoltot,
oly intellektuális gonddal — ugyanakkor rokonszenves érzelmi intenzitás-
* A dél-alföldi művészeink „ars poeticáját" ismertető riportsorozat I. része.
5*
sal is —. keresi a legmegfelelőbb kifejezést, a legvilágosabban hangzó mondatot —
művészi elvei kifejtéséhez. Szívesen vitatkozik, önmagával is, másokkal is.
— Épp ez az egyik legnagyobb örömöm — mondja, — hogy ti. végre nyílt,
szenvedélyes vita „dúl" minden művészeti területen, az őszinte viták légkörének
kialakulása hitem szerint igen termékenyítően fog hatni mai festőművészetünkre.
Szenvedélyes állásfoglalás nélkül nincs előrehaladás, szenvedély nélkül nincs művészet
sem.
Művészeti elveimet illetően faggatsz. Máris itt vagyunk egyik leglényegesebb
elvemnél, a szenvedélyességnél. Ahogyan a vitában — éppúgy a műben is a tre-
-mendum-jellegűt szeretem, a jó értelemben vett meghökkentőt. Az idillien kiegyensúlyozott
mű — a posvány szagát terjeszti, halotti hangulatot áraszt. Nem igazi
műalkotás az, amelynek nincs tremendum-jellege, megrázó lényege. A „megdöbbentés"
ténye eleve magában foglalja azt a bizonyosságot, hogy az illető mű mögött
— karakter húzódik meg. Olyan igazi egyéniség, aki a valóságról, az „adott világ
varázsairól" olyat képes közölni, amit más még nem érzékelt, s nem is fogalmazott
•meg előzően.
— Örülök, hogy kimondottad: a művésznek a valóságról kell vallania.
FISCHER: Igen, a valóságról, csak az a kérdés: mit? József Attilát kell idéznem
>ebben a tekintetben: „Az igazat mondd, ne csak a valódit." Az igazságkereső
•művészek közé sorolom magam — s úgy érzem, nem ok nélkül.
,— Minden kornak minden igaz művésze az igazságot kereste.
FISCHER: Csakhogy nem minden kor vetette fel ilyen egyértelműen, ilyen
lényegbehasító kegyetlenséggel az igazságkeresés problémáját. Persze, hogy minden
korban minden igazi műalkotás közvetített valamiképp az igazság felé. De az
•előző korszakok jellemzője mégiscsak az volt a művészeteket illetően — s ez áll
talán az irodalomra is —, hogy elsődlegesen a maga sajátosan esztétikai örömével
hatott a művészet. Ám ilyen „drasztikusan", ilyen, önmaguk iránt is következetes
könyörtelenséggel még sohasem keresték az emberek — s az emberiségen belül a
művészek — az igazságot. Ez nyílván abból következik, hogy ilyen nagy, átfogó és
egyúttal komplex, bonyolult problémái az emberiségnek még sosem voltak. A művészetek
tehát lényegükből következően akarják megszólaltatni ezeket a társadalmi
és létigazságokat, , ,az igazságot'', mely ilyen hallatlanul intenzív feszítőerővel
még soha nem jelentkezett. Ennyire összetett problémák elé, s ilyen életrehalálra
menő határozottsággal még soha nem állította problémák elé az emberiséget
álét. Ily végletes módon, ilyen szélsőségesen a problémák sem voltak ennek
előtte fölvetve soha.
— Ebből meggyőződésem szerint annak is következnie kell, hogy a „rendteremtés"
iránt is ma a legnagyobb az igény.
FISCHER: Szükségszerű, hogy amikor emberi létünk a legvégletesebb differenciáltságot.
mutatja, ugyanakkor a szintézis iránti leghevesebb igény is fellépjen.
Az ember nem tud sokáig a ziláltság szellemi állapotában élni. Ügy vélem, a szá-
.zad közepéig a művészetek analitikus korszakát éltük. Azt hiszem, az irodalomban
is inkább az analitikus jelleg dominált. Most a szintézisre törekvő korszak
' következett el. A szintézis hármas egységet feltételez: a tudomány, az etikum és az
esztétikum komplexitásba-kerülését. A művészet napjainkban nem véletlenül „kutatta"
ki a tudománnyal határos érintkezőpontjait s nem véletlenül törekszik ahhoz
•a relációhoz, amelyben a tudomány, az erkölcs és az esztétikum egységet képez.
E tényezőknek bizonyos magas szinten totalitásban kell lenniök. Ma már a tudomány
•is odáig jutott, hogy a tudósok ténykedésük közben „esztétikai" jellegű problémákhal
is szembetalálják magukat. Nem véletlenül probléma például a matematikai képletek
arányának, harmóniájának kérdése. Tudott tény, hogy Einstein az egyik új
képlet előtt így nyilatkozott: „Én ezt a képletet nem találom eléggé esztétikusnak!"
"Véletlen dolog ez? A legkevésbé sem, mert az emberi lélek legmélyén a dolgok
szintézisben vannak; a legmagasabb szintű tudományt sem lehet ma már művelni
•a művészettel rokon alapállás: intuíció nélkül. Másfelől a művészet is odáig fejlődött,
hogy egyik elsődleges szándéka — a valóság és lét igazságainak megismerése,
.s a megismert törvényszerűségek tekintetbe vétele.
,— Konkréten, festés közben hogyan jelentkezik Nálad ez a probléma?
FISCHER1: Például úgy, hogy a gravitációs erőt én, a képzőművész is kénysze-
•rülök felfogni s érzékeltetni adott műveimen belül. A modern szemléletű képzőművész
a lét törvényeinek felszínre hozására kényszerül. Hogy mást ne említsek
hirtelen: a szerkezet, lét-modell érvényesítésére, felszínre juttatására törekszik
elsőrendűen a konstruktivizmus, kubizmus és így tovább. Persze a tudománnyal
-való reláció tekintetében magától értetődően sok probléma adódik. A tudománnyal
•való „rokonság" érvényesítésének határai vannak, szigorú határai, melyeket — a
képzőművészet sajátosságaiból következően — nem lehet túllépnie a művésznek. Ha
túllépek a hataron és arányt veszítve csak és kizárólagosan a „törvényt" igyekszem
dokumentálni a műalkotás születése közben, menthetetlenül a tudomány abszolúte
objektív álláspontjára jutottam — s ez a művészi szubjektum teljes feladásával jár.
Megfigyelhető, hogy a modern képzőművészeti törekvéseknek abból az ágából, mely
•a „tudományszerűséget" a végletekig viszi — kimarad az ember... S az „élemb'erielenedetf
művészet — abszurdum, mert a művészet lényegének feladását jelen-:
lené.
— Az „elembertelenedett" művészetnek nincsenek etikai vonatkozásai sem.
FISCHER: Márpedig szerintem ez a leglényegesebb a három említett tényező
közül: az etikum. Az etikum fogalma nálam összekapcsolódik a szenvedés fogalmával.
Etikumon mindenekelőtt az emberiség nagy fájdalmai iránt érzékeny etikai
•alapállást értek, a „pokoljárók" alapállását: „Aki dudás akar lenni, pokolra, kell
unnak menni..." Mélyebb járatú művészet az, mely tartalmát nem az élet hedonisztikusabb,
boldogabb régióiból meríti kizárólagosan. Az „abszolút" boldogság —
abszolút idillhez vezet. S az abszolút idill — a művészet halála. Az egyik legnagyobb
hajtóerőt jelenti az emberiség fejlődésében az, hogy teljes felelősséggel vagyunk
képesek viselni a nehézségeket, s a nehézségek okozta szenvedést, mely az. embertől
soha nem lehet távol: hiszen a betegséggel, halállal mindig számolnunk kell.
Lehet akármilyen boldog is áz alkotó ember egy-egy nagy felfedezés, elérésekor, egyegy
nagy eredmény láttán, megint csak ott áll, hogy ki kell szenvednie magából
a következő eredmény állapotát~ hogy ismét boldoggá lehessen. Az emberi „küzdelem"
permanens jellegét kell konstatálnom, ebből következően igyekszem
kialakítani filozófiai töltésű művészetemet. Ez a filozófiai hátterű, nagy emberi
összefüggéseket érzékeltető és megértő, nagy formátumú művészet az ideálom, ennek
szolgálatába igyekszem állítani szerény képességeimet. '
— Ha az általam ismert figurális kompozícióidra gondolok — akár az újabb Harlekinre
például, mely szuper-magányosan, szenvedőn, a „miért" problémáját fölvetve
tekint titokzatosan a világba —, valóban azt kell megállapítani, hogy a szenvedés,
a fájdalom iránti érzékenység a domináló a képeken. Ilyenfajta érzékenységet
árul el emlékezetem szerint a „Cirkusz" című kompozíció is. Itt is döbbenetes módon
fejeződik ki — az óriási, titokzatos térbe, a trapézok pókhálórendszerébe jelzésszerűen
beléhelyezett figurákkal — a küzdő emberre leselkedő veszélyek sokasága.
FISCHER: Igen, bár műveimben meglelhető valami végső, optimisztikus kicsengés,
az én dolgaimra tagadhatatlanul bizonyos aláhangoltság a jellemző —'egészüket
tekintve. örök példaképem Rembrandt. Nála a mély, a „basszusig" lemenő
hangvétel a domináns, a szenvedő emberrel való legteljesebb azonosulás kifejezése7
képpen. Ebből adódik képeinek páratlanul gazdag és soha el nem évülő „hangszere-:
lése". Magam is szeretném olyan differenciált rezgését érzékeltetni a szín- és vonalvilágnak,
a ritmusrendnek, amellyel az emberi lélek legfinomabb rezdülései is
kifejezhetők. Ami pedig az esztétikumot illeti, úgy érzem, én már visszatértem azokból
a kutatási állapotokból, melyeket analitikus jellegű módszerekként vetett fel
a művészetek története. Ha úgy tetszik, végigéltem a magam impresszionisztikus, tassisztikus,
kubisztikus állapotát, s úgy érzem, felgyűjtöttem a magam számára mindr
ezek kifejezésben eszközeit is, s ezek birtokában — kétségtelenül szintetizáló szándékkal
— a kitágult, nagy volumenű valóságot iparkodom ábrázolni, túlmutatva az
egyedi témákon. Ügy érzem, most már a tárgyi valóság felülete mögött képes vagyok
•megkeresni azokat a szimbólum- vagy modellrendszereket, amelyekben a valóság
egyre újabb szférái találkoznak a valósággal. Tehát a minden irányba megnyílt,
kitágult, megnagyobbodott, kozmikus méretű valósággal kell számolnom. Amikor
az ismert az ismeretlent, a véges a végtelent, a megfogható a megfoghatatlant
(művészetről lévén szó) idézi. A ma művészete ott kezdődik, ahol a művész képes
bizonyos gyújtópontot kitűzni az ember és a természet között, melyet vizuálisan
valahogy kihelyezettnek kell elképzelnünk, ha kell, akár „fényévnyi"- távolságra is
kihelyezettnek, hisz ott még mindig az ember kutat... Az alkotó szellem korszerű
művészi fejlődését csak ilyen dialektikus állapotban tudom elképzelni, amely
uz életnek és énnek, tapasztalásnak és eszmélésnek, a valóság kozmikus méreteinek
és véges önmagunknak áthidalásából áll. Egyszerűbben: a „gyújtópont' kitűzéséből,
tőlünk való távolságának meghatározásából és megteremtéséből.
" DÉR ENDRE
Tiszatáj 561
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése